Vasárnapi Ujság – 1920
1920-01-25 / 2. szám - Szász Károly: Szegény madár 15. oldal / Költemények
4. szám, 1920. 67. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. , 15 arczukat, rövidre nyitják a bajszukat, mert nem szeretnek szakállt viselni, mint rokonaik, a nagy oroszok, a kiket bakkecskének csúfolnak. Széles, vastag, zsiros kalapjaik el ® pusztíthatlanok, örökségbe megy egyik nemzedékről a másikra. Még téli báránybőr ® süvegüket is csak nagyritkán cserélik. Szürke vagy fekete gubáikban, derékszíjjal a derekukon, bőrtarisznyával az oldalukon itt élnek évszázadok óta és látszólag semmit sem változtak. Nem lehet észrevenni, hogy a régi ember kiment a ruhából a temetőbe, új ember büszkélkedik a rézszeggel, gombokkal kivert tarisznyával. Még tán a nevük is ugyanaz marad. A szegénység örökké talpon álló hadserege, lelkek, amelyek már eleven testtel elkárhoztak a mindig ugyanolyan, egyforma életre, emberek, akikkel nem történik semmi, a mi apáikkal, élnek, hogy észre sem vették, hogy elmúlott életük, bőj=tőinek, lerészegednek, karácsonyt, esküvőt tartanak, aztán elmennek a temetőbe. Ugyanazok most is, akik száz esztendővel előbb voltak. Ott tolonganak a határszéli vasúti állomásokon, hosszú hajukat hátrafésülve, fedetlen fejjel állnak úr, szolgabíró előtt, arczukon az örök alázat, lemondásos szürkeség, fénytelen élet. Mennek, mendegélnek girbe-gurba országutaikon, mintha sohasem gondolnának semmire, czéltalanul barangolnak hegyeik között, elmenekülnek a városokból, sőt falvaikat is nyomban elhagyják, amint enged a szigorú idő. Künn élnek a havasokon, hegyhátakon, réteken, fészekaljban, mint a vadmadarak. A háznép ritkán bomlik fel. Gyerekek, öregek, asszonyok és háziállatok lehetőleg együtt vannak, addig, amíg élnek. Egy test, egy lélek minden család. Ha valaki meghal közülük , megsiratják, a holttest jelenlétében, szinte részvételével, lerészegednek, aztán gyorsan felejtenek. Egyszer egy faluba érkeztem határszéli bolyongásaimban, ahol a pap (régi ismerősöm) elvezetett egy házhoz, ahová ő halotti torra volt hivatalos. A halott, akinek torára készülődtünk, még élt, de az ágya már a mestergerenda alá volt tolva, égő gyertyát adtak a kezébe és a kántor fejére tette az evangéliumi könyvet, és a könyv olyan lapon nyílt ki, ahol alig volt vörös betű. Minden jel meg volt arra, hogy a beteg rövidesen meghal. Öregember volt a beteg. Egykedvűen tartotta kezében a gyertyát, hisz már délután megkapta az utolsó kenetet. Talán eszébe se jutott, hogy reggelig éljen s részt vegyen a saját halotti torán, a melyre a háznép már ugyancsak serénykedett. Az asztalt megterítették vászonnal, mert a halottnak a helye a ládán lesz. Pálinkát, kenyeret készítettek a papnak, kántornak, harangozónak. Ámde senki sem nyúlt a várva várt elemózsiákhoz, mert az öregember még mindig tartotta a gyertyát. Lassan múlt időtöltésül megpróbálgatta az idő. A kántor az evangéliumos könyvet az öregember kopasz homlokán. Vállát vonogatva jelezte, hogy nem tehet róla. A könyv mindig ugyanazon lapon nyílik, ahol kevés a veresbetű. A harangozó, mint egy unatkozó strázsa, egyik lábáról a másikra nehezedett. A pap székre ült és halkkan kopogott az asztalon. — Bátyuska, nem félsz a haláltól ? — kérdeztem. Az öregember szemét az égő gyertyára meresztette, mintha azt nézte volna, hogy meddig tart még a gyertyaszál. Aztán hangtalanul megcsóválta a fejét. A háznép tette vett a szobában. Egy öreg asszony, egy fiatal nő és egy közömbös su=hancz voltak az öreg hozzátartozói. Néha megtapogatták az öregember kezét: vajjon elkezdhetik-e már a sírást? Künn a havas estében lábak kopogtak, suttogások hangozottak, szomszédok, akik majd zsoltárt énekelnek. Mikor hangosodott a beszélgetés odakünn, a harangozó, mint hivatalos személy, kinyitotta az ajtót és kiköpött. A bátyuska pedig nézte, kimeredt szemmel leste a kezében égő gyertyát. Már nem figyelt semmire, ami körülötte történik. Nem is igen látott tán egyebet, mint a piros nyelvecskét. Szinte pillanatok alatt megváltozott az arcza. Mind kisebb lett a feje. Végül kicsiny lett, mint abban az időben, amikor anyja szíve alatt élte életét. Az élet visszafelé futott az arczán. Talán átsuhant előtte minden, ami történt vele, mint egy vándormadár képe vonul át az alkonyodó éghajláson. A gyertya reszketni kezdett. Ingadozott, hajladozott, felágaskodott, meg lehanyatlott. Az élet volt ez, a mely most válik el a fiatalkor zöld erdőitől s a komor vénség hervadt mezőitől. Képektől, arczoktól, melegségektől, ölelésektől, az életben maradó szavaktól s a tovább pirosló hangoktól elmúlik egy kis lehelet. A gyertya nagyot koppant a földön, az öregember feje hátrahanyatlott és sötétebb lett a szobában egy lélekkel. A háziak nekiláttak, hogy az öreget az ágyból a ládára czipeljék. Kimentem a házból. Januáriusi éjszaka volt, tiszta, szélmentes, csillagsugáros, amilyen ritkaság itt a Kárpátok között, elszabadult viharok, féktelenkedő szelek, végitéletnapi hófúvások hazájában. A csillagok az égboltozatra fagytak. Ragyogtak, fénylettek, szinte vakítottak szikrázó fényességükkel. Szúrtak, hegyesek és élesek voltak. Ilyen hideg éjszakákon senki sem vágyódik a csillagokba. A hegyipatak a malomgátnál sustorgott, mint a főtt víz. Talán ezen az éjszakán dermedt tudott jéggé a zuhatag, amelyet idáig nem gyeplőjébe kapni a tél. Halottak a hegyek, a hótól szikrázó erdők. Mélyek a völgyek, hogy feneküket sem láthatni. Áll a nagy éjszaka a világ felett, mintha többé nem lenne feltámadás. A bádog Krisztus a falu végén elárvultan terjeszti ki karjait. Az országút néptelen és a beláthatatlan messziségbe visz. A halál éjszakája. Nem volna csoda, ha jéggé fagyott, lepedős kisértetekkel találkoznék a gyalogúton. (Folytatása következik.) A PARISBÓL HAZAÉRKEZETT MAGYAR BÉKEKÜLDÖTTSÉG FOGADTATÁSA A KELETI PÁLYAUDVARON JANUÁR 20-ÁN ESTE. Balázsfi Rezső rajza. SZEGÉNY MADÁR. Szárnyaszegett madár — törött, száraz ágon — Mi keresni valód van -e bús világon ? Magzatod elveszett, fészked összetépve — Fölötted az égen nincs parányi fény is ... Ha — merre vágyad vonz —nem tudsz arra szállni, Nagy messze határban zöld lombra találni, Mely híven példázná s táplálná reményed — Szegény beteg madár — minek akkor élned ? ! Bokrok alatt keress kis zúgot magadnak, Hol azáraz levelek szépen betakarnak — S a mire úgy vágytál, ott majd megtalálod: Az örök nyugalmat — örök boldogságot... Szász Károly.