Vasárnapi Ujság – 1920
1920-10-10 / 19. szám - Millerand; a franczia köztársaság új elnöke 19. szám / Arczképek, Külföldiek - Wrangel tábornok 19. szám / Arczképek, Külföldiek - Zamenhof; az esperanto-nyelv megalkotója 19. szám / Arczképek, Külföldiek - A Hágában tartott Esperanto világkongresszusról 19. szám / Időszerű illusztrácziók - D’Annunzio katonái közt Fiuméban 19. szám / Időszerű illusztrácziók - Gróf Bethlen István fogadtatása Hódmezővásárhelyen 19. szám / Időszerű illusztrácziók - A Szépművészeti Múzeum Dürer-kiállításából (8 kép) 19. szám / Műtárgyak - A homoki kastély (3 kép) 19. szám / Táj- és útiképek, Hazaiak
:J 218 ____ K VASÁRNAPI ÚJSÁG. 6. szám, 1920. 67. évfolyam. XXII. Már pedig te beteg vagy ható, hetek óta beteg vagy s a kimenő vasárnapokon még betegebb, mint máskor, mikor lefoglal az iskola. Én nem hitegetlek és te is hiába hitegeted magad azzal, hogy nem vagy beteg, autoszuggesztiótól meg nem gyógyulsz. Be kell menned a betegbe, én nem nézem tovább az erőlködésedet, — mondta Berta. — Azt hiszem, hogy mostanában nagyon elhagytam magam, — felelt Kató, — majd erőt veszek a betegségen, meglátod. Az akaraterő pompás gyógyszer és nekem nincs okom rá, hogy elhagyjam magam. — Van vagy nincs, én nem tudom, csak annyit tudok, hogy már tavaly túl sokat emésztetted magad és Zsuzsa miatt nagyon sokszor meghűltél, pedig nem kellett volna olyan gyakran kendő nélkül szaladgálnod, vannak többen, akik tudtak kendőben imádni. Az idén meg csupa izgalom voltál, különösen mióta Zsuzsa felköltözött. Jó ideig boldogság sugárzott rólad, de már akkor gondoltam, hogy ha csupa öröm izgatlakkor is megárthat neked jóból is a sok. Édesanyám azt szokta mondani: Korán érett alma hamar lehull. Aztán egyszerre csak összeestél. Boldogtalan lettél, látom és ezt már nem viszed el szárazon. Ez ellen sürgősen szükséges valami étvágygerjesztő és talán csukamájolat. — Úgy beszélsz Berta, mint egy bölcs. Érzik rajtad, hogy alföldi vagy. Jó is van és szeretettel figyelsz engem, szemed köszönöm. De látod, én hegyek közül jöttem. Nagy hegyek közül, melyek csodálatos rajongó, fölemelő érzéseket ébresztgettek ben* nem már gyermekkoromban. Ha mosolyog* nak vagy álmodnak a fehér hótakaró alatt, mindig tündéri szépek. De nemcsak úgy egyszerűen szépek, hanem meg kell keresni a millió apró szépségüket, melyeket . . . hogy is mondjam csak? — A tündérek eldugtak ? — Nem, hanem oly finomak, hogy saját finomságukba vannak rejtve. Szóval csak azt akarom mondani, nem lehet engem csuka májolajjal kezelni. Mert, ha a lelkem egészséges, akkor a testem is, de ha a lelkem beteg, hiába töltöd meg a gyomrom tápláló eledelekkel . . . zott — Ez, látod, nem igaz. Mert te oly túl lelki életet élsz, amilyet ebben a korban egyikünk sem él és mivel ezen a bajon nem lehet segíteni, menthetetlenül költő lesz belőled, hát a testet kell erősíteni. Aztán meg nem is vagy boldog. — De az vagyok! Ott álltam a szakadék fölött. Zuhanhattam volna a kétségbeesésbe is, de fölemelkedtem. Meg vagyok elégedve valamivel, amit tettem és most leszek igazán boldog, mert most már senkitől sem függ a boldogságom, csak tőlem. — Hogy ma különösen szépen beszélsz és hogy a szemed olyan szép, ebből látszik, hogy lázad van. De ha nem akarsz eszedre térni, én nem kényszeríthetlek. Azért sajnos, mégis bekerülsz előbb-utóbb. — Bizony, nem hallgatsz ránk Kató, — szólt Éva, ki most hozzájuk csatlakozott. — Nem. Holnap érdekel a magyar óra, zenéből szép kottám van : Chopin és a történetre is vágyom, érdekes lesz : a franczia forradalom előzményei . . . Ezen a hétfőn hat óra rájárt a rúd. Már az elsőn,az algebrai órán felszólították, pedig nem számított erre, nemrég felelt. Amint nevét hallotta, elöntötte az a bizonyos gyöngeség. De jól oldotta meg az egyenletet, csak utána pihenésre vágyott. Ez nem következett be, mert történetből is felelnie kellett. — Mit kaptam ? — kérdezte súgva a szomszédjától, mikor helyre ment. '/»set. — Nem értem, miért nem egyest, hiszen ha csak az nem számít, hogy egy nevet hibásan mondtam . . . Rosszul értettem a magyarázaton is, még akkor is, mikor Sári elmondta. — Nem, inkább az talán, hogy nem volt mutatós a feleleted, olyan erőtlen volt, úgy tűnt fel, mintha nem tudnád biztosan, hogy jót mondasz-e? És úgy elsápadtál, mintha készületlenül ért volna a felszólítás. A tanár kopogott az asztalán, Kató szomszédja abbahagyta a suttogást. Magyar óra következett. Egymás után szólította fel a tanár azokat, akik legjobban szeretik a verseket. A mai órára több költemény közül szabadon választhattak, hogy ki melyiket tanulja meg. — Csilla kisasszony, ön melyiket tudja? — „A halál költészeté"-t és a „Kiszáradt forrás előtt", — Kettőt is? Válasszon, melyiket mondja el ma szivesebben ? Kató pár pillanatig hallgatott, azután az utóbbit, az Ábrányiét kezdte el. Nem szavalta, csak mondta egyszerűen, de azért átérezve, kissé fáradtan. A mint tovább haladt versszakról versszakra, mindjobban átmelegedett a hangja, az ötödiknél már meg is remegett és végig meleg s meghatottan rezgő maradt, sőt ennél valami többet is éreztek azok, a kik hallgatták. «Oh, mily szökellő, mily tiszta voltál Égnek, virágnak szép tükre te. Most vége, vége! Kiszáradt! Vége! Csak medve van meg, bús néma kör, Mely ,úgy mered rám kopár siváran, Mint egy kiégett, holt szemgödör. Hová enyésztél kis játszi forrás ? Hát kergetődző pajkos vized, Örök vígságod, bohó szökésed, Nyájas zsongásod mind elveszett ? Mind, mind, örökre! S nem hozza vissza Kedves folyását többé mi sem, Öntözze még úgy a nyár viharja S az ősz bánatja halk csendesen. Így jár a szív is, de sokszor így jár Forró, merész, szent érzelmivel. A nagy teremtés pompája közben Mint itt e forrás, úgy sorvad el. Szabadság vágya, nagyság reménye, Álmok varázsa, kéj, szenvedés, Búnak, gyönyörnek túláradása . . . Mind, mind elillan, lassan kivész. Mind, mind örökre! S nem hozza vissza Nemes buzgását többé mi sem, Hullassa még úgy, múltján merengve, Égetve ömlő könnyét a szem! Kiszáradt forrás! . . . Előtted állva Lelkemre gond száll, ajkam remeg, Források véde! Irgalmas nemtől! Elszáradástól óvd szívemet! Halkan mondta az egészet Kató, egyszer sem emelte fel a hangját s mégis minden szava hallatszott, a legmélyebb csönd volt. És anélkül, hogy fölemelte volna hangját, mégis forró, átható könyörgés érzett az utolsó két soron. Évi sírt. A többiek nem mozdultak meg, nem súgtak össze és tanár nem adta oda a könyvet, hogy skandadáljon haza, pedig ez következett volna. Csak annyit mondott: Köszönöm. És talán (Folytatás.) szólt volna még valamit, de éppen csönget* tek s az éles berregés megakasztotta a han*gulatot. Felállt, még egyszer Katóra nézett és kiment. És senkinek sem hiányzott a ki nem mondott dicséret. Becsöngettek és Kató ott ült már a kot* tájával kezében a zongorateremben. Abc sor* rendben két más leány játszott előtte, harmadiknak ő következett. Leült Kertész mellé és a skálát kezdte. Forró pirosság öntötte el az arczát, mert átszaladt minden az eszén, ami ezzel az emberrel kapcsolatos volt és heves vád ébredt benne : Miért ? Miért nem tudtad Zsuzsa érzését éleszteni, lekötni, megtartani. Gépiesen nyitotta ki az etudeös füzetet s eljátszotta a leczkéjét. A tanár néha egy szóval útbaigazította. Észrevette, hogy kipirult növendéke, de természetesnek tartotta. És ha nemcsak az, hanem a tanár hatása ? Ez is természetes. Hiszen még társaságban is találkoztak. A Chopin nocturno következett. Kató pirossága elenyészett, megint nagyon elhalványodott. Csak nézte a kottát s életében először történt vele, hogy hangjegyek helyett »hangokat látott a nyom* tatásban. És belejátszott most mindent, ami vele történt és ami ő benne volt. Nem törődött a kotta előadási jelzéseivel, szabadon játszott, nyolult kis czirádára És mikor az utolsó bo= került a sor, mintha idegen erő költözött volna az ő kezébe és csengette és gyöngyöztette volna a hangokat sokkal több gyakorlottsággal, mint amennyivel Kató rendelkezett. Lehelett halk befejezés és Kató keze fáradtan hullt le. — Tudja, hogy nagyon szépen játszott? — kérdezte a tanár. — Tehetségesebb, mint gondoltam, fejleszteni kell a technikáját. Ezentúl sokkal szigorúbban veszem magát, Kató, mint eddig . . . Kató mosolygott és helyére ment. Más következett. Berta ült a zongorához. Aztán újra csöngettek. Kató a kifelé haladó Ker* tész után nézett. „Ember, ember! Szép, daliás ember, akiről nem egy lány ábrán*dozik, miért nem tudtad Zsuzsát megtartani, boldoggá tenni. Miért nem te vagy erre hivatott ? A lányok mind kimentek. Egy pillanat múlva Évi visszajött. — Mi az, Kató ? Szétnézek a folyosón s nem vagy ott. Miért nem jössz hittanra ? Kató még előbbi helyén állt, a szék támadásához támaszkodott. — Nem tudom ... mi ez ? Nem tudok . . . lépni. Szédülök ... gyönge vagyok, nagyon ... Pali benézett. — Ti még itt vagytok ? No, hogy ment a leczke, Kató ? Azt mondtad tegnap, hogy bele fogsz sülni. — Nem sültem bele. — De mi van veled ? Mondd . . . — Szédül és gyöngeség fogta el. — felelt helyette Éva. — Nem megy hittanra, hanem a betegbe ... — Nem tudok menni, — szólt Kató le* verten és leült. — Majd beviszünk. — mondta Póli. — Megvárjuk, míg mindenki órára megy, tudom, hogy nem szereted a feltűnést. — szólt Éva. Becsöngettek. A folyosó elcsöndesült. — No, gólya viszi a fiát. Jó ? — kérdezte Póli. — Persze, úgy jó lesz, — mondta Éva. És a két lány karját keresztbe téve kezet fogott, Katónak felajánlották a hintót és Kató mosolyogva elfogadta. — Most karold át jól a nyakunkat, — mondta Póli és bevitték Katót a betegbe s lefektették a díványra. És a hittani óra REGÉNY. — IRTA HAVAS ALISZ.