Vasárnapi Ujság – 1920
1920-11-21 / 22. szám - Endrődi Sándor 22. szám / Arczképek, Hazaiak - Görgey József; a m. kir. testőrség új főparancsnoka 22. szám / Arczképek, Hazaiak - Báró Louis de Geer; az új svéd miniszterelnök 22. szám / Arczképek, Külföldiek - Harding; az Amerikai Egyesült Államok új elnöke 22. szám / Arczképek, Külföldiek - Ingeborg svéd királyi herczegnő 22. szám / Arczképek, Külföldiek - Az Ébredő Magyarok gyűlése a Nemzeti Múzeum előtt (2 kép) 22. szám / Időszerű illusztrácziók - Olasz monitorok a Dunán; a budai Duna-parton 22. szám / Időszerű illusztrácziók - Rubinek miniszter fogadtatása Szegszárdon 22. szám / Időszerű illusztrácziók - Soltra József; a meggyilkolt rendőr temetése (3 kép) 22. szám / Időszerű illusztrácziók - A Szépművészeti Múzeum régi képtárának új szerzeményei: Jacob Jordaens: Ádám és Éva a paradicsomban - Adrien van der Velde: Téli táj korcsolyázókkal - Giovanni Battista Weeni: Szárnyasok - Roeland Savery: Táj vízi madarakkal - Sziklás táj 22. szám / Műtárgyak - Sárközi és tolna-mőzsi leányok (2 kép) 22. szám / Népviselet; genreképek - A balassagyarmati laktanya és környéke 22. szám / Táj- és útiképek, Hazaiak - A magyar cseh határ az Ipolynál Balassagyarmat alatt 22. szám / Táj- és útiképek, Hazaiak - A stockholmi magyar kézimunka-kiállítás 22. szám / Természettudomány; ipar; gazdaság
S. tsl 254 ____ K VASÁRNAPI ÚJSÁG. 6. szám, 1920. 67. évfolyam. XXVIII. — Zsuzska, te végy részt a kiránduláson, nagy kedved van hozzá és meg is bántatnánk őket, ha visszalépnél. De én nem megyek. Nem akartam akadékoskodni, ellent mondani neked idegenek előtt, gondoltam, így egész jó lesz. Te fölmész Katóval, jól eltöltitek a napot . . . — Már . . . külön akarsz maradni egy hosszú napon át ? — kérdezte szemrehányóan. — Ahelyett, hogy tudná, aki csak ránk néz, milyen boldogok vagyunk, ahelyett azt higyjék, hogy szívesen jársz külön ? Hogy nem nagyon szeretsz . . . Azt hiszed, így kevésbbé fáj Katónak, mint úgy, ha boldogoknak tud? Nagyon tévedsz! — De édesem, a női tapintat csak megsúgja neked azt, ami engem bánt. Egy egész napon át érezze Kató, mint harmadik, hogy mi boldogok vagyunk ? Miért nem képzeled magadat az ő helyébe ? — Ó más, mint én. És én nem akarom, hogy tovább is őt kíméld velem szemben. Feledkezzél meg róla is, mindenkiről, én sem gondolok Vártánra. Vagy azt higgjem, hogy Kató még mindig köztünk áll ? Talán ő az a „lelki nő", aki előttem volt s mikor engem . . . már . . . feleségül kaptál . . . lassan megint foglalkoztatni kezdenek a lelki vívódások. Még kisül, hogy aki bánkódik miat tud, többet tesz érted, mint aki feleséged lett. — De kérlek . . . — Nekem már elég ebből a hármas életből. Magam akarok maradni veled úgy, hogy a gondolata se legyen köztünk másnak!... — Nem értelek, hisz én is ezt akartam : kettesben maradni. Ezért akartam, hogy elutazzunk innen . . . vagy legalább keveset legyünk vele. De te erőszakolod az együttlétet . . . — Igen, mert le akarom győzni ezt az emléket, ezt a lelkiismeretfurdalást, késői bánatot, elfogultságot . . . Hozzá akarlak szoktatni mindkettőtöket, hogy mindennek így kell lenni, így van jól, máskép nem is lehetett volna. — Zsuzsa, kíméletlen vagy, tüntetni akarsz a boldogsággal, nem érzed át, amit át kellene érezned . . . — Önző vagyok . . . nem ? Most már megállapíthatod, már nem gátol semmit ez a megállapítás. Most már bánthatsz . . . Kíméletlen vagyok? És te kíméletes? Jókor! Egész embernek hittelek, aki vagy engem szeret, vagy mást kimél... Vagy — vagy .. . És Zsuzsa az ablakhoz ment, kinyitotta s kikönyökölt szemben a holdas tengerrel, ugyanakkor, mikor Kató és anyja a maguk ablakában könyökölt . . . — Zsuzsa, nem értesz meg és még kicsinyelsz is azért, amit nálam jobban kellene tudnod ? Zsuzsa nem felelt. — Nincs szavad hozzám ? Zsuzsa hallgatott. Kós vette a kalapját és az ajtóhoz közeledett. Pillanatig várt, aztán kilépett. Ment a magányos tengerpartra. Zsuzsa mozdulatlanul hagyta, hogy menjen. Azután ökölbe szorította két kezét s a homlokához nyomta. — Hát nem lehet semmit sem . . . egészen ? Hát nem tud egyedül velem törődni ? Egyedül engem látni ? S én szeretem azt, aki nem szeret ;vadul, vakon, egyedül engem ? Mióta itt vagyunk, egy mozdulata, egy hangja, egy pillantása sem a régi! Elémenni innen ? Megszökni ? . . . Még egyszer győzni kell, végre egészen! Még sokáig ott maradt az ablaknál, az után égő boszúsággal dobta le ruháit s lefeküdt. Kós Béla haragosan járt föld alá a parton. Azután leült egyik padra s szítta egyik czigarettát a másik után. Jó késő volt már, mikor újra fölállt. — Elkényeztetett gyermek, sohasem szenvedett, sohasem igyekezett másokat megérteni, őt akarták mások megérteni. Nem szabad elvadítanom magamtól, hisz akkor sohasem érthetjük meg egymást. Másképen kell a lelkéhez térnem. Csöndesen ment vissza szobájukba. Zsuzsa szeme nem nyilt ki, nem ébredt föl. Rám sütött a hold. Kós figyelmesen nézte s észre vette, hogy a hosszú szempilla megrezzen. Körültekintett. Az asztalon egy bokréta lila szalmavirág. Fölkapta s könnyedén meg simította vele Zsuzsa arczát. És a sötét szem akkor kinyílt és Zsuzsa végre, kissé durczásan, elmosolyodott. Kós úgy határozott, hogy jól van, fölé megy hát az erdőbe s egész napra az erdészhez csatlakozik, a nők meg maradjanak együtt. Másnap pedig átrándulnak egy másik fürdőhelyre, oda, ahol narancsligetekben sétálhatnak és szép szóval, vagy erővel, de keresztülviszi, hogy ott töltsék az üdülés hátralevő idejét. És akkor jön. A kislány kerüli, hogy minden rendbe vele kettesben maradjon, igaza van, mit is beszélnének ? Mi haszna itt a szónak! Szép nyugodtan él s talán mégis meggyógyul. S a tél, ami= korára Zsuzsa annyit tervezget, még messze van. Ki tudja, járhatnak-e akkor jégre, mulatságra ? Szürkület volt. Hajnali 3 óra. Kató fölé ébredt, pedig csak az imént aludt el , de érezte, hogy az erdő várja s fölébredt. Ha nem az erdő csöndjét fel fogja verni Zsuzsa kellemes, de oda kissé túlélénk hangja. És ott lesz Kós, akinek minden szava, minden mozdulata emléke annak az időnek, amikor még nem kellett erősnek lenni úgy, mint ma. De hiszen boldogok. Kató örül ennek a boldogságnak, csak nem attól borzong most, hogy ismét tanúja lesz annak, aminek örül ? De hát emlékeznie kell folyton arra az időre, amikor még nem tanúja, hanem élője volt annak a boldogságnak, melyet még nem tett olyan fönségessé az önmegtagadás, mint mostani örömét, de . .. Talán .. . inkább ... ne menne . . . bár a komoly, nagyszerű fenyves hívja, vonzza ... Az ő lelkének való környezet . . . vágyik. És . . . visszavonulni . . . Vájjon Zsuzsa is elhinné, hogy rosszullét miatt? Zsuzsa tudja, hogy őt ilyen ok soha semmitől vissza nem tartotta. Azt hinné, hogy Katónak fáj a boldogságuk. El fog menni!... Talán majd egyedül is lehet egy kicsit... Halkan felöltözött. Pohár tejet ivott. Az anyja is fölébredt. — Hogy vagy Kató? Nem érzel nagy gyöngeséget ? — Egészen jól vagyok, anyus és örülök az erdőnek. Alvó kis öccséhez lépett. — Egy napig nem látom. Holnap sokat játszom vele. Holnap már talán az orvos»hoz is vihetjük. Istenem, hátha jót Nézd, nem olyan sápadt, mint volt, mond?! — Mindenki mondja, hogy jobb színben van. Adná Isten. Vigyél kabátot, odafönt hűvös lesz. És ne járj sokat, ne igyál nagyon hideg vizet, komolyan vigyázz magadra! — Mint a szemem fényére, — nevetett Kató. Könnyedén homlokon csókolta a kis fiút, nem ébredt fel. Elbúcsúzott az anyjától és kilépett a hajnalba. Kis terraszon állt, (Folytatás.) melyről néhány lépcső vezetett le a mész» fehér, most még szürke országútra. A bóbiszkoló nagy leander mellé állt, fejét bedugta az édes illatú rózsaszín virágok közé, melyek még csak most keresgélték össze illat»jukat Alomországban, hogy visszatérhessenek a nappalba. Milyen élénkek lesznek majd délben, mikor az ablakon kinéző szem rózsás virágjukat a tűző naptól erős kék tengernek lapjára rárajzolódva látja. Hol jár már akkor Kató, fönt a magasban ? Csönd. Aztán hirtelen jött hajnali szellő megborzongatja az országút vékony, fiatal, sínylődő fáit. És abban a pillanatban megborzong a tenger is úgy, mint valami álmosan ébredő»nek szürke selyem paplana. Milyen hűvös van, hűvös minden ébredés, gondolja az álmos és újra elalszik, a szürke selyem újra sima, mozdulatlan. És újra csönd. Majd haloványan szól a kis hegyi lovak csengője, gyönge zörgés hallszik a szürke hajnalban, aztán kiválik a szürkeségből a kocsi, jönnek. Talán mégse menne, hiszen borzong, mert fázik és végigfut minden porczikáján az a gyöngeség, amit még az iskolából ismer. Bágyadt lesz az úton. De idelent maradni és az erdőre gondolni ? Vágyni azt a nagy megilletődést, mely talán gyógyító nyugalommal ajándékozza meg és meghátrálni az elől? Megy! Nem is tudta Kató, hogy az a vágy is dolgozik benne : kiélni azt az emésztő izgalmat, mely forr benne, végére érni mind» annak, a mi fáj, végre nemcsak gondolatban és érzésben, hanem az utolsó porczíká»ban van, és benne tudni a belenyugvást , ami jól van. És Katóban benne élt az a vágy is : bízni abban, hogy van nagyszerű, fenséges az életben és azt élni át, ami nagyszerű, ami fenséges. Zsuzsa helyet csinált a kocsiban maga mellett és betakarta Katót. Kós a bakon ült a kocsis mellett. A kis lovak lassú, egyenletes lépésekkel megindultak az emelkedő úton. Katónak eszébe jutott valami. Ma egy éve levelet kapott Bélától. Mi volt egy évvel ezelőtt s mi lesz egy év múlva ? Egy év múlva ? Zsuzsa talán egy szöszke csöppséget szorít magához . . . Különös. Kató ma érti meg először, pedig mennyit hallott az anyai szeretetről. De csak most villan fel benne az a gondolat : az anya szereti saját gyermekét; rendszerint különösebben vonzódunk a kis gyermekhez, kinek szüleit szeretjük, Kató nagyon is szereti majd azt az apróságot, ha megéri, — de hát még mikor gyermeke az anyának és gyermeke annak, a kit az anya szeret! Milyen mérhetetlen nagy is lehet az az érzés! Zsuzsa csöpp cognacot itatott Katóval. — Szükséges erősítő az ilyen kora indulásnál, de én szeretem a hajnali utakat. Hajnali óra vezet a jóra! — Élénken, nem vetve mondta. Köröskörül minden ábrándos félálomban, egyedül Zsuzsa vidám, hangos. A kis kocsi szürke port vert föl, de már fehéredett az országút. Messziről egy-egy kakaskukorékolás hangzott idáig. Amint emelkedtek, nemsokára megláthatták a hegyi oldalon összezsúfolt régi házakból álló helyiséget az öböllel együtt. Keskeny magassá nyomták össze egymást a kék-barna, mindenféle színű emeletes házikók, tolongva, hogy leláthassanak a kikötőbe, mintha valami különös hajót vártak volna, mely századok óta csak nem akart megérkezni. Ha ellenkező irányba néztek a kocsizók, mandulaalakú szigetkét láttak, a közepén piros tetejű piczi kápolna, szélén viz fölé hajló túnhalász létra. A tenger színesedni kezdett, REGÉNY. — IRTA HAVAS ALISZ.