Vasárnapi Ujság – 1920
1920-04-11 / 7. szám - János jelenései. Elbeszélés. Írta Körmendy Viktor 76. oldal / Regények; elbeszélések
80 ____ 80 ____ K VASÁRNAPI ÚJSÁG. 6. szám. 1920. 67. évfolyam. A SZEGEDI HELYŐRSÉG ZÁSZLÓJA A TÁBORI MISE ALATT. A TÁBORI MISE A SZÉCHENYI-TÉREN. HORTHY MIKLÓS KORMÁNYZÓ SZEGEDEN. — Till Viktor felvételei. JÁNOS JELENÉSEI. Elbeszélés. — Irta Körmendy Viktor. I. Szomorú, esős délután volt, ami nagyon illett János hangulatához. Mert ő is szomorú volt a szivében és őszintén sajnálta Máriát, akivel ma este visszavonhatatlanul szakitania kell. Pedig akkor már majdnem egy éve szerette a leányt becsületesen és híven, ami minden dolgát jellemezte Bodó Jánosnak. Egy virágzó, nagy üzletnek volt a pro= kuristája és tiz évi szolgálata alatt főnökeinek teljes bizalmát érdemelte ki azzal, hogy sohasem hibázott sem szóval, sem gondolattal, sem cselekedettel. Ilyen volt Jánosnak a szerelme is és Mária, az aranyhajú gép= írókisasszony a harminczéves férfi nyílt, beszédes szemében mint a legtisztább tükörében látta, a megálmodott boldogságot. A leány is huszonötéves volt már, amikor első csókját a férfinak adta, nem fehéren, de megigazulva és érezte, tudta, hogy a prokurista ölelése hozta meg neki a tavasz éltető napfényét, az élet májusát. Minden héten kétszer együtt vacsoráztak valami jobb vendéglőben és ez a két este tiszta öröm volt mindkettőjüknek, nyájas, zöld sziget a munka tengerében. Ilyen körülmények között az említett esős délután könnyen érthető volt János szomorúsága. Egy meghitt, boldog viszonyt ketté vágni sohasem kellemes, legfőképpen nem az pedig, ha az ember őszinte és becsületes és nyíltan meg akarja mondani kedvesének a válás okát. János is ezt akarta ma ; a ma esti vacsoránál meg fogja tudni Mária, hogy Bodó János, a szürke prokurista önállósítja magát, fényes üzletet nyit a Belvárosban s e czélból természetesen nősül és új korszak kezdődik az életében. Az új korszakot Baummann Eliznek hívják, aki nem is nagyon új már, de a főnökének a lánya és különben is ilyen az élet. Mária mosolyogva várta a megszokott helyen és amikor kezet fogtak, a finom, kez tyüs ujjai melegen simultak a prokurista széles tenyerébe. János nem mosolygott és ezúttal nem is karolt a lányba, mint máskor szokta, csak úgy tartotta föléje az aczél nyelű selyemesernyőt. Drága portéka volt, a Baumann-házból való, az Eliz kisasszony karácsonyi ajándéka. — Siessünk, — mondta János — még mindig esik. Mária tréfás kedvében volt. — Tudja, mit mond Coppelius mester Hoffmannak? Akár esik, akár nem esik... A végét már elkacsagta a lány és az apró gyémántszemével kaczéran simogatta a kedvvese arczát. János azonban nem volt médium ma este és szótlanul haladt a bágyadt alkonyatban. Mária egy kissé csodálkozva pillantott rá oldalt, de mert látta, hogy a férfi a siető felhőket kémleli az ernyő alól, ő sem szólt többet az uton. Csak amikor már egymással szemben ültek a fehér asztalnál, amelynek közepén karcsú, metszett vázában csinált virág bókolt feléjük, csak akkor mosolyodott el újra Mária és melegen, bizalommal nézve a János Szemébe, megkérdezte tőle: — Miért olyan szótalan, édes? A prokurista ajka köré egy fájdalmas, idegen vonás rajzolódott, amivel nem tudott megbirkózni. — Tudja Isten, ez az idő... Ugy lehangol ... és mondani is akarok valamit magának, Mária ... A lány szive nagyot dobbant. — Mi az János? — kérdezte halkan, bátortalanul. János köhögött kettőt, mint iskolásgyermek korában ha nem nagyon jól tudta a leczkéjét. — Mária, édesem . . . nézze . . . nekünk el kell válnunk. — Elválnunk? -7 Igen. Hallgasson ide... És fojtott, kedvetlen hangon elmondott mindent, amit akart. Nyiltan és őszintén. Becsületesen és hiven, ahogyan ő szokta a dolgát végezni. Amikor befejezte, a lány keze az övében volt, de a pajkos gyémánt= szemek könnyben úsztak és a fehérre ijedt ajak reszketve küzködött a sírással. — Mária, édesem, ne sírjon. "— mondta megilletődve János, de azért a hangja biztos maradt. A szentimentalizmus nem a prokuristák érzelmi világából való, főleg akkor nem, ha önállósítani akarják magukat. A lány is leküzdötte fölindulását és csendesen,,megadással mondotta: — Én akkor meghalok, János... Nincs értelme tovább az életemnek. A férfi fölkaczagott. Érdesen, erőltetetten, de azért némi meggyőződéssel is. Nem tudta belátni, miért kellene ilyesmiért meghalni az embernek. Ilyen az élet és örökké semmi sem tart. — Ne beszéljen így, Mária, édesem. Ez az év nagyon szép volt így kettesben, igaz, de honnan tudja, hogy nem lesznek még szebb évei is ennél? Az élet kertje nagy és tele van virággal .. . Még valami tarka metaforán gondolkozott, de ekkor, az étterem túlsó oldalán, a szeme közt levő asztal mellett egy különös alakot pillantott meg. Egy hórihorgas, csontos, vén ruét, egy czitromképű öreg dandyt, aki kifogástalan elegancziával öltözködve, frakkóban, monoklival ült a helyén és savószínű szemével mereven fixirozta Máriát. Egy pohár bort ivott éppen a furcsa vendég és János látta az ijesztően vékony ujjait, amik szinte zörögtek a pohár szélén. A gomblyukában egy halovány sárga rózsa hervadozott. — Nézze, Mária... Ki az ? — kérdezte súgva a férfi. — Kicsoda ? — Ott, velünk szemben... az asztalnál. És hogy nézi magát . . . Mindig magát nézi. . . Mária unott arczczal, sápadtan fordította félre a tekintetét. — Senkit sem látok... — Azt a csúf öreg figurát . . . Hát nem látja, Mária ? Nem látom. Nincs ott senki... Mondja, János, megmásíthatatlan a maga elhatározása ? János még mindig a különös vendéget nézte. — Borzasztó alak, — mormogta a foga között. Azután ráeszmélt a lány kérdésére.— Olyannak ismer engem, aki játszik a szavával ? Fájdalom, ennek így kell lennie. Mária megtörölte a szemét és csöndesen, nyugodtan azt kérdezte : — És azt hiszi, boldog lesz ? János könnyedén sóhajtott : — Istenem . .. Mi a boldogság ? — Az után újra a vén rué monoklijával találkozott a tekintete. A kerek üvegdarab félelmesen csillogott a villanyfényben. — Nézze, Mária ... nem látja ? — súgta ujra és érezte, hogy a szive hangosabban dobog. — Nem látok semmit, János és nem is vagyok kíváncsi semmire. Sáppadt volt és szemében még egy utolsó köny csillogott. A tányérját félretolta és hirtelen elhatározással fölkelt a helyéről. — Elmegy ? — kérdezte csöndesen János. — Igen. Jobb ezen hamar túlesni. Nem igen marasztotta a férfi. Érezte, hogy most már csak üres időtöltés volna minden beszéd. Abban pedig, amit a lány az előbb mondott, egy perczig sem hitt. Amikor Mária kezet nyújtott neki, melegen, férfiasan megszorította, de nem csókolta meg. Csak semmi érzelgés. Az fáj. — Isten áldja meg, édesem, — mondta neki egyszerű őszinteséggel. — Isten vele, János, — köszönt Mária és karcsú alakja már kifelé suhant a forgó ajtón. A férfi utána nézett egy darabig a nagy tükörablakon keresztül, azután újra leült a helyére és önkéntelenül is az öreg dandyt kereste a pillantásával. Már nem látta a helyén ...