Vasárnapi Ujság – 1921
1921-07-24 / 14. szám - Balázs Árpád 14. szám / Arczképek, Hazaiak - Fülöp, szász kóburg-góthai herczeg 14. szám / Arczképek, Hazaiak - A kecskeméti művésztelepről (2 kép) 14. szám / Időszerű illusztrácziók - A külföldi missziók látogatása a balatoni gyermek-üdülőtelepeken (7 kép) 14. szám / Időszerű illusztrácziók - A magyar amerikai társaság ünnepélye az amerikai szabadságnapon Washington budapesti szobránál 14. szám / Időszerű illusztrácziók - A Margit-szigeti detektiv-napról (3 kép) 14. szám / Időszerű illusztrácziók - Az O. M. G. E. növénynemesítő szakosztályának hatvani kirándulásáról (2 kép) 14. szám / Időszerű illusztrácziók - Szibériai magyar hadifoglyok hajóra szállnak Vladivosztokban 14. szám / Időszerű illusztrácziók - A kecskeméti művésztelep növendékeinek kiállításából: Prohászka József: Politizáló magyarok. – Benyovszky István: Lókötés 14. szám / Műtárgyak - Magyar hadifoglyok temetője Vladivosztok mellett 14. szám / Táj- és utiképek, Külföldiek - Óriási tölgyek a krizseváczi vagyonközség erdejében (5 kép) 14. szám / Természettudomány, ipar, gazdaság
158 VASÁRNAPI ÚJSÁG. t. 14. szám. 1921. 68. évfolyam. MAGYAR ILIÁSZ REGÉNY A VÉGEKRŐL. — IRTA RÁKOSI VIKTOR. (Folytatás.) — Tudod, ez az éjféli mise rendkívül hangulatos és festői kép lehet, már régen elhatároztam, hogy, ha alkalom nyílik, megtekintem. Budapesten nincs benne semmi érdekes . .. aztán mi nekem az a hat-hét kilométer ebben a gyönyörű holdvilágos éjszakában? ... ne ellenkezzetek Arankám, úgyis hiába. Aranka odament a sógorához, megsimogatta a fejét és jóságos hangon kérdezte : — Mi bajod Barna? Talán meguntad a mi egyszerű társaságunkat és nagyon vágyót már Budapest után ? Barna megcsókolta a szép asszony kezét és bágyadtan felelt : — Becsületemre mondom édesem, hogy a világon ez a legkedvesebb és legkellemesebb hely nekem. Elannyira, hogy meg fogom hosszabbítani az itteni tartózkodásomat. Különben sincs Budapesten semmi keresetem és senkim, a ki után vágyódnám. — Nono, — szólt az asszony és hamis kásán megfenyegette a sógorát, a ki azonban lehajtotta a fejét és nem válaszolt a csintalankodásra. A dolog vége az lett, hogy András egy parasztgazdától szánt kerített, melyen ő is elkísérte Barnát a felső-sztregovai éjféli misére. Mikor a felső-sztregovai templomban az éjféli misére elsőt harangoztak, a kastély hatalmas vaskapuja csikorogva kitárult és egy érdekes processzió indult meg a falu felé. Elől mentek a belső férficselédek, Rákóczi a korabeli csatlósgunyában, kezükben égő fáklyával, utánuk ment Sámson báró, a ki Sztregovay Tamásnét vezette karonfogva. Nyomukban lépkedett Jób báró Klárikával karján, majd Tamás úr és két fia következzett. Mögöttük Krantz úr lépkedett, az angol lánnyal oldalán, de nem a karján. A családi csoportot befejezte a rokonság, végül pedig jött a külső cselédség nagy tömege. Gyönyörű fehér téli éjszaka volt. A tiszta égen a csillagok úgy sziporkáztak, mintha ujjongó örömmel lobogtatták volna lángjaikat. Harangzúgás, orgonabúgás és a tömjén» füst illata töltötte be a levegőt. Mindez Uzonyi Barna lelkéből különös, soha nem érzett hangulatot váltott ki. Áhítat volt ez és meghatottság ... úgy érezte, hogy csak most szállt le lelkének eddig ismeretlen régióiba, ahol a hit terem. A karácsony misztériumáról és jelentőségéről kezdett gondolkozni és először életében élvezte annak szépségeit és költészetét. Körüljártatta tekintetét, megfigyelte az arczokat, melyeken szomorúság, öröm, félelem, áhítat és rajongás mutatkoztak. És ezeknek az embereknek a naiv, de sziklaszilárd hite, mintha az ő lelkét is szárnyukra emelték volna és röpítették volna a titokteljes világ felé, mely ma legkedvesebb ünnepét üli. Csak mikor a nagy kapu kitárult és a Sztregovay - család bevonult, hajtotta le a fiú bűnbánóan a fejét és magában elismerte, hogy ezt az édes és meleg érzést nem tisztán a karácsonyünnep keltette benne. A két Uzonyi az előkelő gazdák első padsora mögött ült, s itt ők egészen el voltak takarva, ellenben jól odaláttak arra a helyre, ahol Klárika ült. Barna az első pillanatban csak a leányt látta. Látta ? Ez a szó gyenge és erőtlen e tekintet kifejezésére. Ha a szemsugarak hozzáfértek volna Klárikához, az talán a csillagokig fellobogó lánggal elégett volna bennük .. . mikor azután újra odanézett, egyszerre vége lett ünnepi hangulatának, mert düh fogta el. A lány úgy festett apja oldalán, mint egy kis galamb, melyet a gyilkos ölyv hurczol magával. Mikor Jób bárónak rideg, merev és gőgös arczát látta, mintha kést döftek volna a szívébe. Ez az alak az ő életében oly feneketlen és széles mélységet jelent, melyet se áthidalni, se átröpülni nem lehet. Úgy tetszett neki, hogy a lány egyszerre mérhetetlen távolságra lebbent el tőle és szíve megtelt fájdalommal és rémülettel... A harangok zúgtak, az orgona búgott . . . megszületett a Megváltó ... de vajjon kinek született meg? Neki nem. Az ő Krisztusa nem a bölcsőben szendergő gyermek, hanem a Golgotát járó Istenember. Az ezüstcsengetyű megadta a jelt, a pap kivonult és a mise megkezdődött. Már az offertóriumnál tartott, mikor a templom fő kapuján levő kis ajtó megnyílt és egy bocsi koros, szélesvállú, zömök és erőteljes parasztember lépett be. A negyven-negyvenöt év körüli férfi a két lábra állt medve lomha járásával lassan ment végig a templomon a szentély felé. Rövid báránybőr= bekecs volt rajta, derekán széles tüsző, a feje pedig turbánszerűleg úgy be volt pólyázva, hogy csak borotvált arcza látszott ki belőle. A tömeben a meglepetés moraja futott végig, mikor megpillantotta. Nini, Trepán Józsó, mit keres ez itt ilyen szokatlan időben, hiszen messze lakik, és mi baj érte, hogy úgy be van kötözve a feje ? A paraszt a szentély vas rácsához érve, letérdelt és imádkozni kezdett, majd meghajolt és a mellét verte és ebben a helyzetben maradt, majdnem a földig lehajtva fejét. Sámson úr megdöbbenve nézett az alakra. Ez valóban Trepán Józsó volt, az ő pribeli fűrészmalmának a vezetője, melyet az öreg báró a morva határ szélen állított föl, hogy ott levő egyik kisebb erdejét feldolgozza. Különben egy mindenki által jól ismert felső-sztregovai gazda volt, aki egy hőstette révén lett nevezetes emberré. Egy részeg napszámos ugyanis a mailomban oly szerencsétlenül bukott el, hogy a legnagyobbik fűrész kettévágással fenyegette. Az ott álló Trepán Józsó két irtóztató markával megkapott egy kereket és megállította a malmot és addig mozdulatlanul tartotta, amíg társai a részeg embert ki nem szedték veszedelmes helyzetéből. Ennek az embernek minden izma pattogott és minden csontja ropogott az irtóztató megerőltetéstől, de nem engedett. Olyanféle erőkifejtés volt ez, mint Ursusé, mikor a czirkusz porondján a bika nyakát kitekeri. Azóta szerették, de rettegtek is tőle, és úgy hívták, hogy van direktor. Igazgató úr, Sámson úr lelkében egyszerre vége volt a karácsony éjszaka ünnepi hangulatának. Az isteni tisztelet áhítata elröppent és helyét gonosz sejtelmek foglalták el. Ez a váratlan megjelenés csak rosszat jelenthet, még pedig igen nagy rosszat, mert különben nem jött volna ide személyesen. Alig várta, hogy vége legyen a misének, s a mint a pap eltűnt a sekrestyeajtóban, ő már ott állott Trepán mellett, a ki még csak most kászálódott föl a földről. A nép a helyén maradt, így várta az uraságok kivonulását. Az öreg báró egy pillanatig ott állt Trepán mellett, aztán, mintha csak most eszmélt volna rá, hogy hol van és mi a kötelessége, visszafordult és Sztregovay Tamásnéhoz ment, a kinek kar=ját nyújtotta. A menet, amilyen rendben jött, kivonult a templom elé, ahol csakhamar a két Uzonyi is megjelent. Trepán Jozsó házát egy fának vetve várakozott. Most Sámson úr megszólalt: — Tamás, légy szíves feleséged őméltóságát a kastélyba visszavezetni, nekem sürgős beszédem van Trepán Józsóval. Ezzel máris ott hagyta Carmen bárónét és Trepan elé lépett. De a család mozdulatlan maradt és várta, mi fog történni. — Magányosan szeretnék méltóságával beszélni, — szólt a paraszt, miután előbb alázatosan köszönt urának. — Nem lehet Jozsó fiam, hát csak ki vele hamar, mi a baj ? — Nagy baj van méltósága, fűrészmalmot elvették, munkásokat elkergették,engem megvertek, mert just nem akartam hagyni. — Mit beszélsz ? Megbolondultál ? Jók cselekedték ? — kérdezgette Sámson Raba úr gyorsan egymásután és hangja reszketett. — Persze, hogy rablók voltak, de úgy néztek ki, mintha katonák lettek volna. Azt mondták, hogy ők légionisták. Morvaországból jöttek át a határon. Nagy póznát ástak a földbe, fölhúzták rá zászlót. Azt mondták, hogy most már ez nem Magyarország, hanem Csehország. Kezdtem nevetni, mondtam, hogy ne ugráljatok, mert majd ad nektek főszolgabíró úr és a csendőrség. Ekkor egy alacsony katona pofonütötte engemet . . . engemet pofonütötte! Megfogtam nyakát és emberkét kályhához vágtam... úgy vágtam oda, hogy emberke összeeste, de kályha is összeeste. Kár érte, mert nagyon szép drága kályha volt ... A bőbeszédű férfiú itt nem folytathatta, mert Sámson úr torkából olyan sikoltás tört elő, hogy mindenkinek ereiben megdermedt a vér. Rémülten nézett urára és sejteni kezdte, hogy itt nagyobb baj is van, mint az, hogy a kályha is összedőlt. Emberfölötti kiáltás volt az, mely az aggastyán hatalmas melléből utat tört magának: a kimondhatatlan fájdalom és a kifejezhetetlen kétségbeesés jajkiáltása. Ily hangon tör ki a kétségbeesés a sülyedő roncsba kapaszkodó hajó a töröttből, mikor észreveszi, hogy a végtelen vizén föltűnt hajó,melytől szabadulását várta, megfordult és nem hogy közelednek, de távolodik. így tör ki a kétségbeesés a föld alatti börtönben sínylődő rabból, aki észreveszi, hogy az egyetlen nyílást, melyen át a napsugarak látogatóba jártak hozzá, betömik, így sikolthat az anya, mikor látja, hogy beteg gyermeke, akiről azt hiszi, hogy jóízűen szendereg, meghalt. A báró belekapaszkodott a mellette levő fába, s rekedt hangon így szólt: — Mikor történt ez, fiam ? — Deczember tizenkettedikének éjszakáján. — A rianás éjszakáján! A remete érezte, tudta, megmondta, az a mi földünk, az a mi édesanyánk jajkiáltása volt, mellyel segítséget kért, — kiáltott a báró fulladozó hangon, majd eleresztette a fát és két kardját az égre emelte, mintha imádkozni vagy átkozódni akarna. Az arcza hamvasszürke lett és szeme üveges ... és még mielőtt egy szót is szólhatott volna, megtántorodott és lezuhanik a földre, ha egy férfi oda nem ugrik és erős karral föl nem tartóztatja. Ez a férfi Uzonyi Barna volt. Klárika eddig nem vette észre az Uzonyi testvérek ottlétét. Nagyapja első sikoltásakor odafutott hozzá, belékapaszkodott, hozzásimult és sírni kezdett. Ekkor megszólalt mellette egy erőteljes férfihang: — András, Krantz jertek ide segíteni. Valaki szaladjon a kastélyba rögtön és hozzon egy szánt a báró úr hazaszállítására. Emberek négyen jöjjenek ide és vigyék be a báró urat a tisztelendő úr házába ... Itt fogják meg ... így . . . Térjen magához méltóságos kis asszony, a báró úr elájult és mindjárt eszméletre tér . . . Indulhatunk emberek, lassan, vigyázva.