Vasárnapi Ujság – 1921

1921-10-23 / 20. szám - Utrakész menyasszony. Elbeszélés. Irta Zsoldos László 235. oldal / Regények, elbeszélések

238 20. szám, 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAP! ÚJSÁG. Kellemetlen mesterség ezeknek az ügynökök­­nek a fel­hajszolása, de mindenesetre jobb, ha az ember maga megy és felkeresi őket . . . Hogy töltötted te az idődet ? — Jól,­­ felelte Ethel, az urát nézegetve. — Fáradt vagy. Akarsz egy teát ? .. . Engedd, hogy én vegyem le a czipődet. Igen ... én veszem le. Csengetett, kisietett a szobából, teáért ki*­áltott ki az előcsarnokba, bejött, előszedte Gadowne idomtalan párnáját és kezdte ki* fűzni a czipőt. Lewisham hangulata megvál*­tozott. — Valóságos kincs vagy, Ethel, — mon*­dotta. — Akasszanak fel, ha nem vagy az. — Mikor a czipőfűző engedett, előrehajolt és megcsókolta Ethel fülét. A kitűzés félbesza* kadt és gyengédségekkel halmozták el egy­­mást. Nemsokára már papucsaiban ült egy csésze teával a kezében, Ethel pedig a kandalló előtti szőnyegen térdelve, arczán a tűz vissza fényével, elmesélte, hogy délután milyen fele­ letet kapott az Athenaeum=bar­ közzétett hir* detésére.­­•­ Nagyon örülök neki — mondta Le*­wisham. — Regényíró, — magyarázta Ethel, a büszkeség csillogásával szemében, miközben átnyújtotta a levelet. — Holderness Lukács, a „Bűnkemencze" és más regények szerzője. — Elsőrangú, — mondta Lewisham némi irigységgel és előrehajolt, hogy a tűz fényé­­nél elolvassa a levelet. A levélíró czíme Indd Street volt, Euston Road közelében. A levél előkelő papíron volt írva, gyakorlott, kerek kézírással, milyent egy regényírónál el lehet képzelni. „Tisztelt asszonyom, — hangzott a levél,— ajánlott csomagban el szándékozom önnek küldeni egy háromkötetes regényemnek a kéziratát. Mintegy kilenczvenezer szó lehet, a pontos számlálás azonban az ön fel* adata ..." — Hogy számoljam én az­t meg? — kér* dezte Ethel. — Majd megmutatom,— magyarázta Le*­wisham. — Az egész nem nehéz. Megolva*­sod a szavakat három vagy négy oldalon, megállapítod az átlagot és megszorzod az oldalak számával. .. . . . Mielőtt azonban így járnék el, meg*­felelő biztosítékot kell nyernem, hogy midőn művemet önnek adom át, bizalmamban nem csalatkozom és hogy az ön munkája a szük*­séges magas kvalitást fogja mutatni..." — Kissé kellemetlen, — mondta Lewisham. „ ... Következőleg referencziákat kell kér­­nem . . . — Nagyon kellemetlen, — jegyezte meg Lewisham. Talán az a szamár Lagune... De mi ez? „... v*gy esetleg referencziák hiá­­nyában biztosítékot. .." Ez még sokkal oko* sabb, úgy hiszem. A biztosíték feltűnően csekély volt, mind* össze egy guinea. Épen ez adhatott volna okot a kétkedésre s ha a dolgozni vágyó Ethelben a segítség és remény vágya nem lett volna olyan erős, talán fel is tűnt volna. — Ha csekket küldünk neki, megmutatjuk, hogy bankbetétünk van, — mondotta Le*­wisham, kinek bankszerű működése még elég új volt ahhoz, hogy büszkélkedjék vele. — Csekket küldünk neki. Az bizonyára teljesen megnyugtatja. Este, miután a guineás csekket feladták, a kilátások még jobban megjavultak, mikor a Danks és Wimborne czégtől egy levél ér­­kezett, rettenetes módon litografált jegyzék kíséretében. Az előjegyzések mind bennlakó állásokra vonatkoztak, melyek nyilvánvalóan nem feleltek meg Lewishamnak, mindamel­­lett megérkezésük bátorító biztatást nyújtott arra, hogy a dolog megindult s hogy az ostro­­molt világnak vannak ingadozó és megdönt* hető védelmi pontjai. Azután, közben közbe átölelve Ethelt, előző évi jegyzeteinek ismét* léséhez látott, minthogy a növénytannak leg­ utóbb történt befejezése után, a haladottabb állattani tanfolyam, a Forbes - éremnek az utolsó próbája, volt kezdetét veendő. Ethel ezalatt legjobb kalapját hozta ki a másik szobából, hogy díszítésén némi átalakításo­­kat végezzen. A kis széken ült, míg Lewis­­­ham, jegyzeteit szétteregetve, maga előtt, az asztalnál foglalt helyet. Egyszerre, a­mint Ethel búzavirágjainak rendezgetési kísérletei közül felpillantott, azt látta, hogy Lewisham már nem olvas, hanem merő­en az asztalterítő közepére bámul és kife­szhetetlen szomorúság honol a szemé­­ben. Ethel megfeledkezett a búzavirágjairól és az urára meredt. — Fiacskám! — szólalt meg rövid szünet után. Lewisham megrezzent és felpillantott. — Nos? — Miért néztél olyan nyomorúságosan? — Nyomorúságosan néztem ? — Ilyen ... és haragosan. — I­pen arra gondoltam, hogy szeretnék egy püspököt vagy más effélét olajban meg­ főzni. — Miért? — Miért ? . . . Mert ők nagyon ismerik, a­mi ellen prédikálnak: tudják, hogy sem nem ostobaság, sem pedig gonoszság, ha valaki n­em hisz és ha nem­ hisz, nem is bántó má­­sokra nézve; teljesen jól tudják, hogy valaki lehet olyan becsületes, mint a nap, derék és tisztességes, tisztességes minden tekintetben, ha nem hisz abban, a­mit ők tudják azt is, hogy az embernek tanítanak, a becsü­­letébe vág, ha azt követelik tőle, hogy úgy tegyen, mintha hinne. Akármit is. És még­­sem cselekszenek így. Azt hiszem, hogy részt követelnek mindenkinek a becsületéből. Ha valaki gazdag, nem alázzák meg, még ha nevet is a tanításukra. A csengő aranyat elfogadják az üzleti vállalatoktól és az egész­­ségtelen házak jövedelméből. De ha valaki szegény és nem jelenti ki, hogy hiszi azt, a­miben közülök is sokan alig hisznek, egy ujjú* kat sem mozdítanák meg, hogy segítsék az őket követő tömeg ostobaságával és tudat* lanságával szemben. Ebben a mostoha­ atyád­ nak meglehetősen igaza volt. Tudják, hogy mi történik körülöttük. Tudják, hogy ez ha­­zugságot és szélhámoskodást jelent nagyon sok emberre nézve, de nem törődnek vele. Miért is törődnén­­k ? Nekik ez nagyon meg* f­el­el. Ha ők megromlottak, miért ne legye* nek azzá mások is? Lewisham, miután a püspököket állította bűnbakul a saját erkölcsi szépséghibájáért, hajlandó lett volna még a czipőjében levő szöget is az ő közreműködésüknek tulajdo*­nítani. Lewishamné megdöbbenve nézett rá. Meg* értette az urában dúló vihart. Nem vagy talán — kérdezte és eltom­* pította a hangját, — hitetlen? Lewisham komoran intett a fejével. — Te nem vagy az ? — kérdezte. Nem, mondta Lewishamné. — De hiszen nem jársz templomba, nem... — Nem járok. — felelte Ethel és még bizonyosabb hangon tette hozzá, — de azért nem vagyok hitetlen. — Keresztény vagy? — Azt hiszem, hogy igen.­­ De a keresztény... Mit hiszel tulaj­­donképen ? — Hogy igazat kell mondani, jót kell cse­­lekedni, nem szabad másoknak ártani és őket megsérteni és minden egyebet. — Ez még nem kereszténység. Keresztény az, a­ki hisz. — Én ezt értem kereszténység alatt. — felelte Lewishamné. — Ilyenformán mindenki keresztény, — jelentette ki Lewisham. — A jót mindnyá­­jan jónak és a rosszat mindnyájan rossznak tartjuk. — De nem mindnyájan cselekszünk is így, — mondta Lewishamné és megint a búzavirágokat vette a kezébe. — Nem, — hagyta helyben Lewisham, kit kissé lehangolt a vitatkozásnak asszonyos módja. — Bizonyára nem cselekszünk így mindnyájan. Egy pillanatig a feleségét nézte. — Ethel feje kissé félre volt hajolva, szemét pedig a búzavirágokra szegezve, — és lelkében külö­­nös felfedezések ébredeztek. Majdnem azon volt, hogy újra megszólaljon, de helyette is­­mét a jegyzeteibe merült. Rövidesen az asztalterítő közepén dobolt a kezével. Másnap Holderness Lukács úr megkapta az egy guineáról szóló csekket. Szerencsét* lenségre a csekk­­ keresztezve volt. Egy pilla* natig elmélkedett, azután tintához és tollhoz nyúlt és Lewisham gondatlan egyesét ötösre javította ki és a le nem itatott írást maga elé tartotta, hogy megbírálja. Karcsú, halovány, jó megjelenésű, hosszú fekete hajú embert ismerünk meg benne, szinte bántóan komor, félig egyházi szabású ruhában. Nagy gondossággal végezte­­ a kija* vitás munkáját. Azután a csekket átvitte a fűszereséhez. A fűszeres gyanakodva néze* gette az utalványt. Váltsa be, — mondta Holderness Lil* bács­ úr, ha a legkevésbbé is kételkedik. Váltsa be. Én nem tudom, hogy kicsoda* micsoda az illető. Tőlem akár szélhámos is lehet. Nem felelhetek érte. Mutassa be a csekket, majd elválik. Nekem addig ne fizesse ki. Én várhatok. Majd benézek egy-két nap múlva.­­ Rendben volt, ugyebár? — kérdezte Holderness Lukács úr közömbös hangon két nap múlva. Teljesen, mondta a fűszeres, meg= növekedet­t tiszt­lettel és négy fontot, tizen­ AZ OPPAUI ANILIN-GYÁR FELROBBANÁSA UTÁN KELETKEZETT SZÁZ MÉTER SZELES ÉS HARMINCZ MÉTER MÉLY TÓ.

Next