Vasárnapi Ujság – 1921
1921-12-04 / 23. szám - Radó Antal: Dal a dalnokról (Endrődi Sándor emlékének) 272. oldal / Költemények
274 Látta, hogy Ethelnek a szemhéjjai nedvesek és arcza alatt a párna is nedves. Az asszonynak fehér, könnytől áztatott arcza sebző fájdalmat okozott . . . A kép elviselhetetlen szánalmat ébresztett benne. Mindent elfelejtett azon kívül, hogy Ethelt mivel és hogyan bántotta a nap folyamán. E perczben az asszony megmozdult és ajka alig hallhatóan valami beczéző nevet rebegett, melyet ő adott Lewishamnak. Lewisham egyszerre elfelejtette, hogy el akart távozni örökre. Mást nem érzett, csak végtelen örömet, hogy Ethel megmozdult és megszólalt. Féltékenysége szertefoszlott. Térdére esett. — Drágám, — suttogta, — nincs semmi bajod ? . . . Nem hallottam a lélekzésedet... Nem hallottam a lélekzésedet. Ethel megrezzent és felébredt. — A másik szobában voltam, — mondta Lewisham megindulástól remegő hangon. — Olyan csend volt nálad . . . Féltem . . . nem tudtam, hogy mi történt veled. Ethel . . . drága Ethel. Nincs semmi bajod? Ethel hirtelen felült és Lewisham arczát vizsgálta. — Hát mondhatom ? — nyögdécselt. — Mondhatom ? Semmi. Nincs semmi bajom... Nem akartál meghallgatni. Nem hallgattál meg. Nem volt szép tőled, hogy mielőtt meghallgattál volna ... Lewisham kitárta a karját. — Drágám, — mondta, — tudom, semmi sem történt. Tudom . . . tudom, hogy Az asszony zokogástól megszaggatott mondatokban beszélt. — Olyan egyszerű volt . . . Baynes ... volt valami a modorában . .. Tudtam, hogy ortoba lehet... De én csak segíteni akartam neked. Hirtelen megállt. Egy pillanatra valami szóval ki nem fejezhető érzés villant meg benne, mintha czikázó fény lett volna. Röppenő gondolat volt, „ostobaság", vagy olyasféle, megijedés, visszahúzódás. Meg akarta volna mondani, de nem tudta, hogy miként. Nem tudta azonban megtenni. Habozott. Magába fojtotta, anélkül, hogy kimondta volna. — Azután, azt hittem, — folytatta, — hogy ő küldte a rózsákat és megijedtem... Féltem. — Drágám, — mondta Lewisham, — kegyetlen voltam hozzád. Igazságtalan voltam . . . Értem . . . Mindent értek. Bocsáss meg.... Egyetlenem, bocsáss meg nekem. — Úgy szerettem volna valamit tenni éretted. Az volt minden, amit tehettem... az a kevés pénz. Te pedig haragos voltál. Azt hittem, hogy már nem szeretsz, mert nem értem a te munkádat ... Azután Haydinger kisasszony . . . hidd el, nagyon keserves volt nekem. — Drágám. — mondta Lewisham, hidd el, hogy még a kisujjamnak sincs semmi köze Heydinger kisasszonyhoz. — Tudom, hogy én akadályozlak a munkádban. De ha segítesz, dolgozni, tanulni fogok én is. Mindent megteszek, amit csak meg tudok érteni. — Drágám, — suttogta Lewisham, — drágám . . . — Mindent megteszek éretted . . . — Drágám, — fogadkozott Lewisham, — tudom, hogy durva voltam. Többé nem történik meg. Többé nem ismétlődik. Hirtelen átkarolta a feleségét és csókokkal halmozta el. Tudom, hogy ostoba vagyok, mondotta Ethel. — Nem vagy az. Én voltam ostoba. Én voltam szívtelen és esztelen. Egész nap . . . Már beláttam. Senkit és semmit nem szerettek, csak téged. Ha az enyém vagy, semmivel se törődöm... Csak heveskedtem és igazságtalan voltam. A szegénység és a gyötrő munka okozta . . . Drágám, nekünk össze kell tartanunk. Egész nap . . . olyan borzasztó volt. Megállt. Egymáshoz simultak. — Szeretlek. — mondta hirtelen Ethel és átkarolta Lewishamot. — Nagyon . . . nagyon szeretlek. Lewisham még jobban hozzá simult. Megcsókolta Ethel nyakát. Ethel egészen magához szorította őt. Az ajkuk találkozott. A kialvó gyertya még egy nagyot lobbant, megvillant és hirtelen elaludt. A levegő nehéz volt a rózsák illatától... XXX. A szökés. Kedden délután Lewisham öt órakor jött haza Vigourstól, — fél hatkor a watham greeni iskolába kellett mennie, — s odahaza Chafferynét és Ethelt könnyek között találta. Ki volt merülve és egy kis tea nagyon jól esett volna neki, de az újdonságok, melyeket számára tartogattak, kiverték a teát a fejéből. — Elment, — mondta Ethel. — Kicsoda ? . . . Hogyan! Csak nem Chaffery ? Chafferyné, aggódóan lesve Lewisham viselkedését, igenlően bólintott könnyekkel áztátott zsebkendője fölött. Apránként Lewisham megértette a történtek lényegét és káromkodáshoz közel, remegett. Ethel egy levelet adott át neki. Lewisham egy pillanatig kezében tartotta a levelet és az eset részleteiről kérdezősködött. Chafferyné a levelet nyolcz napig járó órájának a szekrényében találta, mikor az órát fel akarta húzni. Chaffery, úgy látszik, nem volt otthon szombat éjszaka óta. A levél, — okosnak látszani akaró, terjengős írás, stílusában sokkal gyengébb Chaffery beszédjénél, — nyitva volt és Lewishamhoz volt czímezve. Néhány órával Chafferynek utolsó látogatása előtt íródott, úgy hogy akkori beszélgetése utólag pót - végrendelet félének látszott. „Lagune páratlan ostobasága elüldöz engem ebből az országból, olvasta Lewis=ham. — Végezetül botrány lett volna belőle, olyan botrány, melybe a törvény is beleavatkozhatik. Aggódom. Eltávozom. Elpárolgok. Megszakítom az eddigi kapcsolatokat. Fel= frissítő eszmecseréink hiányozni fognak ugyan. Ön megismert engem és ön előtt feltárhattam a lelkemet. Sajnálom azt is, hogy el kell hagynom Ethelt, de hála Istennek, ő már önre támaszkodhatik. Sőt mindketten önre támaszkodhatnak, noha a „mindketten" újszerű dolognak tűnhetik fel ön előtt." Lewisham dörmögött, az első oldalról a harmadikra tért át, — érezte, hogy mind a ketten várakozva rája függesztik a tekintettüket, — és gyakorlati érzéket fedezett fel Chafferyban. „A claphami házban csak nagyon kevés könnyű és hordozható tárgy van, ami megmenekült volna az én sajnálatos könnyelműségem elől, de maradt még egy-két darab, a vasveretes szekrény, a törött lábú íróasztal és a nagy légszivattyú, amely feltétlenül elzálogosítható, amennyiben módját tudja ejteni, hogy őket egy zálogházba eljuttassa. Önben több az akaraterő, mint bennem, nekem ugyanis sohasem sikerült, hogy ezeket az átkozott bútordarabokat lejuttassam lépcsőn. A vasveretes szekrény az enyém volt, a mielőtt az ön anyósát elvettem volna s így nem mondhatják, hogy egészen közönyös voltam a hozzátartozóim jövője iránt s hogy nem éreztem bizonyos ellenérték nyújtásának a szükségességét. Ne ítéljen el nagyon szigorúan . .." Lewisham gyorsan fordított, anélkül, hogy ezt az oldalt végig olvasta volna. „A claphami élettől — hangzott tovább a levél, — már undorodtam egy idő óta és az igazat megvallva, az önök serkedező fiatal boldogságának a látása, — szép volt a küzdelmük a világ ellen is, — az elmúlt éveimre emlékeztetett. Hogy őszinte legyek az ön= bírálatban, az új rői tipus érdekel engem s úgy érzem, hogy még élhetem a saját életemet. Milyen szép mondás: a saját életét élni! megvetést tanúsítva az erkölcsi plágiumok iránt. Nem Initatio Christi, az igaz... Vágyódom új emberek, új városok után . . . Tudom, hogy későn kezdtem meg a saját életemet élni, nemsokára a szakállam már megszürkül, de jobb későn, mint soha. Elvégre még azután is, megfesthetem a szakállamat..." „Közölnöm kell még egyes dolgokat, csak nagyjából érintve őket, melyek mindenesetre meg fogják lepni Lagunet. — Lewisham érdeklődése fokozódott. — Csodálkozom ezen az emberen, aki éhesen szaglászott csodák után, a leghihetetlenebb csodák közepette. Mit mondjak ennek az embernek a természetéről, akinek ostoba lénye, következetlen, esztelen, mérhetetlenül zavaros, kínzó szellemek után vágyódott, melyek közelebb állanak hozzá, mint a lélekzete és jobban össze vannak nőve vele, mint a keze és lába. Vajjon mi kellene ahhoz, hogy kétséggel támadjanak a kínzó szellemekben? Csodálkoznom kell, hogy az egyáltalán nem puszta lelki tünemények nem keltették fel a kutatók figyelmét és hogy valamelyik lelki jelenségeket vizsgáló társaság a nyilvánvaló érzéki csalódások és agyrémek hírére nem vette üldözőbe Lagunet kétkedő kérdéseivel. Gondoljon csak a házára Chelseaban és képzelje bele a lakóját. Lehet, hogy azok a priori úgy okoskodhattak, hogy ilyen üres, hóbortos, fecsegő fráter csak valami hisztérikus képzelődésnek lehet a beteges szüleménye. Hiszi ön valóban egy olyan lénynek a létezését, mint Lagune? Én magam részéről a lehető legnagyobb mértékben kételkedem benne. Szerencsére a bankárja nálam sokkal hiszékes A legénység nejeikkel és gyermekeikkel, AZ ELSŐ OROSZORSZÁGIÚSZ-SZÁLLÍTMÁNY MEGÉRKEZÉSE BUDAPESTRE.