Vasárnapi Ujság – 1921
1921-02-27 / 4. szám - Első látogatásom Jókainál. Emlékeimből. Irta Váradi Antal 43. oldal / Regények, elbeszélések
44 VASÁRNAPI ÚJSÁG. .2. szám, 1921. 68. évfolyam. Látnom kellett azt az embert, a költészet forrását, a Petőfi barátját, azt a nagy poéntát, aki már akkor az ország jóltevője volt. Ő vigasztalta az ötvenes évek búsuló magyarságát, ő élesztette reményünket, ő öntött új hitet belénk. Látnom kellett a prófétát. Első kísérletem e nemben balul ütött ki. Elgyalogoltam a Stáczió=utcza végére, ahol az ő kúriája állott. Hosszú földszintes sárga ház, a Kálvária tér szomszédságában. Milyen más volt akkor Pest, mint ma ?! Se villanyos, se lóvasút... Mindössze a Ludoviczeumtól az osztrák államvasutig — (ma nyugati pályaudvar) — zokogott egy csilingelő lovakkal vontatott szekér. Később aztán elterjedt a városligetig. Eladdig a Harminczad=utczától vagy a Két pisztolytól zörögtek kifelé a Királyi utczán a tizenéses omnibuszok. Keserves alkalmatosságok valá=nak. Igaz, hogy jobb híjában erre voltunk szorulva, sőt Deák Ferencz nem egyszer ült bennük, levegőre vágyakozván, — szemben ültem vele akárhányszor — de azért csak silány alkalmatosság volt biz' az omnibusz, melynek a kocsis ülése mögé rozsdás pléha lapra keresztben álló két pisztoly volt festve, így a Jókai házához gyalog kellett kimennem. De hová ki nem gyalogoltam volna én, csakhogy Jókait lássam ? De nem láthattam. Bekukucskáltam a kapun — félig nyitva volt, de azt mondták, hogy a tekintetes úr nincs otthon. Csak dél felé jön haza, ha jön, mert alkalmasint a városban van. Ott pedig neki sok volt a dolga, mert ha hetenkint egyszer nekidu=rálta magát a városnak, akkor, nagy sort járt végig, az Athenaeumtól a Ráth Mór boltjáig, vagy valamelyik barátjához. Ilyen kirándulási nap volt a mai is, amelyen én Jókait kerestem. Visszaballagtam tehát hosszú orral. Elmentem azonban máskor is. Akkor szerencsésebb voltam. Tudniillik oda plántálván magamat a kapu mellé, lestem annak nyílását. Nyitott is, tágra, két szárnyra és kigördült rajta a Jókai kocsija. Ment a Svábhegyre. Nagyot köszöntem neki és láttam mosolygó arczát, mellyel fogadta a szokatlanul alázatos köszönést, kék szemeit, még a kezével is intett felém. Mintha tudta volna, hogy mekkorát gyalogoltam ezért a kegyért. Mikor aztán később mint az alakulóban levő Petőfi Társaság egyik alapvetője, kit mentem hozzá megkérdezni, hogy nem volna-e ellenére, ha egy olyan társaságnak, mely a Petőfi szent nevére alakulna, ő választatnék elnökévé ? Már hogy volna ellenére? És már hogy is gondolhatnánk másra, mikor Petőfiről és irodalomról van szó ? Persze, hogy örömmel fogadta. A hosszú udvaron végig egy folyosó vezetett, melyről nyitottak a konyha, a szobák egy része, s ezek egyikén — már én nem tudom, hogy melyiken ? botorkáltam én be a Jókai szobájába. Meglepetve állottam meg. Az íróasztal mögött egy könyvtár emelkedett. Mennyi kincs lehetett abban!? Ezeket nézed ?— kérdezte, amint megpillantotta, hogy a könyveket bámulom. Tudod-e, mondotta, hogy ezeket, amik ebben a könyvszekrényben vannak, mind én írtam ? Összekulcsoltam a kezeimet. Erre a szóra csak áhítat lehetett a felelet... — Látod, mondotta, — én reggel korán ülök neki a munkának. Egész a képviselő» házi óráig. Akkor odamegyek — de akárhányszor még ott is dolgozom. Láthatod, ha betekintesz a parlamentbe, hogy az én helyem előtt papiros masszák feküsznek, és én írok. Olyankor sürgős a munkám. De nem mindig sürgős. Én órára dolgozom. Amíg a napi penzumot el nem végezem, addig nincs nyugodalmam. Ha pedig elvégeztem, akkor gondolkozom. Legtöbbet gondolkozom járva- kelve, vagy ha felmegyek a Svábhegyre. Üt közben jönnek a legjobb gondolatok. — No, Móricz bátyám — mondom neki — én ugyan elkocsikázhatnék az északi pólusig. Olyanok mégsem jutnának eszembe . . . — Hát az Iskarióth ? — kérdezte ... Annál csak nem írhatsz szebbet!? A te tolladdal kellett volna azt megírni ... Ennek ugyanis története van. Mikor első darabomat a Nemzeti Színházben előadták, utána megindult a Jókai szépirodalmi napilapja az ,,Életképek". Annak én is munkatársa voltam. Szana szerkesztette meg Eörs Kálmán, s a Kigyós utcza egyik házának a második emeletén tán éppen annak a háznak a helyén, melyen most a Girardi arany palotája áll az udvarban volt a szerkesztőség. Fel-fellátogattam oda, mikor egy fegy vers sem volt elviendő, s olyankor leültem a re=dakczióban és hallgattam az öregek beszélgetését, a fiatalok első dadogását, bemutatkozásukat, láttam félelmüket, szeszergésüket, mikor a nagytribunád előtt megjelentek első versikeikkel és azokat a nagy augurok olvasgatták. Hogy lesték a ránczokat a Horn- lokukon, hogy nézték az arczuk kifejezését, ott volt felírva az ítélet, onnét olvashatták le a Muzsafiak az eredményt. Én sohasem vártam meg, míg elolvassák a versemet. Ott hagytam. Ha nem jó dobják el. De nem dobtak el egyet sem. Az „Életképek"-ben jelent meg — nyolcz számon keresztül — Szigligeti nagy czikke „Iskarióthról," melyben szembeszállt az akadémia véleményével és vitatta, hogy igenis, a darab szini és nyelvi tekintetben becses és megérdemli a pályadíjat. De leszavazták. Ő írásban adta be a különvéleményt — nagy tisztesség egy kezdő fiatal írónak — s ezt a különvéleményt le is nyomattam a darab második kiadása elé. A harmadik kiadás az Athenaeum könyvei között jelent meg. Mikor az a tanulmány megjelent az Élet» képekben, egész Pest érdeklődése fel volt keltve. Egy író első darabjának előadása előtti hatalmas reklám, mondták az irigyek, egy olyan ember tanulmánya a darabról, minő Szigligeti volt, a magyar dráma akkori fejedelme. Tehát Jókai figyelme már fel volt keltve. És így én, amikor az Életképek szerkesztőségébe fellátogattam, nem voltam idegen. Jókaival azonban ott találkoztam először életemben. Már leszámítva a kocsiban való futólagos találkozást. Egyszerre nagy mozgolódás támad az elő» szobában. A szerkesztőségi szolga rohan be: — Jön az öreg. Ez az öreg szólott — maga nem korára, de tekintélyére Jókai. Nyílt az ajtó — én siettem félrehúzódni, — hogy ne alkalmatlankodjam, mikor a Magyar nábob és Kárpáthy Zoltán írója tartja a bevonulását a redakczióba. Jókai bement és hosszasan tárgyalt Törssel és Szanával. Félóra is eltelt, mire kijött. Én ott ültem a sarokban a kályha mellett. Kezemben lyet le akartam szorongattam a verset, meg adni. De még nem került rám a sor. Jókai megállt a szoba közepén és vissza nézett. Ki ez? — mondá felém fordulva. . . Bizonyosan valami szürke kis poéta, aki hozott valamit. Hát azt nem szabad kurtán-furcsán elutasítani. Jókai sohasem tudott senkitől semmit is megtagadni. Kivált irodalmi dolgokban. Szana észrevette és rám mutatva hadarta (rettenetes gyors beszédű, hadaró férfi volt) — hogy : Zord. Ez annyit jelentett, hogy ez Váradi . . . De mellette volt Törs is, aki maga sem értvén a Szana hadarását, kikorrigálta a bemutatást. Váradi, Móricz bátyám a poéta. Jókai megáll előttem . . Az Iskarióth ? . .. Az . . . volt a válasz .. . És akkor odajött hozzám Jókai, megölelt, megcsókolt . . . Folytasd, fiam, folytasd . . . így tovább !.. És még mindig ölelve tartott... Én pedig úgy éreztem magamat, mintha az Atya úristen ölelt volna a keblére és utasított volna, hogy folytassam . . . így tovább... így tovább ... Jókai elment ... Én pedig ott maradtam a szoba közepén, és bámultam utána . . . így nézhettek Illés próféta után a zsidók, mikor tüzes szekéren felragadtatott az égbe, odalent pedig bámulták... Ez volt az én első találkozásom Jókaival... Azt az ölelést, azt a csókot még most is érezem. Azóta is volt találkozásom nagy emberekkel, írókkal, költőkkel, megbarátkoztam Coppéval, Hugo Viktorral, ebédeltem náluk, beszéltem velük, de egynél sem éreztem azt a szent elfogadást, amit abban a perczben, mikor Jókai ölelése felavatott poétává. Mert az én poétás felavattatásom attól a pillanattól kezdődik .. . Kedves, jóbaráti viszony fűzött hozzá egész életében. Sokszor olvastam fel tőle a Társaságokban !— egy izben pláne megtettem azt az írói hunczutságot, hogy, elég jó utánzó levén, egészen az ő hangján és kiejtésével mondtam el a dolgot, — amin ő nevetett legjobban. Egy izben ő ajánlott másodtitkárnak a Kisfaludy Társaságban. Azon kívül együttműködtünk, olvastunk, deklamáltunk, szónokoltunk az ország különféle városaiban, többi között egyszer Debreczenben is, amikor a Xántus hires szobájában, abban a fehérre meszelt, boltíves teremben az énekkar előadta Csokonai Vitéznek, a „Tihányi Ekhóhoz" és a „Reményhez" írt gyönyörű költeményeit. Mintha a mult idők szeleleme ragyogta volna körül a jelen legnagyobb A HONVÉDMENHÁZ ÉPÜLEIF..