Vasas, 1981 (86. évfolyam, 1-12. szám)

1981-01-01 / 1. szám

2 társadalmi érdekkel össz­(Folytatás az 1. oldalról) hangban megoldódjanak. A társadalmi munkameg­osztás nálunk kialakult gya­korlata és állandó fejlődése biztosítékot nyújt arra, hogy általában ne egyesek jóindu­latán múljon az, kinek mi és mennyi jut. Alapvető tévedést tükröz az a gyakorlat, amelyik a közvé­leményt foglalkoztató, általa jól-rosszul ismert gondokról hallgat, mert ezt valamilyen meggondolásból kellemetlen­nek érzi. A társadalmi fe­szültségek akkor is megvan­nak, ha nem beszélünk róluk. Ahhoz, hogy ezeket felold­juk, ismernünk kell tükröző­désüket a k­ö­z­vél­emén­yben, mélyrehatóan, sokoldalúan vizsgálnunk kell a kiváltó okaikat. Mindezekről — a gyakorlatnak megfelelően — nyíltan kell beszélni a dolgo­zókkal és elő kell segíteni sa­játos eszközeinkkel a megol­dást. Hazánkban joggal úgy érez­zük, hogy megtettük mindazt, amit lehetett, életünk jobbá tételéért. Még akkor is, ha még mindig nincs elég la­kás, akkor is, ha most maga­sabbak az árak, és ha bizo­nyos rétegeknek, jól tudjuk, még alacsony a keresete. Meggyőződésünk azonban, hogy­­ma csak ennyire van lehetőségünk. Ám azon kell együtt dolgozni, hogy holnap többre legyen módunk. Foglalkozott Gáspár Sándor az ágazati kongresszusokról a SZOT-hoz küldött ajánlások­kal és észrevételekkel, a szo­cialista munkamozgalmak helyzetével és lehetőségeivel, a szocialista demokrácia fej­lődésével, amely idővel szük­ségszerűen elvezet a teljes önkormányzathoz. Az életkö­rülmények várható alakulá­sáról ezt mondta: — Tisztelt kongresszus! Látnunk kell, hogy amíg a gazdálkodás hatékonyságá­ban nem tudunk jelentősebb eredményeket felmutatni, ad­dig az életszínvonal gyors fej­lődésére nincs lehetőség. Ez olyan realitás, amelyet tudo­másul kell vennünk. Ezért ma legfőbb feladatunk az el­ért életszínvonal megőrzése. Ismerve azonban lehetősé­geinket, jól tudjuk, hogy a mai életszínvonal megőrzése és az életkörülmények jobbítá­sa is nagy erőfeszítést, és mind­­annyiunktól nagyon kemény, következetes munkát igényel. A szakszervezetek ezúttal is hangsúlyozzák, hogy mind­arra, amit az életkörülmé­nyek és az életszínvonal javí­tásában elértünk, büszkék le­hetünk. Ugyanakkor azt is hangsúlyozzuk, hogy az ed­dig elért színvonal még nem az, ami céljainkban, szerepel. Tovább akarjuk javítani az életkörülményeket, tovább akarjuk növelni az életszín­vonalat. A VI. ötéves terv előkészí­tésében a szakszervezetek hitt csigaházaiba visszahúzódó embereket­­kell szervezniük. Nem a tőkések, kiszolgálóik, állam­apparátusuk és tömeg­kommunikációs eszközeik sza­kadatlan támadásának feltéte­lei között kell tevékenyked­niük. A hazánkban kialakult népi hatalom biztosítja, hogy a dolgozó tömegek érdekeinek védelméhez és képviseletéhez megvannak a kellő politikai feltételek. Ez segíti a szakszer­vezetek munkáját. Ha a szakszervezet tevé­kenysége mindennek ellenére mégsem kielégítő, akkor az okokat nem a politikai rend­szerben, hanem a végrehajtás gyakorlatában kell keresni. A szakszervezeti mozgalomnak a maga eszközeivel szolgálnia kell és szolgál is a társadalmi haladást segítő minden éssze­rű intézkedést. De a társadal­mi érdekek érvényesítése nem szoríthatja háttérbe a jogos szakmai és más csoportérde­kek intézményes kifejezését, az egyéni, vagy közvetlen napi érdekek és jogok védelmét, mert ezzel előb­b-utóbb­ maga a társadalmi érdek, a távlati érdek, a közös ügy érvényesü­lése kerülne veszélybe. A dolgozó, az állampolgár számára a munkáshatalom er­kölcsi értéke szürkül el, ha nem intézik emberségesen, el­veinknek megfelelően az ő ügyét. Az érdekvédelemben számolni kell a társadalmi realitásokkal, de ugyanúgy számolni kell az emberekkel, szükségleteikkel, érdekeikkel is. A szakszervezeti érdekvé­delemnek a munkahelyen — a napi értelemben véve —alap­vetően egyénekre irányuló­nak kell lennie, főleg a mun­kabér, a munkakörülmények, a munkavédelem kérdéseiben. Ez gyakorlatilag azt követeli, hogy felettük, mellettük és nélkülük nem szabad előre dönteni a dolgozókat érintő kérdésekben. A szakszervezetek a külön­böző kérdések konfliktusának előrevivő megoldásával segí­tik az általános társadalmi cél elérését. A szakszervezeti szervekben kellő bátorságnak kell lennie ahhoz, hogy a fórumokon, a dolgozókkal szervezett nyílt tanácskozá­sokon vessék össze a külön­böző szintű érdekeket. Szól­janak arról, miképp látják az érdekellentéteknek, érdek­összeütközéseknek a népgazda­sági célokat figyelembe vevő megoldását. Mindez azonban nem megy vita nélkül. Maga a társadal­mi érdek sem érvényesül megfelelően, ha nem tudjuk összekapcsolni a csoport- és rétegérdekekkel, mert nem létezik „önmagában”, a cso­port- és egyéni érdektől tel­jesen független, társadalmi érdek. Arra kell törekedni, hogy az egyéni és rétegérde­kek a demokratikus fórumo­kon hangot kapjanak és a részt vettek. A tervben meg­jelölt életszínvonal-intézkedé­­seket reálisnak és igazságos­nak tartjuk. Reálisnak, mert nem tűznek ki többet, mint amennyire megvan a lehető­ség. Igazságosnak, mert oda juttatjuk a rendelkezésre ál­ló anyagi eszközöket, ahol a legnagyobb­­szükség van rá­juk. Ha a gazdálkodásban töb­bet érünk el a tervezettnél, senkinek ne legyen kétsége, ho­gy ezt a többletet is megfe­lelő módon elosztjuk majd. Mit tűztünk ki a tervben célként? Növeljük a reáljövedelmet és a fogyasztást, fenntartjuk a teljes foglalkoztatottságot. Emelni és fejleszteni akarjuk az alacsony nyugdíjak össze­gét, a gyermekgondozási se­gélyt. Tovább akarjuk bővíte­ni a bölcsődei, az óvodai és az általános iskolai hálózatot. Könnyíteni akarjuk a fiata­lok lakáshoz jutását és ke­ressük a megoldást ahhoz, hogy a fiatal értelmiségi dol­gozókat bekapcsolj­uk a la­kásépítési akciókba. A családi pótlék emelésével segíteni szándékozunk a nagycsalá­dosoknak. Jelentős intézkedé­seket teszünk az egészségügy fejlesztéséért, a szolgáltatások javításáért, az áruellátás szín­vonalának megőrzéséért, sőt javításáért. Mit mutatnak ezek a szán­dékok? Mutatják társadalmunk humanitását, azt, hogy éle­tünknek a legégetőbb gond­jain szándékozunk enyhíteni. Mutatják, hogy e szándékok megvalósítása erősíti a létbiz­tonságot. Még tovább szorít­ják vissza a nem munkából származó jövedelemszerzés le­hetőségét. Ugyanakkor hang­súlyozzuk, hogy növekedni fog a reálbér azoknál, akiknél ezt a végzett munka indokol­ja. Mindezért terveink talál­koznak a dolgozók igazságér­zetével. Tisztelt elvtársak! Ma már bevonta a gyakorla­tunkba a­i árak rendszeres emelkedése. Ez nekünk, szakszervezeteknek, eddig és most is, külön gondot jelent. Volt idő, amikor az volt a véleményünk, hogy szocialis­ta viszonyok között az árakat nem szabad emelni. Ez az ár-l­láspont — ma már látjuk — tarthatatlan. Az életnek megvannak a maga realitásai. Nekünk is tudomásul kellett venni azt, hogy az árak nálunk sem maradhatnak mozdulatlanok, a termelési költségek növeke­dése miatt. Ez, jól tudjuk, gondot okoz. Például olyan gondot, hogy az árak emelke­dése az átlagnál súlyosabban érint egyes dolgozói rétege­ket, családokat, és egyéneket. Mit lehet tenni? Az árak stabilitásához visszatérni nem lehet. Ezt hosszú távon is tudomásul kell venni és szá­molni kell vele az életszínvo­nal-politikában, mint ténye­zővel. Ezért úgy véljük, hogy a kormánnyal együtt nagyon gondosan kell arra ügyel­nünk, hogy az áremelkedések ne okozzanak nehézséget élet­színvonal-politikánk megva­lósításában. Az állami szervek minden árintézkedés indokoltságát, szükségességét és hatását sok­szorosan mérlegeljék, azaz „százszor mérjünk, mielőtt egyszer döntünk”. Ez arra is kötelezi az állami szerveket, hogy mielőtt döntenek az árak emelkedéséről, gondo­san elemezzék a termelési költségek alakulását, növeke­désük indokoltságát, mert ez befolyásolja a fogyasztói árakat. Beszélt a mozgalom mód­szereinek állandó megújulá­sáról, a bizalmiak munkájá­ról. — Most a bizalmiak, főbi­zalmiak és helyetteseik adják aktíváink többségét, mintegy 70 százalékát. A szakszerve­zeti mozgalom csak akkor képes hivatásának megfelel­ni, ha tevékenységét át- meg átszövi a dolgozókkal, a tö­megekkel kialakított és ébren tartott, állandó kapcsolat. A bizalmiak mozgalmunk első számú aktivistái. Felelős poli­tikai tényezők. Joggal érde­melték ki és élvezik dolgozó­társaik megbecsülését, bizal­mát. Valamennyi szakszervezeti tisztségviselő közül ők isme­rik legmélyebben, legalapo­sabban a munkahelyi viszo­nyokat, a helyi feladatokat és dolgozótársaikat is, hiszen közöttük élnek, velük együtt dolgoznak. De ugyanakkor nekik kell a leggyakorlatiasabban is­merniük a szakszervezetek Tisztelt kongresszus! Szakszervezetünk 670 ezer tagjának üdvözletét néhány igénnyel és kéréssel párosítva szeretném tolmácsolni a kong­resszusnak. Erre kötelez az a 150 ezer vélemény és javaslat, amelyet a szakszervezeti vá­lasztások során megfogalmaz­tak. Ezeket beépítettük a szé­les körű vitára bocsátott kong­resszusi határozattervezetbe. A bi­zalmi csoportok­ban és a bizalmi testületek ülésein e tervezethez újabb 906 észre­vétel, javaslat hangzott el. XXVIII. kongresszusunkon 104 küldött kért szót, hogy válasz­tóitól kapott megbízásnak ele­get téve hozzájáruljon cél­jaink demokratikus meghatá­rozásához. Nem leltározási szándékkal említettem ezeket az adatokat, habár önmagukban sem mon­danak keveset. Tény, hogy a mostani beszámolók és válasz­tások során tapasztalt aktivi­tás tartalmi szempontból je­lentős fejlődést tükröz. A tag­ság és a tis­ztségviselők felelő­sen, reálisan mondták vele­célkitűzéseit, törekvéseit és lehetőségeit is. Megválasztá­sukkal nemcsak a szakszer­vezeti csoportok tagjaitól kapnak mandátumot, hanem az egész szakszervezeti moz­galomtól is arra, hogy fele­lősséggel képviseljék, védjék a dolgozók érdekeit, és mind­ezt úgy tegyék, hogy a na­gyobb közösség, a társadalom érdeke se szenvedjen csorbát. Gondoskodni kell arról, hogy a bizalmiak, a főbizal­miak megfelelően felkészülje­nek a növekvő szerepkörük jó ellátására. Erősítenünk kell a szak­­szervezetek tevékenységében azt a készséget és képességet, hogy a tagságot foglalkoztató gondokat időben észleljük és a tagsággal együtt keressük és találjuk is meg a gyors és a legjobb megoldást. A nemzetközi szakszerveze­ti mozgalomban vállalt és végzett munkánk értékelése után így fejezte be előadói beszédét: — Tisztelt kongresszus! Kedves elvtársak! A beszámoló végén ismétel­ten hangsúlyozni kívánom, hogy a XXIII. kongresszus határozatainak megvalósítása eredményes volt. A szakszer­vezeti mozgalom helyzete alapvetően jó. Ereje, társa­dalmi megbecsülése és súlya növekszik. Egyre aktívabb részese a hatalom gyakorlá­sának, a politika kialakításá­nak és megvalósításának. Pártunk eszmei-politikai irá­nyításával a magyar szak­­szervezetek a szocialista tár­sadalom politikai rendszeré­nek önálló, fontos szerepet betöltő részévé váltak. Mindez nem kevés ered­mény. Ezekben az ered­ményt és tettek javaslatokat. Nagyon örvendetes, hogy nem a „mit csináljanak”, hanemt­ a „mit csináljunk” volt a jellem­ző. Ez a lényeges, hiszen el­kötelezettségről, tenni akarás­ról tanúskodik. A vita megszívlelendő tanul­sága, hogy az önmagunk elé állított célok alapvetően he­lyesek, gondjaink a végrehaj­tás következetes­ségével és mi­nőségével vannak. A tagság azt várja tőlünk, hogy a jövő­ben — az új szervezeti felépí­tés adta lehetőségre is építve — életközeli­bben, probléma­­érzékenyebben, kezdeménye­zőbben, következetesebben dolgozunk. Elengedhetetlen, hogy azonos erőt és fi­gyelmet fordítsunk mind­két alapvető kötelezettsé­günkre: a termelés, a gazdál­kodás segítésére és az érdek­­védelemre, az érdekképvise­letre. A dolgozók politikai érettségének bizonysága, hogy csaknem mindig és mindenki­nél párhuzamosan, egymást feltételezve fogalmazódott meg az elosztható javak meg­tényekben, tükröződik a szakszervezeti mozgalom tiszt­ségviselőinek, aktivistáinak hozzáértő, a szocializmus ügye iránti elkötelezettségtől átha­tott áldozatkész munkája, tük­röződik több mint négymilliós tagságunk bizalma és tenni­­akarása, amelyért e fórumon is köszönetet mondunk. Meg­ítélésem szerint ez a bizalom és cselekvőkészség olyan „energiahordozó”, amelyből mindig több lesz, ha jól gaz­dálkodunk vele. A mi nagyszerű hivatásunk, a munkásfiatalokért érzett fe­lelősségünk szüntelenül arra ösztönöz bennünket, hogy mindig jobbítsunk munkán­kon. Most is ezt kell tennünk, mert a mozgalom elmúlt öt esztendeje sem volt hibáktól mentes. Még nagyobb alázat­tal, még kevesebb­­ önhittség­gel, még od­aadóbb munkáslel­­kiismerettel kell ügyünket képviselni, feladva a csal­ha­­tatlanságba vetett hitet. A munkásosztály szolgálata nem bírja el a formalitást a fel­színességet, az önzést. Mi büsz­kék vagyunk arra, amit né­pünk alkotómunkáiéval elér­tünk, de nem hunyhatunk sze­met problémáink, gondjaink felett. Társadalmunk a munka tár­sadalma. Igazságosabb minden eddigi társadalominál. Ezt a társadalmi rendszert mi hoz­tuk létre. Közös küzdelmeink, közös törekvéseink testesülnek meg mindabban, amit elér­tünk és amire büszkék va­gyunk. Ez ad nekünk jogot ar­ra is, hogy elégedetlenked­jünk azzal, amit még nem ol­dottunk meg. Kongresszusunk méltó fórum arra, hogy reáli­san értékelje az elmúlt évek­ben végzett munkánkat és megszabja a további fejlődés tennivalóit, teremtésének és igazságos el­osztásának igénye. A mi társadalmunk­­ lénye­géből fakad az őszinteség, a realitások következetes figye­lembevétele. Ezeknek minden­kor érvényesülni kell. A szak­­szervezeteknek sem könnyű az életszínvonal megszilárdításá­nak és megőrzésének prog­ramjával a dolgozók elé állni. De ennek valóra váltása is nagy erőfeszítéseket követel mindannyiunktól. Ezt tudva most nem igényelhetünk és nem is ígérhetünk többet. A továbblépéshez meg kell te­remtenünk a biztos gazdasági alapokat, amiben nekünk is részességet kell vállalnunk. Erről a témáról szeretnék szólni, elsősorban az iparirá­nyítás korszerűsítésének kap­csán. Kedves elvtársak! Valamennyien ismerjük az iparirányítás szervezetének korszerűsítéséről hozott poli­tikai döntést, amellyel egyet­értünk. Egy szervezeti intéz­kedés persze önmagában sem­mit sem old meg, csupán le- Herczeg Károly hozzászólása VASAS 1981. JANUÁR

Next