Vasas, 1982 (87. évfolyam, 1-12. szám)

1982-01-01 / 1. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! A KÖZPONTI VEZETŐSÉG ELŐTT Szakszervezetünk és az iparágaink idei feladatai Az elmúlt esztendő utolsó központi vezetőségi ülését december 15-én tartotta Budapesten, a Költői Anna ut­cai székházában a Vas-, Fém- és Villamosenergiaipari Dolgozók Szakszervezete. Hidasi Lajos titkár előterjesz­tésében a testület megvitatta a szakszervezet 1982. évi feladatait, a központi vezetőség 1982. évi munkatervét, és az elnökség 1982. I. félévi üléstervét, valamint a nép­gazdaság, a kohászat, a gépipar és a vilamosenergia-ipar 1982. évi feladatairól szóló tájékoztatót. Szakszerveze­tünk 1982. évi költségvetését Baranyai Géza titkár is­mertette. A vitában elhangzott észrevételekkel központi vezetőségünk az előterjesztéseket, valamint a XXVIII. kongresszus küldötteihez intézendő levelet elfogadta, használva , hogy jobban, gon­dosabban dolgozva, minél ér­tékesebb, valamennyi piacon eladható termékeket állítsunk elő a takarékosan felhasznált anyagból és energiából. Szakszervezetünk vezető tes­tületeinek és tisztségviselőinek egyik legfontosabb feladata volt a VI. ötéves és az 1981. évi népgazdasági, ágazati, és vál­lalati tervek elkészítésében va­ló felelős részvétel. Központi vezetőségünk értékelése szerint alkotó módon segítettük az át­gondolt tervek kialakítását, s ez a végrehajtásban is jól ka­matozott. LEVÉL A XXVIII. KONGRESSZUS KÜLDÖTTEIHEZ Kedves Küldött Elvtárs! Egy esztendeje, szakszerve­zetünk XXVIII. kongresszusán 670 ezer dolgozótársunk képvi­seletében felelősségteljes vita után döntöttünk az előttünk álló legfontosabb feladatokról. A kongresszusi határozatok végrehajtására szólító felhí­vásban is hangsúlyoztuk, hogy az önmagunk elé állított célok megvalósítása a korábbiaknál minőségileg és mennyiségileg nagyobb erőfeszítéseket köve­tel valamennyiünktől. A kongresszus óta eltelt 12 hónap viszonylag rövid idő, hogy átfogó képet kapjunk és adjunk közös elhatározásaink megvalósulásáról. Központi vezetőségünk mégis fontosnak tartja, hogy az első év tapasz­talatairól közvetlenül tájékoz­tassuk a kongresszus küldöt­teit. Ezzel is igyekszünk eleget tenni a határozatok végrehaj­tásának folyamatos ellenőrzé­sére vonatkozó igényeknek. Elsődleges kötelességünknek tekintettük és tekintjük a tár­sadalom gazdasági alapjainak erősítését, a népgazdasági egyensúly javítását, a minden szempontból hatékonyabb munkát. Meggyőződésünk, hogy csak az elosztható javak meg­teremtéséhez nyújtott messze­menő segítség adhat szakszer­vezetünk számára biztos anya­gi és erkölcsi alapokat az el­osztásban vállalt fokozott rész­vételhez, a gondok ellenére is megbecsülést érdemlő életszín­vonalunk megőrzéséhez, az élet- és munkakörülmények ja­vításához, a dolgozók eredmé­nyesebb érdekképviseletéhez és érdekvédelméhez. Tudjuk, hogy a szakszerve­zetünkhöz tartozó ágazatok dolgozóira az átlagosnál na­gyobb feladatok várnak. A ko­hászat, a gépipar és a villa­­mosenergia-ipar a népgazda­ság egésze szempontjából meg­határozó. A gazdasági fejlődés üteme a korábbiaknál szeré­nyebb, a feladatok viszont bo­nyolultabbak. Termelési és gazdálkodási céljaink reálisak, de valóra váltásukhoz az eddi­gieknél is több erőfeszítés szükséges. Felhívásunk hangsúlyozta, hogy a VI. ötéves terv első napjától úgy kell munkálkod­nunk — mindannyiunknak a maga helyén, a személyes le­hetőségeket messzemenően ki­s vasasdolgozók termelő- és gazdálkodási munkában tanú­sított helytállása 1981-ben közel tervszerű teljesítést ered­ményezett. Sajnos, az alacsony kereslet következtében ipar­ágainkra is jellemző volt a szá­mítottnál mérsékeltebb fejlő­dés. A rubelelszámolású kivi­tel megközelíti a tervezettet, viszont a tőkés exportban ön­magunk elé állított célokat nem tudtuk teljesíteni. Az okok összetettek. Az önmagunknak felróható gondok mellett első­sorban a rajtunk kívülálló gát­ló körülmények játszanak eb­ben szerepet. Ezek a kohászat­ban erőteljesebben, a gépipar­ban mérsékeltebben érvénye­sültek. Nyitott gazdasági rend­szerű országunkban a kivitel csökkenése és a behozatal terv szerinti alakulása annyit je­lent, hogy nem sikerül javíta­nunk népgazdaságunk egyen­súlyi helyzetén. A jövő szempontjából vi­szont ígéretes tény, hogy ja­vult a termelékenység és a gazdálkodás eredményessége. Annak ellenére, hogy sok he­lyütt még mindig nem sikerült úrrá lenni a szervezetlenségen, a kooperációs fegyelem lazasá­gain, lassan halad a termék­­szerkezet korszerűsítése, ese­tenként késve reagálunk a pia­ci feltételek változásaira, nem gazdálkodunk elég ésszerűen az anyaggal és energiával. Ismerjük a gondok gyöke­reit, tehát cselekednünk kell. Mégpedig úgy, hogy az eddi­gieknél jobban kiaknázzuk a vasasdolgozók szívében, fejé­ben és kezében rejlő tartaléko­kat — mindannyiunk javára. Az előttünk álló esztendőkben mind bonyolultabb és nehe­zebb külgazdasági feltételekre kell számítanunk, amelyeket a VI. ötéves terv időszakára vo­natkozó minden egyes átfogó és részletdöntésnél figyelembe is veszünk. Bizonyára tapasztalja, hogy az utóbbi évben felgyorsult az iparirányítás korszerűsítése. A minisztériumok összevonása, egyes nagyvállalatok szétvá­lasztása és több más intézke­dés kettős célt szolgál. Egy­részt igyekszik hozzájárulni a belső igények jobb kielégítésé­hez, másrészt hazánk gazdasá­gát igyekszik ütőképesebbé, al­­kalmazkodóbbá tenni a világ­piacon. Ebben a felelős munkában szakszervezetünk is részességet vállalt. Véleményünk szerint önmagában az, hogy egy vál­lalat kicsi, közepes, vagy nagy — még semmit sem jelent. Le­het egy kis terelőegységet is mereven és gazdaságtalanul irányítani, viszont a nagyvál­lalat is lehet rugalmas, a ter­melési és kereskedelmi felada­tokhoz jól igazodó szervezet­ A lényeg, hogy minden egyes f­olytatás a 2. oldalon.) Mérsékeltebb fejlődés Visszapillantás: 1980. november 15—16.: tanácskozik a XXVIII. kongresszus, LXXXIX. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1982. JANUÁR ÁRA: 2 FORINT I . SÍ­­­Í •Jogos bizakodással Egymásba torlódtak a múlt esztendő végének ünne­pi munkaszüneti napjai, az inkább befelé forduló, csil­­lagszórós, családi ajándékozás, majd az egy kicsit köz­­életibb, évzáró újévi köszöntés hangulatos­­ örömórái. Pezsgőharcos poharak koccantak a terített asztalok mel­lett és újévkor már nemcsak önmagunkra, közelibb sze­retteinkre, barátainkra gondoltunk, hanem a nemzet himnuszának éjféli zengése arra is emlékeztetett: egy or­szág és egy világ számára kívánjunk elfogadott, meg­hatott hangon: boldog, békés új esztendőt! Ősi kívánság ez, az ember megújuló és elpusztítha­tatlan reménységének hangja és akarata. Mi talán néhány másodpercig — szokásunktól el­térően — büszkén elégedettek is lehetünk, mint a sza­badság és a szocializmus szakadatlanul gazdagítható és gazdagítandó lehetőségének birtokosai. Ama szocializmusé, amelyik fiatal társadalomként a legnehezebb feszültségeket és válságokat is képes le­győzni belső, nemzeti tartalékainak mozgósításával. Ké­pes a dolgok menetét olyan útra vezérelni, amely több- kevesebb gyötrelemmel és áldozattal, de győzelmet ígé­rő, állhatatos küzdelemmel elvezethet a dolgozó ember­milliók vágyainak és természetes igényeinek mind tel­jesebb kielégítéséhez. Csak néhány önfeledt másodpercig lehetünk és aka­runk az ünnepélyes áhitat elfogultságának rabjai lenni, mert dolgozó, munkálkodó társadalom tagjai vagyunk. Számunkra a szabadság, a szocializmus mindennapos szerszám valamennyiünk kezében, ami egyszerre jelent kalapácsot és atomerőművet, ábécét és művelt, okos al­kotóerőt, amely a lehetőségekből használhatót és hasz­­nálandót alkot mindannyiunk számára. Miért az emelkedett szavak? Mert ünnepi hitünk és hétköznapi munkánk között nincs szakadék. Ünneplés és hétköznap egybeötvöződik a legszebb emberi vágyban és tettben: mi vagyunk a boldogabb, az értelmesebb, az emberibb élet kovácsai. Távol áll tőlünk a misztikus ólomöntésre bízott jö­vendőmondás, nincsenek rejtett titkaink, sem közeliek, sem távoliak. Tudjuk, a titkok titka az, hogy ma is, mint holnap, dolgoznunk kell. Miért és mi célból? Van-e értelme? A fő kérdés ez. A választ ma már közösen fogalmazhatjuk, hiszen tudjuk, mit akarunk 1982-ben. Az­t világosan tudjuk, hogy merre és miért kell ha­ladnunk, és hogy a célért mit­­kell közösen és szemé­lyesen cselekednünk, még akkor is, ha meglepetésekkel számolunk s azokra felkészülünk. A bizonytalansági té­nyező az a megkerülhetetlen törvényszerűség, hogy az emberi történelem kanyargós úton halad előre, nem vi­rágokkal és zöldellő fákkal szegett tündéri ösvény, amelynek a végén messziről látni a fényes ragyogást. Bi­zonyossági tényező az a realitás, amely politikánk és magatartásunk talpköve: számolni kell a kanyarokkal és meglepetésekkel, a hétfejű sárkányokkal. Bizonyossági tényező, hogy a naiv hit és romantikus álmodozás he­lyett felszereljük és megerősítjük magunkat a rugalmas alkalmazkodás, a talpon maradás és taktikázó előretörés jó közlekedési eszközeivel, amelyekkel nemcsak meg­maradni tudunk az úton, hanem azon előrehaladni is. Ilyen eszközökkel maga a világszocializmus is — ta­pasztalatai alapján — mind jobban és használhatóbban fel tudja magát vértezni, hogy a nehézségeken úrrá le­vő előretörés mind eredményesebb legyen. Tehát nem magyar jelenség csupán a szocializmus életképességének növekedése, hanem világjelenség is: ettől válik dühöd­­tebbé, de mindegyszerre gyengébbé is a másik világ: a kapitalizmus világa. Ünnepi bizakodásunk másodpercei így nemcsak a mi érzéseinket sugározzák, hanem a job­bik világ reménységét is a békében, az előrehaladásban. Sűrű ünneplésről beszéltünk eddig, de az év végi ün­nepléseket megelőzték, sőt megalapozták az egymást kö­vető hétköznapi munkamérlegelések. Az ólomöntéses ba­bonás bizonytalanság helyett az okos mérlegkészítés. A magyar hétköznapok bátor és őszinte realizmusa. Jó, hogy ez már fő erényünk lett. Valószínű, hogy eredmé­nyeinket éppen annak köszönhetjük, hogy van bátor­ságunk áttekinteni a jelent, a múltat, hogy van őszinte készségünk felülvizsgálni mindazt, amit látszólag elvé­geztünk, mert tudjuk: az új körülmények és új követel­mények miatt semmit sem lehet befejezettnek minősíteni. Tudjuk, ami ma jó, az holnap már kevés. Tudjuk, hogy az új évben nem csak többet­­kell tennünk, hanem más­ként is cselekednünk. Nagyon szép és kellemes dolog rá koccintani: bol­dog, békés új esztendőt! De fontosabb cselekedni. A mérlegkészítés, a komoly együttgondolkodás év végi aktusai között kell számontartanunk, a szakszervezet és a kormányzat közös tanácskozását, az 1982-es tervet meghatározó országgyűlést megelőző országos szakszer­vezeti tanácsülést, amelyen a Minisztertanács képvise­lője vitára bocsátotta a kormányzat nézeteit a gazda­ságirányító munkáról, a jövő év gazdasági programjá­ról. Felelős párbeszéd volt, amely szépítés nélkül fogal­mazott. Beszélt a gondokról, a közös felelősségekről, kö­zöttük arról, hogy a gazdálkodó szervezeteknek, a mun­kát végző intézményeknek elsősorban maguknak kell a nehézségeikből kivezető utakat és módozatokat meg­­találniok, támaszkodva a dolgozó kollektívák erejére, alkotó képességére. Egyformán gondolva az 1982-es év két fő céljára: a külső egyensúly javítására és az élet­­színvonal megőrzésére. A szakszervezetek képviselői egyetértettek a szigorúbb, a hatékonyabb munkára ösz­tönző gazdasági célkitűzésekkel és a különösen fontos­nak tartott életnívó megőrzés­ével, a jó áruellátással, a szociális körülmények javításával. Ez a szellem hatotta át az országgyűlési vitát és el­határozást is, hangsúlyozva: okosan kell gondolkodni és cselekedni. Talán leegyszerűsített, de mégis alapvető gaz­dálkodási és ellátási törvényszerűséget emelve ki: ne csak pénz legyen, hanem lehetőség is a pénz elköltésére mindannyiunk, a család, az egyén javára. A közös szakszervezeti és kormányzati tanácskozás, az országgyűlés, a központi bizottsági ülés nem volt el­fogult és sommásan általánosítható. Mindenkire érvé­nyesen értette és mondta el: másfajta, értelmesebb, ész­szerűbb munkára van szükség, de kiemelte a vezetés, az irányítás felelősségét. Akár szó szerint is érdemes idézni a kormány elnökhelyettesének parlamenti felszólalásá­ból: „Nálunk a minőségi hibák mintegy háromnegyed részben vezetési és irányítási gyengeségek következmé­nyei, és a vállalatoknál nem általában a munkamorál az, ami a minőségi követelmények érvényesítését akadá­lyozza, hanem a vezetési kultúra hiánya.” Van tehát tartalékunk. Nincs munkásember, aki ma­gának rosszabbat, kevesebbet akar ma és holnap, mint ami tegnap volt. Ezt a személyesen is fontos akaratot kell hasznosan mozgósítani, a közös jóra fordítani 1982-ben, így, csak így lehet boldogabb az új esztendő. Soltész István

Next