Vasas, 1988 (93. évfolyam, 1-12. szám)

1988-01-01 / 1. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! XCV. ÉVFOLYAM I. SZÁM 1988. JANUÁR ÁRA 3 FORINT Szerkezetváltás és technológiai korszerűsítés Felhagyni az elavulttal, fejleszteni a korszerűt Az óesztendő utolsó ülését de­cember 18-án tartotta a ko­hász iparági bizottság. Ezúttal a hazai öntészet — ezen belül a Magyar Öntészeti Egyesü­lés (MÖE) — helyzete volt a fő napirendi pont, amelyről előre kiadott írásos tájékozta­tó alapján folyt a vita. Az ülé­sen részt vett Soltész István, az Országos Magyar Bányá­szati-Kohászati Egyesület (OMBKE) elnöke is. Zana Dezső, a MÖE ügyve­zető igazgatója fűzött szóbeli kiegészítéseket az öntészet helyzetével foglalkozó beszá­molóhoz, amely bizony nem festett rózsás képet. A ma­gyar öntészet meglehetősen decentralizálódott: jelenleg 122 gazdálkodó szervezetnél foglalkoznak öntvények előál­lításával, s közülük csak 74 tartozik az Ipari Minisztérium felügyelete alá. így jogos az igény: a szervezeti keretek korszerűsítésével el kell érni, hogy nagy mértékben növe­kedjék a korszerű, magas mű­szaki-technológiai színvonalat képviselő üzemeknek az önté­szet termeléséből való része­sedése. Ez ma még ott sincs így, ahol a feltételek adottak lennének, hiszen például sem a Csepel Művek Vas- és Acél­öntödéjének, sem pedig az ugyancsak korszerűbbnek számító Soroksári Vasöntödé­nek a kapacitása nincs kellő­en kihasználva. Ugyanakkor pedig a gépipar és a tömeg­cikkgyártás piac- és verseny­­képességének javítása szem­pontjából nélkülözhetetlen alak- és mérethű, kifogástalan felületű öntvények előállítása az öntödék többségében a korszerűtlen műszaki színvo­nal miatt nem is remélhető. A jelenlegi műszaki-techni­kai színvonal az alábbiakkal jellemezhető: nem kielégítően gépesített az anyagmozgatás; elfogadható szinten van ugyan a gépi formázás aránya (68,5 százalék) , ám a formá­zógépek átlagos életkora a ne­gyedszázadhoz közelít, s nagynyomású, nagy teljesít­ményű nyersformázó célbe­rendezés csak néhány öntödé­ben üzemel. A magkészítés­ben a korszerű berendezések megfelelő gépi kiszolgálása még nemigen valósult meg, elfogadhatóan korszerű ho­mokelőkészítő és -ürítő rend­szer pedig csak néhány na­gyobb öntödében van. Az ol­vasztástechnológiában szinte minden módszer megtalálha­tó (az elektromos olvasztás aránya alig 25 százalék), az öntvénykikészítés különféle mozzanataiban is nagy az el­maradás a modern technika kínálta lehetőségektől. A mé­réstechnika és az öntödék mé­rő-ellenőrző műszerekkel való felszereltsége igen alacsony színvonalú. A jövő feladatainak ismere­tében nem lehet vitás: vissza kell fejleszteni, illetve le kell állítani az elavult, az egész­ségre ártalmas és nehéz testi munkára épülő, a környezetet erősen szennyező öntészeti üzemeket. A hosszú távon fej­lesztésre kijelölt egységeknél viszont műszaki-technológiai színvonalat növelő fejlesztése­ket kell megvalósítani. Ez egybevág azzal a prognózis­sal, hogy a jövőben is a ma­gyar öntödék állítják elő a ha­zai öntvényigények 95 száza­lékát, ám a minőségi követel­mények erősen megnőnek a termékekkel szemben. A beszámoló felhívja a fi­gyelmet arra, hogy az önt­vényfelhasználás, illetve az ennek érdekében történő gyártás volumenének alakulá­sától függetlenül az öntödék bizonyos mértékű szakosodá­sa is elkerülhetetlen. A növekt­­­és nagy szilárdságú, vala­mint az ötvözött és különleges vasöntvények gyártását Cse­pelen, Soroksáron, az MVG- ben, a Soproni és az Egri Vas­öntödében kell koncentrálni. A leállításra javasolt öntödék termékeit a szakosodás figye­lembevételével kell elhelyezni a fejlesztendő öntödékben. Erre már van is követendő példa: a Gábor Áron Gépgyár leállított öntödéjéből a Sorok­sári Vasöntöde — amely már ma is a járműipari öntvény­gyártás bázisüzeme — 3000 tonnányi fékdob gyártását vette át, s így korszerű gyártó­­kapacitását is jobban ki tudja használni. Az öntödék kiegészítő jelle­gű fejlesztésének fő területei az alábbi fő szempontok sze­rint határozhatók meg célsze­rűen: az öntvény­gyártásban ki kell dolgozni és be kell ve­zetni a korszerű minőségbiz­tosítási rendszereket; élni kell az elektronizáció, a robottech­nika, a számítógépes döntés­előkészítési, tervezési és folya­matirányítási módszerek kí­nálta korszerű lehetőségek­kel; szükségesek a szinttartó és kiegésztő jellegű, valamint a munkakörülményeket javító és környezetvédő beruházá­sok, felújítások; hasonlókép­pen elengedhetetlen az önté­szeti háttéripar, elsősorban a segédanyag-gyártás fejleszté­se, a rugalmas gyártórendsze­rek belépése. A jelentősebb öntvénygyár­tó vállalatok már elkészítették távlati koncepcióikat, ame­lyek a tervidőszak végéig (1990-ig), 4,4 milliárd forint­nyi ráfordítást igényelnének. Mivel ennek az összegnek csak 7 (!) százaléka a most rendelkezésre álló saját alap­forrás, nyilvánvaló, hogy a programot alaposan szűkíteni és szelektálni kell. Mindemel­lett vállalati belső intézkedé­sek egész sorával lehet az ön­költséget csökkenteni s az ár­bevételt növelni (a kiadott anyag erre részletes útmuta­tással is szolgál), de állami in­tézkedésekre is szükség van az öntvénygyártó vállalatok jövedelemtermelő képességé­nek javítása érdekében. A kohászbizottság az anya­got alapos megfontolás és vita után elfogadta. Megállapod­tak abban, hogy mivel a ter­melési-értékesítési adó a sú­lyos lemaradásokkal küszkö­dő öntödék gazdálkodását to­vább sújtja, javaslatot dolgoz­nak ki abból a célból, hogy az illetékesek elé terjesszék, te­gyék megfontolás tárgyává a kohászüzemeknek ez adó alóli mentesítését, hogy az összeg az elengedhetetlen fejlesztés­hez legyen felhasználható. Az ülés második napirendi pontjaként Antal Köz Béla, a bizottság titkára összegezte a testület munkájának 1987. évi tapsztalatait. Rámutatott arra, hogy munkájuk során szak­­szervezetünk kongresszusi és központi vezető szerveinek iránymutatásával és munka­­programjuk szerint dolgozták fel a témákat, több téren is je­lentősen hozzájárulva a kohá­szat problémáinak helyesebb megvilágításához, s a gondok megoldásához. A jövőre nézve a titkár hangsúlyozta: tovább­ra is a vaskohászat és az önté­szet helyzetének vizsgálata lesz munkájuk középpontjá­ban. A még eredményesebb tevékenységhez — kiemelten a nehéz helyzetben lévő válla­latok segítéséhez — még szo­rosabb együttműködésre van szükség a kohászvállalatok szakszervezeti bizottságaival, gazdasági és politikai vezetői­vel. Helyes lenne, ha az üzemi sajtóban rendszeresen — s nemcsak alkalomszerűen — tájékoztatnák a dolgozókat a bizottságban végzett munká­ról. Az egyéb témák körében Antal Köz Béla kiemelte, hogy a kohászbizottság tájé­kozódott a hozzá tartozó terü­leten működő vállalatok bér­­bruttósítási előkészületeiről és megelégedéssel nyugtázta, hogy e fontos munka minde­nütt a kívánt ütemben halad­­, a személyre szóló tudniva­lókat január 15-éig mindenütt megkapják az érintettek. Schöffer Jenő A titkárság megvizsgálta a széntüzelésű erőművekben dolgozók munkakörülményeit A rekonstrukciók eredményeként jelentős javulás kö­vetkezett be a munkakörülményekben, csökkent a köz­vetlen baleseti veszély és sikerült megvalósítani a kitű­zött környezetvédelmi célokat — állapította meg a va­sasszakszervezet titkársága december 7-i ülésén, a Ga­garin Hőerőmű Vállalatnál. A rekonstrukció folyamata már 1984-ben megkezdődött, amikor is a titkárság, egyetértésben az MVMT vezetésével megállapítot­ta, hogy a széntüzelésű erőművek kora, nagyfokú igénybevétele és a szén minőségének romlása követ­keztében a műszaki berendezé­sek elhasználódtak. A rossz mun­kakörülmények miatt a dolgozók igénybevétele megsokszorozó­dott. Az energiaellátás zavartalan biztosítása és az erőművi dolgo­zók testi épségének, egészségé­nek védelme szempontjából a tit­kárság szükségesnek tartotta a helyzet javítását, éppen ezért tá­mogatta a rekonstrukciós prog­ram következetes végrehajtását, és intézkedéseket kezdeménye­zett. A tröszt jelentése, és a szak­­szervezet vizsgálódása egyértel­műen bizonyítja, hogy az elmúlt három év alatt a rekonstrukciók eredményeként jelentős javulás következett be. Az eredmények elismerése mellett azonban a titkárság fel­hívta a figyelmet arra, hogy pél­dául a Borsodi Hőerőmű és a No­vember 7 Erőmű rekonstrukciója során nem javultak a kívánt mér­tékben a munkakörülmények. To­vábbra is a tűztéri pulzálások, ki­­porzások, salakeltávolítási gon­dok nehezítik a munkát. A bajok orvoslására utólagos átalakításo­kat végeznek, azonban ezek haté­konysága csak részben megfelelő. Jelentős eredményeket értek el a porszennyezés radikális csök­kentésére, de további feladat a kénkibocsátás mérséklése. Az anyagi feltételek javításával sem sikerült a vállalatok egy részénél a létszámhiányt megszüntetni, ez is azt bizonyítja, hogy a munka­­körülmények jelentős javítása nélkül nem lehet eredményt elér­ni. Kritikus a helyzet az oroszlá­nyi, a tatabányai és az ajkai erő­művekben. Ezeken a helyeken csak a vám­munka igénybevéte­lével tudják biztosítani a műkö­déshez szükséges létszámot. Az ellenőrzési tapasztalatok azt mu­tatják, hogy ez elfáradás egyre több helyen már balesethez veze­tett. A vasasszakszervezet titkársá­ga a Magyar Villamos Művek Tröszt gazdasági és társadalmi vezetésével egyetértésben továb­bi feladatokat határozott meg. Az ország villamosenergia-ellátásá­­nak biztonsága megőrzése érde­kében is elengedhetetlenül szük­séges az erőművi rekonstrukciós program következetes és haté­kony végrehajtása, s ezzel a szén­­tüzelésű erőművekben dolgozók munkakörülményeinek további javítása. Végezetül a titkárság elismeré­sét fejezte ki mind az MVMT gazdasági, társadalmi vezetésé­nek, mind pedig az erőművekben dolgozó kollektíváknak, hogy a nehéz körülmények, a folyamatos üzemelés mellett párhuzamosan folyó rekonstrukciós munkák el­lenére biztosították a népgazda­ság, a lakosság zavartalan ener­giaellátását. Kevésbé volt vidám az idei szilveszteréjszaka mint a „sokévi átlag”. Durrogtak ugyan a pezsgősüvegek dugói, most is meg­húzták a visítozó kismalacok farkát, kurjongatásban, sőt pe­­tárdasütögetésben sem volt hiány — és mégis: mintha valami kis üröm vegyült volna az örömbe, szinte mindenütt, ahol bú­csúztatták az óévet és köszöntötték az újat. Ma még nagyon korai volna arról vitatkozni, hogy jo­gos-e ez a szorongás, amely hazánk legtöbb állampolgárát el­tölti, amikor — most még szokatlanul — a dátumhoz leírja: 1988. Annyi mindenképpen biztos, hogy nehéz évet kezdünk. Volt úgy, hogy az elért eredmények láttán sokan azt hit­ték, hogy „itt van már a Kánaán”, s költötték a közösség pén­zét hasznosra és haszontalanra, szükségesre és szükségtelen­re, termelést fejlesztő beruházásra és reprezentációs célokat szolgáló luxusirodákra. Hangzottak el figyelmeztetések akkor is, hiszen józan ember számára természetes volt, hogy a „fenn az ernyő, nincsen kas”-szerű hivalkodások nem vezetnek se­hova. Azaz: vezetnek, de lefelé. Sok minden mellett ezeknek is isszuk a levét. Mindezekre azért kell emlékezni a várhatóan igen nehéz 1988-as év kezdetén, hogy a hibákat ne ismételjük meg. Ma­gánháztartásainkban aligha lesz módunk túlköltekezésre, a minden eddiginél nagyobb áremelkedések, az előre tervezett életszínvonal-csökkenés eleve lehetetlenné teszi azt. Nehe­zebb lesz fölösleges dolgokra költeniük a vállalatoknak is — ám máris hallatszanak olyan hangok, hogy „mindent lehet, csak ügyesen kell elszámolni”. Öreg vasasok a megmondhatói, hányszor énekelték munkásénekkarok (de még baráti összejöveteleken, családi, sőt kocsmaasztalok mellett is), hogy „Lásd, a Földön minden érték munkából fakad!” Alapigazság ez, mégis hajlamosak vagyunk arra, hogy megfeledkezzünk róla. Vagy legalábbis úgy tegyünk mintha elfelejtettük volna. No, persze, nem akármilyen munkából! Rágalmaz, aki azt meri állítani, hogy a magyar munkás — de éppúgy az értelmiségi is — nem dolgozik eleget. S nem­csak a munkában töltött órák számával mérve. De azt sem ál­líthatnánk, hogy mindig mindenütt mindenki érteles munkát végez. Közelebbről: sokszor megtörténik, hogy a munkás a munkapad mellett, a mérnök az irodában azon mérgelődik, hogy előre tudja: amit éppen gyártanak, az ott marad a rak­tárban, esetleg eljut a hazai kereskedelemig, de vevőre csak végszükség esetén talál. Értve rajta: ha semmiképpen sem kap jobbat, korszerűbbet a vásárló s nagy szüksége van arra az árucikkre — így is megveszi. Vagy még így sem. Pedig a magyar munkás arról volt híres — s megint csak az „öreg szakikra” hivatkozom —, hogy szeretett büszkélked­ni két keze munkájával, akárki megnézhette azt a munkada­rabot, amit jó szakmunkás készített. S beszélhetünk arról is, hogy a magyar mérnököknek nagyon jó hírük volt a világban, amit bizonyít, hogy határainkon túl számosan kaptak Nobel­­díjat meg más, magas elismeréseket. Mindez pedig azt bizo­nyítja, hogy tudásban, szakértelemben nincs hiány. S ez ak­kor is igaz, ha a fiatalabb nemzedékek tagjai közül már nem mindenki vette át az „öregek” munkaszeretetét és szakmai büszkeségét. De jöttek olyan idők, amelyekben nem a munka volt a fontos, s még kevésbé a szakértelem, hanem — elsősorban és mindenekelőtt — az, hogy a mechanikusan előírt terveket tel­jesítsék. Sokat vitatkoztak egy időben a gyakran hozzá nem értő vezetőkkel munkások és mérnökök egyaránt. Aztán belenyugodtak, hogy a papíreredmények fontosabbak a való­di teljesítményeknél. S bár az idők azóta sokat változtak, eb­ből a­ szemléletből nagyon nehéz kigyógyulni, így aztán maradtak a fiókban — és befejezték pályafutá­sukat a papírkosárban — remek találmányok, megvalósítást érdemlő gondolatok. Helyettük inkább pillanatnyi „megtaka­rításokat” szolgáló változtatásokat vezettek be, elrontva egész sereg termék minőségét, csökkentve azok használhatóságát. No meg: lejáratva az újításoknak még az eszméjét is, hiszen a köznyelv a rosszabb minőségben, fontos alkatrész hiányával megjelenő árukra azt mondta: „megint kiújítottak belőle vala­mit”. Ideig-óráig talán jók lehettek ezek a használati cikkek is­­ arra, hogy pótolják a jobbat, a rendeltetésüknek megfelelő­ket. Csakhogy az utóbbi években sokszorosan bebizonyoso­dott: nem szabad rövid távra tervezni anélkül, hogy a követ­kezményeket, a hosszabb időtartamot fel ne mérnénk. Ha a ruha, a cipő szakad, otthon is csak azzal a fenntartással foltoz­zuk, varratjuk meg, hogy amint lehet, újat veszünk helyébe. Nincs ez másképp országosan sem, hiszen „fösvény kétszer költ”, a toldozás-foltozás lehet pillanatnyi megoldás, de hosz­­szú távra új dolgok kellenek, korszerű technika, új gépek, a szellemi tőke kamatoztatása a köz javára. Márpedig ebből van elegendő! „Csak” éppen ösztönözni kell a termelő agyak megmozdulását, nagyszerű gondolatok világrajövetelét! Ígéret hangzott már el arra, hogy a jövőben — s remélhető, hogy ez az akkori jövő, a mostani folyó eszten­dőt jelenti — nagyobb erkölcsi-anyagi megbecsülésben része­sítik a műszaki értelmiséget. Itt már nem szabad tovább kraj­­cároskodni! Milliókat vagy akár százmilliókat hozhat a nép­gazdaságnak egy-egy korszakos találmány, de aligha remél­hető, hogy egy-két ezer forintért feláldozza minden szabad­idejét, éjszakákon át gondolkodik, számol, tervez az a műsza­ki vagy munkás, akinek képessége, tudása, jóakarata is meg­van akár világraszóló ötletekhez is. Hiszen most arról van szó, hogy jobban kell dolgoznunk. A huszadik század vége felé ez csak azt jelentheti, hogy éssze­rűbben. Minden tisztelet megilleti a közgazdasági szakembe­reket, akik olyankor csodát is tudnak művelni: ráfizetéses üzemek főkönyveiben bebizonyítják, hogy tulajdonképpen nyereséget hoztak. Ám az ilyen „művészet” hosszú távon csak önmagunk becsapását jelenti. Igazi, kétségbevonhatat­lan eredményeket kizárólag a technika továbbfejlesztésével, korszerű termékekkel és termelési módszerekkel lehet elérni. Ezt ma már senki sem vitatja — de nem mindenki követi! Ha ki akarunk jutni a „gödörből” — márpedig bizonyos, hogy ez a közvetlen célunk —, messze kell néznünk magunk elé. Arra is gondolni kell, hogy a fiatalok, a szakmunkástanu­lók mit sajátítanak el. Régi, elavult szakmai fogásokat, ócska­vas-számba menő gépek kezelését , vagy új technikát, egyre tovább fejlődő gyártást és gyártmányokat. Sokszor és a leg­több helyen, üzemben, vállalatnál ma szinte mindenre az a válasz: nincs rá pénz. De ha most, nem a termelés megújítá­sára költünk, előre látható, hogy még távolabb kerülünk a korszerűségtől, azzal együtt a kornak megfelelő gyártmá­nyoktól, s — ami ezzel egyet jelent — a világpiacon hazánkat megillető helytől. Várkonyi Endre

Next