Vasas, 1996 (101. évfolyam, 1-12. szám)
1996-01-01 / 1. szám
Cik. ÉVFOLYAM-1. SZÁMÁRA: 40 FT 1996. JANUÁR Új esztendő küszöbén Lassan már közhelynek tűnhet, hogy az ilyen év eleji beszélgetéseken mindig arra hivatkozunk: milyen nehéz évet zártunk, mennyire megnehezedtek a munkavállalók és a szakszervezetek létfeltételei. Pedig sajnos ez a megmásíthatatlan valóság, ezért bármennyire is szeretném, most sem mondhatunk mást, sőt... 1995. tényleg nagyon kritikus év volt, a dolgozóknak 10%-ot meghaladó reálbércsökkenést kellett elviselniük, de volt olyan vasas terület is, például az IKARUS, ahol ez az arány ennél is rosszabb volt. Mit mondhat ilyenkor egy szakszervezeti vezető, miként értékelheti a helyzetet? Erről beszélgettünk Paszternák László elnökkel, aki egyben az MSZP országgyűlési képviselője is, így jobban ismeri az ország valós gazdasági lehetőségeit, a kormány elképzeléseit. Amikor egy évvel ezelőtt ugyanígy beszélgettünk és megkíséreltem értékelni az akkori helyzetet, valahogy úgy fogalmaztam: azt kívánom a tagságunknak és magunknak, hogy 1995, a kibontakozás irányába mutató, a társadalmi megrázkódtatások lehető legkisebb mértéket hozó és az ország felemelkedéséért valamilyen társadalmi közmegegyezést felmutató év legyen. Sajnálattal kell elismernem, hogy ezek a kívánalmak csak nagyon kis mértékben teljesültek. Ugyan nagy társadalmi katarzisok nem voltak, de több jelzésértékű akció lezajlott. Az egész országot megrázta a márciusi úgynevezett Bokros-csomag, amely - ezt azért látni kell - egyik oldalról elengedhetetlen kényszerűségből fakadt. Az 1995-ös évre elképzeltek nem voltak kellően megalapozottak, nem volt teljes mértékben összhangban az előzetesen kialakult állapotokkal, az adott gazdasági lehetőségekkel. Nagy hiba volt az is, hogy nem született meg az a minimális közmegegyezés sem a társadalmat alkotó szervezetekkel, amely nélkül elképzelhetetlen bármilyen politikai, gazdasági, pláne megszigorító döntés elfogadtatása, végrehajtása. Sajnos az tény, hogy az ország az első negyedév végére olyan belső és külső gazdasági helyzetbe került, amely a teljes pénzügyi összeomlást is magával hozhatta volna. Ezt figyelembe véve természetesen bizonyos intézkedéseket meg kellett lépni, le kellett tenni egy kilábalási lehetőségeket felmutató programot. Mindez tagadhatatlan kényszerhelyzetet, ugyanakkor egy szerencsétlen lépéssorozatot eredményezett. Nem lett volna szabad a társadalomra rázúdítani ezt a csomagot anélkül, hogy a minimális egyeztetések megtörténtek volna. Ebből fakadóan érthető, hogy a fogadtatása ekkora felháborodást váltott ki. Az is nyilvánvaló, hogy az ebben megfogalmazott intézedéseket - mivel nem volt idő a kellő előkészítésre, átgondolásra és talán elég akarat, szakmai tudás és hatásvizsgálat sem történt - ezért a lehető legnagyobb értetlenség és ellenállás fogadta. Mindezeknek a következménye három fő irányba mutat. Ettől kezdve az egész országban szinte folyamatos a társadalmi békétlenség. Minden érdekszféra, minden ember és minden szervezet egyfolytában tiltakozásban, tüntetésben, sztrájkban van, amely sok szempontból, bélés külföldi megítélésből is hátrányos. Egy európai társadalom nem tud ilyen közegben működni. Másik dolog, hogy az ebben a programban szereplő intézkedések jelentős része - éppen azok, amelyek ellen a társadalmi szembenállás és felháborodás kialakult - azt a minimumot sem teljesítette, hogy a legelemibb törvényességi, alkotmányossági feltételeknek megfeleljen. Ezért sem meglepő és én sem sajnálom, hogy az Alkotmánybíróság ennek a csomagnak a döntő többségét időközben megsemmisítette. Ha cinikus akarnék lenni, azt is mondhatnám, ezért kár volt az egészet elkezdeni, sőt nagyon nagy árat fizettünk érte. Szembeállította önmagával a kormány az egész társadalmat és ráadásul alig származott hozadéka belőle. Kézzel fogható eredménye azoknak az intézkedéseknek van - import vám, forintleértékelés stb. -, amelyeket minden konfliktusok nélkül saját hatáskörben meg lehetett volna hozni. Az egész történet harmadik vonulata az, amely a munkavállalók, a béről és fizetésből élők számára olyan mértékű pozícióvesztést eredményezett, hogy az egész egyszerűen nem tartható tovább. Országos szinten közel 15%-os reálbércsökkenés következett be, ezen belül a vasasszakszervezet működési területén, főleg az állami többségi tulajdonú vállalatoknál egy szerencsétlen központi bérszabályozás miatt olyan felesleges feszültségeket gerjesztett a pénzügyi kormányzat, melyek óhatatlanul magukkal hozták a helyi konfliktusok kialakulását. A folyamatos tiltakozások, tüntetések, sztrájkok közepette egészen az év utolsó napjaiig kellett várni, hogy az Országos Érdekegyeztető Tanácsban megszülessenek azok a megállapodások, amelyek már a szakszervezetek számára is elfogadhatóak Ezek azt mutatják hogy 1996-ra jobbak a munkavállalók kilátásai? Az ÉT megállapodásról a Vasas újság decemberi számában Hódi Zoltán alelnök már nyilatkozott, ezért a részletekbe nem megyek bele. Azt világosan látni kell, és erről már az előzőekben is (folytatás a 3. oldalon)