Vasas, 1998 (103. évfolyam, 1-7. szám)
1998-01-01 / 1. szám
A búcsúzó „Mister Magyar" Beszélgetés Rainer Giundttel, a Friedrich Ebert Alapítvány budapesti képviseletének vezetőjével Ezúttal abból az alkalomból kerestem meg a magyar szakszervezeti mozgalomban jól ismert német tisztségviselőt, hogy hamarosan átadja helyét utódjának. Arra kértem Rainer Grundtet, foglalja össze a magyar szakszervezetekről szerzett tapasztalatait, beszéljen arról, milyen élményeket szerzett hazánkról, milyennek ismerte meg a magyar mentalitást. Ha valaki, akkor ő jogosan teheti ezt, hiszen 25 év óta van szoros kapcsolatban a magyar szakszervezetekkel, s az utóbbi 7 esztendőben pedig vezetője volt a budapesti iroda szakszervezeti projektjének. A Friedrich Ebert Alapítvány budapesti képviselete valóban hét éve foglalkozik a magyar szervezett dolgozók mozgalmával, a magyarországi érdekvédelem kérdéseivel. Jóllehet, most már nincsenek annyira ráutalva a mi támogatásunkra, mint eddig, de azért maradunk, és továbbra is segítünk. Lesz utódom, én magam pedig a továbbiakban a közép-kelet-európai régió problémáival foglalkozom. Ez azonban nem jelenti azt, hogy elszakadok Budapesttől, a magyaroktól. - Miben összegezné az utóbbi két év főbb tapasztalatait? - Én nem tartozom azok közé, akik azt gondolják, hogy a magyar szakszervezetek élete 1989- 90-ben kezdődött, csak korábban más jellegű volt a tevékenységük. A rendszerváltás lényeges folyamatokat indított el. Olyanokat, amelyek nemcsak pozitívak, hanem negatívak is. Az emberi kapcsolatok is a piaci viszonyoknak rendeződtek alá, ami például a hetvenes években nem így volt. Egyébként nemcsak magyarországi és kelet-európai tapasztalat, de a nyugati országokban is megfigyelhető a szolidaritás-vesztés. Az, hogy meggyengült a szolidaritás, felerősödött az individualizálódás, nehezebbé vált a szolidaritásra épülő kapcsolattartás. A társadalom differenciálódott, többféle életforma, életstílusa jelent meg, s ezek keverednek. Úgy tűnik, a szakszervezetek nem vették észre ezeket a folyamatokat, nem készültek fel e jelenségek fogadására, kezelésére. Pedig nem lehet úgy viselkedni, mintha nem történt volna semmi. - A jelen körülmények között miben látja a szakszervezetek szerepét és jelentőségét? - Hármas feladatkört emelnék ki. 1. Érdekképviselet. 2. Legyen a képzés szervezete. 3. Szolgáljon hátterül a szociális kommunikációnak. Ezeket a célokat segítenek megvalósítani a gyűlések, a találkozók, beszélgetések, viták, a hagyományteremtő és -ápoló ünnepségek, összejövetelek, az egyes szakmák napjai, mint például a Bányásznap, a Vasutasok napja, a Pedagógusok Napja, vagy a vasasszakszervezet 120. évfordulója. A mi projektünk fő feladata: a képzés. Tesszük ezt annak érdekében, hogy áttörést érjünk el az érdekképviseletben és segítsük a szociális kommunikációt. - Németországban most milyen a szervezettség? - A felnőtt dolgozók 38 százaléka szakszervezeti tag. A fiataloknál ez az arány csak 10 százalék, az új szakmákban pedig 8 százalék. Ez bizony kevés. Itt azonban nem szakszervezet-ellenességről van szó. Egyszerűen nem értik, miért kell zárt rendben tömörülniük, idegenkednek az egységes, nagy jelszavaktól. Individualizálódtak. Személyesen kell velük foglalkozni, egyénileg szükséges meggyőzni őket. Nemrég pozitív tapasztalatokat szereztem Szekszárdon, ahol privatizált üzemekből érkező fiatalokkal, nőkkel találkoztam, akik kemény, de szakszerű kritikáikat fogalmazták meg a magyarországi privatizációval kapcsolatban. Ezekből a véleményekből az is kicsendült, hogy nem mindig a külföldi tőkések a fekete bárányok, hanem gyakran a magyar menedzserek. Kétségtelen: nehéz az együttműködés kialakítása, de nem lehetetlen. Mi tagadás: nem rózsás a helyzet, ám nem is annyira komor, mint ahogy lefestik. Az utóbbi évek munkaharcai, érdekvédelmi csatározásai és a szakszervezetek egymás közötti vitái valóban gazdag tanulsággal szolgálnak. Igen. Emlékezhetünk az 1991-es év szakszervezet-ellenes törvényeire. A magyar érdekvédők erős külső nyomásnak voltak kitéve a konzervatív kormányzat idején. A szakszervezetek maguk sem igazán tisztázták feladataikat, súrlódások keletkeztek az üzemi tanácsok és a szakszervezetek jogkörében, kapcsolatában. Kiderült az is, hogy az új szakszervezetek - a Liga és a Munkástanácsok - nem tudtak megerősödni. 1993- ban sikerült egymás mellé ültetni Nagy Sándort és Őry Csabát, amelynek eredményeként - a szakszerű vitában - nem konfrontálódtak, hanem az együttműködésre tették a hangsúlyt. Nagy Sándor tudott reálisan gondolkodni. Jó politikai döntés volt a SZOT vagyon felosztása még akkor is, ha a részarányokat nem is a legjobban állapították meg. Csalódást jelentett számunkra, hogy a magyar szakszervezetek nem hozták létre központi képzési intézményüket, alapítványukat. Olyan képzési központra gondolok, amely összefogná a képzés igényeit és kielégítené a szükségleteket, kooperációra kényszerítené az érintetteket. Mi egységbe szeretnénk látni a magyar szakszervezeteket. A hat konföderáció léte, a szétszórtság megnehezíti a dolgunkat, hiszen a szakszervezetekkel való külön-külön foglalkozás több időt, energiát, pénzt vesz igénybe annál, mintha a képzés közös keretben, egy központi intézményben történne. - Mondana-e valamit az egyes szakmákról, ágazatokról, például a vasasokról... - A vasasoknál kiemelném a képzés pozitív tapasztalatait. Ők sohasem mondanak le erről, kerüljenek akármilyen nehéz anyagi helyzetbe. Jó anyagok születnek a vasasszakszervezetben, olyanok, amelyeket más szakszervezetek is hasznosíthatnak. Külön is megemlíteném azt a munkát, melyet Csurgó Sándor végez a multinacionális vállalatokkal való együttműködés építésében. Aki olvassa e sorokat, annak nincs kétsége afelől, hogy - még bíráló megjegyzéseiben is menynyi érzelmi szállal, mekkora segítő szándékkal kötődik hozzánk, magyarokhoz. Néha talán túlságosan is azonosítom magam a magyarokkal, különösen olyankor, amikor németekkel vagyok együtt. Honfitársaim bizonyára ezért neveznek „Mister Magyarnak”, ezért mondják barátaim, ha meglátnak: itt jön a „Miszter Magyarország”. Egyik alkalommal kaptam levelet az egyik ágazati szakszervezettől, amelynek címzésében ez állt: a német akcentussal beszélő magyar barátunknak. Kaptam egy ostort is ajándékba azzal az ajánlással, hogy menjek ki vele a Hősök terére, és űzzem ki vele magyarországi csalódásaimat. - A „ Mister Magyarnak” bizonyára voltak kellemes, maradandó élményei is a mi hazánkban. - Természetesen. Hosszan sorolhatnám ezeket, de csak egyet említek. Legjobban a magyar Alföldön érzem jól magam. Romantikus, felszabadító érzést jelent számomra a tanya és környezetének látványa, ahol egyszerű és természetes minden, nincs annyi protokoll, mint Budapesten. Rainer Gimd búcsúztatására a Vegyipar Házában került sor. Kollégái, német és magyar szakszervezeti vezetők méltatták a Friedrich Ebert Alapítvány Budapesti Irodája vezetőjének „ Mister Magyarnak” a sokéves munkáját, emberi értékeit, és nyújtották át ajándékaikat. Az ünnepelt derűs hangvételű, német-magyar nyelven elhangzott beszédben mondott köszönetet az elismerő szavakért, a jutalmakért. Az összejövetel kellemes légkörű állófogadással fejeződött be, amelyen még hosszan folyt a szó a közös élményekről és tennivalókról. Kárpáti Sándor