Vasas, 1998 (103. évfolyam, 1-7. szám)

1998-01-01 / 1. szám

A búcsúzó „Mister Magyar" Beszélgetés Rainer Giundttel, a Friedrich Ebert Alapítvány budapesti képviseletének vezetőjével Ezúttal abból az alkalomból ke­restem meg a magyar szakszerve­zeti mozgalomban jól ismert né­met tisztségviselőt, hogy hamaro­san átadja helyét utódjának. Arra kértem Rainer Grundtet, foglalja össze a magyar szakszervezetekről szerzett tapasztalatait, beszéljen arról, milyen élményeket szerzett hazánkról, milyennek ismerte meg a magyar mentalitást. Ha va­laki, akkor ő jogosan teheti ezt, hiszen 25 év óta van szoros kap­csolatban a magyar szakszerveze­tekkel, s az utóbbi 7 esztendőben pedig vezetője volt a budapesti iroda szakszervezeti projektjének.­­ A Friedrich Ebert Alapítvány budapesti képviselete valóban hét éve foglalkozik a magyar szerve­zett dolgozók mozgalmával, a ma­gyarországi érdekvédelem kérdé­seivel. Jóllehet, most már nincse­nek annyira ráutalva a mi támo­gatásunkra, mint eddig, de azért maradunk, és továbbra is segí­tünk. Lesz utódom, én magam pedig a továbbiakban a közép-ke­­let-európai régió problémáival foglalkozom. Ez azonban nem je­lenti azt, hogy elszakadok Buda­pesttől, a magyaroktól. - Miben összegezné az utóbbi két év főbb tapasztalatait? - Én nem tartozom azok közé, akik azt gondolják, hogy a ma­gyar szakszervezetek élete 1989- 90-ben kezdődött, csak korábban más jellegű volt a tevékenységük. A rendszerváltás lényeges folya­matokat indított el. Olyanokat, amelyek nemcsak pozitívak, ha­nem negatívak is. Az emberi kap­csolatok is a piaci viszonyoknak rendeződtek alá, ami például a hetvenes években nem így volt. Egyébként nemcsak magyaror­szági és kelet-európai tapasztalat, de a nyugati országokban is meg­figyelhető a szolidaritás-vesztés. Az, hogy meggyengült a szolidari­tás, felerősödött az individualizá­lódás, nehezebbé vált a szolidari­tásra épülő kapcsolattartás. A tár­sadalom differenciálódott, több­féle életforma, életstílusa jelent meg, s ezek keverednek. Úgy tű­nik, a szakszervezetek nem vették észre ezeket a folyamatokat, nem készültek fel e jelenségek fogadá­sára, kezelésére. Pedig nem lehet úgy viselkedni, mintha nem tör­tént volna semmi. - A jelen körülmények között miben látja a szakszervezetek szerepét és jelentőségét? - Hármas feladatkört emelnék ki. 1. Érdekképviselet. 2. Legyen a képzés szervezete. 3. Szolgáljon hátterül a szociális kommunikáci­ónak. Ezeket a célokat segítenek meg­valósítani a gyűlések, a találkozók, beszélgetések, viták, a hagyo­mányteremtő és -ápoló ünnepsé­gek, összejövetelek, az egyes szak­mák napjai, mint például a Bá­nyásznap, a Vasutasok napja, a Pedagógusok Napja, vagy a vasas­szakszervezet 120. évfordulója. A mi projektünk fő feladata: a képzés. Tesszük ezt annak érdeké­ben, hogy áttörést érjünk el az ér­dekképviseletben és segítsük a szociális kommunikációt. - Németországban most milyen a szervezettség? - A felnőtt dolgozók 38 száza­léka szakszervezeti tag. A fiatalok­nál ez az arány csak 10 százalék, az új szakmákban pedig 8 száza­lék. Ez bizony kevés. Itt azonban nem szakszervezet-ellenességről van szó. Egyszerűen nem értik, miért kell zárt rendben tömörül­niük, idegenkednek az egységes, nagy jelszavaktól. Individualizá­lódtak. Személyesen kell velük foglalkozni, egyénileg szükséges meggyőzni őket. Nemrég pozitív tapasztalatokat szereztem Szekszárdon, ahol pri­vatizált üzemekből érkező fiata­lokkal, nőkkel találkoztam, akik kemény, de szakszerű kritikáikat fogalmazták meg a magyarországi privatizációval kapcsolatban. Ezekből a véleményekből az is ki­csendült, hogy nem mindig a kül­földi tőkések a fekete bárányok, hanem gyakran a magyar mene­dzserek. Kétségtelen: nehéz az együttműködés kialakítása, de nem lehetetlen. Mi tagadás: nem rózsás a helyzet, ám nem is annyi­ra komor, mint ahogy lefestik.­­ Az utóbbi évek munkahar­cai, érdekvédelmi csatározásai és a szakszervezetek egymás közötti vitái valóban gazdag tanulsággal szolgálnak.­­ Igen. Emlékezhetünk az 1991-es év szakszervezet-ellenes törvényeire. A magyar érdekvé­dők erős külső nyomásnak voltak kitéve a konzervatív kormányzat idején. A szakszervezetek maguk sem igazán tisztázták feladataikat, súrlódások keletkeztek az üzemi tanácsok és a szakszervezetek jog­körében, kapcsolatában. Kiderült az is, hogy az új szakszervezetek - a Liga és a Munkástanácsok - nem tudtak megerősödni. 1993- ban sikerült egymás mellé ültetni Nagy Sándort és Őry Csabát, amelynek eredményeként - a szakszerű vitában - nem konfron­tálódtak, hanem az együttműkö­désre tették a hangsúlyt. Nagy Sándor tudott reálisan gondol­kodni. Jó politikai döntés volt a SZOT vagyon felosztása még ak­kor is, ha a részarányokat nem is a legjobban állapították meg. Csalódást jelentett számunkra, hogy a magyar szakszervezetek nem hozták létre központi képzé­si intézményüket, alapítványukat. Olyan képzési központra gondo­lok, amely összefogná a képzés igényeit és kielégítené a szükségle­teket, kooperációra kényszerítené az érintetteket. Mi egységbe sze­retnénk látni a magyar szakszerve­zeteket. A hat konföderáció léte, a szétszórtság megnehezíti a dol­gunkat, hiszen a szakszervezetek­kel való külön-külön foglalkozás több időt, energiát, pénzt vesz igénybe annál, mintha a képzés közös keretben, egy központi in­tézményben történne. - Mondana-e valamit az egyes szakmákról, ágazatokról, például a vasasokról... - A vasasoknál kiemelném a képzés pozitív tapasztalatait. Ők sohasem mondanak le erről, ke­rüljenek akármilyen nehéz anyagi helyzetbe. Jó anyagok születnek a vasasszakszervezetben, olyanok, amelyeket más szakszervezetek is hasznosíthatnak. Külön is meg­említeném azt a munkát, melyet Csurgó Sándor végez a multinaci­onális vállalatokkal való együtt­működés építésében.­­ Aki olvassa e sorokat, annak nincs kétsége afelől, hogy - még bíráló megjegyzéseiben is­ meny­nyi érzelmi szállal, mekkora segí­tő szándékkal kötődik hozzánk, magyarokhoz.­­ Néha talán túlságosan is azo­nosítom magam a magyarokkal, különösen olyankor, amikor né­metekkel vagyok együtt. Honfi­társaim bizonyára ezért neveznek „Mister Magyarnak”, ezért mondják barátaim, ha meglátnak: itt jön a „Miszter Magyarország”. Egyik alkalommal kaptam levelet az egyik ágazati szakszervezettől, amelynek címzésében ez állt: a német akcentussal beszélő magyar barátunknak. Kaptam egy ostort is ajándékba azzal az ajánlással, hogy menjek ki vele a Hősök teré­re, és űzzem ki vele magyarorszá­gi csalódásaimat. - A „ Mister Magyarnak” bizo­nyára voltak kellemes, maradan­dó élményei is a mi hazánkban. - Természetesen. Hosszan so­rolhatnám ezeket, de csak egyet említek. Legjobban a magyar Al­földön érzem jól magam. Roman­tikus, felszabadító érzést jelent számomra a tanya és környezeté­nek látványa, ahol egyszerű és ter­mészetes minden, nincs annyi protokoll, mint Budapesten. Rainer Gimd búcsúztatására a Vegyipar Házában került sor. Kollégái, német és magyar szak­­szervezeti vezetők méltatták a Friedrich Ebert Alapítvány Buda­pesti Irodája vezetőjének „ Mister Magyarnak” a sokéves munkáját, emberi értékeit, és nyújtották át ajándékaikat. Az ünnepelt derűs hangvételű, német-magyar nyel­ven elhangzott beszédben mon­dott köszönetet az elismerő szava­kért, a jutalmakért. Az összejöve­tel kellemes légkörű állófogadás­sal fejeződött be, amelyen még hosszan folyt a szó a közös élmé­nyekről és tennivalókról. Kárpáti Sándor

Next