Vas Népe, 1957. május (2. évfolyam, 100-125. szám)

1957-05-01 / 100. szám

1957. május 1. Szerda A MUNKA SZERELMESE Azt mondják, hogy valóságos Don Juan volt legény korában. Szén szál termete, megnyerő modora még a legcsinosabb, legrátartibb leányok szívét is megdobogtatta, így aztán nem is volt nehéz szemre való, munkaszerető feleséget keresnie. De mikor voltak ezek az idők? Hol van már akkori fiatalsága? Bizony elég messze. Ő maga is úgy véli, hogy már majdnem az Óperenciás tengeren is túl, s talán nem is valóság, hanem mese volt. Régen volt az, amikor Ernő bácsiért — akkor még Ernőért — anynyira rajongott a gyengébb nem. Azóta maga mögött hagyott négy évtizedet és a hatvankettőt tapossa. Árkok szaladnak keresztül homlokán- észbe vegyült a haja, a járása, a feje tartása sem olyan büszke. De ő mégis azt vallja: „Nem az a fontos, hogy az ember hány éves, hanem az- hogy a szíve milyen fiatal”. Ahogy hírlik, nála pedig még igazán fiatalosan dobog a szív. Olyannyira, hogy szerelmet is fogott. Nem tévedés, szó szerint így van. Természetesen azért nem kell papírért, ceruzáért nyúlni és névtelen levélben megírni Horváth néninek. Horváth Ernő mezőgépgyári szerszámkészítő feleségének a „félrelépett férj” elképzelt szeretkezéseit. Mert Ernő bácsit nem a nők bájos mosolya ejtette rabul. Ernő bácsi a munka szerelmese, ezt mondják róla munkatársai. Jól mondják, mert ahogy dolgozik, az nem egyszerű kötelességtudat. Elnézem, amint a satupad fölé hajolva munkálkodik egy présszerszámon. Igazgatja, gusztálgatja, s a reszelővel néha megcsiklandozza a beszorított vastömeget. Úgy bánik vele, mintha élet lenne benne. Úgy hunyorít néha a szemével, hogy ha lány lenne az üzemrészben, még azt hinném, hogy őrá kacsingat. Sokáig elnézném munkáját, de észreveszi Ernő bácsi az idegent és beszédbe kezdünk. Arról érdeklődöm, melyik is az az induló, amit az előbb dúdolgatott. — Nem mai dal ez, hanem még fiatal vasaskoromban tanultam. Ezt énekeltük május elsejében az oladi erdőkiben a többi szervezett vasassal, miközben szebb májusokról ábrándoztunk. Bizony, fiatalember, mi abban az időben is minden évben megünnepeltük ezt a napot. Már hajnali háromkor gyülekeztünk, hiába lestek bennünk a Hérics előtt a csendőrök. Talán tovább mesélt volna a régi időkről Ernő bácsi, ha nem szakítottam volna félbe illetlenül kérdésemmel. De már igen kiváncsi voltam arra, valóban olyan szerelmes-e a munkába, mint ahogy mondják róla. S ő nem tagadja. De hogy miért van így, azt ő maga se tudja, vagy legalább is nem tud rá egy mondatban válaszolni. De amit elmond, az mégis megmagyarázza: 1910-ben kezdte a szerszámkészítő szakmát. Tudja, hogy mindenkinek a maga szakmája a legkedvesebb, de szerinte mégis az övé az egyik legszebb hivatás: olyan szerszámokat készíteni, amely görnyedésre bírja a legkeményebb vasat is. Már az első években megszerette szakmáját, de ebben az időben gyakran elszakították tőle a munkanélküliség napjai. Már évtizedekkel ezelőtt is beteg volt, ha munka nélkül kellett ténfaregnie, s hogyne lenne az most, amikor nyugodt körülmények között szabadon, nem a tőkések gyárában, hanem a munkások üzemében dolgozhat. Hogyne becsülné, szeretné a munkát, amikor két keze munkájából nevelt okos embert, építészt a fiából, s így teremtett nyugodt öregkort a családjának. Miért ne szeretné munkáját, hiszen azért becsüli mindenki, s a munkájával megalapozott boldogságában leli örömét. Li szavak után már mindent el lehet hinni Ernő bácsiról. Azt is, hogy elfelejti az öregedéssel járó izületi bántalmakat, ha nyugodt körülmények között dolgozhat, azt is, hogy május elsején a vasasok között elsőként menetel a felvonulásán, azt is hogy gyerek módjára örül, ha valamelyik szerszám a vártnál jobban sikerül, s ha látja, hogy tanítványai is becsülik a munkát. Azt is elhiszem róla, hogy nem veszi jó néven, s még szerűséget is, ha nem áll a munkáiéhoz rendelkezésre elegendő anyag, vagy más kellék, s hogy megsértődik ha arról érdeklődnek tőle, hogy mikor megy majd nyugdíjba. Nem csodálkozom azon, hogy nem tartja magát öregnek, mert bizonyos, hogy az ilyen munkaszerető, becsületes emberek örökifjak maradnak. Farkas Mihály Május elseje a rádióban Május elsejét, a nemzetközi proletárszolidaritás napját ünnepi műsor köszönti a rádióban. Az ünnep reggelének műsorát májusi köszöntő nyitja meg, majd egészen délig zeneszámok, versek, riportok, tudósítások méltatják a nagy ünnepet, számolnak be a nap hazai és külföldi eseményeiről, elsősorban a Hősökterén rendezendő nagygyűlésről. Délután az úttörők csillagtúrájáról, Csillebércről ad hangképeket a rádió, 18 óra 17 perckor pedig Dobozy Imre és András Béla Májusfa című énekes, zenés játékát közvetíti. Este csaknem kétórás világmajálist, vidám zenés földkörüli utazást sugároz a rádió, éjfélkor pedig Székely Endre József Attila Döntsd a tőkét kantátáját közvetíti. Ezen a napon, a tavasz ünnepéhez illően, sok derűs zenei műsorban is kellemes szórakozást találhatnak a rádió hallgatói.(MTI) rább beretváltarcú, magas férfi lépdelt. Hosszú, szürke köpönyegén vörös hajtóba vert, nadrágján vörös csík. Hátrakulcsolta a kezét és ősz szemöldökét magasra vonva, mezőn nézte Pávelt. Az anya mindent látott. Melléből kiáltás tört fel, de elfojtotta, visszanyomta odaszorított kezével. Lökdösték és ő megingott, de azért csak ment előre, szinte önkívületben. Érezte, hogy mögötte gyérül a tömeg, elől pedig feltartóztathatatlanul közeledik a szürke fal. A vörös zászló és a katonáik között egyre fogyott a távolság. Tisztán látszott már a széles arcsor, amely szinte egybeolvadtan a falak szürke keretébe szorult, csak a sokféle színű szemek villogtak ki belőle. A szuronyok kemény ésiegással szegeződtek az emberek mellének. Még nem érintettek senkit, de azért mégis sokat kivetettek a helyükből. Futólépések koppantak az anya háta mögött, fojtott, izgatott hangok szakadtak fel: —Oszolj, fiúk!... — Vlaszov, menekülj.. . — Vissza, Pavljusa... — Ereszd el a zászlót, Pável! Lépj mögém gyorsan! — kiáltotta Nyikoláj, és vaskos kezével megragadta a rudat, úgy, hogy az hátra lódult. — Hagyd! — förmedt rá Pável, és Nyikoláj úgy elkapta a kezét, mintha megégette volna. Az ének elnémult, az emberek megtorpantak és körülfogták vezérüket, aki lassan bár, de még mindig ment tovább. Hirtelen csönd borult mindenre. Mintha csak láthatatlanul, felülről ereszkedett volna le, átlátszó felhőként terült rájuk. Vagy húszan állhattak most a zászló körül, de az a húsz szilárdan kitartott. Pelageját is oda vonta közéjük a féltés, meg valami homályos kívánság, hogy ő is megszólaljon. — Hadnagy úr! Vegyék el tőle! — parancsolta az öreg tábornok, és kezével a zászlóra mutatott. A tiszt Pávelhez ugrott, megragadta a rudat és rákiáltott: — Ereszd el! — El a kezekkel! —■ harsogta Pável. A vörös zászló megingott, jobbra dőlt, majd balra, és újra megállt keményen, egyenesen. A zömök tiszt pedig odébb lódult, és mire észbe kapott a földön csücsült, Pelageja mellől most előre törtetett Nyikoláj, öklét maga előtt tolva. — Letartóztatni! — parancsolta a tábornok, lábával dobbantva. Pár katona előre ugrott, egyikük magasra lódította a puska agyát, a zászló megrendült, megdőlt és elveszett a katonák szürke csomójában. — Jaj! — Az anya melléből állati üvöltés tört fel, és Pável érces hangja felelt rá a szürke csomó közepéből: — Isten veled, anyám! Viszontlátásra! ... — Él és rám gondolt —, dobbant meg a szív... — Isten áldja, anyuska!... Ez Andréj hangja! Lábujjhegyre állt, mindenáron látni akarta őket. És a katonák feje fölött most csakugyan felbukkant Andrei széles, kerek arca és rámosolygott: — Fiam.... Véreim... Andrjusa, Pavljusa... — Viszontlátásra, testvérek — kiáltották az elfogottak, és száz torkú visszhang felelt nekik az ablakból, háztetőkről, mindenfelől. .. Valaki mellbe lökte. Sűrű ködön át látta a kis tisztet, aki pipacsvörös arccal rákiáltott: — Kotródj innen, vénség! Ő a földre nézett és meglátta a lába alatt a kettétört zászlórudat. Egyik darabján ott lógott a vörös posztó maradéka. Lehajolt érte és felvette, de a tiszt kiütötte a kezéből és dühösen elhajította. — Hozd el magad- mondom — ordította újra, dühösen dobbantva a lábával. Most váratlanul fellángolt megint az ének, mégpedig a katonáktól körülzárt körből. Nem lesz adóként mirajtunk... VAS NÉPE Májusfák nőttek ki ma éjszaka tüneményes gyorsasággal a földből. Ünnepelni, kedveskedni szerető emberek állították őket az éj csendjében. Ma reggel májusfa áll a falvakban sok csinos lány ablaka előtt, s májusfákkal kedveskednek a barátok, ismerősök a köztiszteletnek örvendő embereknek is. Felpántlikázzák a sudár fenyőket, s még jó borral töltött palackokat is kötnek rájuk, amelyeket aztán május elmúltával ürítenek ki egymás egészségére. Szép hagyománya ez a nemes gesztus a magyarnak. Eltanulta a kedvességet a természettől. Meleget, szerelmet, felvidulást hoz az év legszebb hónapja, káprázatos virágruhákba öltözteti a fákat, hízásnak, fejlődésnek indítja a mező növényeit. A melegszívű emberek is adni akarnak valami kedveset, szépet szeretteiknek, tiszteltjeiknek, s mi lehetne erre a legalkalmasabb, mint májusfa állítása. Régóta várunk már arra, hogy felnézhessünk a felpántlikázott májusfákra. Most itt vannak, örüljünk nekik azokkal együtt, akiknek állították, örüljünk májusnak, az év legszebb hónapjának, amikor minden szív hevesebben dobog. A séf tanácselnök Örömmel láttam, hogy a munkásőrségi kiképzésen milyen biztos kézzel, szinte reszketés nélkül kezeli fegyverét. Pedig nem mai gyerek, a dér alaposan megcsipkedte haját. Úgy emlékszem, legutóbbi beszélgetésünkkor már a 60. esztendő eljöttét várta. — Hogyan él, mit csinál, hogy van? — kergetőztek kérdéseink a lőgyakorlat után. És megnyugodva vettük tudomásul, hogy az elvtársakra, a becsületes emberekre nehezedő ellenforradalmi vészfelhők baj nélkül vonultak el mindet tőnk feje fölött. — Egykét kellemetlen éjszaka, alapos megszégyenítés — ez volt az októberi osztályrészem. És kár, hogy akkor még a kis puskámat is elhurcolták ... — így emlékezik vissza Janzsó Ferenc, az ellenforradalmi eseményekre. Hirtelenül, talán korára való tekintettel, megkérdeztem: — Hogyan lett a munkásőrség tagja? Csodálkozva nézett rám, aztán megragadta fegyverét. — Annak a története nem most kezdődik. Sokkal előbbre nyúlik vissza... És ezen a délutánon megismertem Janzsó Feri bácsi egész élettörténetét, amely hasonlít sok-sok munkáséihoz, nincstelen parasztéhoz, az elvtársakéhoz. Tizenkét éves korában már világosan látta családja nyomorúságát Megismerte a cselédek egyetlen jussát, a nyomort. A jáki Leidenfrost uradalom csak olyan cselédeket tartott, akiknek sok gyermekük volt. Tudta, miért teszi ezt. A gyerekeket munkára tudta kötelezni és ezért mindöszsze csak fél konvenciót kellett fizetni. Aztán jött a Tanácsiköztársaság kikiáltása. Janzsó Feri, mint ifjú legény, ekkor ünnepelte először május elsejét. Mint cselédek bizalmija, haladt a felvonulás élén. Vitték vállukon a koporsót, a jelképet, végleg eltemetjük a burzsoáziát. De mit tudtak még akkor az osztályharcról. A régi uraság addig könyörgött csekélyke megélhetéséért, amíg a volt uradalmi cselédek megfagyták főintézőnek a birtokon. A mindenhova magukat visszaköpörgő uraságok aztán lassanként elkezdték bontani az új rendet. Mégis csak az uraság kerekedett felül. Akkor is azokat akasztották fel, kínozták halálra,mint októberben, akikben a nép megbízott. A következő május elsejét Janzsó Ferenc már a szombathelyi huszárlaktanya fogdájában töltötte. Az ünneplés számára az volt, hogy a horthysta tisztek részegen jól összerugdaltak a fogda mögötti udvaron. Onnan a megkínzott politikai foglyok szinte négykézláb másztak vissza a cellába. A börtönből való kiszabadulás sem hozott könnyebbséget. Akkoriban ki fogadott fel börtönviselt embert? Hát, még ha munkakönyvében a kommunista jelző, a sokak számára gyűlölt szó volt bejegyezve! Nehezen sikerült egy bérlőhöz elszegődnie. S ahogyan szaladtak az évek, úgy váltakoztak a munkahelyek, a munkaadók. 1944-ben Janzsó Ferencet ismét be akarták börtönözni. Egy zsidó családnak hordott titkon a gettóba élelmet. Már-már kitekerték nyakát, amikor a szovjet csapatok felborítottak minden régi intézkedést, keresztülhúzták a fasiszta feljelentők számítását. A felszabadulás után Janzsil Ferenc megsokszorozódott erővel szervezte a pártot, viselte a sét tanácselnöki tisztséget, gyűjtötte a termelőszövetkezeti tagokat. És ezt csinálja már nyolc éve. Arról, hogy az októberi napokban hogyan élt, mit tett, már sehogy sem akart beszélni. Hát én mondom el dicséretül. Hallottam, hogy a nemzeti bizottság megalakításakor minden áron meg akarták bízni valamilyen funkcióval. A fehérhajú tanácselnök bátran odaállt a rendzavarok elé: — Engem semmibe se válasszanak be, mert én ezt a rendszert nem szolgálom! Én csak a szocializmus ügyében dolgozom. — Azt is tudjuk, hogy akkor Feri bácsi sarkon fordult és ott hagyta a nem legjobb szemekkel néző nemzeti bizottságot. Különösebb baja nem történt, csak az, hogy a tanácstitkárral együtt elzavarták a tanácselnöki székből. És ez a sokat szenvedett, sokszor megrugdalt cselédember november 4-én hangosan zokogott, amikor meglátta az első szovjet katonát. Azóta is fáradhatatlanul dolgozik. Mint tanácselnök, mint az MSZMP járási intéző bizottságának tagja és mint a munkásőrség egyik legöregebb harcosa. Megértettem, ilyen élet, a régi munkásmozgalmi emlékek nem mutathatnak más utat, csak azt, amelyet évtizedeken keresztül, szenvedések árán tiport ki az idős kommunista. Ma, amikor ott látom a munkásőrség egyenes soraiban, már nem kérdezem: miért fogott kezébe fegyvert... , Németh Elta r* KÁID! JÁNOS: J Odalent, a tavaszban, lila tűz, i ver, ver az orgona-láng, , és derűs fényt szór. Megcsodálja a nyárfa, fűz. , Lobog, lobog a lankán , lila-kék, , tömött virágaival. " S a vidék is, mintha égne. S lila lesz az ég. Ó, orgona, orgona, , üde láng, s kisemberek virága, a palánk mellett parázsló! Vidítsd fel a lányt, a fiút, s mindenkit, ki , Itten él, s engem is -- hogy ne hulljon , soha déri a szívünkre, s ne verje , azt a tél!