Vas Népe, 1959. január (4. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-25 / 21. szám
« VAS NÉPE 1959. január 25. Vasárnap MŰVELŐDÉS AZ ÉLŐ ADY (Halálának negyvenedik évfordulójára) A világháború vége felé Ady már halálosan beteg volt. Az utolsó levélke-üzenetek egy élőhalott agóniás szisszenetei. •„Köszvényes, sánta, süket, neuraszténiás vagyok“. De mint a süket Beethoven — akiknek halotti maszkjához oly kísértetiesen hasonlított Adyé —, őrizte meg a lélek belső hallását. S amikor a frontokról özönlő őszirózsás katonák felbintegettek— kiabáltak hozzá a Veres Pálné utcai lakás erkélyére, fonott karosszékében gubbasztva, belső jelzőrendszerével kihallotta még a megmozdult Hunnia hangjait. „Ó, forradalmak, miért késtek?“ — írta tizennyolc nyarán. Az őszirózsás forradalom után csak fáradt önigazolásra képes a beteg test. „Szabad, hű tenger volt a lelkem, Nem érdemeltem, Hogy most legyen fáradt, hullámtalan, holt, Mert igazam volt, igazam volt.“ Vitézlő harcos valóban nem lehetett már, de tudhatta, hogy a harcát jól harcolta meg. Utolsó gesztusai már inkább csak szimbolikus jelentőségűek, a harcos-hűség reprezentatív megnyilvánulásai. Végső erejével eltámolygott a Nemzeti Tanácsba, a városházára, lakásán hallgatta a Nemzeti Tanács elnökének szavait: „a Te neved, Ady Endre, összeforrott a szabadság korszakának születésével..." Ott ült a parlament csarnokában a köztársaság kikiáltásakor. Károlyit levélben üdvözölte. De valami mást is konstatált. Krúdy Gyula jegyzetei őrzik az Ady növekvő elégedetlenségéről árulkodó szavakat, amelyek tizennyolc decemberében egy Ady—Krúdy-beszélgetésen hangzottak el. Arról panaszkodik, hogy a hadiszállítók, a bankárok is milyen nagy forradalmárok lettek, átálltak a béke, a köztársaság oldalára, nagy zsákkal jönnek a forradalomhoz a részesedésért. Károlyiról pedig így vélekedik: „Egy grófnak nem szabad népszerűnek lenni, mert abból csak baj lesz. Meglátod, hogy Magyarországon előbb-utóbb elsikkasztják a forradalmat Érezte, hogy a polgári, liberális erők elégtelenek egy mindent megújító népforradalomhoz. S ha ezt akkor, a polgári- és a proletárforradalom mezsgyéjén haldokló költő nem is tudta műveikben megfogalmazni, a publicista Ady már rég megírta, hogy a magyar polgárság gerinctelen is meg agyvelőtlen is, és egyáltalán: „a kapitalista civilizáció nem a non plus útira.“ A három renddel: „az arisztokráciával, a klérussal és a kiszipolyozó tőkével egyszerre kell végeznünk“ — követelte már 1903-ban. Két évvel később pedig felismerte, hogy,A szlávok új forradalomra tanítják a világot“. A „szent vörös Naptól“ várta a megváltást, a kései Csákok, Werbőczyek földjén a proletárokra esküdött Ady, aki kétségtelenül polgári forradalmár, és kétségtelenül túl is mutat a polgári forradalmon. Halála előtti heteiben a Veséres Pálné utcai lakásba szinte áthallott a Károlyi-palotába gyülekvő-tülekvő liberális erők hangzavara. Ady, még mindigéber belső hallásával megérezhette: ellenforradalmi kakofónia készül itt. Tudta, hogy az őszirószás nép forradalma nagyobb hullámokat vet, semhogy polgári liberális palackokba lehetne kényszeríteni ezt a tengert. A forradalmasodó társadalom immanens mozgástörvényei tovább hajtják az idő kerekét, mint ameddig a liberális fantázia lát, polgári érdek enged. Ez az Ady-publicisztika és politikai líra végső kicsengése. Azoknak a széplelkeknek a meggyőzésére, akiket egy kor lelkét kifejező zseni sohasem kötelezett semmire, akiknek társadalmi eszménye-érdeke tiltakozik az Adymű tanítása, tanulsága ellen, nyilván kevés ez a summás megállapítás, de valószínűleg a tizenkét kötet Ady is kevés mindennek a bebizonyítására. Negyven évvel ezelőtt tízezres tömeg kísérte a költőt a Nemzeti Múzeum lépcsőitől a Kerepesi temetőig. Addig az élő Adyért folyt a harc, azóta a halottért, aki „virágzás, élet és örök“. Az ellenforradalmi kor a rendszer érdekei szerint gazdálkodott az Ady-örökséggel, megszelídítette, kilúgozta, fajmagyarrá ütötte a „szomorúan magyar* Adyt. Ki-ki egyéni vonzalmai alapján magyarázta, aszerint, hogy mit értett vagy mit akart megérteni belőle. Ez aztán mindig leleplező volt, mint Kosztolányi példátlan gyalázkodása. Kosztolányi 1907-ben Petőfi utódját ünnepli a Vér és Arany költőjében, a modern életérzés európai rangú tolmácsolóját, a mámor fejedelmét, az oroszlánszívű napembert, a náboblelkű magyar faj új géniuszát. Ady halálának tizedik évfordulóján pedig a magyar költészet mélypontjának nevezte költészetét. De védője is akadt. És amit mond, az is leleplező vallomás. Csak az igazi jogutód törhet úgy lándzsát, ahogy József Attila Ady ügye mellett. Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta szóval, tettel és Hallgatással is? Mért békítik a simák alattomba’ lány-duzzogássá haragvásait? József Attila vállalta az egész Ady-örökséget. Az ő még meszszebbre látó, még tudatosabb — mert a szocializmusért folyó —, harcának csak ez lehetett logikus, szükségszerű kiindulópontja. József Attila és a szocialista mozgalom programja involválja az Adycélokat. Csak a marxista irodalomtörténetírás munkálhatta ki a teljes, hamisítatlan Ady-képet. Révai József tanulmánya és Belöni György monográfiája elvégezték az alapvető feladatokat. És ez az igazi, a stilizálatlan, a lakkozatlan Ady. Csak ezek a művek voltak képesek meggyőző összegezésre, mert nem ragadták ki a művet a korból, elég alázatosak voltak vele szemben, megértették betűjét és szellemét. Ebben a megvilágításban Ady távolról sem az örök magyar tragédia költője, mert a magyarságversekben nem valami elvont magyar sorssal perel, hanem a magyar Ugarral, mindennel, ami ezeréves holmi és korszerűtlen, a „magyar Pokollal“, mindennel, ami változásért és újért kiált, s váteszi módon látja a magyar sorstragédiák orvosságát is: a haladás útjára vivő forradalmat. Ebben az értelemzésben Ady “ nem a tánstalan, eltévedt magyarság tragikus költője, hanem a népek barátságának lelkesítő dalnoka. Az Élet—Halál-versekben, a Léda—Csimszka-versekben, a hitetlen hívásban megélte a kor minden ellentmondását, s az örök emberit is korszerűen fogalmazta újra egy olyan lírai nyelv hangszerelésében, amelynek alig van párja. Ady világa tehát a „föl-földobott kő“ hű hazafiságának, a mindent megújító forradalmi haladásnak és a népek öszszefogásának szintézisében valósul meg. Ez Ady lelke, élő, ma is ható öröksége. Utolsó versében a meggyilkolt Tisza sírjába is átkot küldött, mert Tisza háborúval akarta gyógyítani a három millió koldus országának bajait: „Ránk hozták gyógyítónak a Háborút, a Rémet Sírjukban is megátkozott gazok.“ Ember volt a világháború embertelenségében. Mag a hó alatt, a rettenet éveiben egy „új emberű új világra“ tartogatta tekintetét. Ez az új emberű új világ itt van, és szabatosan valósítja meg Ady álmát s még többet is, még József Attiláét is. De ma is itt kísért a Rém, itt lapulnak még a búsmagyarság szofistái is, mint a poloska a repedésben, várva, hogy mikor rendezhetnek egy kis véres orgiát. Legünnepibb teendőnk a negyvenéves évfordulón, és a következő hétköznapok legfőbb kötelessége, hogy József Attila szellemében megvédjük Adyt azoktól, akik ma is élik „szóval, tettel és hallgatással is". Ma már nagyon kevesen vannak, de nem lebecsülhető a feladat: a forradalom hitvédelméről van szó. Nagy István Az aranyember Tímeája Még nem szerepét méltatjuk. Még csak a következő napokban ismerkedhetünk meg vele, mint a bájos Tímeával. Most csak önmagáról kérdezzük Feleki Sárit, a Déryné Színház művésznőjét — önéletrajz...? — Egy színésznő életrajzában nincsenek évszámok, csak szerepek... — Debreceni lány vagyok. Tízéves koromban már gyermekoperák főszerepeit énekeltem — sajnos. Korai szerepeltetésem sokat ártott énekhangomnak. Ha jó pedagógus kezébe kerülök, talán operaénekes lettem volna, így drámai színésznő vált belőlem. Ezt sem panaszképp mondom, mert ma nem is tudok nagyobb gyönyörűséget elképzelni, minthogy egy-egy nagy drámai jelenetben kiéljem magamat. — A színiakadémia elvégzése után mindjárt magával ragadott a színészsors, a kóborlás városok és szerepek rengetegében. Különböző budapesti színházak tagja voltam, eltöltöttem egy évet Pécsett is, most pedig a Déryné Színház tagja vagyok. Hogy miért? Mert itt kínálkoztak számomra a legszebb feladatok, s mert az utazgatással járó fáradalmakért kárpótol a mindig új közönség előtti fellépéssel járó izgalom, és az az áhitat, amellyel a kisvárosok, falvak hallgatósága fogadja a magas irodalmat, a tiszta művészetet. — Legszebb szerep-emlékeim? Shakespeare halhatatlan leányalakja, a 14 éves Júlia, Csiky Gergely A nagymamájának 17 éves Mártája, a 18 éves Tóth Mari, Shaw Warrelme-jének 22 éves Vívie-je és ezekkel szemben a Kis rókák című amerikai drámában Birdie, a tragikus sorsú 40 éves asszony, és még sok-sok minden színpadon és rádióban (az utóbbiban például a legromantikusabb drámai hősnő, a Kaméliás hölgy). — Legközelebbi színpadi szerepem — négy évvel ezelőtt már játszottam — a 16 éves Tímea, az aranyember nagyszerű nőalakja. A Tímeával való újbóli találkozás Jókai tündéri történetének keretében olyan, mint a viszontlátás egy régen látott kedvessel.: . — Mindezek után pedig szeretném magamat beleélni egy mai fiatal nőalak szerepébe, hogy a múltba merülés után megmutathassam, milyen érzések, indulatok tükröződnek bennem a mi mai érdekes, értékes korunkkal kapcsolatban. Botanikus kert a szombathelyi tanítóképző udvarán A szombathelyi tanítóképző udvarán valóságos kis botanikus kertet létesített a Szombathelyi Kertészeti Vállalat. Közel százezer forint értékben díszcserjéket, különleges fákat ültettek,kaviccsal beszórt utakat képeztek. Tavasszal már csak a kert füvesítését végzik el. Ez a botanikus kert nagy segítséget ad majd a jövő pedagógusainak a növények megismerésének, fejlődésének tanulmányozásában. A szombathelyi zeneiskola jubileuma Fél évszázad, ötven esztendő bármennyire rövid idő a világtörténelemben, egy város kulturális fejlődésében jelentős lehet. Szombathely Bartók Béláról elnevezett állami zeneiskolája ebben az évben érkezett el fennállásának ehhez az évfordulójához. Az intézmény múltjáról régi dokumentációs anyagok, hangversenyműsorok és évkönyvek örökítik meg a legérdekesebb eseményeket. A század elején, a kapitalista konjunktúra időszakában rohamosan fejlődő Szombathely módosabb polgársága egyre inkább szükségét érzi annak, hogy a város zenekultúráját szervezett keretek között fejlessze. Ezért alakítják meg 1900-ban a Szombathelyi Zenekedvelők Egyesületét. Az egyesület kérésére 1909-ben a város anyagi alapot s tantermeket biztosít egy új zeneiskola létrehozásához. Csikor Elemér igazgató másodmagával ekkor 48 növendéket oktat. 1916-ban az egyesületi jellegű intézetet a város veszi kezelésbe. Ezekben az években a tanulók létszáma már megközelíti a négyszázat. Az első világháború utáni gazdasági nehézségek nyomán az intézet életét is törés jellemzi. Második virágkorát csak az államosítás hozza meg a felszabadulás utáni években. Jelenleg 410 szombathelyi és környékbeli növendéket tanít az intézet zongorára, vonós-, fúvós- és ütőhangszerekre, valamint énekre. Tizennyolc tanár foglalkozik a növendékekkel. Ma az Eölbey házban, a copf építészet egyik legszebb vasi alkotásában honos a Zeneiskola. S bármennyire szép is építészeti szempontból, ma már nem felel meg a követelményeknek. Elsősorban kicsi a nagy létszámú tanítványsereghez, másrészt alkalmatlan a zeneoktatáshoz. A termek nagy része ugyanis nem a folyosóról, hanem egymásból nyílik, s az átjárás zavarja az elmélyülést, a figyelmet kívánó munkát. A falak nem eléggé szigeteltek, s egy-egy terembe a második, harmadik szobából is behajtik a zene . A zeneiskola növendékeinek zöme iskolás korú, szép számban jelentkeznek tanulásra azonban olyan felnőttek is, akik eddig anyagi körülményeik miatt csak sóvároghattak a zene után. A felvételnél ma a rátermettség a döntő: a taníttatás számottevő anyagi megterhelést nem jelent, örvendetesen nő a jelentkezők körében a munkás- és parasztgyermekek száma. A tantestület szeretné, ha valamennyi jelentkezőt felvehetné. A nevelőtestület másik törekvése, hogy a város is mindinkább meghallja, ami az intézet falai között történik. Például nem elégszenek meg azzal, hogy a munkásszülők gyermeke látogatja az iskolát. Úgy vélik, szükséges lenne, ha szüleik is, s rajtuk keresztül minél több üzemi dolgozó ismerkedne meg munkájukkal, s kedvelné meg a komolyzenét. Az iskola szülői munkaközössége ezért alakította meg a Zenebarátok Körét, s ezért fáradoznak a legjobb tanítványok, a „G-kulcs brigád" hónapok óta az üzemi hangversenyek előkészítésén. Remélik, nem siker nélkül. Működésük iránti érdeklődésnek tartanák azt is, ha tanári és növendék-hangversenyeiken egyre több új arcot, új hallgatót fedezhetnének fel. E nemes törekvések jegyében munkálkodik az intézmény a város kulturális életének tartalmasabbá tételén, s a párt művelődési irányelveinek megvalósításán. Most folynak a félévi vizsgák az iskolában. Ezek mellett soksok lelkesedéssel készültek a növendékek a mai ünnepi, jubileumi hangversenyre, amelyen többek között a zenekar is szerepel. A mai hangversennyel is, amely még csak az első rendezvénye a félévszázados jubileumnak, azt szeretnék elérni, hogy új barátokat szerezzenek a muzsikának. A műsoron szereplő XVIII. századi nagy mesterek műveinek megszólaltatása ezt a célt szolgálja.Az ötven éves szombathelyi zeneiskola e terveivel remélhetőleg nemcsak az ifjúság körében ér el eredményeket, hanem egyre inkább a megye zenei életének központjává is válik.