Vas Népe, 1959. január (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-25 / 21. szám

« VAS NÉPE 1959. január 25. Vasárnap M­ŰVELŐDÉS AZ ÉLŐ ADY (Halálának negyvenedik évfordulójára) A világháború vége felé Ady­­ már halálosan beteg volt. Az utolsó levélke-üzenetek egy élőhalott agóniás szisszenetei. •„Köszvényes, sánta, süket, neu­­raszténiás vagyok“. De mint a sü­ket Beethoven — akiknek halotti maszkjához oly kísértetiesen ha­sonlított Adyé —, őrizte meg a lélek belső hallását. S amikor a frontokról özönlő őszirózsás kato­nák felbintegettek— kiabáltak hoz­zá a Veres Pálné utcai lakás er­kélyére, fonott karosszékében gub­basztva, belső jelzőrendszerével kihallotta még a megmozdult Hun­nia hangjait. „Ó, forradalmak, miért késtek?“ — írta tizennyolc nyarán. Az őszirózsás forradalom után csak fáradt önigazolásra ké­pes a beteg test. „Szabad, hű ten­ger volt a lelkem, Nem érdemel­tem, Hogy most legyen fáradt, hullámtalan, holt, Mert igazam volt, igazam volt.“ Vitézlő harcos valóban nem lehetett már, de tud­hatta, hogy a harcát jól harcolta meg. Utolsó gesztusai már inkább csak szimbolikus jelentőségűek, a harcos-hűség reprezentatív meg­nyilvánulásai. Végső erejével el­­támolygott a Nemzeti Tanácsba, a városházára, lakásán hallgatta a Nemzeti Tanács elnökének sza­vait: „a Te neved, Ady Endre, összeforrott a szabadság korsza­kának születésével..." Ott ül­t a parlament csarnokában a köztár­saság kikiáltásakor. Károlyit le­vélben üdvözölte. De valami mást is konstatált. Krúdy Gyula jegy­zetei őrzik az Ady növekvő elége­detlenségéről árulkodó szavakat, amelyek tizennyolc decemberében egy Ady—Krúdy-beszélgetésen hangzottak el. Arról panaszkodik, hogy a hadiszállítók, a bankárok is milyen nagy forradalmárok let­tek, átálltak a béke, a köztársa­ság oldalára, nagy zsákkal jönnek a forradalomhoz a részesedésért. Károlyiról pedig így vélekedik: „Egy grófnak nem szabad nép­szerűnek lenni, mert abból csak baj lesz. Meglátod, hogy Magyar­­országon előbb-utóbb elsikkaszt­ják a forradalmat Érezte, hogy a polgári, liberális erők elégtele­nek egy mindent megújító nép­­forradalo­mhoz. S ha ezt akkor, a polgári- és a proletárforradalom mezsgyéjén haldokló költő nem is tudta műveikben megfogalmazni, a publicista Ady már rég megír­ta, hogy a magyar polgárság ge­rinctelen is meg agyvelőtlen­ is, és egyáltalán: „a kapitalista civi­lizáció nem a non plus útira.“ A három renddel: „az arisztokráciá­val, a klérussal és a kiszipolyozó tőkével egyszerre kell végeznünk“ — követelte már 1903-ban. Két évvel később pedig felismerte, hogy­­,A szlávok új forradalomra tanítják a világot“. A „szent vö­rös Naptól“ várta a megváltást, a kései Csákok, Werbőczyek föld­jén a proletárokra esküdött Ady, aki kétségtelenül polgári forra­dalmár, és kétségtelenül túl is mutat a polgári forradalmon. H­alála előtti heteiben a Ve­­sé­res Pálné utcai lakásba szinte áthallott a Károlyi-palotá­ba gyülekvő-tülekvő liberális erők hangzavara. Ady, még mindig­­éber belső hallásával megérezhet­te: ellenforradalmi kakofónia ké­szül itt. Tudta, hogy az ősziró­­szás nép forradalma nagyobb hul­lámokat vet, semhogy polgári liberális palackokba lehetne kény­szeríteni ezt a tengert. A forra­dalmasodó társadalom immanens mozgástörvényei tovább hajtják az idő kerekét, mint ameddig a liberális fantázia lát, polgári érdek enged.­ Ez az Ady-publicisztika és politikai líra végső kicsengése. Azoknak a széplelkeknek a meg­győzésére, akiket egy kor lelkét kifejező zseni sohasem kötelezett semmire, akiknek társadalmi esz­­ménye-érdeke tiltakozik az Ady­­mű tanítása, tanulsága ellen, nyil­ván kevés ez a summás megálla­pítás, de valószínűleg a tizenkét kötet Ady is kevés mindennek a bebizonyítására. Negyven évvel ezelőtt tízezres tömeg kísérte a költőt a Nemzeti Múzeum lép­csőitől a Kerepesi temetőig. Ad­dig az élő Adyért folyt a harc, azóta a halottért, aki „virágzás, élet és örök“. Az ellenforradalmi kor a rendszer érdekei szerint gaz­dálkodott az Ady-örökséggel, megszelídítette, kilúgozta, fajma­­gyarrá ütötte a „szomorúan ma­gyar* Adyt. Ki-ki egyéni vonzal­mai alapján magyarázta, asze­rint, hogy mit értett vagy mit akart megérteni belőle. Ez aztán mindig leleplező volt, mint Kosz­tolányi példátlan gyalázkodása. Kosztolányi 1907-ben Petőfi utód­ját ünnepli a Vér és Arany köl­tőjében, a modern életérzés eu­rópai rangú tolmácsolóját, a má­mor fejedelmét, az oroszlánszívű napembert, a náboblelkű magyar faj új géniuszát. Ady halálának tizedik évfordulóján pedig a ma­gyar költészet mélypontjának ne­vezte költészetét. De védője is akadt. És amit mond, az is lelep­lező vallomás. Csak az igazi jog­utód törhet úgy lándzsát, ahogy József Attila Ady ügye mellett. Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta szóval, tettel és Hallgatással is? Mért békítik a simák alattomba’ lány-duzzogássá haragvásait? József Attila vállalta az egész Ady-örökséget. Az ő még mesz­­szebbre látó, még tudatosabb — mert a szocializmusért folyó —, harcának csak ez lehetett logikus, szükségszerű kiindulópontja. Jó­zsef Attila és a szocialista mozga­lom programja involválja az Ady­­célokat. Csak a marxista iroda­lomtörténetírás munkálhatta ki a teljes, hamisítatlan Ady-képet. Révai József tanulmánya és Be­löni György monográfiája elvé­gezték az alapvető feladatokat. És ez az igazi, a stilizálatlan, a lak­­kozatlan Ady. Csak ezek a mű­vek voltak képesek meggyőző összegezésre, mert nem ragadták ki a művet a korból, elég aláza­tosak voltak vele szemben, meg­értették betűjét és szellemét. Eb­ben a megvilágításban Ady tá­volról sem az örök magyar tra­gédia költője, mert a magyarság­­versekben nem valami elvont ma­gyar sorssal perel, hanem a ma­gyar Ugarral, mindennel, ami ezeréves holmi és korszerűtlen, a „magyar Pokollal“, mindennel, ami változásért és újért kiált, s váteszi módon látja a magyar sorstragédiák orvosságát is: a ha­ladás útjára vivő forradalmat. E­bben az értelemzésben Ady “ nem a tánstalan, eltévedt magyarság tragikus költője, ha­nem a népek barátságának lelke­sítő dalnoka. Az Élet—Halál-ver­sekben, a Léda—Csimszka-versek­­ben, a hitetlen hívásban megélte a kor minden ellentmondását, s az örök emberit is korszerűen fo­galmazta újra egy olyan lírai nyelv hangszerelésében, amelynek alig van párja. Ady világa tehát a „föl-földobott kő“ hű hazafisá­­gának, a mindent megújító forra­dalmi haladásnak és a népek ösz­­szefogásának szintézisében valósul meg. Ez Ady lelke, élő, ma is ha­tó öröksége. Utolsó versében a meggyilkolt Tisza sírjába is átkot küldött, mert Tisza háborúval akarta gyógyítani a három millió koldus országának bajait: „Ránk hozták gyógyítónak a Háborút, a Rémet Sírjukban is megátkozott gazok.“ Ember volt a világháború embertelenségében. Mag a hó alatt, a rettenet éveiben egy „új embe­­rű új világra“ tartogatta tekinte­tét. Ez az új emberű új világ itt van, és szabatosan valósítja meg Ady álmát s még többet is, még József Attiláét is. De ma is itt kísért a Rém, itt lapulnak még a búsmagyarság szofistái is, mint a poloska a repedésben, várva, hogy mikor rendezhetnek egy kis véres orgiát. Legünnepibb teen­dőnk a negyvenéves évfordulón, és a következő hétköznapok leg­főbb kötelessége, hogy József At­tila szellemében megvédjük Adyt azoktól, akik ma is élik „szóval, tettel és hallgatással is". Ma már nagyon kevesen vannak, de nem lebecsülhető a feladat: a forrada­lom hi­tvédelméről van szó. Nagy István Az aranyember Tímeája Még nem sze­repét méltatjuk. Még csak a kö­vetkező napokban ismerkedhetünk meg vele, mint a bájos Tímeával. Most csak önma­gáról kérdezzük Feleki Sárit, a Déryné Színház művésznőjét — önéletrajz...? — Egy színésznő életrajzában nin­csenek évszámok, csak szerepek... — Debreceni lány vagyok. Tíz­éves koromban már gyermekope­rák főszerepeit énekeltem — saj­nos. Korai szere­peltetésem sokat ártott énekhan­gomnak.­ Ha jó pedagógus kezé­be kerülök, talán operaénekes let­tem volna, így drámai színésznő vált belőlem. Ezt sem panaszképp mondom, mert ma nem is tudok nagyobb gyönyörűséget elképzel­ni,­­ minthogy egy-egy nagy drá­mai jelenetben kiéljem magamat. — A színiakadémia elvégzése után­ mindjárt magával ragadott a színészsors, a kóborlás városok és szerepek rengetegében. Külön­böző budapesti színházak tagja voltam, eltöltöttem egy évet Pé­csett is, most pedig a Déryné Színház tagja vagyok. Hogy miért? Mert itt kínálkoztak szá­momra a legszebb feladatok, s mert az utazgatással járó fáradal­makért kárpótol a mindig új kö­zönség előtti fellépéssel járó iz­galom, és az az áhitat, amellyel a kisvárosok, falvak hallgatósága fogadja a magas irodalmat, a tiszta művészetet. — Legszebb szerep-emlékeim? Shakespeare halhatatlan leány­alakja, a 14 éves Júlia, Csiky Gergely A nagymamá­jának 17 éves Mártája, a 18 éves Tóth Mari, Shaw Warrelme-jének 22 éves Vívie-je és ezekkel szemben a Kis rókák című amerikai drá­mában Birdie, a tragikus sorsú 40 éves asszony, és még sok-sok minden színpadon és rádióban (az utóbbiban például a legromanti­­kusabb drámai hősnő, a Kaméliás hölgy). — Legközelebbi színpadi szere­pem — négy évvel ezelőtt már játszottam — a 16 éves Tímea, az aranyember nagyszerű nőalak­ja. A Tímeával való újbóli talál­kozás Jókai tündéri történetének keretében olyan, mint a viszont­látás egy régen látott kedvessel.: . — Mindezek után pedig szeret­ném magamat beleélni egy mai fiatal nőalak szerepébe, hogy a múltba­ merülés után megmutat­hassam, milyen érzések, indulatok tükröződnek bennem a mi mai érdekes, értékes korunkkal kap­csolatban. Botanikus kert a szombathelyi tanítóképző udvarán A szombathelyi tanítóképző ud­varán valóságos kis botanikus ker­tet létesített a Szombathelyi Ker­tészeti Vállalat. Közel százezer forint értékben díszcserjéket, kü­lönleges fákat ültettek,­­kaviccsal beszórt utakat képeztek. Tavas­­szal már csak a kert füvesítését végzik el. Ez a botanikus kert nagy se­gítséget ad majd a jövő pedagó­gusainak a növények megismeré­sének, fejlődésének tanulmányo­zásában. A szombathelyi zeneiskola jubileuma Fél évszázad, ötven esztendő bármennyire rövid idő a világtörté­nelemben, egy város kulturális fejlődésében jelentős lehet. Szom­bathely Bartók Béláról elnevezett állami zeneiskolája ebben az év­ben érkezett el fennállásának ehhez az évfordulójához. Az in­tézmény múltjáról régi doku­mentációs anyagok, hangverseny­műsorok és évkönyvek örökítik meg a legérdekesebb eseménye­ket. A század elején,­ a kapitalista konjunktúra időszakában rohamo­san fejlődő Szombathely módo­sabb polgársága egyre inkább szükségét érzi annak, hogy a vá­ros zenekultúráját szervezett ke­retek között fejlessze. Ezért ala­kítják meg 1900-ban a Szombat­helyi Zenekedvelők Egyesületét. Az egyesület kérésére 1909-ben a város anyagi alapot s tanterme­ket biztosít egy új zeneiskola lét­rehozásához. Csikor Elemér igaz­gató másodmagával ekkor 48 nö­vendéket oktat. 1916-ban az egye­sületi jellegű intézetet a város veszi kezelésbe. Ezekben az években a tanulók létszáma már megközelíti a négyszázat. Az első világháború utáni gazdasági ne­hézségek nyomán az intézet éle­tét is törés jellemzi. Második vi­rágkorát csak az államosítás hozza meg a felszabadulás utáni években. Jelenleg 410 szombat­­helyi és környékbeli növendéket tanít az intézet zongorára, vo­nós-, fúvós- és ütőhangszerekre, valamint énekre. Tizennyolc ta­nár foglalkozik a növendékekkel. Ma az Eölbey házban, a copf építészet egyik legszebb vasi al­kotásában honos a Zeneiskola. S bármennyire szép is építészeti szempontból, ma már nem felel meg a követelményeknek. Első­sorban kicsi a nagy létszámú ta­nítványsereghez, másrészt alkal­matlan a zeneoktatáshoz. A ter­mek nagy része ugyanis nem a folyosóról, hanem egymásból nyílik, s az átjárás zavarja az el­mélyülést, a figyelmet kívánó mun­kát. A falak nem eléggé szigetel­tek, s egy-egy terembe a máso­dik, harmadik szobából is behaj­­tik a zene­ . A zeneiskola növendékeinek zöme iskolás korú, szép számban jelentkeznek tanulásra azonban olyan felnőttek is, akik eddig anyagi körülményeik miatt csak sóvároghattak a zene után. A fel­vételnél ma a rátermettség a dön­tő: a taníttatás számottevő anya­gi megterhelést nem jelent, ör­vendetesen nő a jelentkezők köré­ben a munkás- és parasztgyer­mekek száma. A tantestület sze­retné, ha valamennyi jelentkezőt felvehetné. A nevelőtestület má­sik törekvése, hogy a város is mindinkább meghallja, ami az in­tézet falai között történik. Pél­dául nem elégszenek meg azzal, hogy a munkásszülők gyermeke látogatja az iskolát. Úgy vélik, szükséges lenne, ha szüleik is, s rajtuk keresztül minél több üze­mi dolgozó ismerkedne meg mun­kájukkal, s kedvelné meg a ko­moly­zenét. Az iskola szülői mun­kaközössége ezért alakította meg a Zenebarátok Körét, s ezért fá­radoznak a legjobb tanítványok, a „G-kulcs brigád" hónapok óta az üzemi hangversenyek előké­­szítésén. Remélik, nem siker nél­kül. Működésük iránti érdeklő­désnek tartanák azt is, ha tanári és növendék-hangversenyeiken egyre több új arcot, új hallgatót fedezhetnének fel. E nemes törekvések jegyében munkálkodik az intézmény a vá­ros kulturális életének tartalma­sabbá tételén, s a párt művelő­dési irányelveinek megvalósítá­sán. Most folynak a félévi vizsgák az iskolában. Ezek mellett sok­sok lelkesedéssel készültek a nö­vendékek a mai ünnepi, jubileu­mi hangversenyre, amelyen töb­bek között a zenekar is szerepel. A mai hangversennyel is, amely még csak az első rendezvénye a félévszázados jubileumnak, azt szeretnék elérni, hogy új baráto­kat szerezzenek a muzsikának. A műsoron szereplő XVIII. századi nagy mesterek műveinek meg­szólaltatása ezt a célt szolgálja.­­Az ötven éves szombathelyi ze­neiskola e terveivel remélhetőleg nemcsak az ifjúság körében ér el eredményeket, hanem egyre inkább a megye zenei életének központjává is válik.

Next