Vas Népe, 1960. május (5. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-01 / 102. szám

1960. május 1. Vasárnap 7­0 diadalmas esztendő 1531 május elsején az olasz­­országi Lucca városában tüntető menetre gyűltek össze az elnyomott, kizsákmányolt selyem­szövők, több bért és embersége­sebb bánásmódot követeltek. Bár kevesen voltak és szétverték őket, vér folyt az utcán, de a luccai selyemszövőknek ezt a har­cos május elsejei tettét azóta sem feledjük. Háromszázötvenöt évvel később, 1886. május 1-én az amerikai munkásszövetség (AFL) felhívásá­ra az Egyesült Államokban négy­­százezer munkás szüntette be robotot, és az akkor másfél mil­­­liós nagyvárosban, Chicagóban a munkások tízezrei vonultak fel, követelve a nyolcórás munkaidőt. A rendőrség közéjük lőtt, és újra munkásvértől volt iszapos az ut­ca. A következő esztendő novem­berében kivégezték a sztrájkszer­vezőket, de félmillió munkásnak mégis sikerült elérni a célt: a tő­kések nyolc órára csökkentették a munkaidejüket. 1888. decemberében az AFI­ kongresszusa határozatot hozott, hogy 1890. május 1-ét, emlékezé­sül a chicagói sztrájkra, ismét megünneplik. 1889. június 14-én, a Bastille bevételének századik évfordulóján Engels sürgetésére marxista munkáskongresszus ült össze Párizsban, amelyen — az ő szavaival szólva *—, „egész Eu­rópa képviselve volt”, s emellett megjelentek a kongresszuson a tengerentúli munkásküldöttek is. Ekkor alakult meg a II. Interna­­cionálé, és az alakuló kongres­­­szus történelmi jelentőségét nö­veli a tény, hogy határozatot ho­zott 1890. május elseje nemzet­közi megünneplésére. A határo­zat tüntetésre szólította fel a vi­lág munkásosztályát a nyolcórás munkanapért, az emberségesebb bánásmódért, figyelmeztetésül az uralkodó osztály számára. A kongresszus felhívására 1890. május 1-én valóban megszakította a munkát a prole­tariátus az egész világon. Német­országban, Lengyelországban, Ausztriában forradalmi jelszavak­kal, vörös zászlókkal tüntetett a tőkés rendszer ellen. Európa bur­zsoáziájának látnia kellett a pro­letariátus hatalmas erejét. Ma­gyarországon is tüntetett a mun­kásság. Budapesten, a városliget­ben hatvanezer munkás gyűlt össze a nyolcórás munkanapot kö­vetelve. A következő esztendők­ben már vér folyt a munkásün­nepen. 1891-ben Orosházán és Békéscsabán a katonaság szétlőt­te a tüntetést; halottak, sebesül­tek maradtak az összeütközés he­lyén. 1893-ban Szabol­csbányán, 1894-ben pedig Hódmezővásárhe­lyen­ — itt Szántó-Kovács János volt a mozgalom vezetője — on­tottak munkásvért a csendőrsor­­tüzek. Az európai munkásmozgalom súlypontja ebben az időszakban áttevődik a cári Oroszországba, ahol a május elsejéken egymást követték a proletariátus hatalmas megmozdulásai. 1892-ben Lodz­­ban­ harminchat munkáséletet oltott ki a cári katonaság. 1900-ban nagy tömegtüntetések voltak az egész birodalomban. 1901-ben Péterváron az Obohov-gyár mun­kásai barikádharcokban mutatták meg erejüket a fegyverrel táma­dó cári katonaságnak. 1904. má­jus 1-én Lenin így buzdította a carizmus elleni harcos kiállásra az orosz—japán háborúban vérző proletariátust: „Munkás elvtár­sak! Beköszönt május elsejének nap­ja., amikor minden ország munkásai öntudatos életre való ébredésüket ünnepüik, ünnepük egyesülésüket minden erőszak és az embernek ember által történő mindenfajái elnyomása elleni harcban, a dolgozók millióinak az éhségtől, a nyomortól és meg­alázkodástól való megszabadulá­sáért folytatott harcában". T­ovább folytak a harcos má­­­­jus elsejei tüntetések Eu­rópa más országaiban is. 1906- ban a francia munkásság orszá­gosan sztrájkba lépett. A későbbi esztendőkben megerősödött a szo­ciáldemokrata pártokban a refor­mista irányzat, és az opportunista munkásvezérek május elsejét igyekeztek békés felvonulásokká átformálni. A szociálsovinisztává züllött pártvezérek az első világ­háború idején lemondtak a május elsejei tüntetésekről, de a mun­kásosztály az imperialista hábo­rúban forradalmasodva, 1916-ban már újra nagyarányú tüntetése­ket rendezett május elsején. Új értelmet kapott május el­seje megünneplése a Nagy Ok­tóberi Szocialista Forradalom győ­zelme után. 1918-ban először világon Oroszország felszabadult a népei ünnepelték május elsejét szabadon. A munka ünnepét a szabad munka ünnepe váltotta fel, és a tömegek­ a hatalom bir­tokában ünnepeltek. 1919-ben, a Magyar Tanácsköztársaság meg­alakulása után Budapesten hat­százezer ember vonult fel május­­ 1-én. Szabadon ünnepelte ezt a napot a Bajor Tanácsköztársaság munkássága is. Ugyanekkor nagy tömegek tüntettek az amerikai Clevelandban. Egy évvel később , Franciaországban vasutas sztrájk­­ kezdődött, s ez átterjedt a többi­­ szakmákra. 1921. május 1-én Né­metországban voltak hatalmas tömegtüntetések, 1923-ban pedig fél milliónyian vonultak fel Ber­­­­­­lin utcáin és négyszázezer mun­­k j­k is sztrájkolt a Rurh-vidéken.­­ 1929. május 1-én kétszázezer ber­lini tüntető szállt harcba a rend­őrséggel. A harmincas években a május elsejei munkástüntetések a fasizmus elleni kérlelhetetlen harc hatalmas demonstrációivá vált, a második világháború után , a szocialista tábor létre­jöttével, a nagy májusi munkás­ünnepen már a munkások tízmil­liói tüntettek szabadon. A kapi­talista országokban ezekben az esztendőkben tovább folytak a sztrájkok, a tüntetések, és május 1-én az uralkodó osztály által ki­vezényelt rendőrség és katonaság golyói tovább szedték áldozatai­kat. A tüntetések Londontól To­kióig és Amerikától Afrikáig át­fogták az egész világot. S hiába tiltották és tiltják be a burzsoá kormányok a tüntetéseket, a munkásosztályt már nem lehet elhallgattatni, erejét nem lehet béklyóval lekötni. A harc folyt, és folyik tovább a május elsejé­ken, és mint Lenin mondotta: „Ebben a harcban két világ áll egymással szemben: a tőke és a munka világa, a kizsákmányolás, a rabság világa, a testvériség és a szabadság világa". U­etven esztendő telt el az első májusi munkásünnep óta. Hetvenszer szálltak szembe a kizsákmányolókkal minden má­jus 1-én a világ munkásai, és a kiontott vér nem folyt hiába. Ma még csak a szocialista tábor né­pei ünnepük szabadon május el­sejét, de törvényszerűen közele­dik az idő, amikor a hatalom birtokában az egész világ mun­kásosztálya szabadon ünnepelhet a nemzetközi munkásszolidaritás­­ napján. újra eltűnjenek, mintha földbe süllyedtek volna. — Na, gyerekek — intett a pa­rancsnok —, nézzétek meg azt a rajvonalat ott szemben... Csak semmi kapkodás... mindenki vá­lassza ki a tiszt urak közül a leg­rokonszenvesebbet. Egészen kiegyenesedett és har­sogó hangon vezényelte: — Leninről elnevezett első müncheni munkásszázad! irány­­zék százötven méter. Cél: a meg­adott egyes célpont... Tűnűz! A lövészárok puha földhányá­sán fölropogott az sortűz. A gyümölcsfák egyenetlen nagy fe­hér virágairól felröppentek a zümmögő méhek. Különös csend támadt. Aztán jobbról, a kicsiny patak mély medrét szegélyező bokrok felől hirtelen felpattogott egy géppuska ... másik... har­madik... A golyók fergetege nyomán felfüstölgött a lövészárok földhányása. — Nehéz a tisztekkel harcolni — csóválta fejét a parancsnok. — Lám, így csapják be a prolikat.._. Figyelmet elterelő támadás volt... Ott a patak táján, ott lehet a fő erejük. Motorzúgás morajlott. Balról, az út szürke szalagján, el-elfedve a fák sűrű sorától, száguldó pán­célos autók tűntek fel. Úgy ka­nyarodtak, mintha feltartóztatha­tatlanul törnének München irá­nyába. Páncéltornyaik megfor­dultak. Szürke, alig látható füst lebbent.. .A lövészárok­­ felé ólom­­felleg zizegett. A munkások puskatüze fokoza­tosan elnémult. Itt-ollt, a földhá­nyásra borulva holtak hevertek. A parancsnok hangtalanul dőlt le a lövészárok földhányására. A géppuskagolyók ferdén, jobbról érték a mellét és hosszúkás csí­kokat hasítottak ruhájából, izmai­ból. .. Nem kiáltott fájdalmában, csak nagy, téglaégető kezével görcsösen markolt bele a puha, fekete rögbe. A föld kibuggyant ujjai közül: s A tiszti rajvonnal most érte el a lövészárok szélét.­­­ A parancsnok úgy érezte, min­den zaj, kiáltás, fegyverropogás elvész valami puha, névtelen ára­datban, amely elmosta gondola­tait. Mikor magához tért, már alko­­nyodott. Ott hevert úgy, ahogy a halálos sorozat fellökte, a lövész­árok alacsony, fekete töltésén. Csontos öreg munkásarcára hét front vésett mély, furcsa ránco­kat. Érezte, hogy az élet lassan tűnik el belőle. A vereség bénító tudata elől menekülve emléket, gondolatot keresett, mely megvi­lágítja lelkét a lassan áradó halál homályában is. „ ... De Budapes­ten győztünk..." A gondolat olyan volt, mint csillogó szivár­vány a vihar után. Arcán el-el­­suhant a virágzó­­ gyümölcsfák ágainak lágy árnyéka. Ott fent, a fehér virágok gyárkémény u­táni özöne felett a zászlórúdján, a végtelen tiszta magasban élőn, bíborral lángolva lebegett a teg­napelőtt kitűzött vörös zászló. Május elseje volt. Sok május elsejét ért meg hosszú életében, s most, mikor fegyverrel­ a kéz­ben hullajtotta vérét, ezek a má­jusok mint tűzszárnyú sólymok szállottak élete felett... „Május elseje..." Tudta, hogy vörös Bu­dapest, Pétervár, Moszkva utcáin tömegek hömpölyögnek, zeng az internacionálé százezrek ajakán és olthatatlanul lobog a világ­forradalom tüze. „Budapest... magyarok... proletárdiktatúra...” Ez a három fogalom lágyan, har­monikusan illeszkedett össze, lépcsővé vált, amely a magasba vezetett, elérhetetlen csúcsok felé... Valahonnan füst sodródott, ta­vaszi szél lebbent. A haldokló arcán áts­uhant a virágzó mölcsfa finom, lágy árnyéka gyü­és mint puha, becéző kéz csukta le a madárdalos tavaszi égre szege­­ződő nyitott szemét... Ott, né­hány lépéssel távolabb, a gyár szürke falánál heverő kivégzettek felett fehér szárnyú lepkék leb­­bentek és úgy szállottak a falra freccsent, nedvesen csillogó vér­foltokra, mint hősök sírján kivi­rult bíborszínű győzelmi koszorú soha el nem fonnyadó virágaira. S Öt perc a parkban A parkokat már zöldbe öltöztette a tavasz. Fiatalok és idősek egy­aránt szívesen töltik szabad ide­jüket a jó leve­gőn. Fotóriporte­rünk az egyik szombathelyi park­ban készítette az alábbi felvétele­ket. ★ Míg a parkőr bácsi kitölti lottószelvé­­­nyeit, addig... ■. szépen gyűlik a csokor anyukának. Vidám tere-fere. Tanítóképzősök a napsütötte padon.

Next