Vas Népe, 1962. december (7. évfolyam, 281-305. szám)
1962-12-01 / 281. szám
VISZ. december 1. Szombat A hal és a feje Nagy pelyhekben szállingózott már a hó, de a vizes földre esve még elolvadt, amikor az elmúlt héten a bajánsenyei téglagyárban jártunk Pedig úgy vettük észre, hogy a telep vezetői nem bánták volna, ha már akkor vastagabb lett volna a hótakaró, mert — amint arról hamarosan meggyőződtünk —, jócskán van „takargatnivalójuk”. Ugyanis még a nyáron kiformázott és eddig ki nem égetett tégla ezerszámra megy tönkre, hever szanasaéjjel az udvaron, szétmálladozva a gondatlanság miatt. Hirtelen fel sem tudtuk mérni, hogy milyen nagy károkat jelenthet ez a gyárnak, a népgazdaságnak. Azt azonban — néhány emberrel beszélgetve —, hamarosan megtudtuk, hogy a nagy kár okai elsősorban a telep vezetőinek felületes, hanyag munkájában, ■rossz munkaszervezésében, egymás közötti megnem értésében keresendő. Ahogy mondani szokás: fejétől bűzlik a hal... De beszéljenek a tények. Kovács László telepvezető rendszertelenül jár be munkahelyére, legtöbbször nincs jelen a műszak megkezdésekor. Sokszor bizony előbbre való neki a poharazgatás, vagy a falusiakkal való beszélgetés. Arra viszont legtöbbször igényt tart — ha késve érkezik is —, hogy ő ossza be az embereket, a munkahelyeikre. Czakó Ágoston művezető egy évtizede dolgozik a telepen. Korábban bányász volt, másfél év óta látja el a jelenlegi beosztását. Nála is többször előfordul, hogy másirányú elfoglaltsága miatt nem tud idejében és mindig ott lenni a munkások között. Munkáját az is nehezíti, hogy a telepvezető többször megváltoztatja az ő korábbi intézkedését, átszervezi a munkahelyeket. Az ilyen keresztező, tervszerűtlen intézkedéseknek aztán mindig a munkás, végredeményben pedig a munka látja kárát. A telepvezető és a művezető közötti ellentét odáig fajult, hogy emberileg jóformán semmilyen kapcsolatot sem tartanak egymással. Csak végső esetben beszélik meg a legszükségesebb tennivalókat. Sokszor elmaradnak a munkával kapcsolatos beszélgetéseik is, mert a telepvezető olyankor akarja ezt megtartani, amikor a művezetőnek a munkaideje már régen lejárt. Termelési tanácskozást lényegében egész évben nem tartottak. Kétszer ugyan beszélgettek a dolgozókkal, amikor megkezdte és amikor befejezték a nyersgyártást. Egy alkalommal volt kint a felettes szervük képviselője, a Vas megyei Építőanyagipari Egyesülés főkönyvelője is a terv teljesítésével kapcsolatos feladatok megbeszélése érdekében. Itt többen szerették volna elmondani személyi problémáikat, hogy azokban valamiféle megállapodásra jussanak a vezetőkkel. Leintették a felszólalókat, mondván: most csak a termelési kérdésekkel foglalkozzanak. Nem csoda, ha ilyen körülményeik között vontatott a termelés, sok a mulasztás, laza a munkafegyelem. Többször előfordul, hogy egy-egy dolgozó ittasan áll munkába, vagy egyszerűen be sem megy munkahelyére. Ilyenkor aztán nagy a kapkodás, idegeskedés. Ez történt két hónappal ezelőtt is. A vége az lett, hogy két munkás összekapott és egymást tettleg is bántalmazták. önkéntelenül is felvetődik a kérdés, hol van és mit csinál ilyen esetekben a pártszervezet? Sajnos, egyelőre tehetetlen ezeknek a problémáknak a megoldásában. A pártszervezetnek nincs tekintélye a dolgozók előtt. A hat párttag közül alig akad olyan, akinek még ne lett volna fegyelmi büntetése. Egymást sem becsülik eléggé a párttagok. Nem tudnak — a személyi torzsalkodások miatt sem — megfelelően foglalkozni a telep termelési kérdéseivel. Tájékozódásunk szerint az Építőanyagipari Egyesülés vezetői is ismerik a bajánsenyei téglagyár vezetőinek, dolgozóinak súlyos mulasztásait. Eddig azonban nem sokat, jóformán semmit sem tettek az áldatlan helyzet megváltoztatására. Pedig joggal várja tőlük a telep munkáskollektívája a következetesebb, határozottabb intézkedést. Dézsi Mátyás A tsz vezetősége úgy határozott, hogy a gépállomáshoz hasonlóan vajonéroztatja a gépeit. Vagyis a távolabbi határdűlők-től nem járatja be, reggel meg ki a traktort, hanem — legalább is az őszi szántás idején — brigádszállást rendez be a traktorosainak. Különösen jó lehetőség nyílt erre a Diós tagban, ahol még a régi uraságtól örökölt majorból szerencsére maradt valami. Soós Gábor traktoros azonban kerekperec kijelentette, hogy ő nem temeti el magát egész őszön. — Menjen a bánat az isten háta mögé. Inkább visszamegyek a gépállomásra. — Hiszen onnan is csak ki kell menni — csattogott az elnök. — Csakhogy ott öten-hatan is vannak egy brigádban, nem úgy, mint én itt a váltótársammal, s valahogy jobban kibírható a nagy pusztaság. — A közösség, node meg a te érdeked is így kívánja, fiam — fogta majdnem rimánkodásra a dolgot az elnök. Soós Gabi nem engedett. — Aztán mikor látunk ott főtt ételt? Vagy azt kívánják, hogy egész őszön a szalonnát rágjuk? — Hiszen tudod, hogy ott lakik a majorban Ördögné, majd főz az nektek. Már beszéltem vele. — Ördög vigye az Ördögnét a főztjével együtt! Nem megyek és kész! — kötötte magát a legény, s már csapta volna az ajtót is az elnökre, amikor belépett egy fekete hajú, bogárezemű aranyos kis teremtés. Gábor félrehúzódott. Sapkáját gyűrögette olyan mozdulattal, mintha már menne, de mondani is akar valamit. A kislány oldalvást pillantott rá, s az amúgy is piros arcába szökött a vér. Hangosan nyelt egyet, de aztán legyűrte a fiú előtti félszegségét, s szép, csengő hangon jelentette az elnöknek: — Azt üzeni édesapám, hogy küldje ki az elnök elvtárs az állatorvost, mert az egyik törzskönyvezett üszőnek valami baja van. — Mi baja? — kérdezte a kislányt az elnök, de közben a legényre is pillantott, akit egy helybe cövekelt Ördög Julika varázsa. — Én nem tudom — felelt a lány, s már fordult is, aztán valósággal szaladt az ajtóig. Csak az alig érezhető kis mandulaszagú szappan illatát hagyta maga után, meg egy kis sarat, amit gumicsizmájával behozott. Gabinak szinte az is kiesett a fejéből, hogy miként rúgta össze az előbb a port az elnökkel. Csak bámult azzal a nagy, világoskék szemével a csukott ajtóra, majd mosolyogva, kócos szőke hajába túrt. Az elnök már érezte, hogy megnyerte az előbbi csatát, de nem szólt. Befelé mosolyogva várta, hogy mit szól a fiú, akibe úgy belecsapott a kis csinos Ördög-lány tekintete, mint élő fába a villám. Gabinak is kétfelé állt a füle, de végül is megkérdezte: — Hát ez meg ki bogara, lepkéje volt, András bátyám? — Az ördögnéé, a Diós-tagból — válaszolt halkan az elnök, s mint akinek ez teljesen mellékes, az előbbi vitát lezárva, így folytatta: — Jól van, Gábor. Végeredményben nem erőszakoskodunk mi senkivel. Nem akarunk olyan munkára küldeni egy embert se, ahová nem szívesen megy. Ilyenformán te ülsz majd a vontatóra, Kiss Anti meg kimegy Tóth Jóskával a Dióstagba. — Na, várjon csak — lépett közelebb a legény, s igen feltűnően harapdálta a szája szélét. A sapkáját is úgy gyűrögette, mintha most már csak arra haragudna, aztán nagynehezen kibökte: — Hiszen... megyek én, ha muszáj. — Mondtam, hogy nem erőszakolunk senkit — így az elnök, de már alig tudta visszatartani nevetését — Jól van, na — gyújtott dühösen cigarettára Gabi. — Belátom én már, hogy ezt kívánja a közösség érdeke. — Ezt ám, meg a tiéd is, te betyár! — nevetett most már teli szájjal az elnök. Soós Gabi traktoros meg loholt a földművesszövetkezeti bolt elé, ahol remélte, hogy megtalálja még mielőtt a tanyára kimegy, az igéző szemű kis fekete leányt. Dávid József Személyes érdek VAS NÉPE r w w w w lua w w w w iu# Nem is olyan komor... ; Komor, szürke épület a me- gyei bíróságé. A folyosók, tér- , mek is tiszteletet parancsolnak. , Azt hihetnénk, csupa szigorú f tekintetű ember dolgozik itt, s talán illetlenségnek is számít a t. vidámság, a nevetés. Pedig a f bírák, ügyészek, ülnökök, fo- galmazók és jegyzőkönyv-vezetetők is szívesen megjelennek, ahol vidámságról, tréfáról van szó. A megyei bíróság KISZ-szer- f vezetének tagjai elhatározták, hogy egy kis színt, vidámságot, tréfát lopnak a munkatársak életébe. A múlt hét elején je-lent meg a hirdetés: „A KISZ- szervezet szombaton este szere- ? tettel várja a bíróság minden dolgozóját egy kis tréfára, kacagásra. Vidám műsort rende- fzünk, ahol még a szigorú bírák is felléphetnek, ha van kedívük.. .*! ” Nagy volt az izgalom a fiatalók körében. A nagy' szürke épületben kevés fiatal dolgozik , és attól tartottunk, hogy már az első alkalommal alaposan felsülünk. • De nem! Sikerünk volt! Úgy , kacagott a közönség, hogy öröm volt hallgatni. „Ejnye, ezek a gyerekek, hogy mit , csinálnak” — hangzott itt is, ott is és sokan már nem is tud- tak nevetni . Olyan jól sikerült az első rendezvényünk, hogy reggelig tartó tánc is követte. Az első siker felelkesített * bennünket. Elhatároztuk, hogy rendszeresen tartunk a jövőben milyen összejöveteleket, Ki mit tud? vetélkedőt, táncestet. [ Amikor hajnalban a táncmu-■ laiság után hazaindultunk, va- * laki megjegyezte: „Nem is olyan szürke és komor a mi r munkahelyünk, csak derű, vi- * dámság kel bele”. Ami a derűt, a vidámságot kiderei, arról mi, KISZ-fiatalok , gondoskodunk. [ Pósfai Erika .i i w jt"* jtv-% r-%. r-% jr*-% r’-* Mi épül az idén a vasvári járás községeiben? A vasvári járásban az 1962. évre előirányzott községfejlesztési feladatok megvalósítása során elkészült öt művelődési ház, mintegy 3 millió 500 ezer forint értékben. Két klub létesült, egy iskolai tanterem, két autóbuszváróhelyiség, 15 híd, három ásott kút készült, és 30 tsz-major környékét rendezték, amelyek fásításában több mint 100 ezer forint értékű társadalmi munkát végeztek a falvak lakói. Másfél kilométerrel bővült a járásban a villanyhálózat, két sportpályával, két sportöltözővel és 2200 négyzetméter szilárd burkolatú járdával gyarapodtak a községek. Ebben az évben a szilárd burkolatú út 53 500 négyzetméterrel bővült a járásban. Az útépítésben a legszebb példát Nagytilaj lakossága mutatta. Pártunk VIII. kongresszusa tiszteletére szervezett társadalmi munkaversenyben a vasvári járás áll a megyében az első helyen. A községekben végzett társadalmi munka értéke 1 millió 194 ezer forint. T. J. 3 A hídról, meg a Halász-ról Most a hídról, meg az öreg Halász-ról lesz szó. Velük kapcsolatban pedig egy emberről, akinek pontosan ötven éve zajlik élete a híd körül. (A Halász egy kép. Egy a sok közül, mert az ember egyben művész is. Festő.) Jaksa Istvánnak hívják. A hídról annyit: nincs benne semmi különös. Közönséges vasúti híd. Alatta hullámok moraja helyett a pályaudvar forgalma. Akik a híd körül dolgoznak nem törődnek különösképpen vele. Megszokták, mint a munkahely egyéb tartozékait, a síneket, a tolatómozdonyok fütytjét. Jaksa Istvánt, a festőt érdekli a híd, ötven év után is. Azt tervezi, megfesti egyszer. Munkahelye a hídnál kezdődik, a Szombathelyi Járóműjavító Vállalat dolgozója. Hatvankilenc éves. Tizenkilenc esztendős korától dolgozik a vasútnál, fél évszázada. De reggelenként most is úgy indul munkahelyére, mintha először menne. Frissen, vidáman. Munkatársai szeretik Jaksa Istvánt, tisztelettel beszélnek róla: „Nincs olyan rendezvény, kulturális megmozdulás a vállalaton belül, bármi legyen is az, amiről ő ne tudna, aminek szervezését ne segítené. Egyik legjobb szervezőnk.” — Minden érdekel — mondja ő. Aztán a Járóműjavító Vállalat munkáskórusáról, a művelődési otthon irodalmi színpadáról, a szakkörökről beszél. — Magam is foglalkozom zenével, kicsit „műgyűjtő” is vagyok, pár évvel ezelőtt fotóztam, festek... — sorolja Azért mégis a festészetről, a képzőművészeti körről beszél legszívesebben, amelyet szintén ő vezet. Meg a Halászról és a többi képről, egy élet munkásságáról. A Halász című festmény otthon, a dolgozószobában függ. Nehéz szabadulni tőle. A színek dinamikája fog meg először, aztán ... De nem lehet szétválasztani, részleteire bontani, a Halász maga az egész. 1932-ben a New York-i világkiállításon Csók István, Nagy Zsigmond, Náray, Czencz és mások alkotásai mellett szerepelt. — Sokat dolgozom, sokat kísérletezek — mondja Jaksa István. Nézem a falakat elborító képeket. Valóban. Mintha nem is egy ember festette volna őket. —Még ma is hallom a festő hangját. Nézem a halászt, a tenger, a végtelen jut eszembe. Aztán a hídra gondolok, ahonnan elindult, s ahova ma is naponként visszatér. A közönséges, rázkódó vasúti hídra, amely mellett egy Ids műterem is meglapul, a közeli épület egyik első emeleti helyiségében. Jaksa Istvánon kívül jelenleg még mintegy harmincan mondják második otthonuknak a képekkel zsúfolt szobát. — A kör? — Gondolkozóvá válik Jaksa István tekintete. — Harminc-negyven taggal kezdtük ezerkilencszáznegyvenháromban. A vasutasok ismétlődő nemzetközi képzőművészeti kiállításain mindig sikerrel szerepeltünk munkáinkkal. Jelenleg két csoportunk működik, a fiatalok, meg az „öregek” csoportja. Munkaidő után gyűlünk össze hetenként pár alkalommal itt a műteremben. A híd mögött. Munkások, ipari tanulók, diákok, a kör tagjai. Horváth Ida, Gerencsér Klára, Tóbiska Péter és a többiek, fiatalok, tizenkilencen. Ismerkednek a képzőművészet alapelemeivel, később talán néhányan képzőművészeti főiskolán folytatják, amit itt elkezdenek. Jaksa István volt tanítványai között mérnökök, docensek, ipari formatervezők, főiskolások, képzőművészek szerepelnek. Ezen a késő délutánon nyolcan hajolnak rajztábláik fölé a műteremben. Az „öregek”: Nagy József, Simon Sándor, Csehi Imre, Horváth Ferenc, Melegh László, Gerge Lajos, Őri Jenő, Kováts Ferenc. Figyelem ül az arcukon, ahogy a magyarázatot hallgatják. Amikor vonat dübörög a flld alatt, Jaksa István pár percre abbahagyja a magyarázatot. Különben is: a híd rezgését átveszik az ablakok, rázkódik a helyiség. Aztán folytatják a munkát. Tóth Elektre Jaksa István munka közben.