Vas Népe, 1964. december (9. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-25 / 302. szám
12 VAS NÉPE 15*46 FA.ter Az év legjobb sportolói ORSZÁGOSAN: Dr. Torök Terenc és Rejtő Ildikó MEGYÉNKBEN: Tóth Géza és Siehteleki Sára Az előző esztendők gyakorlatához hasonlóan a Magyar Sportújságírók Országos Szervezete az idén is megrendezte a szavazást „Az év legjobb sportolója” címért. Az MSOSZ-szal párhuzamosan szerkesztőségünk is kiadott kérdőíveket megyénk sportszakembereinek, szavazzanak, kiket tartanak Vas megye 1964. évi legjobb sportolójának. Az országos, illetve a megyei szavazás végeredménye. ORSZÁGOS: Az év legjobb férfi sportolója: 1. Dr. Török Ferenc, 2. Polyák Imre, 3. Hammerl László, 4. Pézsa Tibor, 5. Kulcsár Gergely, 6. Sütő József, 7. Zsivótzky Gyula. Szavazatot kapott még: Varjú Vilmos, Portisch Lajos, Kulcsár Győző és Földi Imre. Az év legjobb női sportolója: 1. Ujlakiné, Rejtő Ildikó, 2. Rudasné, Antal Márta, 3. Makrai Katalin, 4. Szabóné, Nagy Zsuzsa, 5. Földiné, Kóczián Éva. Szavazatot kapott még: Dobayné, Madarász Csilla, Jánosiné, Ducza Anikó, Munkácsi Antónia, Sáskovicsné, Dömölky Lídia, Juhász Katalin és Finta Erzsébet. Az év legjobb csapata: 1. Olimpiai labdarúgó válogatott, 2. Vízilabda válogatott, 3. Női tőrválogatott, 4. Párbajtőr válogatott, 5. Győri Vasas ETO labdarúgóegyüttese. Szavazatot kapott még: öttusa válogatott, Ferencváros labdarúgócsapata, Szolnoki Dózsa vízilabdacsapata, Bp. Honvéd labdarúgó-csapata. Olimpiai sakkválogatott. VAS MEGYE 1964. ÉVI LEGJOBBJAI: Férfi egyéni: 1. Tóth Géza (súlyemelő), 2—3. Németh Pál (atléta) és Mayer László (teniszező), 4. Ekler József (labdarúgó), 5—7. Spanyó István (súlyemelő), Mester Károly (labdarúgó) és Nowinszky László (sakkozó). Szavazatot kapott még: Tóth II Gyula (labdarúgó), Szabó Imre (asztaliteniszező), Makkos Vilmos (lovas), Prikrill Róbert (súlyemelő) és Sári Károly (teniszező). Női egyéni: 1. Szenteleki Sára (atléta), 2. •.Sasvári Gizella (atléta), 3. Gáspár Kálmánna (asztaliteniszező), 4. Kovács Béláné (röplabdás és asztaliteniszező). Szavazatot kapott még: Kövér Zsuzsa (tornász), Lajos Györgyi (tornász), Sődör Ágnes (teniszező), Szabó Éva (teniszező), Lengyel Zsófi (atléta), Sötét Zsuzsa (tornász), Hajós Magda (sakkozó). Férfi csapat: 1. Kőszegi Fáklya (kosárlabda), 2. Sz. Haladás (súlyemelő), 3. Sz. Haladás (ifjúsági labdarúgó), 4. SZSE (nagyteke), 5. Sz. Közker (röplabda), 6. Sz. Cipőgyár (labdarúgó), 7. Sz. Haladás (asztalitenisz), 8. Sárvári Kinizsi (labdarúgó). Szavazatot kapott még: Sz. Haladás (tenisz), Sz. MEDOSZ (lovas), Sz. Építők (kerékpár), Kőszegi Ágyterítőgyár (ökölvívó), Sz. Dózsa (kerékpár), Sz. Spartacus (röplabda), Pankasz (röplabda), Sz. Pamut (kézilabda), Sz. Haladás (felnőtt labdarúgó), Sz. Haladás (kosárlabda). Női csapat: 1. Sz. Pedagógus (asztalitenisz), 2. Pankaszi KSK (röplabda), 3. Sz. Haladás (röplabda), 4—5. Sz. Pamut (kézilabda) és Sz. Sportiskola (torna), 6. Szombathely ifjúsági röplabda-válogatottja, 7. Haladás (atlétika), 8. Sz. Cipőgyár (asztalitenisz). Szavazatot kapott még: Sz. Spartacus (röplabda), Sz. Tanítóképző (kosár), Sz. Haladás (tőrvívó). Szessteleki Sára, a magyar női középtávfutás egyik legnagyobb "'ryéniség"e. Tóth Géza olimpiai ezüstérmes súlyemelő. Akik megőrizték megyénknek az NB I-et: Sz. Pedagógus női asztaliteniszcsapata. Balról jobbra: Szekér Eszter, Takács Éva, Grátzl Gertrúd, Bavolyár Judit, Rajczy István edző, Gáspár Kálmánná. A Kőszegi Fáklya férfi kosárlabda-csapata, mint Vas megye egyetlen „vidéki” NB II-es csapata. A kép jobb oldalán Hajdinák Zoltán edző, pankaar női röplabda-csapata, megyénk legjobb női együttese. Az álló sormn balra Keni*» Béls. * sportkör „mindesten**«*''. Másodpercek, centiméterek, gélek Londontól—Tokióig Akiben még frissen él a tokiói küzdelmeik — és a szinte váratlanul nagyszerű magyar sikerek — emléke, az érmeket hordó, kimonóba öltözött lányok kecses meghajlása és a villogó Sayonara — Viszontlátásra — szó az eredményhirdető táblán, nehezen tud tárgyilagos lenni a többi olimpiákkal szemben. Pedig túl a másodpercek, centiméterek és gólok özönén, túl a győzelmeken és kudarcokon, minden olimpiának megvolt a maga karaktere. Ezt elsősorban az adott időpont légköre, s annak a népnek nemzeti jellemvonásai befolyásolták, amelynek fővárosa az olimpiát vendégül látta. Ha . , a felszabadulás utáni nyári játékosat vesszük szemügyre, Londonban még ott lebegett felettünk a második világháború füstje , és a kezdődő hidegháború köde is. Ezt az olimpiát, a háború utáni elsőt a hidegháború mezsgyéjén tartották meg. Az idő nagyon forró volt. Londont augusztusban néha elönti a pokoli hőség. Ingujjban és könnyű nyári ruhákban ültek a nézők a Wembley-stadion tribünjein. Ezen az olimpián még nem vett részt a Szovjetunió, amely a háború fő terhét hordozta, és el volt foglalva leggyötrőbb sebesnek begyógyításával. És nem vett részt Németország, amelynek kettészakításán éppen azokban a hónapokban dolgozott legnagyobb erővel a nyugati diplomácia. A közönségről kevés azt mondani, hogy angol lett Több annál: „birodalmi”. Nem annyit a versenyek és a sportok , mint a birodalmi dicsőség érdekelte. A legcsodálatosabb sportteljesítményeket sem jutalmazta különösebb üdvrivalgás. Udvarias taps köszöntötte a belga Reiff káprázatos ötezer méteres futását, Szatopek eddig soha nem látott tízezer méterért, vagy a mi Némethünk „betörését” a kalapácsvetésben. Az udvarias stadionon csak néha, a tapasztalatlan szemlélő számára megmagyarázhatatlan időpontban csapott keresztül a szenvedély vihara. Például akkor, amikor egy verseny finisében az angol versenyzőnek a hetedik helyről a hatodikra sikerültelőretörnie. A vendéglátók önmaguknak akartak tapsolni. Az öröm legnagyobb kitörése 14 nap alatt akkor következett be, amikor 4x100 méteren győztes amerikai váltót „szabálytalan váltás” miatt diszkvafikálták, s az angol futók léphettek a győzelmi emelvényre. Igaz, másnap a célfotó megmutatta, hogy az amerikaiak mégis szabályosan váltottak. Az angoloknak viszsza kellett adniuk az érmet. De ez már csendben történt. Az örömujjongást nem lehetett elvenni a közönségtől. Nehéz erőteljesebb hangulatváltást elképzelni, mint London és Helsinki között. Ha Londonban érezni lehetett, hogy az olimpia egy elsősorban önmaga felé forduló sziget vendége , Helsinki az emberi nyíltság és a sportszerűség ünnepe volt. Pedig a hidegháború talán legnehezebb esztendejében, 1952-ben tartották. Mégis: ez az olimpia köszöntötte a világversenyek történetében először a szovjet válogatottat. S így a sport egyetemességének gondolatát is hirdette. Helsinki, ez a ragyogó kisváros együtt élt az olimpiával, s a vadonatúj stadion lelátóin megannyi szakértő foglalt helyet. Itt a részidőket sem kellett bemondani egy-egy futóverseny közben: a közönség pontosan érzékelt és értékelt minden mozdulatot. S ezt a közönséget semmi más nem érdekelte csak a teljesítmény, s a jónak egyaránt örült, bármilyen trikó feszült is a győztesen. A helsinki olimpia az volt, amit a „sportember álmának” lehetne nevezni. Melbourne megint valami egészen mást adott. Azt lehetne mondani: „népünnepély a világ végén”. Ausztrália és Melbourne életének ritmusa különös és egyhangú. Európai ember számára monoton és unalmas. Mintha érezni lehetne, hogy a legközelebbi ország legközelebbi világvárosa is sokezer kilométernyire van. Ezt törte meg „odalenn” az olimpia: a város ünneplőt öltött, s a felszabadult vidámság, a népünnepély-hangulat a versenypályákra is átcsapott. Melbourne után Róma, a szenvedély, az építészet és az eredmény olimpiája volt. Az olasz hőségben latin szenvedélyek dúltak: Davis, a 400 méteres síkfutás győztese indián táncot járt a salakon. Moens, a nagy belga távfutó százezer ember előtt térdre roskadva, égreemelt karokkal gyászolta vereségét. Tokió furcsa módon a betetőzése — és egyben az ellentéte is volt Rómának. Betetőzése építészetben és eredményekben. A japánok új stadionja, az olimpiai uszoda, a Budokan-csarnok és a többiek a modern építkezés valóságos csodái és versenyre kelnek Nervi alkotásaival. Egy francia újságíró azt írta a záróünnepély után: „Éppen úgy érdemes elmenni Tokióba a stadion látványáért, mint Kairóba a piramisokért, vagy Athénbe az Akropolisért”. De Róma betetőzéseit jelentette Tokió a teljesítményekben is. Az olimpia idején adták át a forgalomnak a japánok a világ egyik leggyorsabb expresszvonatát. S a tokiói sport expressze gyorsabb volt a rómainál. Tucatjával akadtak olyan számok, ahol a győztes római eredménnyel nem lehetett volna emelvényre kerülni. Az ellentét a szenvedély hiánya. Voltak napok, amikor 30 ezer ember töltötte meg a nagystadiont — de nem „nyilatkoztak” hangosabban, mint nálunk egy jó vidéki labdarúgó-mérkőzés kétezer nézője. Tokiót a szervezés, a technikai felkészültség olimpiájának nevezhetjük — de nem a szenvedélyekének. Brundage, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke is valószínűleg Helsinkire gondolt, amikor egy fogadáson bizalmasan megjegyezte: „Nem kell sok milliós metropolisnak és nagyhatalomnak lenni ahhoz, hogy méltóképpen vendégül láthassák az olimpiát.” Igaza volt. Ha választanom kell emlékeim közül, én is Helsinkire szavazok. És természetesen Mexico Cityre. Mert valahogy nincs saebb annál amely éppen n M ktortScazül.