Vas Népe, 1964. december (9. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-25 / 302. szám

12 VAS NÉPE 15*4­­6 FA.ter Az év legjobb sportolói ORSZÁGOSAN: Dr. Torök Terenc és Rejtő Ildikó MEGYÉNKBEN: Tóth Géza és Siehteleki Sára Az előző esztendők gya­korlatához hasonlóan a Magyar Sportújságírók Or­szágos Szervezete az idén is megrendezte a szavazást „Az év legjobb sportolója” címért. Az MSOSZ-szal párhuzamosan szerkesztő­ségünk is kiadott kérdőíve­ket megyénk sportszakem­bereinek, szavazzanak, ki­ket tartanak Vas megye 1964. évi legjobb sportoló­­jának. Az országos, illetve a megyei szavazás vég­eredménye. ORSZÁGOS­: Az év legjobb férfi spor­tolója: 1. Dr. Török Ferenc, 2. Polyák Imre, 3. Ham­merl László, 4. Pézsa Ti­bor, 5. Kulcsár Gergely, 6. Sütő József, 7. Zsivótzky Gyula. Szavazatot kapott még: Varjú Vilmos, Por­­tisch Lajos, Kulcsár Győző és Földi Imre. Az év legjobb női spor­tolója: 1. Ujlakiné, Rejtő Ildikó, 2. R­udasné, Antal Márta, 3. Makrai Katalin, 4. Szabóné, Nagy Zsuzsa, 5. Földiné, Kóczián Éva. Szavazatot kapott még: Dobayné, Madarász Csilla, Jánosiné, Ducza Anikó, Munkácsi Antónia, Sásko­­vicsné, Dömölky Lídia, Ju­hász Katalin és Finta Er­zsébet. Az év legjobb csapata: 1. Olimpiai labdarúgó válo­gatott, 2. Vízilabda váloga­tott, 3. Női tőrválogatott, 4. Párbajtőr válogatott, 5. Győri Vasas ETO labda­­rúgóegyüttese. Szavazatot kapott még: öttusa válo­gatott, Ferencváros labda­rúgócsapata, Szolnoki Dó­zsa vízilabdacsapata, Bp. Honvéd labdarúgó-csapata. Olimpiai sakkválogatott. VAS MEGYE 1964. ÉVI LEGJOBBJAI: Férfi egyéni: 1. Tóth Gé­za (súlyemelő), 2—3. Né­meth Pál (atléta) és Mayer László (teniszező), 4. Ekler József (labdarúgó), 5—7. Spanyó István (súlyemelő), Mester Károly (labdarúgó) és Nowinszky László (sak­kozó). Szavazatot kapott még: Tóth II Gyula (lab­darúgó), Szabó Imre (asz­taliteniszező), Makkos Vil­mos (lovas), Prikrill Ró­bert (súlyemelő) és Sári Károly (teniszező). Női egyéni: 1. Szen­teleki Sára (atléta), 2. •.Sasvári Gizella (atléta), 3. Gáspár Kálmánna (asztalitenisz­ező), 4. Kovács Béláné (röplab­­dás és asztaliteniszező). Szavazatot kapott még: Kö­vér Zsuzsa (tornász), Lajos Györgyi (tornász), Sődör Ágnes (teniszező), Szabó Éva (teniszező), Lengyel Zsófi (atléta), Sötét Zsuzsa (tornász), Hajós Magda (sakkozó). Férfi csapat: 1. Kőszegi Fáklya (kosárlabda), 2. Sz. Haladás (súlyemelő), 3. Sz. Haladás (ifjúsági labda­rúgó), 4. SZSE (nagyteke), 5. Sz. Közker (röplabda), 6. Sz. Cipőgyár (labdarúgó), 7. Sz. Haladás (asztalite­nisz), 8. Sárvári Kinizsi (labdarúgó). Szavazatot ka­pott még: Sz. Haladás (te­nisz), Sz. MEDOSZ (lovas), Sz. Építők (kerékpár), Kő­szegi Ágyterítőgyár (ököl­vívó), Sz. Dózsa (kerékpár), Sz. Spartacus (röplabda), Pankasz (röplabda), Sz. Pa­mut (kézilabda), Sz. Hala­dás (felnőtt labdarúgó), Sz. Haladás (kosárlabda). Női csapat: 1. Sz. Peda­gógus (asztalitenisz), 2. Pankaszi KSK (röplabda), 3. Sz. Haladás (röplabda), 4—5. Sz. Pamut (kézilab­da) és Sz. Sportiskola (tor­na), 6. Szombathely ifjúsági röplabda-válogatottja, 7. Haladás (atlétika), 8. Sz. Cipőgyár (asztalitenisz). Szavazatot kapott még: Sz. Spartacus (röplabda), Sz. Tanítóképző (kosár), Sz. Haladás (tőrvívó). Szessteleki Sára, a magyar női középtávfutás egyik legnagyobb "'ryéniség"e. Tóth Géza olimpiai ezüst­érmes súlyemelő. Akik megőrizték megyénknek az NB I-et: Sz. Pedagógus női asztaliteniszcsa­pata. Balról jobbra: Szekér Eszter, Takács Éva, Grátzl Gertrúd, Bavolyár Ju­dit, Rajczy István edző, Gáspár Kálmánná. A Kőszegi Fáklya férfi kosárlabda-csapata, mint Vas megye egyetlen „vidéki” NB II-es csapata. A kép jobb oldalán Hajdinák Zoltán edző, pankaar női­ röplabda-csapata, megyénk legjobb női együttese. Az álló sormn balr­­a Keni*» Béls. * sportkör „mindesten**«*''. Másodpercek, centiméterek, gélek Londontól—Tokióig Akiben még frissen él a tokiói küzdelmeik — és a szinte váratlanul nagyszerű magyar sikerek — emléke, az érmeket hordó, kimonóba öltözött lányok kecses meghajlása és a villogó Sayonara — Viszontlátásra — szó az eredményhirdető táblán, nehezen tud tárgyilagos lenni a többi olimpiákkal szemben. Pedig túl a másodpercek, centiméterek és gólok özönén, túl a győzelmeken és kudarcokon, minden olim­piának megvolt a maga karaktere. Ezt elsősorban az adott időpont légköre, s annak a népnek nemzeti jel­lemvonásai befolyásolták, amelynek fővárosa az olimpiát vendégül látta. Ha .­­ , a felszabadulás utáni nyári játékos­at vesszük szemügyre, Londonban még ott lebegett felet­tünk a második világháború füstje , és a kezdődő hidegháború köde is. Ezt az olimpiát, a háború utáni elsőt a hidegháború mezsgyéjén tartották meg. Az idő nagyon forró volt. Londont augusztusban néha elönti a pokoli hőség. Ingujjban és könnyű nyári ruhákban ültek a nézők a Wembley-stadion tribünjein. Ezen az olimpián még nem vett részt a Szovjet­unió, amely a háború fő terhét hordozta, és el volt foglalva leggy­ötrőbb sebesnek begy­ógy­ításával. És nem vett részt Németország, amelynek kettészakításán éppen azokban a hónapokban dolgozott legnagyobb erővel a nyugati diplomácia. A közönségről kevés azt mondani, hogy angol lett Több annál: „birodalmi”. Nem annyit a versenyek és a sportok , mint a birodalmi dicsőség érdekelte. A legcsodálatosabb sportteljesítményeket sem jutalmazta különösebb üdvrivalgás. Udvarias taps köszöntötte a belga Reiff káprázatos ötezer­ méteres futását, Szatopek eddig soha nem látott tízezer­ méterért, vagy a mi Né­­methünk „betörését” a kalapácsvetésben. Az udvarias stadionon csak néha, a tapasztalatlan szemlélő számára megmagyarázhatatlan időpontban csapott keresztül a szenvedély vihara. Például akkor, amikor egy verseny finisében az angol versenyzőnek a hetedik helyről a hatodikra sikerült­­előretörnie. A vendéglátók önma­guknak akartak tapsolni. Az öröm legnagyobb kitörése 14 nap alatt akkor következett be, amikor 4x100 méte­ren győztes amerikai váltót „szabálytalan váltás” miatt diszkva­fikálták, s az angol futók léphettek a győzelmi emelvényre. Igaz, másnap a célfotó megmutatta, hogy az ame­rikaiak mégis szabályosan váltottak. Az angoloknak visz­­sza kellett adniuk az érmet. De ez már csendben tör­tént. Az örömujjongást nem lehetett elvenni a közön­ségtől. Nehéz erőteljesebb hangulatváltást elképzelni, mint London és Helsinki között. Ha Londonban érezni lehe­tett, hogy az olimpia egy elsősorban önmaga felé for­duló sziget vendége , Helsinki az emberi nyíltság és a sportszerűség ünnepe volt. Pedig a hidegháború talán legnehezebb esztendejében, 1952-ben tartották. Mégis: ez az olimpia köszöntötte a világversenyek történetében először a szovjet válogatottat. S így a sport egyetemes­ségének gondolatát is hirdette. Helsinki, ez a ragyogó kis­város együtt élt az olimpiával, s a vadonatúj stadion lelátóin megannyi szakértő foglalt helyet. Itt a rész­időket sem kellett bemondani egy-egy futóverseny köz­ben: a közönség pontosan érzékelt és értékelt minden mozdulatot. S ezt a közönséget semmi más nem érde­kelte csak a teljesítmény, s a jónak egyaránt örült, bár­milyen trikó feszült is a győztesen. A helsinki olimpia az volt, amit a „sportember álmának” lehetne nevezni. Melbourne megint valami egészen mást adott. Azt lehetne mondani: „népünnepély a világ végén”. Auszt­rália és Melbourne életének ritmusa különös és egy­hangú. Európai ember számára monoton és unalmas. Mintha érezni lehetne, hogy a legközelebbi ország leg­közelebbi világvárosa is sokezer kilométernyire van. Ezt törte meg „odalenn” az olimpia: a város ünneplőt öl­tött, s a felszabadult vidámság, a népünnepély-hangu­lat a versenypályákra is átcsapott. Melbourne után Róma, a szenvedély, az építészet és az eredmény olimpiája volt. Az olasz hőségben latin szenvedélyek dúltak: Davis, a 400 méteres síkfutás győztese indián­ táncot járt a salakon. Moens, a nagy belga távfutó százezer ember előtt térdre roskadva, égre­­emelt karokkal gyászolta vereségét. Tokió furcsa módon a betetőzése — és egyben az ellentéte is volt Rómának. Betetőzése építészetben és eredményekben. A japánok új stadionja, az olimpiai uszoda, a Budokan-csarnok és a többiek a modern építkezés valóságos csodái és versenyre kelnek Nervi alkotásaival. Egy francia újságíró azt írta a záróünne­pély után: „Éppen úgy érdemes elmenni Tokióba a stadion látványáért, mint Kairóba a piramisokért, vagy Athénbe az Akropolisért”. De Róma betetőzéseit jelen­tette Tokió a teljesítményekben is. Az olimpia idején adták át a forgalomnak a japánok a világ egyik leg­gyorsabb expresszvonatát. S a tokiói sport­ expressz­­e gyorsabb volt a rómainál. Tucatjával akadtak olyan szá­mok, ahol a győztes római eredménnyel nem lehetett volna emelvényre kerülni. Az ellentét­­ a szenvedély hiánya. Voltak napok, amikor 30 ezer ember töltötte meg a nagystadiont — de nem „nyilatkoztak” hangosabban, mint nálunk egy jó vidéki labdarúgó-mérkőzés kétezer nézője. Tokiót a szervezés, a technikai felkészültség olimpiájának ne­vezhetjük — de nem a szenvedélyekének. Brundage, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke is valószínűleg Helsinkire gondolt, amikor egy fogadáson bizalmasan megjegyezte: „Nem kell sok milliós metropolisnak és nagyhatalomnak lenni ahhoz, hogy méltóképpen vendé­gül láthassák az olimpiát.” Igaza volt. Ha választanom kell emlékeim közül, én is Helsinkire szavazok. És természetesen Mexico Cityre. Mert valahogy nincs saebb annál amely éppen n M ktortScazül.

Next