Vas Népe, 1965. szeptember (10. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-01 / 205. szám

A bürokrácia ellen Az élettől idegen. A nép igényeitől elszakadt. Lélek­­k télen. Gépies. Kicsinyes. Hosszadalmas és nehézkes. Sorolhatjuk a jelzőket a bürokrácia rosszalló értel­mezésének ismertető jegyei között. Közel másfél évtizede — a tanácsok létrejötte óta — f áradozunk azon, hogy a nép választotta testületek köz­­gazgatása végérvényesen történelmünk lomtárába kény­szerítse e jelzőket, s egész tevékenységével az ellenkezőjét bizonyítsa. A küzdelem nem volt hiába­való, de további folytatását is számos jelenség teszi még indokolttá. Ezt bizonyítja az a jó néhány eset, amelyre a szentgotthárdi leírásban figyeltek fel, s amelynek tanulságai alapján még elszántabb harcra kelnek a bürokrácia minden hajtása ellen. Ehhez viszont több lehetőséget, nagyobb jogkört igé­­n­yelnek. A tanácsok igyekeznek emberséges intézkedéseket hoz­ni. Erre törekedtek akkor is, amikor az egyik községi végre­hajtó bizottság az édesanya ápolási költségeinek megtérí­tésére a vele közös háztartásban élő, két, önálló keresettel rendelkező gyereket kötelezte. Közben azonban kiderült, hogy az ország más területein lakó négy gyermeknek is osztozniuk kellene a költségeken. Környezettanulmányt kér­tek az ottani tanácsoktól. Sajnos, a megkeresett tanács csak a harmadik, kicsit erélyesebb hangvételű kérésre volt haj­landó válaszolni. Közben úgy elteltek a hetek, hónapok, hogy az édesanya a restelkedéstől kényszerítve maga kifi­zette majdnem az egész összeget. A késedelmeskedő, a környezettanulmányt nehézkesen és hosszadalmasan eljuttató tanács talán nem is gondolt arra, hogy köziben egy idős asszonynak milyen kellemet­lenséget szerez, anyagi veszteséget okoz. A tanácsi közigaz­gatás egyszerűségéről, a nép érdekeit szolgáló módszereiről, politikai, tömegszervezeti tevékenységéről pedig, minden bizonnyal maguk is sokat beszélnek, környezetükben bizo­nyítgatják. Nem felesleges és kicsiny­-e annak a tanácsi igazo­lásnak a kiadása, amikor a postahivatal fuvardíjat fizet ki, s a tanácsoknak kell bizonyítania, hogy ez a költség nem több a szokásosnál. A kifizethető fuvardíjakat ugyanis rendelet szabályozza. Nincs ugyan rendeletben, de gépies, nem a nép igé­nyeinek megfelelő, ahogyan a rábafüzesi, jakabházi öt idő­sebb állami gazdasági dolgozó ügyével bánnak, több, mint egy éve. Ők ugyanis 1950—56-ig a helyi termelőszövetkezet tagjai voltak, de az ellenforradalom idején a tsz iratai elkallódtak. 1959-ben földjüket felajánlották, és az állami gazdaságba mentek dolgozni. Tehát jócskán rendelkeznek már a nyugdíjjogosultsághoz szükséges tíz évvel, de tsz­­tagságukról nincs hivatalos okmány. A tanács, a volt tsz­­elnök, a könyvelő, és a brigádvezető igazolná, csakhogy ezt nem fogadják el. Hosszadalmas és nehézkes még a választók észrevéte­leinek, kérelmeinek, panaszainak összegezése s az azokra történő reagálás a tanácsokban. A tanácstagi beszámolókon elhangzottakat ugyanis felírják, s az intézés módjára a vb írásban válaszol. Ha járási, vagy megyei a tanácstag, akkor a közbeeső tanácsi szerveket is bekapcsolják a levelezésbe, értesítésekbe, még akkor is, ha az ügy nem mindig intéző­dik el, legalábbis kedvezően, megnyugtatóan. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha jelen volnának a helyi vezetők s rögvest tudnának válaszolni,­­intézkedni. Kevesebb lenne a papír, több és alaposabb a hatékony intézkedés. Minek nevezhetnénk, ha nem gépiesnek, amikor a kü­lönböző községi társadalmi és tömegszervezetek ugyanazt, a kérdést tárgyalják, — nem vitatjuk, hogy sajátos fela­datainak megjelölése érdekében — s ugyanazok vesznek részt a vitában. A bajánsenyeiek, az őriszentpéterek, a rátótiak kezdeményezése bizonyítja, mennyivel eredménye­sebb az együttes tanácskozás. Időt nyernek, gondolatokat, ötleteket kovácsolnak megvalósítható egységbe, közösen sokkal többre képesek. Az egész csak a megszokott sablo­nok felrúgásába, a felesleges bürokrácia csö­kkentésébe ke­rül. Hány és hány ilyen, és ezekhez hasonló esettel talál­kozhatunk nap mint nap mindenfelé. Dicséretes, hogy a szentgotthárdi járásban határozottan szembe néznek velük, s szorgalmazzák, hogy legyen hatáskörük megszüntetésükhöz. D. M. A jövendő fáklyája 1930. szeptember . Már úgy látszott, hogy nincs kiút: a gazdasági világválság gőzhengere utolérte az angyalföldi munkást, az alföldi parasz­tot és csak idő kérdése, hogy mikor roppant­ja össze. Már úgy látszott, hogy némán fog a gőzhenger alá feküdni, mert annyi ereje sincs, hogy segélyért kiáltson. 1930 perzselően forró nyarán mintegy félmillió dolgozó ember — családtagjaikkal együtt a magyar nép egynegyede — nézett szembe azzal a — mi nemzedékünk számára elképzelhetetlen —, perspektívával, hogy a tél folyamán, ha addig nem történik valami, családjával együtt éhenhal. A nyomor meg­döbbentő formában fakadt fel. Győrött 1500- an a munkanélküliek közül — kemény, büsz­ke emberek —, azzal a kéréssel fordultak a városházához hogy adjanak nekik koldulása engedélyt. Karcagon 195-en írták alá azt a érelmet, amely így végződött: „Ha követé­seinket nem teljesítik, zárjanak be minket a börtönbe, legalább ott nem fordulunk fel hen” Budapesten a tömeg péküzleteket vert tejjel, hogy egy falat kenyérhez jusson. „A nemzet egy nagy család, amelynek össze kell tartani. Mindannyiunknak türm és dolgozni kell, hogy közelebb jussunk cél­­■únkfhoz” — ez volt minden, amit Horthy Miklós afoméltósága mondani tudott a sal­arjáni munkanélküli bányászoknak A fo­­méltóságú asszony nyomorenyhítő akciója 100 kis rongyos felruházása”, a „szegények k­arácsonyfája” — ez volt minden, amit a Horthy-rendszer „tenni” tudott az éhenhalál­­lal küzdők érdekében. De volt egy erő, amely megálljt kiáltott az éhenhal­álnak: a láthatatlan, a föld alá kényszerített, rendőrkopóktól haj­szolt, börtönkamrákban gyötört, és mégis mindenütt jelenlevő, elpusztíthatatlan és meg­törhetetlen párt, a Kommunisták Magyaror­szági Pártja. A csepeli viskókban, ferencvá­rosi barakkokban, hódmezővásárhelyi tanyá­kon kézről kézre jártak a sokszorosított röp­lapok: „Ki az utcára! Védekezzetek a vére­sen vagdalkozó rendőrkarddal, a földmunkás anyák testébe fúródó csendőrszuronnyal szemben!” A röplapok nyomán ökölbe szorított ke­zű emberek jelentek meg a Rákóczi-úton, kiszikkadt kubikusasszonyok nekimentek a csendőröknek Kiskundorozsmán, a csongrádi csendőröket csak a kivezényelt katonaság mentette ki a tömeg gyűrűjéből. 1930 elején az utcára mentek a munkanélküliek Szege­den, Debrecenben, Gyöngyösön, Szentesen, Miskolcon, Kiskunfélegyházán. Ha az éhezőket parlamenti interpellá­ciókkal meg lehetett volna nyugtatni, a Szo­ciáldemokrata Párt vezetői bizonyára nem határozták volna el, hogy tüntetést szervez­nek. De a tömegek nélkülük is kimentek az utcára. A Szociáldemokrata Párt — bármi­lyenek voltak is vezetői — munkáspárt volt, a munkások sorsa nem lehetett közömbös számára. Így született meg a határozat: 1930 szeptember 1-én legyen néma tüntetés Buda­pesten és a munkásvárosokban. „Munkások! Munkanélküliek! Elvtársak! Nem csendes sétára, hanem harcos, bátor tüntetésre hív benneteket szeptember 1-én a déli órákban a Nagykörútra a Kommunisták Magyarországi Pártja. Tüntessetek a régi győzelmes elszántsággal: Munkát! Kenye­retfs. — hangzott a kommunisták szava. Meleg hétfői nap volt A 11 órára kitű­zött tüntetés útvonalán már 9 órakor sűrű­södtek a járókelők. 10 órára az Andrássy út (a mai Népköztársaság útja) feketéllett a tüntetőktől. Fegyelmezett, komor fenyegető sorokban hömpölygött — egyelőre némán — a tömeg. 1.A tömeg­járó erdő rengeteg, ha megáll, vér a gyökere. Termőföld talpa, tenyere. Százezer hegy a kenyere, itala nem férne ködnek, é­s a ködök bár hegyet födnek, a tömegnek nincs kenyere” — írta ké­sőbb a százezres tömegben menetelő József Attila. És egyszerre csakó megszólalt. ..Mun­kát! Kenyeret.­” „Éljen a Szovjetunió!” „Él­jen a Kommunista Internacionálé!” A tün­tető sorok között — először bátortalanul, majd erőre kapva — egyszerre csak feszen­gett „... A föld fog sarkából kidőlni, sem­mik vagyunk, s minden leszünk...” „Jelentem, hogy 1930. évi szeptember hó 1-én déli fél 12 órakor a főparancsnok úr szóbeli parancsára 10 lovassal az Iparcsarnok melletti játszótérre lettem kiküldve” — írja feletteseinek Nagy Károly rendőrfelügyelő „Alighogy az Iparcsarnokot elhagytuk, az út­testen, a járdán és a pázsiton összegyűlt tö­meg pfujozni és szidalmazni kezdett bennün­ket, mire én kardot rántottam... A tömeg „le a zsarukkal” szavakat kiabálta, az össze­tört vastag üveg- és márványlapokkal dobo­lódzva közeledett felénk, mire lőfegyver hasz­nálatát rendeltem el... A tömeg csak akkor kezdett menekülni, amikor a sebesültek jaj­gatását hallották.” Darnyik János galgahévízi építőmunkás holtan borult a kövezetre. De a tömeg nem hagyta magát. A késő délutáni órákig folyt a harc­i barrikádharc a forradalmi pesti utcán. A budapesti proletárokkal egy sorban haladtak a vidéki éhezők. Győr, Pécs, Szeged, Miskolc, Debrecen, Kaposvár, Székesfehérvár többezres munkástömegei visszhangozták a pesti jelszavakat. Békésgyulán a tömeg a börtön elé vonult, a letartóztatott kommunis­ták kiszabadítását követelte. Sopronban a katonaságot vetették be a tüntetők ellen. És másnap már tudta az egész világ: a magyar proletariátus nem hagyja magát! A világsajtó első oldalon tárgyalta a budapesti eseményeket. A Pravda egész oldalas tudó­sításban számolt be a harcokról. Prágában szolidaritás-gyűléseiket tartották. Franciaor­szágban, „Szeptember 1 Bizottságok” alakul­tak a magyar munkások segítségére. Il tiintploc H­­uilluliud megrázta az egész orszá­got. Az uralkodó osztály pánikba esett. A koronatanács rendkívüli ülése foglalkozott a tüntetéssel. Soron kívül közmunkákat ren­deltek el — és utasították a rendőrséget a fokozott fegyverhasználatra. A közmunkák később belevesztek az „m. kir.” bürokrácia szövevényébe. A fokozott fegyverhasználat viszont megvalósult: Balmazújváros és Nyír­tura halottal tanúsítják. „ A múlt kísértete — a jövendő fáklyá­ja" — így jellemezte a tüntetést Kun Béla. A fáklya még sokáig világított. Fénye azt az utat mutatta, amely a munkásosztály végleges­­szabadulásához vezetett. Borsányi György, Párttörténeti Intézet tudományos munkatársa 1965. szept. 1. Szerda Egy emberként Viták, érvek és eredmények Csákánydoroszlón Csákánydoroszlón a mosta­ni fő jelszó: még jobban ösz­­szefogni. Minden tettükre, megnyilvánulásukra ez a jel­lemző. A felszabadulás előtti két­ezer lelkes községben mint­egy 300 cseléd élt, és körül­belül ugyanennyi summás, napszámos. A felszabadulás után kétezer hold földet és száznegyven házhelyet osztot­tak ki. Az egykori cselédek egy ré­sze már 1949-ben termelőszö­vetkezetbe tömörült, de ez a szövetkezet — sajnos jó né­hány társával egyetemben — olyan volt, amelyik a nagy átszervezés idején az ellenér­vek alapjául szolgált. De aztán — gyakran éles vitákban — tisztultak a néze­tek, alakultak a vélemények. Ma például, éppen a­­ viták hatására, a gépekre semmi pénzt nem sajnálnak Csá­­kánydoroszlón, a gabonater­melést teljesen gépesítették. Mikor? Mikor? 1959-ben még többen ki­vonultak arról a tanácsülés­ről, amely 250 ezer forintot szavazott meg községfejleszté­si alapból az új iskolához. „Építtessen az állam” — han­goztatták. Ma meg egy-egy tanácstagi beszámoló, fogadó­nap után így beszélnek: — Mikor kezdünk már járdát építeni? Itt lenne azz ideje, hogy felépítsük a tisztasági fürdőt, orvosi szaktanácsadónk sincs még. Ekkor a faluban fogorvosi rendelő is elkelne. A tervek szerint 1966-ban fogorvosi rendelő és lakás épül, 1967-ben elkészül a tisz­tasági fürdő, 1968-ban egy tor­naterem. 1969—70-ben egy po­litechnikai oktatóterem. Ezenkívül évenként erejükhöz mérten utat, járdát építenek. Húsz év alatt 154 új ház épül, ebből 1962—64-ig 74. Az idén 22 új ház építését feje­zik be, 6 közülük cigánycsa­ládoké lesz. Viszi-e a gép a munkaegységet? A tanács és a szövetkezet vezetői néhány évvel ezelőtt sokat vitatkoztak néhány szö­vetkezeti taggal. Többen úgy vélték, hogy a gép csak elvi­szi a munkaegységet, hogy a szövetkezetnek elsősorban a tagjaira legyen gondja, és ne az árutermelésre, hogy ba­romfit nem érdemes tenyész­teni, mert elviszi a jövedel­met. A vitát, mint olyan sok­szor, most is a számításokkal alátámasztott érvelés zárta le. Kiszámították például, hogy a baromfi kilója körülbelül tíz forintot jövedelmez. Próba­ként aztán el is vállaltak öt­ezer naposcsibét. Ma ötezres tojóállományuk van, teljesen gépesített tojásgyáruk, s jö­vőre elkészül a második is. A gazdasági eredmények mellett talán a legbeszéde­sebbek a művelődés tényei. Néhány év alatt 74 felnőtt végezte el az általános iskola hetedik, nyolcadik osztályát, befejeződött a hároméves tsz­­akadémia, s a második tur­nus is túljutott már az első osztályon. Zömében az utolsó öt-hat évben jöttek létre ezek az eredmények. Akkor tanultak meg — és tanulják ma is — jó helyi politikát kialakítani, jól vezetni Csákánydoroszlón. Szembeszállni az önzéssel, megkövetelni a fegyelmet, az egész község érdekét szolgál­ni úgy, hogy az egyéni érde­keltség elvét is valóra vált­sák, nem volt könnyű, ma sem az. A pártszervezet, a ta­nács, a szövetkezet vezetőinek és tagjainak együttes érdeme, hogy ma már csak maradvá­nyaival kísért a múlt. Né­hány éve még volt túlmére­tezett háztáji gazdaság, vol­tak felébe-harmadába művelt területek, voltak munkafegye­­lem-lazítók. Lassan megoldód­tak ezek a problémák. A ház­táji területet például az elő­ző évi munkateljesítmények alapján állapítják meg. Ma már azzal kezdődnek a szövetkezet közgyűlései, hogy a vezetők beszámolnak a ha­tározatok végrehajtásáról. Aztán néha kényelmetlen kérdésekre is válaszolnia kell egyik-másik szövetkezeti gaz­dának, mert kiszámítják pél­dául, mennyi kárt okoztak a közösségnek a hanyagok, a lógosok. Miből mit pótolhatnak Csákánydoroszlót az árvíz több hullámban látogatta az idén. 1600 hold ment tönkre. A falu vezetői egy emberként keresik a megoldást. Határo­zat is született már: több ap­­rómagot kell fogni, menteni minden szem takarmányt, az állattenyésztésből pótolni kell, amit csak lehet. Több olajos magot, elsősorban tök­magot termelnek. Az öregeb­bek hófogó­ rácsokat gyárta­nak, a homok- és kavicsbánya termelési tervét felemelték. Az egész község ügye, mit miből pótoljanak. Szinte min­denkinek volt javaslata, el­képzelése. Ennek alapján lát­tak munkához most is. Vág­völgyi László — A fejemre nőtt ez az ember már nekem is — me­séli az öreg nyugdíjas tanító, akinek Nyomtató Péter, a tit­kár, valamikor tanítványa volt. — Na, nem a rossz értelem­ben, mondom én ezt a felnö­vést — emeli remegő kezét az öreg mester, — hanem hát úgy, emberségben, de talán még tudásban is. , , Gyermekkorában nemigen volt különb, mint a többi zsel­lérgyerek, csak talán a ka­­tányvirághoz hasonló kék szeme ragyogott fényesebben. Volt úgy, hogy a leckére rá se hederített, s emlékszem, egyszer istenesen ki is nad­­rágoltam, mert nyári dolog­időben egyik cimborájával bekongatta a földeikről az em­bereket. Ha megmondja, miért verte félre a harangokat, talán el­nézem neki a betyárságot, de nem szólt. Keményen hallga­tott. No de ilyesmi előfordult más gyerekkel is. Egyébként tisztelettudó volt. Amikor le­génysorba cseperedett, elsze­gődött a kacska kezű Csuka Ambrushoz kocsisnak. Itt kez­dődött a kálváriája. E­hhez a gazdához járt dolgozni ké­sőbb a felesége is, akire sze­met vetett a kacska kezű. És mit gondol, ez a halk szavú, csendes természetű em­ber úgy megvadult, hogy ha ki nem szedik a kezei közül a gazdáját, talán halálra ta­possa. Tizennyolc hónapot ült, s amikor kikerült a tömlőéből, nem tudott megállni a falu első gazdái előtt. Summásnak szegődött, épít­kezéseken dolgozot, de min­dig távol a családjától, s csak a nagy ünnepek vetették haza egy-egy napra. Úgy vettem észre, hogy gör­bén nézett az még énrám is, de nem volt időm vele soha beszélgetni. A felszabadulás után egy­szer csak beállít hozzám har­madmagával. Azt mondja ne­kem: vegyen magához papírt, ceruzát tanító úr, mert most írunk csak igazán nagy dol­gozatot. Csak néztem rá, nem ér­tettem, de tudja, hogy akkor nem igen ugrálhatott az em­ber. Hát egyszercsak sorolja, hogy a faluban kinek kell földet hasítani az uraságéból. Itt a papír is — lobogtatta meg előttem a kormánypecsé­tes írást — s így történt, hogy húsz évvel ezelőtt én már csak írnokoskodtam hajdani tanítványom, Nyomtató Péter mellett. Sok lenne elmondani, mi történt húsz év alatt, de azt megemlítem még, hogy me­gint tanítványom lett egy pár év múlva, mert elvégezte a dolgozók esti iskoláján a nyolc általánost. Később is jött hozzám ilyen dolgokban, mert aztán meg a közgazda­­sági technikum levelező tago­zatára iratkozott, s nem ment neki a matematika. Többször is el akarták vin­ni a járáshoz, de még a me­gyére is, hanem ő nem ment. Most is a tsz bognárműhelyé­ben dolgozik. Aztán azt hiszi, megbosz­­szulta itt a nagygazdákon a sérelmeit? Nem, az. Ember­séges volt még velük szem­ben is. De a hitéből nem en­gedett. Nem, az. De nem úgy ám, hogy ezzel, azzal ijeszt­getett volna. Vagy hogy mert ő a falu párttitkára, hát nincs apelláta semmire. Nem, addig beszélte, magyarázta igazát, amíg mindenki jónak látta az intézkedéseit. Most is mit csinált! Volt a községnek egy szégyenfoltja — ahogy ő nevezte — egy cigánycsalád. Putriban lak­tak, ott, kint a falu szélén a kubikgödörben. Hát egyszer csak — most egy éve — mit nem eszelt ki ez a titkár. Azt mondja a falunak, hogy hozzuk be őket ide, magunk közé. Hej, lett erre nagy zú­gás. Megmondom, én magam se láttam jónak ezt a lépést, de az olyan, hogy keresztül viszi az akaratát. Persze, már mondtam, hogy nem hatalmi szóval. Kieszközölte a házhe­lyet nekik, bontásanyagot szerzett, s ő maga írt a ci­gány váltójára kezességet. S mit gondol, mi lett? Fel­épült a szoba-konyhás, kam­rás ház, s a végén ezek a fa­lusiak annyi használt bútort hordtak össze a cigányoknak, hogy még a padlásra is jutott belőle. Ez a titkár aztán eljárt vi­zitelni hozzájuk. De most már be-benéznek a szomszéd­asszonyok is. Én magam is kíváncsi voltam, hát tudja, mit láttam Szakáll Károly házában? Tisztaságot, uram. Tisztaságot, egy cigány házá­ban. Ügy ám. Akár az asztal­hoz is leülhetne az ember. Hát ilyen ez a titkár. Büsz­ke vagyok rá, no. Az én ta­nítványom volt. Dávid József A TITKÁR VAS NÉPE.

Next