Vas Népe, 1965. szeptember (10. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-01 / 205. szám
A bürokrácia ellen Az élettől idegen. A nép igényeitől elszakadt. Lélekk télen. Gépies. Kicsinyes. Hosszadalmas és nehézkes. Sorolhatjuk a jelzőket a bürokrácia rosszalló értelmezésének ismertető jegyei között. Közel másfél évtizede — a tanácsok létrejötte óta — f áradozunk azon, hogy a nép választotta testületek közgazgatása végérvényesen történelmünk lomtárába kényszerítse e jelzőket, s egész tevékenységével az ellenkezőjét bizonyítsa. A küzdelem nem volt hiábavaló, de további folytatását is számos jelenség teszi még indokolttá. Ezt bizonyítja az a jó néhány eset, amelyre a szentgotthárdi leírásban figyeltek fel, s amelynek tanulságai alapján még elszántabb harcra kelnek a bürokrácia minden hajtása ellen. Ehhez viszont több lehetőséget, nagyobb jogkört igényelnek. A tanácsok igyekeznek emberséges intézkedéseket hozni. Erre törekedtek akkor is, amikor az egyik községi végrehajtó bizottság az édesanya ápolási költségeinek megtérítésére a vele közös háztartásban élő, két, önálló keresettel rendelkező gyereket kötelezte. Közben azonban kiderült, hogy az ország más területein lakó négy gyermeknek is osztozniuk kellene a költségeken. Környezettanulmányt kértek az ottani tanácsoktól. Sajnos, a megkeresett tanács csak a harmadik, kicsit erélyesebb hangvételű kérésre volt hajlandó válaszolni. Közben úgy elteltek a hetek, hónapok, hogy az édesanya a restelkedéstől kényszerítve maga kifizette majdnem az egész összeget. A késedelmeskedő, a környezettanulmányt nehézkesen és hosszadalmasan eljuttató tanács talán nem is gondolt arra, hogy köziben egy idős asszonynak milyen kellemetlenséget szerez, anyagi veszteséget okoz. A tanácsi közigazgatás egyszerűségéről, a nép érdekeit szolgáló módszereiről, politikai, tömegszervezeti tevékenységéről pedig, minden bizonnyal maguk is sokat beszélnek, környezetükben bizonyítgatják. Nem felesleges és kicsiny-e annak a tanácsi igazolásnak a kiadása, amikor a postahivatal fuvardíjat fizet ki, s a tanácsoknak kell bizonyítania, hogy ez a költség nem több a szokásosnál. A kifizethető fuvardíjakat ugyanis rendelet szabályozza. Nincs ugyan rendeletben, de gépies, nem a nép igényeinek megfelelő, ahogyan a rábafüzesi, jakabházi öt idősebb állami gazdasági dolgozó ügyével bánnak, több, mint egy éve. Ők ugyanis 1950—56-ig a helyi termelőszövetkezet tagjai voltak, de az ellenforradalom idején a tsz iratai elkallódtak. 1959-ben földjüket felajánlották, és az állami gazdaságba mentek dolgozni. Tehát jócskán rendelkeznek már a nyugdíjjogosultsághoz szükséges tíz évvel, de tsztagságukról nincs hivatalos okmány. A tanács, a volt tszelnök, a könyvelő, és a brigádvezető igazolná, csakhogy ezt nem fogadják el. Hosszadalmas és nehézkes még a választók észrevételeinek, kérelmeinek, panaszainak összegezése s az azokra történő reagálás a tanácsokban. A tanácstagi beszámolókon elhangzottakat ugyanis felírják, s az intézés módjára a vb írásban válaszol. Ha járási, vagy megyei a tanácstag, akkor a közbeeső tanácsi szerveket is bekapcsolják a levelezésbe, értesítésekbe, még akkor is, ha az ügy nem mindig intéződik el, legalábbis kedvezően, megnyugtatóan. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha jelen volnának a helyi vezetők s rögvest tudnának válaszolni,intézkedni. Kevesebb lenne a papír, több és alaposabb a hatékony intézkedés. Minek nevezhetnénk, ha nem gépiesnek, amikor a különböző községi társadalmi és tömegszervezetek ugyanazt, a kérdést tárgyalják, — nem vitatjuk, hogy sajátos feladatainak megjelölése érdekében — s ugyanazok vesznek részt a vitában. A bajánsenyeiek, az őriszentpéterek, a rátótiak kezdeményezése bizonyítja, mennyivel eredményesebb az együttes tanácskozás. Időt nyernek, gondolatokat, ötleteket kovácsolnak megvalósítható egységbe, közösen sokkal többre képesek. Az egész csak a megszokott sablonok felrúgásába, a felesleges bürokrácia csökkentésébe kerül. Hány és hány ilyen, és ezekhez hasonló esettel találkozhatunk nap mint nap mindenfelé. Dicséretes, hogy a szentgotthárdi járásban határozottan szembe néznek velük, s szorgalmazzák, hogy legyen hatáskörük megszüntetésükhöz. D. M. A jövendő fáklyája 1930. szeptember . Már úgy látszott, hogy nincs kiút: a gazdasági világválság gőzhengere utolérte az angyalföldi munkást, az alföldi parasztot és csak idő kérdése, hogy mikor roppantja össze. Már úgy látszott, hogy némán fog a gőzhenger alá feküdni, mert annyi ereje sincs, hogy segélyért kiáltson. 1930 perzselően forró nyarán mintegy félmillió dolgozó ember — családtagjaikkal együtt a magyar nép egynegyede — nézett szembe azzal a — mi nemzedékünk számára elképzelhetetlen —, perspektívával, hogy a tél folyamán, ha addig nem történik valami, családjával együtt éhenhal. A nyomor megdöbbentő formában fakadt fel. Győrött 1500- an a munkanélküliek közül — kemény, büszke emberek —, azzal a kéréssel fordultak a városházához hogy adjanak nekik koldulása engedélyt. Karcagon 195-en írták alá azt a érelmet, amely így végződött: „Ha követéseinket nem teljesítik, zárjanak be minket a börtönbe, legalább ott nem fordulunk fel hen” Budapesten a tömeg péküzleteket vert tejjel, hogy egy falat kenyérhez jusson. „A nemzet egy nagy család, amelynek össze kell tartani. Mindannyiunknak türm és dolgozni kell, hogy közelebb jussunk cél■únkfhoz” — ez volt minden, amit Horthy Miklós afoméltósága mondani tudott a salarjáni munkanélküli bányászoknak A foméltóságú asszony nyomorenyhítő akciója 100 kis rongyos felruházása”, a „szegények karácsonyfája” — ez volt minden, amit a Horthy-rendszer „tenni” tudott az éhenhalállal küzdők érdekében. De volt egy erő, amely megálljt kiáltott az éhenhalálnak: a láthatatlan, a föld alá kényszerített, rendőrkopóktól hajszolt, börtönkamrákban gyötört, és mégis mindenütt jelenlevő, elpusztíthatatlan és megtörhetetlen párt, a Kommunisták Magyarországi Pártja. A csepeli viskókban, ferencvárosi barakkokban, hódmezővásárhelyi tanyákon kézről kézre jártak a sokszorosított röplapok: „Ki az utcára! Védekezzetek a véresen vagdalkozó rendőrkarddal, a földmunkás anyák testébe fúródó csendőrszuronnyal szemben!” A röplapok nyomán ökölbe szorított kezű emberek jelentek meg a Rákóczi-úton, kiszikkadt kubikusasszonyok nekimentek a csendőröknek Kiskundorozsmán, a csongrádi csendőröket csak a kivezényelt katonaság mentette ki a tömeg gyűrűjéből. 1930 elején az utcára mentek a munkanélküliek Szegeden, Debrecenben, Gyöngyösön, Szentesen, Miskolcon, Kiskunfélegyházán. Ha az éhezőket parlamenti interpellációkkal meg lehetett volna nyugtatni, a Szociáldemokrata Párt vezetői bizonyára nem határozták volna el, hogy tüntetést szerveznek. De a tömegek nélkülük is kimentek az utcára. A Szociáldemokrata Párt — bármilyenek voltak is vezetői — munkáspárt volt, a munkások sorsa nem lehetett közömbös számára. Így született meg a határozat: 1930 szeptember 1-én legyen néma tüntetés Budapesten és a munkásvárosokban. „Munkások! Munkanélküliek! Elvtársak! Nem csendes sétára, hanem harcos, bátor tüntetésre hív benneteket szeptember 1-én a déli órákban a Nagykörútra a Kommunisták Magyarországi Pártja. Tüntessetek a régi győzelmes elszántsággal: Munkát! Kenyeretfs. — hangzott a kommunisták szava. Meleg hétfői nap volt A 11 órára kitűzött tüntetés útvonalán már 9 órakor sűrűsödtek a járókelők. 10 órára az Andrássy út (a mai Népköztársaság útja) feketéllett a tüntetőktől. Fegyelmezett, komor fenyegető sorokban hömpölygött — egyelőre némán — a tömeg. 1.A tömegjáró erdő rengeteg, ha megáll, vér a gyökere. Termőföld talpa, tenyere. Százezer hegy a kenyere, itala nem férne ködnek, és a ködök bár hegyet födnek, a tömegnek nincs kenyere” — írta később a százezres tömegben menetelő József Attila. És egyszerre csakó megszólalt. ..Munkát! Kenyeret.” „Éljen a Szovjetunió!” „Éljen a Kommunista Internacionálé!” A tüntető sorok között — először bátortalanul, majd erőre kapva — egyszerre csak feszengett „... A föld fog sarkából kidőlni, semmik vagyunk, s minden leszünk...” „Jelentem, hogy 1930. évi szeptember hó 1-én déli fél 12 órakor a főparancsnok úr szóbeli parancsára 10 lovassal az Iparcsarnok melletti játszótérre lettem kiküldve” — írja feletteseinek Nagy Károly rendőrfelügyelő „Alighogy az Iparcsarnokot elhagytuk, az úttesten, a járdán és a pázsiton összegyűlt tömeg pfujozni és szidalmazni kezdett bennünket, mire én kardot rántottam... A tömeg „le a zsarukkal” szavakat kiabálta, az összetört vastag üveg- és márványlapokkal dobolódzva közeledett felénk, mire lőfegyver használatát rendeltem el... A tömeg csak akkor kezdett menekülni, amikor a sebesültek jajgatását hallották.” Darnyik János galgahévízi építőmunkás holtan borult a kövezetre. De a tömeg nem hagyta magát. A késő délutáni órákig folyt a harci barrikádharc a forradalmi pesti utcán. A budapesti proletárokkal egy sorban haladtak a vidéki éhezők. Győr, Pécs, Szeged, Miskolc, Debrecen, Kaposvár, Székesfehérvár többezres munkástömegei visszhangozták a pesti jelszavakat. Békésgyulán a tömeg a börtön elé vonult, a letartóztatott kommunisták kiszabadítását követelte. Sopronban a katonaságot vetették be a tüntetők ellen. És másnap már tudta az egész világ: a magyar proletariátus nem hagyja magát! A világsajtó első oldalon tárgyalta a budapesti eseményeket. A Pravda egész oldalas tudósításban számolt be a harcokról. Prágában szolidaritás-gyűléseiket tartották. Franciaországban, „Szeptember 1 Bizottságok” alakultak a magyar munkások segítségére. Il tiintploc Huilluliud megrázta az egész országot. Az uralkodó osztály pánikba esett. A koronatanács rendkívüli ülése foglalkozott a tüntetéssel. Soron kívül közmunkákat rendeltek el — és utasították a rendőrséget a fokozott fegyverhasználatra. A közmunkák később belevesztek az „m. kir.” bürokrácia szövevényébe. A fokozott fegyverhasználat viszont megvalósult: Balmazújváros és Nyírtura halottal tanúsítják. „ A múlt kísértete — a jövendő fáklyája" — így jellemezte a tüntetést Kun Béla. A fáklya még sokáig világított. Fénye azt az utat mutatta, amely a munkásosztály véglegesszabadulásához vezetett. Borsányi György, Párttörténeti Intézet tudományos munkatársa 1965. szept. 1. Szerda Egy emberként Viták, érvek és eredmények Csákánydoroszlón Csákánydoroszlón a mostani fő jelszó: még jobban öszszefogni. Minden tettükre, megnyilvánulásukra ez a jellemző. A felszabadulás előtti kétezer lelkes községben mintegy 300 cseléd élt, és körülbelül ugyanennyi summás, napszámos. A felszabadulás után kétezer hold földet és száznegyven házhelyet osztottak ki. Az egykori cselédek egy része már 1949-ben termelőszövetkezetbe tömörült, de ez a szövetkezet — sajnos jó néhány társával egyetemben — olyan volt, amelyik a nagy átszervezés idején az ellenérvek alapjául szolgált. De aztán — gyakran éles vitákban — tisztultak a nézetek, alakultak a vélemények. Ma például, éppen a viták hatására, a gépekre semmi pénzt nem sajnálnak Csákánydoroszlón, a gabonatermelést teljesen gépesítették. Mikor? Mikor? 1959-ben még többen kivonultak arról a tanácsülésről, amely 250 ezer forintot szavazott meg községfejlesztési alapból az új iskolához. „Építtessen az állam” — hangoztatták. Ma meg egy-egy tanácstagi beszámoló, fogadónap után így beszélnek: — Mikor kezdünk már járdát építeni? Itt lenne azz ideje, hogy felépítsük a tisztasági fürdőt, orvosi szaktanácsadónk sincs még. Ekkor a faluban fogorvosi rendelő is elkelne. A tervek szerint 1966-ban fogorvosi rendelő és lakás épül, 1967-ben elkészül a tisztasági fürdő, 1968-ban egy tornaterem. 1969—70-ben egy politechnikai oktatóterem. Ezenkívül évenként erejükhöz mérten utat, járdát építenek. Húsz év alatt 154 új ház épül, ebből 1962—64-ig 74. Az idén 22 új ház építését fejezik be, 6 közülük cigánycsaládoké lesz. Viszi-e a gép a munkaegységet? A tanács és a szövetkezet vezetői néhány évvel ezelőtt sokat vitatkoztak néhány szövetkezeti taggal. Többen úgy vélték, hogy a gép csak elviszi a munkaegységet, hogy a szövetkezetnek elsősorban a tagjaira legyen gondja, és ne az árutermelésre, hogy baromfit nem érdemes tenyészteni, mert elviszi a jövedelmet. A vitát, mint olyan sokszor, most is a számításokkal alátámasztott érvelés zárta le. Kiszámították például, hogy a baromfi kilója körülbelül tíz forintot jövedelmez. Próbaként aztán el is vállaltak ötezer naposcsibét. Ma ötezres tojóállományuk van, teljesen gépesített tojásgyáruk, s jövőre elkészül a második is. A gazdasági eredmények mellett talán a legbeszédesebbek a művelődés tényei. Néhány év alatt 74 felnőtt végezte el az általános iskola hetedik, nyolcadik osztályát, befejeződött a hároméves tszakadémia, s a második turnus is túljutott már az első osztályon. Zömében az utolsó öt-hat évben jöttek létre ezek az eredmények. Akkor tanultak meg — és tanulják ma is — jó helyi politikát kialakítani, jól vezetni Csákánydoroszlón. Szembeszállni az önzéssel, megkövetelni a fegyelmet, az egész község érdekét szolgálni úgy, hogy az egyéni érdekeltség elvét is valóra váltsák, nem volt könnyű, ma sem az. A pártszervezet, a tanács, a szövetkezet vezetőinek és tagjainak együttes érdeme, hogy ma már csak maradványaival kísért a múlt. Néhány éve még volt túlméretezett háztáji gazdaság, voltak felébe-harmadába művelt területek, voltak munkafegyelem-lazítók. Lassan megoldódtak ezek a problémák. A háztáji területet például az előző évi munkateljesítmények alapján állapítják meg. Ma már azzal kezdődnek a szövetkezet közgyűlései, hogy a vezetők beszámolnak a határozatok végrehajtásáról. Aztán néha kényelmetlen kérdésekre is válaszolnia kell egyik-másik szövetkezeti gazdának, mert kiszámítják például, mennyi kárt okoztak a közösségnek a hanyagok, a lógosok. Miből mit pótolhatnak Csákánydoroszlót az árvíz több hullámban látogatta az idén. 1600 hold ment tönkre. A falu vezetői egy emberként keresik a megoldást. Határozat is született már: több aprómagot kell fogni, menteni minden szem takarmányt, az állattenyésztésből pótolni kell, amit csak lehet. Több olajos magot, elsősorban tökmagot termelnek. Az öregebbek hófogó rácsokat gyártanak, a homok- és kavicsbánya termelési tervét felemelték. Az egész község ügye, mit miből pótoljanak. Szinte mindenkinek volt javaslata, elképzelése. Ennek alapján láttak munkához most is. Vágvölgyi László — A fejemre nőtt ez az ember már nekem is — meséli az öreg nyugdíjas tanító, akinek Nyomtató Péter, a titkár, valamikor tanítványa volt. — Na, nem a rossz értelemben, mondom én ezt a felnövést — emeli remegő kezét az öreg mester, — hanem hát úgy, emberségben, de talán még tudásban is. , , Gyermekkorában nemigen volt különb, mint a többi zsellérgyerek, csak talán a katányvirághoz hasonló kék szeme ragyogott fényesebben. Volt úgy, hogy a leckére rá se hederített, s emlékszem, egyszer istenesen ki is nadrágoltam, mert nyári dologidőben egyik cimborájával bekongatta a földeikről az embereket. Ha megmondja, miért verte félre a harangokat, talán elnézem neki a betyárságot, de nem szólt. Keményen hallgatott. No de ilyesmi előfordult más gyerekkel is. Egyébként tisztelettudó volt. Amikor legénysorba cseperedett, elszegődött a kacska kezű Csuka Ambrushoz kocsisnak. Itt kezdődött a kálváriája. Ehhez a gazdához járt dolgozni később a felesége is, akire szemet vetett a kacska kezű. És mit gondol, ez a halk szavú, csendes természetű ember úgy megvadult, hogy ha ki nem szedik a kezei közül a gazdáját, talán halálra tapossa. Tizennyolc hónapot ült, s amikor kikerült a tömlőéből, nem tudott megállni a falu első gazdái előtt. Summásnak szegődött, építkezéseken dolgozot, de mindig távol a családjától, s csak a nagy ünnepek vetették haza egy-egy napra. Úgy vettem észre, hogy görbén nézett az még énrám is, de nem volt időm vele soha beszélgetni. A felszabadulás után egyszer csak beállít hozzám harmadmagával. Azt mondja nekem: vegyen magához papírt, ceruzát tanító úr, mert most írunk csak igazán nagy dolgozatot. Csak néztem rá, nem értettem, de tudja, hogy akkor nem igen ugrálhatott az ember. Hát egyszercsak sorolja, hogy a faluban kinek kell földet hasítani az uraságéból. Itt a papír is — lobogtatta meg előttem a kormánypecsétes írást — s így történt, hogy húsz évvel ezelőtt én már csak írnokoskodtam hajdani tanítványom, Nyomtató Péter mellett. Sok lenne elmondani, mi történt húsz év alatt, de azt megemlítem még, hogy megint tanítványom lett egy pár év múlva, mert elvégezte a dolgozók esti iskoláján a nyolc általánost. Később is jött hozzám ilyen dolgokban, mert aztán meg a közgazdasági technikum levelező tagozatára iratkozott, s nem ment neki a matematika. Többször is el akarták vinni a járáshoz, de még a megyére is, hanem ő nem ment. Most is a tsz bognárműhelyében dolgozik. Aztán azt hiszi, megboszszulta itt a nagygazdákon a sérelmeit? Nem, az. Emberséges volt még velük szemben is. De a hitéből nem engedett. Nem, az. De nem úgy ám, hogy ezzel, azzal ijesztgetett volna. Vagy hogy mert ő a falu párttitkára, hát nincs apelláta semmire. Nem, addig beszélte, magyarázta igazát, amíg mindenki jónak látta az intézkedéseit. Most is mit csinált! Volt a községnek egy szégyenfoltja — ahogy ő nevezte — egy cigánycsalád. Putriban laktak, ott, kint a falu szélén a kubikgödörben. Hát egyszer csak — most egy éve — mit nem eszelt ki ez a titkár. Azt mondja a falunak, hogy hozzuk be őket ide, magunk közé. Hej, lett erre nagy zúgás. Megmondom, én magam se láttam jónak ezt a lépést, de az olyan, hogy keresztül viszi az akaratát. Persze, már mondtam, hogy nem hatalmi szóval. Kieszközölte a házhelyet nekik, bontásanyagot szerzett, s ő maga írt a cigány váltójára kezességet. S mit gondol, mi lett? Felépült a szoba-konyhás, kamrás ház, s a végén ezek a falusiak annyi használt bútort hordtak össze a cigányoknak, hogy még a padlásra is jutott belőle. Ez a titkár aztán eljárt vizitelni hozzájuk. De most már be-benéznek a szomszédasszonyok is. Én magam is kíváncsi voltam, hát tudja, mit láttam Szakáll Károly házában? Tisztaságot, uram. Tisztaságot, egy cigány házában. Ügy ám. Akár az asztalhoz is leülhetne az ember. Hát ilyen ez a titkár. Büszke vagyok rá, no. Az én tanítványom volt. Dávid József A TITKÁR VAS NÉPE.