Vas Népe, 1966. április (11. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-01 / 77. szám
Sikeres gyártmányfejlesztéssel erősíti piaci lehetőségeit a LATEX A piac szigorú törvénye, hogy a szebb, a jobb áru raktárba kényszeríti a gyengébbet. Jobbik eset, ha olcsóbban, vagy áron alul eladható. Megyénk egyik legnagyobb vállalatánál, a LATEX-nél is a termelés egyik legfontosabb irányadója a piac szigorú törvénye. A vállalatnak évről évre növekvő, hatalmas exportkötelezettségei és lehetőségei vannak. De nemcsak az export, hanem a belföldi igény is megköveteli a szebb, jobb, tökéletesebb árut. Ennek biztosítása a gyártmányfejlesztés feladata. Iparművészek, mérnökök, technikusok egész serege kell, hogy a sokoldalú munkának eleget tehessenek. Bonyolult kísérletek, számítások előzik meg az eredményeket. Ugyanis nem ér sokat az a gyártmányfejlesztés, ahol az új árut nem követi az esztétikailag szebb kivitel, a célszerűség, a kedvezőbb árfeltétel. Az exportpiac nagy versenye különösen szigorú ebben. A LATEX-ben tavaly takaróból, bútorszövetből és szőnyegből 287 mintát készített a gyártmányfejlesztés. Több közülük eléri a világszínvonalat. Bútorszövetből 33, takaróból XI, szőnyegből 7, padlókárpitszőnyegből 14 új mintát fogadott el a bel- és külkereskedelem. A vállalat össztermelésének mintegy 35 százalékát gyártja exportra. Ez több millió négyzetméter lakástextilt jelent. A LATEX állja a versenyt a piacon. Néhány év alatt megduplázódott az exporttermelése. Az eredményben jelentős része van a gyártmányfejlesztésnek. Rendszeresen negyedévenként készülnek a tervek, s vannak külön kutatási tervek is. A vállalat szoros kapcsolatot tart a nyersanyaggyártó üzemekkel, kutatóintézetekkel. Jelenleg a magyar polipropilén felhasználása foglalkoztatja legtöbbet a szakembereket. Az elmúlt évben már ebből az anyagból mintegy 16 ezer négyzetméter árut gyártottak, s elkészültek az első ilyen szőnyegek is. A takarógyártásban pedig sikerült elérni a maximumot: műszálból olyan velúr minőséget állítanak elő, amely megfelel a legfejlettebb világszínvonal követelményeinek. Egy új célgép, nyírógép üzembe állításával biztatóan alakulnak egy ugyancsak magyar viszkozműszál felhasználásának felújított kísérletei. Ez a munka különösen figyelemre kéltó, mert az előállított mintadarabok minősége vetekedik az import-nyersanyagból készült takarókéval. A munka értékét még növeli, hogy ebből az áruból évente 400—500 ezer négyzetméter exportra van lehetőség. A LATEX gyártmányfejlesztési szakemberei sikerrel fejezték be az elmúlt év kiemelt feladatát, az úgynevezett padlókárpit-szőnyeg előállításának kísérleteit. Az új szőnyegfajta felhasználása máris terjed az építőiparban. A csepeli, a budafoki és a siófoki új lakótelepeken használnak fel még ebben az évben nagyobb mennyiségű ilyen szőnyeget. Az idén üzembe állítanak egy angol gyártmányú szőnyegtűzőgépet, amelynek évi kapacitása mintegy 500 ezer négyzetméter kárpitszőnyeg. A gép nemcsak a hazai igények teljes kielégítését szolgálja, hanem exportra is termel majd. Az állandó kísérletek, a piackutatás segíti a LATEX gyártmányfejlesztési munká- ját. Jól képzett, szervezett gárda foglalkozik a növekvő igények kielégítésével. 14 országból érkeznek szaklapok és komoly saját dokumentáció is rendelkezésre áll, hogy lépést tudjanak tartani a mindig változó igényekkel. A gyártmányfejlesztés eredményei kitűnőnek mondhatók a LATEX-nél. Rendszeresen új, jobb áru kerül a piacra. Dicséretes munka ez, egyik legjobb segítője az új gazdasági reform sikeres megvalósulásának. Csengeri Ervin rlátogatóban... Már hagyományos, hogy évente legalább egyszer a megye határain túl is el kell menni egy-egy riportanyagért. Nevezetesen Hévízre, ahol többek között vasi tsz-parasztok is üdülnek. A télből kikéstem, s tavaszodván — a látogatást illetően — önkéntelen is arra gondol az ember, hogy ilyenkor nem hogy üdülni, de aludni sem igen ér rá a szántóvető ember. De hát ez csak volt a régi, kisparcellás egyéni gazdálkodás idején. Ma már a gépek, a traktorösök, s néhány ügyes szakember az egész falu helyett elvégzi a sürgős tavaszi munkát. Így nem véletlen, ha Hévizen március végén, április elején is találkozik az ember pihenő, üdülő parasztokkal. A kényelmesen berendezett Megyeri-villa — amit az Állami Biztosító Intézet bérel —, egész éven át a tíz önsegélyező-csoport tagjait szolgálja. Látogatásunk idején kenyéri, kemenesaljai, csákánydoroszlói, horvátnádaljai, dukai és döröskei tsz-tagokkal találkoztunk. Fel sem tettem a szokásos kérdést (hogy érzik magukat), s máris túláradó jókedvvel maguk mondták el, milyen nagyszerű dolog a jól végzett munka után kulturált környezetben minden kényelemmel kiszolgálva élvezni a pihenés örömét. Van olyan tsz-tag — mint például a csákánydoroszlói 70 éves Horváth János bácsi —, aki életében most üdül először, s azt mondja, ez olyan nagyszerű dolog, hogy öreg korára is megszokna az ember. Mások nem először vannak itt, s azt vitatják, hogy igen kevés az egy hét (ebből is elmegy az utazásra két nap), s így több tsz-ben máris úgy határozott a tagság, hogy 10 forintról 20-ra emelik az önsegélyezési csoport tagsági díját, s akkor az ipari munkásokéhoz hasonlóan a tsz-tagok is két hétig üdülhetnének. Az elgondolást csak dicsérni lehet, ami ha megvalósul, egy újabb lépés a szocialista társadalmat építő két alapvető osztály közt még meglevő életszínvonalbeli szintkülönbségek kiegyenlítésére. Egyébként Hémzen a Megyeri-villa tsz-tag lakói és a Vasas Üdülő gyári munkásai közt semmi különbség nincs. (Ugyanis a vasiak ide járnak étkezni, szórakozni.) Nincs sem öltözékben, sem magatartásban, de már kulturális vonatkozásokban sem. Együtt étkeznek, szórakoznak, lubickolnak is. Ha szükséges egyformán részesülnek gyógykezelésben is. A beszélgetés témája persze más-más, de így a jó, személyes ismeretségek útján jutnak ipari, illetve mezőgazdasági ismeretekhez. Mert szó ami szó, a különböző szórakoztató dolgokat is meg lehet unni, s ilyenkor jólesik egy kicsit a munkáról, hazai dolgokról is beszélgetni. A mi társalgásunkat félbeszakította a vacsorára hívogató csengő, s hamarosan elbúcsúztunk, mert étkezés után (az üdülő gondnoka tájékoztatása szerint) szívet-lelket gyönyörködtető jó mulatság várja az üdülőket, amiről már majd csak otthon, a gyerekeknek, hozzátartozóknak mesélnek ... (d) 1966. április 1. Péntek A megyei Népi Ellenőrzési Bizottság tegnapi üléséről A Vas megyei Népi Ellenőrzési Bizottság tegnap délelőtt ülést tartott Szombathelyen. Az ülésen az elnöki beszámoló után Kiss Károly, járási NEB-elnök előterjesztése alapján megtárgyalták a celldömölki járási Népi Ellenőrzési Bizottság vizsgálatszervező tevékenységét, majd Dömötör János, az MNEB elnökhelyettese a II. negyedévi operatív munkatervet ismertette. Fiatalos termelés'' tanácskozása Csepreg A KISZ szombathelyi járási végrehajtó bizottsága ma délután fél kettő órai kezdettel termelési tanácskozást tart Cseprege, az Állami Gazdaság központjában. A tanácskozáson értékelik a szombathelyi járás fiataljainak termelési tevékenységét, majd megjutalmazzák a kimagasló eredményt elért fiatalokat. VAS NÉPE 3 Nyitott ablak Lengyelországra! Beszélgetés S. A. Sochackival Zengő verseik mutatták be őket Szovjet íróvendégeink között __ Ide járok legtöbbet, én mindig örömmel és szívesen látogatom meg a Vas megyeieket. Szombathelyt meg különösen szeretem, hiszen tizenegy esztendővel ezelőtt ide vezetett az első vidéki utam. Önök ugye így mondanák: kiszállásom. ..? Dr. Stanislaw Andrzej Sochacki, a Lengyel Tudományos Akadémia tagja, a Lengyel Külügyminisztérium munkatársa, a Lengyel Kultúra helyettes igazgatója kezdte így a beszélgetést, amelyre egy rendezvény után a Szombathelyi Tanítóképző Intézetben adódott alkalom. Az idén tizenöt éves a Lengyel Kultúra, amely hivatott tájékoztatni a magyar közönséget lengyel barátaink gazdasági és kulturális fejlődéséről, eredményeikről és mindennapjaikról. Kevés olyan település van országunkban, ahol ne hallottak volna a Lengyel Kultúráról, ahol ez alatt a tizenöt év alatt ne tartottak volna előadást, filmvetítést, baráti találkozót. S ebben az eredményekben gazdag tizenöt esztendőben benne van Sochacki elvtárs tizenegy éve is. A tudós fiatalember ismeri hazánkat, szereti népünket, rengeteg barátot szerzett. S ez a barátság nemcsak személyhez kötött, hiszen mikor beszélünk róla az egész lengyel népre gondolunk. — Igen, a kapcsolatok! Különböző emberekkel és sokféle társadalmi és kulturális szervezettel. Különösen jó kapcsolataink vannak Vas megyében a Tanítóképző Integettel, a Hazafias Népfronttal és a művelődési otthonokkal. És sokféle területen érdeklődünk egymás munkája iránt: közeledünk és közös nyelvet tanulunk az irodalom, a zene vagy a filmművészet terén. — Mi jellemző ezekre a kapcsolatokra ? — Hogy most már nem felvenni kell őket, hanem elmélyíteni. Hogy a területek differenciáltabbá váltak, s már nem általános tájékoztatókat kell tartanunk, konkrétek a kérdések, az igények... Szépen illusztrálja ezt a „konkrétságot” a Tanítóképző Intézetben lezajlott legutóbbi rendezvény, filmbemutató és kiállítás modern lengyel festők illusztrációiból. Az igazgatóhelyettest az intézet diákjai így szólítják: Sochacki tanár úr — mintha csak itt tanítana, naponta köztük lenne. És a már megkezdett szakmai barátkozást továbbviszik, gazdagítják, szélesítik. Tematikát dolgoztak ki a további előadásokra, találkozókra: áprilisban a lengyel irodalommal és könyvkiadással ismerkednek a képzősök. Mint ahogy tették most, mikor a lengyel iskolaügyről, s népművelésről érdeklődtek. Meg az ifjúságról: hogyan vesznek részt Lengyelország társadalmi életében, milyen a művészeti tevékenységük, van-e lehetőség arra, hogy személyesen is találkozhassanak lengyel pedagógusokkal, fiatalokkal. .. — Nyitott ablakot szeretnének Lengyelországra, s amenynyiben módunk adódik — és most már egyre inkább módunk adódik erre — minden kíváncsiságot kielégítünk. Mert nagyszerű dolog ez, hogy a jövendő tanítók és népművelők így érdeklődnek országunk, népünk iránt. Hiszen ezek a fiatalok néhány év múlva kikerülnek az iskolából, s leendő munkahelyükön sem feledkeznek meg rólunk. Lám, így gyűrűzik, így mélyül a barátság az önök népével. ..! Sochacki elvtárs nemcsak köztünk él: szenvedélyesen érdekli a magyar múlt, a jelen és a jövő. S ez az érdeklődés nem passzív: a magyar és a lengyel nép történelmi barátságáról, kulturális és egyéb kapcsolatáról már három könyve jelent meg Magyarországon, magyarul. A könyvek címei: Liszt Ferenc és a lengyelek, Magyarok és lengyelek a felszabadulási harcban, s Fejezetek a magyar—lengyel fegyverbarátság történetéből. — Hajlamosak vagyunk arra — mondja —, hogy ha a két nép kapcsolatáról beszélünk, akkor csak Bem apóra meg Báthoryra gondoljunk. Az utolsó könyvemben a 19-es kapcsolatokról írtam, hiszen a barátság, a fegyverbarátság nemcsak a régmúlt történelemben volt meg. A háború alatt rengeteg lengyel menekült talált itt ideiglenes vagy végleges otthonra. Itt, Vas megyében is, Szombathelyen, Sárváron, Répcelakon, Oszkón, Gencsapátiban... Kicsit idegen akcentussal, de hibátlanul sorolja a helységneveket. Így beszél magyarul is. — Reggel nagy sétát tettem az önök városában. Általában évente egyszer fordulok meg Szombathelyen, s én más szemmel tudom nézni a változásokat, mint az, aki állandóan itt él. Mikor legelőször jártam itt, 1955-ben, még a háború nyomaival is találkoztam. Ma meg? Mindenütt óriási építkezés, palota a kultúrának, az egészségügynek, lakások... jó sétálni maguknál! Kérdezem, mikor jön legközelebb? Májusban. A Hazafias Népfronttal közösen több vidéki rendezvényt bonyolítanak le. Varsó újjáépítéséről, a háború és a fasizmus ellen szólnak majd ezek a találkozók, előadások, rendezvények. B Nem nehéz hát így búcsúzik ki tőle, s a Lengyel Kultúrától: a viszontlátásra! Szakály Évi MAGAS TERMET, rövid kefefrizura, meleg hang: Robert Rozsgyesztvenszkij az Egyetemi Színpadon szaval. A magyar fülnek talán kissé szokatlan a ritmus, a dallam olyan erős hangsúlyozása, ahogyan ezt Rozsgyesztvenszkij teszi, ám az orosz költészet, az orosz versmondás népszerű stílusa ez. A hallgatóság mintegy felül a versek ritmusának hullámvasójára, s engedi sodortatni magát az érzelmek magassága és mélységei felé. Személyesen is részt véve, érthetőbb hallatlan népszerűségük. Közismert, hogy legutóbb, a Költészet napján, tizennégyezer hallgatójuk volt. A Rekviem című verséhez néhány szót mond bevezetőül. Odahaza van egy fénykép, amelyen édesanyja hat fiútestvére látható. A képen még kicsik, a legidősebb sem több tizennégy esztendősnél. Nem ismerte őket, hiszen a második világháború idején ő még nagyon pici volt, ezek a fiúk viszont már mind a frontra mentek. Csak egy tért vissza közülük. Hozzájuk, a halott nagybácsikhoz írta ezt a sodró erejű, nemesen patetikus Rekviemet. Kötelességének érezte emléküknek áldozni, s ahogy fogalmazta: „az anyák emlékének, mert nincs mérleg, amelyen az anyák bánatát meg lehetne mérni”. Kérdésünkre válaszolva önmagáról beszél. — Szüleim is, mind a ketten, a fronton voltak. Engem egy gyermekotthonba vittek. Írtam verset, amelyet a tanárom beküldött az Omszkaja Pravda című helyi lapnak. A verset közzétették és én tizenhárom régi rubel honoráriumot kaptam... Azonnal odaadtam a fasizmus elleni, Védelmi Alap számára, s így azzal büszkélkedhettem társaim, s önmagam előtt, hogy hozzájárulhattam a fasizmus felett aratott győzelemhez. A versírást azóta sem tudtam abbahagyni, jóllehet szüleim még néhány évvel ezelőtt is sürgettek, „mikor kezdtek már végre valami társadalmilag hasznos munkát végezni”. AHMADULINA IS, a szovjet íródelegáció költőnő-tagja arról beszél mosolyogva, hogy szülei meglehetősen sokáig ellenezték a kissé megfoghatatlan költői pályát. Versében azonban — amelyből most itt, az Egyetemi Színpadon előbb Jancsó Adrienn magyarul, majd Bella Ahmadulina oroszul mondott el részleteket — meghatott emléket állít őseinek Családfám címmel. A versből kitűnik, hogy olasz, orosz és tatár ősök ivadékaként látta meg a napvilágot, s csinos arcán a keskeny vágású szemek máig is emlékeztetnek az Ahmadullahok tatár eredetére. Az egyik hozzá intézett kérdés, amelyet cédulán küldtek a színpadra, így hangzott: „a költőnők egyenragú társai-e férfiköltőknek?” — Azt hiszem, az orosz irodalom múltja ékes bizonyság arra, hogy a költőnők teljesen egyenrangúak lehetnek, hiszen Cvetajeva és Ahmatova példája is ezt igazolja. Magam is költőnek és nem költőnőnek vallom magamat. Egy másik kérdés a szov-' jet irodalom úgynevezett$. hullámáról érdeklődik- Szer-1' 3 gej Antonov, a kitűnő prózaíró — Üresjárat című elbeszélésének már filmváltozatát is láthattuk — válaszol először: — Kissé divatosnak tartom ezt a meghatározást, amelyben bizonyos politikai és esztétikai mellékízt érzek. Kétségtelen, hogy jelentkezett az orosz költészetben egy új generáció és ennek olyan kiváló képviselői vannak, mint Voznyeszenszkij, Vinokurov, Jevtusenko vagy az itt ülő Rozsgyesztvenszkij és Ahmadulina. Sokan azonban új hullám alatt azokat a szerzőket értik, akik bíráló jellegű írásokat tettek közé. Egyesek ilyen alapon még engem, az ötvenéves írót is az új hullámosok közé sorolták. Ezért, ez az elnevezés nem megfelelő. ROZSGYESZTVENSZKIIJEL és Ahmadulinával erről az új generációról beszélgetünk. Gondolatmenetük lényege a következő: a Szovjetunióban a költészetnek mindig is óriási társadalmi szerepe volt; a személyi kultusz időszakában nem volt módja ezt az oly hasznos társadalmi hatását kellőképpen érvényesítenie. A XX. kongresszus olyan lehetőségeket nyitott meg, amelyekkel nekik, az akkor induló fiataloknak csak élniök kellett, s a társadalom érdeklődése ismét magasra szökkent. Nemcsak a fiatalok, hanem általában a költészet iránt. Pausztovszkijt, Jeszenyint és még jónéhány klaszszikust például, bármilyen példányszámban adják is ki a Szovjetunióban, egyszerűen nem lehet megkapni. Ha egy könyvesboltban valaki érdeklődik ezek iránt a könyvek iránt, azt feltétlenül „naiv külföldi”-nek tartják. B. L. Rozsgyesztvenszkij és Ahmad ulina a pesti utcán. (Regős István felvétele)