Vas Népe, 1966. május (11. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-01 / 102. szám

A Központi Sajtószolgála munkatársa május 1. alkalmá­ból felkereste Gáspár Sándor elvtársát, az MSZMP Politika Bizottságának tagját, a SZDI főtitkárát s néhány kérdést in­tézett hozzá. Az alábbiakban ismertetjük Gáspár elvtánsnal a kérdésekre adott válaszait. Milyen gondolatok jegyében ünnepüik az idei május else­jét a Szakszervezeti Világ­­szövetséghez tartozó szakszer­vezetek? — Hetvenhat esztendeje­­ nemzetközi proletariátus mindig közösen ünnepli ezt a napot Hogy ebben a háromnegyed évszázadban mi minden történt — és éppen a munkásosztály ereje, alkotóképessége és nem­zetközi szolidaritása jóvoltából —, azt nemhogy egy nyilatko­zat, de többkötetes könyv is nehezen foglalhatja össze. Mégis: gondolataink ilyenkor végigvágtatnak ezen a 76 éven, benne a két világégés szörnyű­ségein, de az azokból mindig hatalmasabban és győzelmeseb­ben kikerülő nemzetközi mun­kásmozgalom útján is. Persze, szép ünnepi szóként is cseng­het ez a megfogalmazás, mert a „hatalmas”, a „győzelmes” kifejezés nem mondja el azt is, mennyi szenvedés, küzdelem és véráldozat kellett a mai eredményekhez. Mert a tőke elleni küzdelem dédapáink kora óta egyre bonyolultabb lett, egyre magasabb követelmények elé állítja a dolgozó milliókat.­­ A hetvenhat évvel ezelőtti első közösen ünnepelt május el­seje jelszavát a Kommunista Kiáltvány közismert zárósorát kell idézni talán legelsősorban: „Világ proletárjai, egyesülje­tek!” Ez a jelszó születése óta mindig aktuális, de nehéz lenne olyan időszakot kiválasztani a munkásmozgalom történetéből, amelyben időszerűbb lett volna, mint napjainkban. A tőke nem­zetközi méretekben ellentáma­dásokkal próbálja csökkenteni az új társadalmi rend előretö­résének ütemét és ezek az el­lentámadások nem egy ország­ban bombák hullását, asszonyok és gyermekek napalm és gáz okozta halálával járnak, másutt lemészárolt munkások, értelmi­ségiek, kommunisták és szak­­szervezeti aktivisták tömegsír­jait jelentik. Ezért a nemzet­közi feszültség növelésére irá­nyuló törekvések mindenütt ár­tanak a szocializmus ügyének , s mi május elsejét akkor ün­nepeljük méltón és a mai hely­zet adottságainak megfelelően, ha gondolataink központjába állítjuk az imperialista törek­vések visszaszorítására, a dol­gozó százmilliók harci szelleme erősítésére oly fontos egység kérdését; a szolidaritás sokféle formájával, megnyilatkozásával állunk ki mindenekelőtt a viet­nami nép, de Indonézia és min­den más nép haladó erőinek ol­dalán. _ Május elseje, a nemzetközi munkásünnep a gyakran ismé­telt kifejezés szerint a munka ünnepe. De nem akármilyen munkáé. A zászlók és virágok ezen a napon azt az alkotó em­beri munkát köszöntik, amelyet csak békében lehet végezni és amelyet a békéért végeznek. Ezért nálunk május elseje — akárcsak a szocialista építést végző többi országban is, a nemzetközi szolidaritás és a sa­ját békés építőmunkánk kettős ünnepe, szocialista társadal­munk eredményeinek természe­tes, nagy szavak nélküli dísz­szemléje is. _ a SZOT és a KISZ Köz­ponti Bizottsága április ele­jén felhívással fordult a dol­gozókhoz az MSZMP IX. kongresszusa tiszteletére ki­bontakozó munkaversennyel kapcsolatban. Hallhatnánk-e Gáspár elvtárstól valamit a kongresszusi munkaverseny eddigi tapasztalatairól? — Az idei munka­verseny —­­ benne a pártkongresszusunk­­ tiszteletére bontakozóban levő versenymozgalom — lényeges vonásairól már több nyilatko­zat hangzott el, merőben újat mondani Így hát nem lehet ró­la. Néhány fontos vonásra mégis fel kell hívni a figyel­­­­met. Ilyen például az, hogy az 1966-os termelési feladatokat az­­ üzemekben — műszaki konfe­­­­renciák, termelési tanácskozás­­­sok ezrein — alaposan és gon­dosan tanulmányozták, megvi­­­­tatták, kitűnő javaslatokkal egé­­­­szítették ki. — Hogyan tovább? A verseny­­ — vele a tervteljesítés — sor­­­­sa szerintem most már elsősor­­­­ban a gazdasági vezetők kezé­ben van, hiszen az ismert fel-­­adatok (a termelékenyebb mun­­­­ka, a takarékosabb gazdálkodás, a jobb minőség, az exportfel­­­adatokra irányítandó nagyobb­­ figyelem) csak a munka jobb­­ megszervezésével és folyamatos­­ anyagellátással teljesíthetők.­­ Igen fontosnak tartja a Szak­tanács annak — a szocialista f­elosztási elvből fakadó — alap­­­gondolatnak az érvényesítését, hogy magasabb anyagi és er­■ kölcsi elismerésben részesüljön­­ az, aki többet és jobbat ad a­­ társadalomnak. Meggyőződésünk, hogy a hazánkhoz, rendsze­rünkhöz, a haladás gondolatá­hoz hű dolgozó milliók megér­tik és átérzik a versenymozga­lom jelentőségét, valóra vált­ják az egész népünk javára végzett, a maguk javuló életét is szolgáló, valamennyiünk ér­dekeit és békénket munkáló erőfeszítések céljait. Kívánom mindazoknak, akik ezeket a so­roka­t olvassák, hogy jó erőben, egészségben teljenek munka­, napjaik és derűs, szép ünnepük­­ legyen az 1966-os május elseje.^ — Miben látja a termelés, a­­ munkaverseny segítésén túl­­ a szakszervezetek legfonto-­­ sabb és legidőszerűbb fela- a­datait, különös tekintettel a­­ dolgozók érdekvédelmére? 5 — Ha már a kérdés külön-^ választotta a két problémacso- $ portot — én inkább összekap- ^ csolnám — ,,a termelés segí-­ tése” nem olyan címszó, amely § valahol fényévnyi távolságban ^ jár a munkás érdekvédelmétől,^ sőt, szeretnénk ha megvalósul-^ na, hogy mindenki megértse a ^ két cél szoros összetartozását, ^ és kölcsönhatásukat. Nincs ná-^ lünk olyan termelési feladat, ^ olyan versenymozgalom, amely­ ^ nek megoldása, szervezése ne^ válna közvetlen vagy közvetetté módon a dolgozó ember javára, és nincs, de nem is lehet olyan s jól végrehajtott szakszervezetis érdekvédelmi nevelési feladat, s amely ne kamatozna jól és tár­s­tolásban egyre jobban a termelő­i munkában. Mégis, túl széles a 8 kérdéscsoport ahhoz, hogy min­s­den alkotóelemét sorba vehes­­­­sük. Célszerűbbnek tartom,­­ hogy az új gazdaságirányítási­ rendszer megkövetelte szakszer- ^ vezeti teendők néhány már ki- t alakuló körét világítsam meg. ^ — Szakszervezeti mozgalmunk , az MSZMP megalakulása, a ^ konszolidáció évei óta fokozato-o­san a helyére került, tevékeny­ ^ régi területe megnőtt, jogaié ugyanígy szélesedtek. Bízvást­­ elmondhatjuk, hogy a szakszer­ s vezetek megkérdezése nélkül s úgyszólván sehol sem döntenek. s Ez jó is — de nemcsak jó. Örü­­­lünk a növekvő jogköröknek és 8 a velük együtt jelentkező fele-­ lősségnek, hiszen mindkettő a 8 nép érdekében végzett munkáé mutatója. De nem örültünk an­é­nak hogy - kis túlzással szó -é va — néhol még a postás fel-^ adatkörét is a szakszervezeti­ bizottságokra ruházzák. Ez kissé­­ sok a megtiszteltetésből. Rf$ kell lennünk, hogy pontosabban s meghúzzuk a szakszervezeti ^ munka határait, s ez nem esz^ könnyű feladat, de meg kell­­ birkóznunk vele, különben tény-s leges teendőinktől vesszük el­­ az energiát, az időt, üzemi nyel-s ven a „kapacitást”. Pedig a kö-­ vetkező években igen nagy fel-­­adatok teljesítését várja el tő-­ lünk népünk, pártunk — joggal — Ezekről jó néhány gondo­latot. Világos, hogy a politikai nevelőmunkán javítani kell — az sem titok, hogy a termelést jobban segíteni az üzemi de­mokrácia szélesítésével, újabb százezrek aktivizálásával lehet csupán. S amilyen mértékben a vállalati hatáskör nő , fo­kozódnia kell a szakszervezeti munka hatékonyságának is. Ezért a vállalati tervek kiala­kításába és a megvalósítás elő­készítésébe sokkal több fele­lősséggel és kezdeményező erő­vel kell beleszólnunk. Az új irányítási rendszernek az a módszere, hogy az irányítás jogkörének jelentős részét de­centralizálja, egyúttal a felelős­ség decentralizálását is jelenti. Egyszerű példával: ma még oda lehet állni egy üzem munkásai elé azzal, hogy „nincs nyere­ség, mert nem kaptunk anyag­kiutalást”, de egy-két év múl­va már nem lehet a felső irá­nyításra tolni a felelősséget — nem lesz kibúvó. Ez a követel­mény az egész évi munka olyan szervezését igényli, hogy a vé­gén ne legyen szükség kibú­vókra. Sok lesz a tennivalónk a szociális helyzet, a munkás­védelem, az üzemegészségügy javításában — és ha valamit általában az elkövetkező hóna­pokról mondhatunk, az az, hogy ideje lesz a saját feladatok tu­datos, alapos felmérésének, megismerésének minden beosz­tásban és minden területen. — Befejezésül kívánok még egyszer olvasóiknak — új fel­adataik teljesítésében — ered­ményes munkát, sok örömet és személyes boldogságot. U. L. Ma időszerűbb, mint valaha: Világ proletárjai, egyesüljetek! A magyar szakszervezetekre nagy feladatok várnak Gáspár Sándor elvtárs nyilatkozata 1966. május 1. Vasárnap VAS NÉPE ­i élüzemeink: a MÁV szombathelyi csomópontja Bálint Imre intéző, rendel­kező forgalmi szolgálattevő 1964-ben és 1965-ben Kiváló Dolgozó oklevelet kapott, most pedig miniszteri elisme­résben részesült kiváló mun­kája elismeréséül. Hiba nél­küli, lelkiismeretes munkájá­val ő is jelentős mértékben hozájárult az élüzem cím el­nyeréséhez. Fent: Szentgotthárdi Selyem­­gyár: az egyik felvető. 3 A­z ablaknál ül, nézi a szemközti fák hajladozó ága­it. Micsoda jelkép: a természet integet Unger Ká­­rolynak, a hetvennyolc éves veteránnak! Mintha hívná, mintha csalogatná ki a zöld­be, a kellemes, langyos napsütésbe, virágos mezőkre, árnyas lombok alá... A tisztes, szép öreg menne is. Menne is, ha tudna. — Nemrégen lementem, de feljönni nem tudtam már. A mentők cipeltek föl a máso­dik emeletre... E tömörség mindenre vá­lasz. Unger Károly élete be­záródott immár ebbe a kis szobába. Reggel ugyanúgy fel­öltözik, mint mi valahányan, tisztálkodik, reggelizik és odahúzza székét az ablakhoz. Ez minden, képletesen ez a lehetőség tágítja ki az alig négy­­szer-ötméteres szobát. Rövid ideig osztoszkodunk ebben a magányban. Elgon­dolom, felőrli ez az állapot az ember idegeit. Felkészül­ten várom a panaszáradatot, a hajdan lobogó, rendkívül mozgékony Karcsi bácsi méltatlankodását e lehetetlen ál­lapotok miatt. S uramisten, ez az ember még ma is cso­dálatra méltó, még ebből a helyzetből is kiemelkedő nyu­godtsággal, természetességgel viseli az öregség-betegség szabta terheket. Panaszkodni nem tud, sőt, amikor felem­lítem jövetelem célját, hogy a régi szép májusokról sze­retnék hallani valamit, egyszeriben élénk lesz, mintha megfiatalodna. Az az érzésem, ha most kellene megtennie a hosszú lépcsőutat a második emeletre, hát képes lenne rá. Ifjak, fiatalok, a veteránok után jövő nemzedékek, figyeljetek jól. Nektek, nekünk, mindannyiunknak példá­ja lehet ez az ember. Amit mond: a történelem idézte, de úgy érzem, m­ég annál is több talán. Neki a sanyarga­tó élete ment rá. Mit, hogy nem értitek pontosan, miről van szó? Nem, nem a forradalomnak kimagasló vezéregyé­nisége Unger Károly. Nem sértem meg, ha azt írom róla, hogy közkatonája volt ő a forradalomnak, egyszerű mun­kás élete kései szakaszáig, betűszedő nyomdászként fél évszázadon át szívta a nyomdák ólomdús — nem ózondús! — levegőjét, és örök harcban állt kenyéradóival, úrral, dölyfös gyárossal, kapitalistával. A szervezkedő munkások egyik tekintélyes alakja volt. S­asszeme majdnem fiatalosan villan, hangja még majdnem érces, csak néha fulladó, oly jó hallgatni, hogy akár félnapszám itt ülnék vele, nézném a bó­­longató hajtásokat a szemben levő fákon. Az első május elseje Sopronban érte. Négyéves inas­kodás után akkor szabadult. A munkások kivonultak az utcára, zászlókat és táblákat vittek magukkal, kórusban jelszavakat kiabáltak. Unger Károly közéjük állt, s ma is tisztán, világosan emlékszik egy jelmondatra, amit a többiekkel együtt harsogott ő is a soproni utcákon: „Él­jen az általános, titkos községenkénti választójog!” — Május másodikén pedig már sztrájkba léptünk. Két koronás béremelést kértünk a tulajdonostól. Elhallgattak az üzemek, csönd lett. Csak a tárgyalások folytak. Az egyészség hamar megszületett. A követelést teljesítették az­zal a feltétellel, ha viszont a szerződésben előírt egyéves kö­telező tartásról lemondanak a segédek... Az idősebb mun­kások beleegyeztek... A sorsa az lett, mint a legtöbb nyugtalan munkásé. A következő május elseje már Bajorországban köszönt rá. Ott tiltották akkor még a kivonulást, a tüntetést. Ám a munkások mégis kivonultak. Hajnalban felkeltek, kimen­tek a közeli hegyekbe, a bontakozó természet harsogó zöld­jébe, virágot szedtek, énekeltek, feldíszített kalapokkal tértek vissza nyolcra, mire kezdődött a munka. Legalább ezen az egy napon melléjük szegődött a derű. — 1908-ban kerültem Szombathelyre. Jaj, hát az itte­ni május elsejék is nagyon iz­galmasak voltak. A Rumi úti munkásotthonban szoktunk gyülekezni. Megfogadtuk a tűzoltózenekart, úgy vonultunk ki az oladi dombra. Ott aztán ittunk, ettünk, táncoltunk. Jó volt nagyon. Hogyan is van? Az idő megszépíti az embereket... A távolban már minden szépnek látszik. Csak szépet idéz­­nek a régi májusok? Csodálkozással néz rám, mintha nem értene, majd megfontolt, okos beszéddel ezeket mondja. — A mi életünk harc volt, de a május elsejék szépek voltak. Mert mi még azokkal is harcoltunk ám. A szom­bathelyi veteránok tudják, kik voltunk mi. A nyomdászok mindig szellemi vezetői voltak a munkásság mozgalmai­nak ... É­s Unger Károly e szervezett nyomdászok között is kiemelkedő egyéniség volt. Köze volt ahhoz, hogy szervezeten kívüli nyomdász nem dolgozhatott a nyomdában. S 1933-ban, amikor az úri kívánságra szétrob­bant a nyomdászok szép kollektívája, neki távozni kellett, Pestre került a Népszava nyomdába. A mai fülnek kissé idegenek azok a szavak, melyek elröppennek a veterán s­zo­bájában. „Kényszeregyezség”* „csőd”, „sztrájktörők”, szakszervezeti megrendszabályozás”* „sztrájktanya” stb. Unger Károly számára ezek a fogalmak ma is mást jelentenek, mint a mi nemzedé­künknek. Harc, küzdelem, ellenállás, keménység és vas­akarat tartalmasul e fogalmakban. A legszebb május elseje mégis a negyvenötös volt Unger Károly számára. Akkor már ismét Szombathelyen élt, negyvenegyben ugyanis titkos küldetéssel viszakerült a nyomdához. Számára is véget értek a nyilasokkal folyta­tott szenvedélyes szócsaták, nyíltan kiállhatott munkatár­sai elé, mint a kommunista párt tagja menetelt a fel­vonuló május elsejei tömegben. Amiért küzdött, amiért har­colt a szervezett munkásokkal együtt, beteljesedett. 1952-től nyugdíjas, de még 1960-ban is dolgozott a szombathelyi nyomdában. Hetvenkét éves korában még helytállt, ha az élet éppen úgy kívánta. Késő éjjel hány­szor ballagtunk együtt hazafelé! A város aludt, s Karcsi bácsi az életről mesélt. Az életről, amely összefonódott a felnövő munkásosztályéval, sorsa azonos volt a munkás­­sorssal, amely most huszonegy éve szabadult meg végkép a béklyóitól... Az ablaknál ül, nézi a hajladozó fákat. A háztetők fölött látja a toronydarut is, amely az épülő irodaháznál emeli a betongerendákat. A házat még nem látja, várja, mikor magasodik a háztetők fölé... Időnként ellátogat­nak hozzá hajdani munkatársai, a még járni tudó vete­ránok. Friss virágot, életet hoznak e csöppnyi szobába, hírt adnak a világ eseményeiről. fjak, fiatalok, fiatal nemzedékek, emeljétek m.*« ka­lapotokat a veteránok előtt — tisztelettel köszönt­sétek őket e szép májusi napokon. Pósfai H. János •iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiif iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiif iiiiiimiiin Egy veterán ablakából !

Next