Vas Népe, 1966. május (11. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-17 / 115. szám
Hangverseny a tizedik évfordulón Megvalósulnak Kodály Zoltán zenepedagógiai eszméi Többszörösen is jelképes és ünnepi esemény volt a Hámán Kató utcai Általános Iskola ének-zenei tagozatának május 14-i jubileumi hangversenye Szombathelyen a Művelődési és Sportházban. A nézőtér soraiban ott ült Kodály Zoltán Kossuth-díjas zeneszerzőnk. Jelenléte annak a nagyszerű munkának az elismerését jelképezte, amely hazánkban az utóbbi évtizedben széles körben kibontakozott ének-zeneoktatásunkban, s közelebb vitte a megvalósításhoz nagy énektanítónk elképzelését: a zene legyen mindenkié. Jelképesen összegezte ének-zene tanítóink eddigi erőfeszítéseit, amelyek Vas megye párt- és állami szervei támogatásával — mint a hangverseny, valamint a kiállítás mutatta —, elismerésre méltó eredményekhez vezettek. Jelképezte közvetetten azt a fejlődést is, amely szocialista rendszerünkben egész művelődésügyünkre — s ezen belül ének-zenekultúránkra — különösen jellemző. A hangverseny előtt a Hámán Kató utcai iskola énekkarának három fiatal dalosa lépett Kodály Zoltán elé. Megkérték, engedje meg, hogy kórusuk ettől a naptól kezdve, az ő nevét viselhesse. Kodály Zoltán rövid válaszában hangsúlyozta, hogy nem híve a túlzott személyi tiszteletnek, inkább azt tartja fontosnak, hogy az ének és zene terjesztésében jeleskedjenek fiataljaink, majd zászlót adott át a kórus küldötteinek, s ezzel teljesült a Hámán utcai dalosok kívánsága. Erdélyi Béla, a megyei tanács vb elnökhelyettese üdvözlő szavai és Illyés Gyula: Bevezető egyKodály hangversenyhez című versének előadása után megkezdődött a hangverseny. Kodály: Gergelyjárás, Zöld erdőben és Lengyel László című kórusműveivel lépett színpadra az énekzenei tagozat nagykórusa, majd zeneszámok hangzottak el (Weiner Bordal és Lakodalmas című műve), ezt követte a kamarakórus, a IV. osztályosok kórusa, a VI. osztály népi tánccsoportja, a VII—VIII. osztály két Bartók kórusszáma. A változatos és gazdag műsor első részében az iskola felvonultatta kórusait táncosait, zenét tanuló növendékeit, volt tanulóit, s a szünet előtti utolsó szám Kodály: A magyarokhoz című énekkari műve előadásához a meghívott négy szombathelyi általános iskola kórusait is, jelképezve az eleven kapcsolatot részben a volt növendékekkel, részben a többi iskolák énekkaraival. A műsor második részében a Móra művéből készült memesejátékot (A didergő királyt) adták elő a nagykórus, a kamarakórus, a szólisták, valamint a kiegészített növendékzenekar. A mesejátékot Szőnyi Erzsébet szerző is végignézte. A kórusokat H. Erdy Éva és Scmidt Mihály vezényelte, a táncokat Hargitay Viktória tanította be, zongorán Mihalcsics Lászlóné működött közre. Az ünnepi hangverseny iránti fokozott érdeklődés, valamint a hangverseny sikere arról tanúskodott, hogy szocialista ének-zene oktatásunk jó úton jár, s lépésről lépésre megvalósítja Kodály Zoltán zenepedagógiai eszméit, a zenét magánosok kedvteléséből egész népünk közkincsévé teszi. Kodály Zoltán a hangverseny -hallgatóság soraiban. Dobogón az ének-zenei tagozat nagykórusa. Ezt is elmondta minden alkalommal, ugyanilyen titokzatossággal. Az enyéim nem is ütköztek meg ezen. Általában a körülöttem élő emberek mindig ismételgettek, miképp egész életük se volt más, mint egyforma napjaik szakadatlan ismétlése. Hogy bátyáim nem feleltek, Jani bácsi még megkérdezte: — Hogy fizet holdja? Ezt már a gabonára értette, hogy menynyi terem. Aztán nemsokára elköszönt és elment. A csöndes estében még az utcáról is visszahallottuk a suta faláb biccenő koppanásait, mintha így tardusozott volna veréb ... veréb ... Bátyáim megmosakodtak, tisztát vettek és lefeküdtek, nyugosztani egész héten eltörődött testüket. Rövid az éjszaka és holnap délután újra előáll a kocsi, hogy vigye őket az új hét nehéz robotja elé. Anyámmal, a mozgalmas nap izgalmaitól újraéhezve, elmajszolgattuk még a sült kukoricát és egy-egy darab tésztát. Míg evett, messzire nézett és a két falat között kicsúszott belőle egy megelégedett sóhajtás: — Az idén talán megkeresik a kenyérnek valót. Elég szépen fizet a búza, úgy mondja Mihály... Eszegettünk és hallgattunk. Csend volt, már a lombok is aludtak és közöttük a fészekre lelt madarak, csak valahol a szomszédos fán kurrogott esőt jövendölön egy leveli béka. A nyári este öléről ezernyi illat tódult felénk és szédítő magasságban ünneplésen ceremóniáztak a csillagok. A megpihenés órái voltak ezek. A szélesre tárt konyhaajtón kiszűrődött a bátyáim jóízű, egyenletes szuszogása. — Fáradtak lehetnek szegények — mondta anyám végtelen jósággal, mintha a hangjával akarná őket megsimogatni. Egyszerre csak kifordult a szájából a falat és utána a csendes sírás. — Szegény apátok, hogy ezt nem érhette meg... Keservesen sírdogált. Pedig határozottan tudtam, hogy boldog, megelégedett napjai kérésének egyike ez a mostani, mert talán lesz elegendő kenyér. Akkor, az anyám sírásából éreztem meg először, hogy nekünk még az örömünk se lehet tiszta, háborítatlan, mert sötét karjaival fölöttünk hadonászik valami kegyetlen ellenség ... Nyáron, amikor szünetelt az iskola, az volt a dolgom, hogy legeltettem kisszámú jószágainkat. Anyámnak szenvedélye volt a jószágnevelés. Tágas udvarunkon mindig szaladgált néhány kúráló tyúk, gágogó liba és legalább egy malac, ha akkora is, mint az öklöm. Sokszor nem tudott nekik enni adni, mert elfogyott minden eleség és pénzünk se volt. Ilyenkor sírva hallgatta éhes könyörgésüket és megfogadta, hogy soha nem tart belőlük egy darabot se. Persze, a fogadalom csak keserű szó maradt. Tavasszal, nyáron még csak könnyű volt őket ellátni. A faluszéli árokparton dúsan nőtt a fű. Téptünk belőle néhány kosárral és jóllakott az egész állatállomány. Júliusban érni kezdett az eper és sárga tarlók nyúltak már a horizontba. Kihajtottam a libáidat, a malacot és eltelve térhettek nyugovóra. Régi vágya volt anyámnak, hogy egy hasas kocája legyen. — Elhajtja az ember a kanhoz, s négy hónap múlva már meg is szaporodik — mondogatta mindig. — Csak egy kis szerencséje legyen az embernek, hatot-hetet is pottyanthat. Esetleg nyolcat is. A kismalacnak mindig jó ára van ... Nem nyugodott, míg egyik malacot addig nevelte, hogy alkalmas lett az anyai hivatás betöltésére. Örömünnep volt az a nap, amikor elhajtottak a kanhoz. Utána néhány napig aggodalmasan figyelte. — Nem búg az — újságolta mindenkinek örömmel. — Megfogadta elsőre... A terhes anyát nem őrizhetik olyan féltő gondossággal, mint ő a disznóval tette. Már azt is eltervezgette, hogy a malacok közül kettőt meghagy, szép lassan etetgeti őket, hogy télire legyen hízó. A többieket eladja, mert a pénz is kell, így ilyen jövőt színező tervek között éldegélt. Egy júliusi reggelen kihajtottam a disznót legeltetni. Szokása szerint végigszaladta az összes árokmenti eperfák alját, hogy fölhabzsolja a széltől levert, vagy éretlen lehullott gyümölcsöt. Ezért nagyon haragudtam rá, mert rövid lábaimmal soha nem értem utót. Mire odaérkeztem a fához, ahol lakmározott, már futott is tovább a következőhöz, én pedig kifulladva, kacskaringős káromkodással utána. Végre nagynehezen megelőztem és fölkapaszkodtam egy fára, hogy rázzak neki epret. Mezítelen lábszáramon végighasították az elszáradt gallyak, rongyos ingemet még cafatosabbá tépték a kiálló, hegyes csonkok és bőrömből is szakítottak hozzá egy darabot, de én kikönnyesedett szemmel, keseredetten ráztam és hívogató szavakat kiabáltam a disznó felé: — Ca, ca, koca! Ide te! Az pár percre megállt a fa alatt, futtából fölkapott néhány szem epret és már szaladt is át a kocsiúton a másik árokpartra. A mohó éhség szédületében észre se vette, hogy éppen akkor robog el az úton veszett csörömpöléssel egy megvasalt parasztszekér. A kerekek csattogásától nem is hallottam a disznó sokítását, csak azt láttam, hogy fetrengve maradt a porban. A kocsis is észrevette a szerencsétlenséget, de nem állt meg, hanem még jobban megcsapkodta a lovakat. Úgy szíven markolt a rémület, hogy majdnem leestem a fáról. Magam sem tudom, hogy értem földet. Odaszaladtam a disznóhoz. Keserves sivalkodással csúszkált ide-oda az út porában, de nem tudott talpraállni. Hátul folyt belőle a víz, hogy egész sártócsa keletkezett a faránál. — Mi lesz most? — döbbent belém a rémület. Úgy éreztem, ronggyá szalmát a horizont és összekuszálódik körülöttem minden. Talán itt a végső ítélet ideje, mert ezután már nem következhetik semmi borzalom. Kiszakadt belőlem a sírás, de a szakadó könnyek árja most nem könnyített rajtam. — Kocám, kis kocám — könyörögtem a disznónak, mintha azt hinném, hogy csak ijeszteni akar. Megfogtam a farkát és vézna karjaimmal elkeseredetten cibáltam fölfelé, hogy talpra állítsam, de hiába. Céltalan kétségbeeséssel, segítséget keresve néztem szét. A közelben enyhm látszott. Fönt kéken ragyogott az ég, körülöttem gabonaérlelő bujasággal izzott a nyár. Az áldott termékenységű természet végtelen nyugodtsága még csak aláhúzta a bennem kavargó iszonyú tragédiát. Hát lehet itt még élni, mikor mindennek vége ?... A disznót addig noszogattam, míg kétségbeesett sivalkodások között levánszorgott, farán csúszva az útról. Néhány percig álldogáltam még mellette, hogy talán csak szörnyű álom az egész és jóleső felébredés lesz a vége. Aztán lélekszakadva, ki-kizökkenő sírással szaladni kezdtem a házunk felé. Más imádságot nem tudtam, csak a Miatyánkot. Annak a mondatai szakadoztak föl a lelkem mélyéről és csukló sírással keveredve, tolultak a számra: — Miatyánk, ki vagy a mennyekben. (Folytatjuk)____________| Darvas József: Gyermekéveimből 2. 1966. május 17. Kedd VAS NÉPE Több kedvező változás az új menetrendben Sajtótájékoztató a Szombathelyi MÁV Igazgatóságon Négy megye, Vas, Zala, Veszprém és Győr-Sopron MÁV és autóközlekedési szakemberei tartottak tegnap sajtótájékoztatót a MÁV szombathelyi igazgatóságán. A tájékoztató fő témája a május 22-én életbe lépő új MÁV-menetrend változásai voltak, valamit ugyancsak a menetrenddel kapcsolatos autóbusz-forgalom javulása, illetve változása. Örvendetes, hogy a MÁV új menetrendjének változásai különös tekintettel voltak a közönség óhajának minél jobb kielégítésére. Megyénket érintően is számos kedvező változás történt. Így például örömhír a győri útirányt kedvelő szombathelyi és budapesti utasoknak, hogy a reggeli és esti gyorsvonatok egész éven át közlekednek és megszűnt a téli korlátozás. A Budapest Déli páyaudvar és Szombathely között közlekedő 1804-es számú gyorsvonat 13 óra 44 perckor indul a Déli-pályaudvarról és 17 óra 39 perckor érkezik Szombathelyre. Télennyáron át naponta közlekedik. Ugyancsak egész éven át közlekedik majd Szombathelyről a Tapolcán át Budapest Déli-pályaudvarra induló személyvonat, noha szeptembertől márciusig tapolcai átszállással oldják meg a forgalmat. Közvetlen csatlakozást biztosítottak az 1421-es számú vonatnak, amely Pécs felől érkezik, Szentgotthárd felé. Az utasok zömének kérésére !___________________________ a Szombathelyről Sopron Déli pályaudvarra közlekedő 1433-as számú vonat 40 perccel későbben, 14 óra 59 perckor indul. A szombathelyi közönség vágya teljesül a közeli Bük fürdőtelep gyógyvizéhez a kedvező összeköttetés megteremtésével. Az új menetrend szerint szombaton és vasárnap közvetlen vonatot közlekedtetnek 13 óra 09 perces indulással Bükön át Bük fürdőtelepet érintve Hegyfaluig. Majd Hegyfaluról 14 óra 47 perces indulással Bükre és ugyanez a vonat indul vissza 17 óra 36 perckor és 18 óra 94 perckor érkezik Szombathelyre. Mint ismeretes, Szombathely és Nagykanizsa között nagyszabású vonatkorszerű sites munka fejeződött be, amelynek eredményeként 20 —24 perccel rövidült a vonatok közlekedési ideje. Egyébként ezen a vonalon új vonat közlekedik Oszkóról Szombathelyre, amely 6 óra 31 perckor indul, minden állomáson megáll és 7 óra 17 perckor érkezik Szombathelyre. A járat indítása sok utasnak 40— 47 perc időmegtakarítást jelent. A csornai iskolák kérésére a 8424-es számú vonatot Csornáról későbben, 14 óra 57 perckor indítják, a vonat Réncelakon nem áll meg, hanem közvetlen Szombathelyig közlekedik. Igen kitűnő a Szombathely és a R*i*toiHiart közötti összeköttetés úgy megyénkből, mint a igazgatóság területét érintő többi megyéből is. Az autóközlekedés tájékoztatásában örömmel hallottuk, hogy a vállalat autóbusz-állománya hat új és egy felújított autóbusszal növekedik az év végéig. Igen sokat tesznek a meglevő autóbuszok műszaki állapotának feljavítására, örvendetes, hogy ez év végéig a vállalat autóbusz-állományának 40 százaléka újul fel, s ezzel jelentősen csökken majd a műszaki hibák miatti járatkiesések száma. Az autóbusz-állomány növekedésével megoldódik Szombathely belső közlekedésének igénye. Javul a közlekedés az 1730-as számú szombathely—ikervársárvári vonalon, a szombathely—csepregi vonalon, valamint a megszüntetett vasútvonal pótlására indított szom-bathely—búcsúi vonalon. Megváltozik Szombathely- Bécs—Szombathely közötti nemzetközi járatok menetrendje is. — cse — ŐSZINTÉN nincs jogom kételkedni senki érzelmeinek,, cselekvéseinek, magatartásának, megnyilatkozásának, őszinteségében. Egy dologban mégis — egyre határozottabban — őszintén kételkedem. Nevezetesen abban, hogy nem vagyunk egészen őszinték, amikor azt mondjuk: Legyünk őszinték! — és máris kertelés nélkül, kíméletlenül ostorozva soroljuk az emberi gyarlóságokat, a vezetők mulasztásait, a visszaéléseket, közéletünk esetleges visszásságait, az építés bosszantó hibáit, s még csak véletlenül sem szólunk az ezeket jobban kiemelő eredményekről. Nem arról van szó, mintha nem lenne elég hiba; meg, hogy ezeket nem kellene nagyon is kipellengérezni. Nem, egy pillanatra sem szemet hunyni felettük. De őszintén szólva: mégsem csak ezt jelenti az őszinteség. Hívjuk bizonyságul a magyar nyelv értelmező szótárát, amelyben e címszónál többek között ezt olvashatjuk: Őszinte az olyan személy, aki érzelmeit, gondolatait ferdítés, kertelés nélkül híven közli, nyilvánítja mások előtt. Lehetséges, hogy érzelmeink, gondolataink csak a hibákat fognák fel? Az eredmények a dolgozó nép munkájának gyümölcsei, s akkor vagyunk igazán őszinték, ha cselekvésünkben, magatartásunkban, megnyilatkozásainkban kertelés nélkül, híven tükröződnek ezek is. Ez a valóságot, az igazságot tükröző őszinteség. D. M.