Vas Népe, 1966. május (11. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-17 / 115. szám

Hangverseny a tizedik évfordulón Megvalósulnak Kodály Zoltán zenepedagógiai eszméi Többszörösen is jelképes és ünnepi esemény volt a Hámán Kató utcai Általános Iskola ének-zenei tagozatának május 14-i jubileumi hangversenye Szombathelyen a Művelődési és Sport­házban. A nézőtér so­raiban ott ült Kodály Zoltán Kossuth-díjas zeneszerzőnk. Jelenléte annak a nagyszerű munkának az elismerését jel­képezte, amely hazánkban az utóbbi évtizedben széles kör­ben kibontakozott ének-zene­oktatásunkban, s közelebb vit­te a megvalósításhoz nagy énektanítónk elképzelését: a zene legyen mindenkié. Jel­képesen összegezte ének-zene tanítóink eddigi erőfeszítéseit, amelyek Vas megye párt- és állami szervei támogatásával — mint a hangverseny, vala­mint a kiállítás mutatta —, elismerésre méltó eredmé­nyekhez vezettek. Jelképezte közvetetten azt a fejlődést is, amely szocialista rendszerünk­ben egész művelődésügyünkre — s ezen belül ének-zenekul­túránkra —­ különösen jellem­ző. A hangverseny előtt a Há­­mán Kató utcai iskola ének­karának három fiatal dalosa lépett Kodály Zoltán elé. Megkérték, engedje meg, hogy kórusuk ettől a naptól kezdve, az ő nevét viselhesse. Kodály Zoltán rövid válaszában hang­súlyozta, hogy nem híve a túl­zott személyi tiszteletnek, in­kább azt tartja fontosnak, hogy az ének és zene terjesz­tésében jeleskedjenek fiatal­jaink, majd zászlót adott át a kórus küldötteinek, s ezzel tel­jesült a Hámán utcai dalosok kívánsága. Erdélyi Béla, a megyei tanács vb elnökhelyet­tese üdvözlő szavai és Illyés Gyula: Bevezető egy­­Kodály hangversenyhez című versének előadása után megkezdődött a hangverseny. Kodály: Gergely­­járás, Zöld erdőben és Len­gyel László című kórusművei­vel lépett színpadra az ének­zenei tagozat nagykórusa, majd zeneszámok hangzottak el (Weiner Bordal és Lakodalmas című műve), ezt követte a ka­marakórus, a IV. osztályosok kórusa, a VI. osztály népi tánccsoportja, a VII—VIII. osztály két Bartók kórusszá­ma. A változatos és gazdag műsor első részében az iskola felvonultatta kórusait tánco­sait, zenét tanuló növendé­keit, volt tanulóit, s a szünet előtti utolsó szám Kodály: A magyarokhoz című énekkari műve előadásához a meghí­vott négy szombathelyi álta­lános iskola kórusait is, jel­képezve az eleven kapcsolatot részben a volt növendékekkel, részben a többi iskolák ének­karaival. A műsor második részében a Móra művéből készült me­­mesejátékot (A didergő ki­rályt) adták elő a nagykórus, a kamarakórus, a szólisták, valamint a kiegészített növen­dékzenekar. A mesejátékot Szőnyi Erzsébet szerző is vé­gignézte. A kórusokat H. Erdy Éva és Scmidt Mihály vezényelte, a táncokat Hargitay Viktória tanította be, zongorán Mihal­­csics Lászlóné működött köz­re. Az ünnepi hangverseny iránti fokozott érdeklődés, va­lamint a hangverseny sikere arról tanúskodott, hogy szocia­lista ének-zene oktatásunk jó úton jár, s lépésről lépésre megvalósítja Kodály Zoltán zenepedagógiai eszméit, a ze­nét magánosok kedvteléséből egész népünk közkincsévé te­szi. Kodály Zoltán a hangverseny -hallgatóság soraiban. Dobogón az ének-zenei tagozat nagykórusa. Ezt is elmondta minden alkalommal, ugyanilyen titokzatossággal. Az enyéim nem is ütköztek meg ezen. Általában a körülöt­tem élő emberek mindig ismételgettek, mi­képp egész életük se volt más, mint egyfor­ma napjaik szakadatlan ismétlése. Hogy bátyáim nem feleltek, Jani bácsi még megkérdezte: — Hogy fizet holdja? Ezt már a gabonára értette, hogy meny­nyi terem. Aztán nemsokára elköszönt és elment. A csöndes estében még az utcáról is vissza­hallottuk a suta faláb biccenő koppanásait, mintha így tard­usozott volna ve­réb ... ve­réb ... Bátyáim megmosakodtak, tisztát vettek és lefeküdtek, nyugosztani egész héten eltö­rődött testüket. Rövid az éjszaka és holnap délután újra előáll a kocsi, hogy vigye őket az új hét nehéz robotja elé. Anyámmal, a mozgalmas nap izgalmai­tól újraéhezve, elmajszolgattuk még a sült kukoricát és egy-egy darab tésztát. Míg evett, messzire nézett és a két falat között kicsúszott belőle egy megelégedett sóhajtás: — Az idén talán megkeresik a kenyér­nek valót. Elég szépen fizet a búza, úgy mondja Mihály... Eszegettünk és hallgattunk. Csend volt, már a lombok is aludtak és közöttük a fé­szekre lelt madarak, csak valahol a szom­szédos fán kurrogott esőt jövend­ölön egy leveli béka. A nyári este öléről ezernyi illat tódult felénk és szédítő magasságban ünne­plésen ceremóniáztak a csillagok. A megpi­­henés órái voltak ezek. A szélesre tárt konyhaajtón kiszűrődött a bátyáim jóízű, egyenletes szuszogása. — Fáradtak lehetnek szegények — mondta anyám végtelen jósággal, mintha a hangjával akarná őket megsimogatni. Egyszerre csak kifordult a szájából a falat és utána a csendes sírás. — Szegény apátok, hogy ezt nem ér­hette meg... Keservesen sírdogált. Pedig határozot­tan tudtam, hogy boldog, megelégedett nap­jai kérésének egyike ez a mostani, mert ta­lán lesz elegendő kenyér. Akkor, az anyám sírásából éreztem meg először, hogy nekünk még az örömünk se lehet tiszta, háborítat­lan, mert sötét karjaival fölöttünk hadoná­szik valami kegyetlen ellenség ... Nyáron, amikor szünetelt az iskola, az volt a dolgom, hogy legeltettem kisszámú jószágainkat. Anyámnak szenvedélye volt a jószágnevelés. Tágas udvarunkon mindig szaladgált néhány kúráló tyúk, gágogó liba és legalább egy malac, ha akkora is, mint az öklöm. Sokszor nem tudott nekik enni adni, mert elfogyott minden eleség és pén­zünk se volt. Ilyenkor sírva hallgatta éhes könyörgésüket és megfogadta, hogy soha nem tart belőlük egy darabot se. Persze, a fogadalom csak keserű szó maradt. Tavasszal, nyáron még csak könnyű volt őket ellátni. A faluszéli árokparton dúsan nőtt a fű. Téptünk belőle néhány kosárral és jóllakott az egész állatállomány. Július­ban érni kezdett az eper és sárga tarlók nyúltak már a horizontba. Kihajtottam a libáidat, a malacot és eltelve térhettek nyu­govóra. Régi vágya volt anyámnak, hogy egy ha­sas kocája legyen. — Elhajtja az ember a kanhoz, s négy hónap múlva már meg is szaporodik — mondogatta mindig. — Csak egy kis szeren­cséje legyen az embernek, hatot-hetet is pottyanthat. Esetleg nyolcat is. A kismalac­nak mindig jó ára van ... Nem nyugodott, míg egyik malacot ad­dig nevelte, hogy alkalmas lett az anyai hivatás betöltésére. Örömünnep volt az a nap, amikor elhajtottak a kanhoz. Utána néhány napig aggodalmasan figyelte. — Nem búg az — újságolta mindenki­nek örömmel. — Megfogadta elsőre... A terhes anyát nem őrizhetik olyan féltő gon­dossággal, mint ő a disznóval tette. Már azt is eltervezgette, hogy a malacok közül kettőt meghagy, szép lassan etetgeti őket, hogy télire legyen hízó. A többieket eladja, mert a pénz is kell, így­ ilyen jövőt színező tervek között éldegélt. Egy júliusi reggelen kihajtottam a disz­nót legeltetni. Szokása szerint végigszaladta az összes árokmenti eperfák alját, hogy föl­habzsolja a széltől levert, vagy éretlen le­hullott gyümölcsöt. Ezért nagyon haragud­tam rá, mert rövid lábaimmal soha nem értem utót. Mire odaérkeztem a fához, ahol lakmározott, már futott is tovább a követ­kezőhöz, én pedig kifulladva, kacskaringős káromkodással utána. Végre nagynehezen megelőztem és fölkapaszkodtam egy fára, hogy rázzak neki epret. Mezítelen lábszá­ramon végighasították az elszáradt gallyak, rongyos ingemet még cafatosabbá tépték a kiálló, hegyes csonkok és bőrömből is szakí­tottak hozzá egy darabot, de én kikönnye­­sedett szemmel, keseredetten ráztam és hí­vogató szavakat kiabáltam a disznó felé: — Ca, ca, koca! Ide te! Az pár percre megállt a fa alatt, futtá­ból fölkapott néhány szem epret és már szaladt is át a kocsiúton a másik árokpartra. A mohó éhség szédületében észre se vette, hogy éppen akkor robog el az úton veszett csörömpöléssel egy megvasalt parasztszekér. A kerekek csattogásától nem is hallottam a disznó sokítását, csak azt láttam, hogy fetrengve maradt a porban. A kocsis is ész­revette a szerencsétlenséget, de nem állt meg, hanem még jobban megcsapkodta a lovakat. Úgy szíven markolt a rémület, hogy majdnem leestem a fáról. Magam sem tu­dom, hogy értem földet. Odaszaladtam a disznóhoz. Keserves sivalkodással csúszkált ide-oda az út porában, de nem tudott talp­­raállni. Hátul folyt belőle a víz, hogy egész sártócsa keletkezett a faránál. — Mi lesz most? —­ döbbent belém a rémület. Úgy éreztem, ronggyá szalmát a hori­zont és összekuszálódik körülöttem minden. Talán itt a végső ítélet ideje, mert ezután már nem következhetik semmi borzalom. Kiszakadt belőlem a sírás, de a szakadó könnyek árja most nem könnyített rajtam. — Kocám, kis kocám — könyörögtem a disznónak, mintha azt hinném, hogy csak ijeszteni akar. Megfogtam a farkát és vézna karjaimmal elkeseredetten cibáltam fölfelé, hogy talpra állítsam, de hiába. Céltalan kétségbeeséssel, segítséget ke­resve néztem szét. A közelben eny­hm látszott. Fönt kéken ragyogott az ég, körü­löttem gabonaérlelő bujasággal izzott a nyár. Az áldott termékenységű természet végtelen nyugodtsága még csak aláhúzta a bennem kavargó iszonyú tragédiát. Hát lehet itt még élni, mikor mindennek vége ?... A disznót addig noszogattam, míg két­ségbeesett sivalkodások között levánszorgott, farán csúszva az útról. Néhány percig áll­dogáltam még mellette, hogy talán csak szörnyű álom az egész és jóleső felébredés lesz a vége. Aztán lélekszakadva, ki-kizök­­kenő sírással szaladni kezdtem a há­zunk felé. Más imádságot nem tudtam, csak a Miatyánkot. Annak a mondatai sza­kadoztak föl a lelkem mélyéről és csukló sírással keveredve, tolultak a számra: — Miatyánk, ki vagy a mennyekben. (Folytatjuk)____________| Darvas József: Gyermekéveimből 2. 1966. május 17. Kedd VAS NÉPE T­öbb kedvező változás az új menetrendben Sajtótájékoztató a Szombathelyi MÁV Igazgatóságon Négy megye, Vas, Zala, Veszprém és Győr-Sopron MÁV és autóközlekedési szakemberei tartottak tegnap saj­tótájékoztatót a MÁV szombathelyi igazgatóságán. A tájé­koztató fő témája a május 22-én életbe lépő új MÁV-menet­­rend változásai voltak, valamit ugyancsak a menetrenddel kapcsolatos autóbusz-forgalom javulása, illetve változása. Örvendetes, hogy a MÁV új menetrendjéne­k változásai különös tekintettel voltak a közönség óhajának minél jobb kielégítésére. Megyénket érintően is számos kedvező változás történt. Így például örömhír a győri útirányt kedvelő szom­bathelyi és budapesti utasok­nak, hogy a reggeli és esti gyorsvonatok egész éven át közlekednek és megszűnt a téli korlátozás. A Budapest Déli­ pá­­yaudvar és Szombat­hely között közlekedő 1804-es számú gyorsvonat 13 óra 44 perckor indul a Déli-pályaud­varról és 17 óra 39 perckor érkezik Szombathelyre. Télen­­nyáron át naponta közleke­dik. Ugyancsak egész éven át közlekedik majd Szombathely­ről a Tapolcán át Budapest Déli-pályaudvarra induló sze­mélyvonat, noha szeptember­től márciusig tapolcai átszál­lással oldják meg a forgal­mat. Közvetlen csatlakozást biztosítottak az 1421-es számú vonatnak, amely Pécs felől érkezik, Szentgotthárd felé. Az utasok zömének kérésére !___________________________ a Szombathelyről Sopron Déli­ pályaudvarra közlekedő 1433-as számú vonat 40 perc­cel későbben, 14 óra 59 perc­kor indul. A szombathelyi kö­zönség vágya teljesül a közeli Bük fürdőtelep gyógyvizéhez a kedvező összeköttetés meg­teremtésével. Az új menetrend szerint szombaton és vasár­nap közvetlen vonatot köz­lekedtetnek 13 óra 09 perces indulással Bükön át Bük­ für­dőtelepet érintve Hegyfaluig. Majd Hegyfaluról 14 óra 47 perces indulással Bükre és ugyanez a vonat indul vissza 17 óra 36 perckor és 18 óra 94 perckor érkezik Szombat­helyre. Mint ismeretes, Szombat­hely és Nagykanizsa között nagyszabású von­atkorszerű si­tes­­ munka fejeződött be, amelynek eredményeként 20 —24 perccel rövidült a vona­tok közlekedési ideje. Egyéb­ként ezen a vonalon új vonat közlekedik Oszkóról Szombat­helyre, amely 6 óra 31 perc­kor indul, minden állomáson megáll és 7 óra 17 perckor érkezik Szombathelyre. A já­rat indítása sok utasnak 40— 47 p­erc időmegtakarítást je­lent. A csornai iskolák kéré­sére a 8424-es számú vonatot Csornáról későbben, 14 óra 57 perckor indítják, a vonat Rén­­celakon nem áll meg, hanem közvetlen Szombathelyig köz­lekedik. Igen kitűnő a Szombathely és a R*i*toiHiart közötti összeköttetés úgy me­gyénkből, mint a igazgatóság területét érintő többi megyé­ből is. Az autóközlekedés tájékoz­tatásában örömmel hallottuk, hogy a vállalat autóbusz-állo­mánya hat új és egy felújított autóbusszal növekedik az év végéig. Igen sokat tesznek a meglevő autóbuszok műszaki állapotának feljavítására, ör­vendetes, hogy ez év végéig a vállalat autóbusz-állomá­nyának 40 százaléka újul fel, s ezzel jelentősen csökken majd a műszaki hibák miatti járatki­esések száma. Az autó­busz-állomány növekedésével­­ megoldódik Szombathely bel­ső közlekedésének igénye. Ja­vul a közlekedés az 1730-as számú szombathely—ikervár­­sárvári vonalon, a szombat­hely—csepregi vonalon, vala­mint a megszüntetett vasút­vonal pótlására indított szom-­­bathely—búcsúi vonalon. Megváltozik Szombathely-­ Bécs—Szombathely közötti nemzetközi járatok menet­rendje is. — cse — ŐSZINTÉN n­incs jogom kételkedni senki érzelmeinek,, cselekvéseinek, magatartá­sának, megnyilatkozásának, őszinteségében. Egy dolog­ban mégis — egyre határo­­­zottabban — őszintén kétel­kedem. Nevezetesen abban, hogy nem vagyunk egészen őszinték, amikor azt mond­juk: Legyünk őszinték! — és máris kertelés nélkül, kí­méletlenül ostorozva sorol­juk az emberi gyarlóságo­kat, a vezetők mulasztásait, a visszaéléseket, közéletünk esetleges visszásságait,­­ az építés bosszantó hibáit, s még csak véletlenül sem szólunk az ezeket jobban kiemelő eredményekről. Nem arról van szó, mint­ha nem lenne elég hiba; meg, hogy ezeket nem kel­lene nagyon is kipellengé­rezni. Nem, egy pillanatra sem szemet hunyni felet­tük. De őszintén szólva: mégsem csak ezt jelenti az őszinteség. Hívjuk bizonysá­gul a magyar nyelv értel­mező szótárát, amelyben e címszónál többek között ezt olvashatjuk: Őszinte az olyan személy, aki érzelmeit, gondolatait ferdítés, kerte­lés nélkül híven közli, nyil­vánítja mások előtt. L­ehetséges, hogy érzel­­­­meink, gondolataink csak a hibákat fognák fel? Az eredmények a dolgo­zó nép munkájának gyü­mölcsei, s akkor vagyunk igazán őszinték, ha cselek­vésünkben, magatartásunk­ban, megnyilatkozásainkban kertelés nélkül, híven tük­röződnek ezek is. Ez a valóságot, az igazsá­got tükröző őszinteség. D. M.

Next