Vas Népe, 1966. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)

1966-09-01 / 206. szám

2 Vietnami helyzetkép A VDK ellen támadó ame­rikai repülőgépek kedden utakat, raktárakat bombáz­tak. A saigoni amerikai ka­tonai parancsnokság szóvivő­jének közlése szerint a hadi­­tengerészet légierejének Skyhawk típusú gépei levegő­föld rakétákat használtak a támadás folyamán Vinh tarto­mány térségében. * Dél-Vietnam területén ked­den szórványos összecsapá­sokra került sor a dél-viet­nami hazafiak és a kor­­mányhadsereg, illetve az amerikai csapatok között. A partizánok 12 főnyi csoportja 5 kilométerre Saigontól meg­támadta a kormánycsapatok egyik őrállását Az utóbbiak segítségére amerikai helikop­terek szálltak fel a levegőbe. Az összecsapás kimeneteléről nem érkeztek jelentések. * Kedden egy rendőr Saigon­ban megölt egy „ismeret­lent”, aki „minden szavazat egy-egy tégla a demokrácia felépítéséhez” feliratú válasz­tási plakátot tépett le egy ház faláról. A rendőr — aszerint az utasítás szerint cselekedve, hogy le kell lőni mindenkit, aki zavarja a vá­lasztási kampány „normális és békés” lefolyását — gép­pisztoly-sorozattal végzett ál­dozatával. Ugyanakkor Ky tábornok, a miniszterelnök diktátor, látványosan békü­­lékeny magatartást­­ tanúsított a buddhisták irányában. Mint ismeretes, a buddhisták is a választások bojkottálására szó­lították fel híveiket. Ky, aki szeretné elkerülni, hogy­­ a szavazás részvétlenségbe fúl­jon, a buddhista­ vezetők ol­dalán kedden részt vettek a saigoni katonai temetőben rendezett vallási szertartá­son. * U Thant ENSZ-főtitkár szerdán este érkezik vissza New York-ba egyhetes latin­­amerikai körútjáról, San­tiagóban (Chile) U Thant kedden sajtóértekezle­tet tartott s ezen többek kö­zött kijelentette: mindaddig, amíg az Egyesült Államok nem szünteti be a VDK bom­bázásét, és Dél-Vietnamban nem csökkennek a katonai akciók, a békés rendezés perspektívái ebben az ország­ban távoliak. A Thant hangoztatta, hogy a vietnami probléma alapjá­ban véve egy, a független­ségéért küzdő nép problémája. Véleménye szerint a világ­­szervezetnek nem k­ell be­kapcsolódnia a vietnami prob­léma megoldásába, mivel a VDK és a DNFF képviselői meg vannak fosztva attól a lehetőségtől, hogy részt ve­gyenek az ENSZ munkájá­ban. Örök figyelmeztető Nem kerek évforduló. Huszonhét esztendeje annak, hogy a csukaszürke áradat átcsapott Lengyelország határain, s a náci Németország támadása kirobbantotta a második világháborút. Nem valami történelmi protokoll ösztönöz tehát az emlékezésre. Sokkal súlyosabb indok: ez a háború máig is élő, kollektív élménye nemzedékünknek, tanulságai időszerűbbek, mint valaha. A hitleristák éveken át készültek erre a háborúra, roppant katonai erőket összpontosítottak. A kezdeti villám­háborús sikerek nyomán, Európa tekintélyes részét hadi­gépezetük szolgálatába állították. Nem csekély magabiz­tossággal nyomtatták ki előre az Anglia megszállását beje­lentő kétnyelvű falragaszokat, sőt elkészítették moszkvai bevonulásuk forgatókönyvét is. De akárcsak annyi más támadó a történelemben, ők is elszámították magukat. Szeptember elsejére május kilence­dikét idézzük, a fasizmus feletti nagy győzelem napját. A fasizmus nem törhetett át, mert összefogott ellene minden erő, amely a jövőt féltette. Az első vonalban pedig a Szov­jetunió állt, amely a háború legsúlyosabb terhét viselte s a halálos csapást mérte a Harmadik Birodalomra. A győ­zelmet nem adták olcsón. Több, mint fél évtizeden át pa­takzott a könny és a vér. A csatatereken és a hátországban, lövészárkokban, romok alatt, koncentrációs táborok halál­gyáraiban ötvennyolcmillió ember vesztette életét. Mindez kézenfekvővé teszi a második világháború leg­fontosabb tanulságát: az emberiségnek fáradhatatlanul küz­denie kell a béke megőrzéséért, fenntartásáért. Ez sokszo­rosan érvényes a nukleáris tömegpusztító fegyverek kor­szakára, amelynek nyitányát tulajdonképpen a második világháború vége jelentette. A békevágy nem pusztába ki­áltott szó, száz és százmilliók tökélték el magukat tevékeny harcra. Az elmúlt két évtized során alapvetően megváltoz­tak az erőviszonyok, létrejött a szocialista világközösség, felbomlott a gyarmati rendszer, megizmosodtak a haladó erők, a nyugati országokban pedig mind több józan állam­férfi teszi magáévá a békés egymás mellett élés kétszer­kettőjét. Sajnos, mégsem mondhatjuk el, hogy már mindenki megtanulta a történelmi leckét. Imperialista körök, élükön az Egyesült Államok vezető csoportjával, megvalósíthatatlan világuralmi terveik gőzében, újra a tűzzel játszanak. Dél­­kelet-Ázsiában súlyos válságot robbantottak ki, Vietnamban háborút folytatnak, eszkalációs terveikben további provo­kációkat készítenek elő. Európa­ szívében, Nyugat-Németor­­szágban összefogtak az egykori ellenséggel — az egykori szövetséges ellen. A Bundeswehrrel lényegében megterem­tették a náci Wehrmacht örökösét — vezetői nemegyszer személy szerint is ugyanazok­ — s a nyugatnémet hadsere­get atomfegyverekhez akarják juttatni. Ezért tölt el mindannyiunkat kettős érzés ezen az év­fordulón. Magabiztossá tesz erőnk tudata, ám nem hunyha­tunk szemet a meglevő veszélyek előtt sem. S ilyen körül­mények között, a második világháború kezdetének és végé­nek felelevenítése nem történő lerkkönyvek, vagy archívu­mok anyaga, hanem örök emlékeztető barátnak és ellen­ségnek. R. E. De Gaulle tanácskozásai A Kambodzsában tartózko­dó De Gaulle tábornok, fran­cia köztársasági elnök szerdán félórás megbeszélést folyta­tott Nguyen Thuonggal, a VDK Phnom Penh-i diplo­máciai képviseletének vezető­jével. A találkozóról távozóban Nguyen Thuong kijelentette: „tolmácsoltam De Gaulle tá­bornoknak elnökünk, Ho Si Minh baráti jókívánságait. Megbeszélésünk tárgyáról ter­mészetesen nem mondhatok ■semmit.” Egy éven belül harmadszor került sor közvetlen francia— észak-vietnami tárgyalásokra. Mint emlékezetes, a nem is olyan messzi múltban De Gaulle két ízben is elküldte személyes megbízottját, előbb Jean Chauvelt, majd Jean Sainten et-t Hanoiba, a VDK fővárosába. A hírügynökségek megjegy­zik, hogy Nguyen Thuong ko­rábban a VDK nagykövete volt Guineában, majd a kül­ügyminisztérium főtitkárának tisztségét töltötte be. Külföldi kaleidoszkóp VIENTIANE A laoszi fővárosnak majd­nem a fele víz alatt áll a Mekong folyó áradása követ­keztében. Rengeteg család vált hajléktalanná. Lezárták a főváros repülőterét, katonai helikoptereken szállítják az elöntött házakból az embere­ket magasabb fekvésű helyek­re. A károkról még nincs je­lentés. LOS ANGELES öt ember vesztette életét, amikor Los Angeles egy ba­seball stadionja közelében összeütközött két helikop­ter, TOKIÓ A Közép-Japánban Tokió­tól mintegy 160 kilométerre észak­nyugatra fekvő Matsus­­hiro várost szerda reggel erős földrengés rázta meg. A 22 ezer lakosú városban 1965. augusztus 3-a óta majd­nem félmillió földrengést re­gisztráltak. PÁRIZS A Figaro washingtoni tudó­sítója szerint most már nem lehet kifejezetten kizártnak tekinteni a francia és az amerikai államfő közeli talál­kozójának lehetőségét. „Ez most már teljesen De Gaulle elnök belátására van bízva — írja a tudósító. A találko­zót javasolta Mansfield sze­nátor. Belgrád A Szabadka—belgrádi nem­zetközi autóút újvidék— karlócai szakaszán az új­vidéki nyomozószervek meg­feszített munka után elfog­ták a gépkocsivezetők ré­mét, aki több mint két hétig tartotta rettegésben az autó­sokat. Az első merénylet au­gusztus 10-én történt, amikor rálőttek egy milicista gép­kocsijára. A lövedék a ve­zető karját fúrta át. Az utána következő napokban az említett útszakaszon több­ször rálőttek az elhaladó au­tósokra. Szerencsére a golyók csak sérüléseket okoztak. A merényleteket egy 15 éves fiú kisöbű puskával követte el. BUKAREST Szerda reggel Bukarestből repülőgépen elindult Athén­be Ion Gheorge Maurer, a Román Szocialista Köztársa­ság Minisztertanácsának el­nöke, útjára elkísérte Manescu külügyminiszter is. MEXICO A Latin-Amerika atomfegy­vermentes övezetté nyilvání­tásáról kötendő szerződés előkészítő bizottsága (copredal) kedden egyhangúlag úgy ha­tározott, hogy jelenlegi ülé­sét január 31-ig felfüg­geszti. PRÁGA Szeptember 2—4 között ren­dezik meg Prágában a bűvé­szek első nemzetközi fesz­tiválját. A jelvényükről fel­ismerhető bűvészeket, bárki megállíthatja Prága utcáin és megkérheti egy egyszerűbb „trükk” bemutatására. LONDON Smith és Town Send pro­fesszorok frissen nyilvánosság­ra hozott adatai szerint 1953 óta négymillióról 7,5 millióra duzzadt fel Nagy-Britanniá­­ban a nyomorgók rétege, vagyis számuk a brit lakos­ság 7,8 százalékáról 14,2 szá­zalékra emelkedett. A 2,5 mil­lió gyermek közül­ minden hatodik a nyomorszínvonal alatt él. NEW YORK Az MBC Televízió Társa­ság megállapítása szerint az Egyesült Államokban a „szer­vezett bűnözés a legnagyobb üzletág”. Évi forgalma kö­rülbelül ötvenmilliárd dollár, vagyis nagyobb, mint a Wall Streeten forgalmazott összes papírok évi értéke. A bűnöző szindikátusok évente körülbelül másfélmil­­liárd dollárt keresnek a kábí­tószer-kereskedelmen, 9 mil­liárd dollárt a tiltott szeren­csejátékokon és sok milliárd dollárt illegális hitelügylete­ken. Felgyulladt a villany, vé­get ért a filmvetítés. Joy ez­redes, a pilótaiskola­­ parancs­nokának arcán olyan öröm su­gárzott, mintha ő lett volna a filmvásznon szereplő piló­ták parancsnoka. — Látjátok, fiúk, ilyen re­pülőket képez ki a mi is­kolánk. Boldogok lehettek, hogy ilyen munkát kaptok. A gyalogos meg a tengerész ál­landóan veszélyben van, koc­káztatja az életét. Ti pedig szinte két utaztak odafenn a levegőben. És a dohányotok nemhogy kevesebb, hanem több, mint az övék. Hiába, a mi munkánkra csak a legjob­bak képesek. Francis Bowers szakmát ta­nult az amerikai állam költ­ségén. Szakmát, amelyben a teljesítményt a felégetett, le­bombázott házak számával, emberek halálával mérik. A harcászati foglalkozásokon, is­kolapadban, térképeken éltek. Egy-egy gyakorlat során több ezer volt az áldozatok száma — persze csak papíron. Hogy a gyakorlatban hogyan zajla­nak le azok a páratlanul ered­ményes, céljukat mindig elérő bombatámadások, amelyeket Joy ezredes vezetett, csak a későbbiek során derül majd ki. De arra mindenesetre al­kalmasak voltak, hogy a hall­gatók hozzászokjanak a gyil­koláshoz. Megszokták, hogy katonák, akik azért kapják a zsoldjukat, hogy megöljék azo­kat, akiknek megölésére pa­rancsuk van. Az, hogy miért volnának Amerika ellenségei azok a patakban fürdő koreai gyermekek, akiket a vadász­­pilóták — , az eredeti doku­mentumfelvételek bizonysága szerint —, csak úgy melléke­sen legéppuskáztak, aligha ju­tott valamelyik hallgató eszébe is. Azt sem latolgatták, meny­nyivel hozza közelebb a föl­deken dolgozó idős parasztok életének kioltása a győzelem napját. Sem Rowers, sem tár­sai nem latolgatták azt sem, hogy a B—29-esek vajon miért felerészben napalm-bombákkal megrakodva indulnak bombá­zó körútjaikra? Bowers jól ismerte a na­palm-bomba hatását, hiszen alaposan megismertették ezzel a fegyverrel is a repülőtiszt növendékeket. A napalm, ez a benzintartalmú anyag oda­tapad az emberi testre és ir­tózatos sebeket éget rá. Ször­nyűséges égéseket és feké­lyeket hoz létre, vastag és csúf hegeket éget a testre. Ezek a hegek fel-feltöredeznek és új­ra fertőződnek. A sebek mind­inkább összehúzódnak és ez­zel újabb eltorzulásokat idéz­nek elő. Az arcra égett seb kifordítja a szemet. A sebesült kéz olyanná válik, mint egy görbültkarmú madárláb. A na­palm célja, hogy szörnyeteg arcú és madárkezű, összeégett és gennyező élőhalottakat csi­náljon az emberekből, olyano­kat, akiknek az élet merő szenvedés és boldogtalanság, rosszabb a halálnál. Azt is tudta már, hogy a fronton a koreai és kínai katonák már réges-rég megtalálták a na­palm elleni védekezés módsze­rét, így hát a napalm haszná­latának legfőbb és kizárólagos feladata a polgári lakosság ter­rorizálása, csonkítása és égeté­se maradt. A napalm-bomba célpontjai a koreai gyermekek és asszonyok. Rowers azonban éppúgy, mint évfolyamtársai, ezt is rendbenlevőnek tartotta, hiszen ezek az asszonyok és gyerekek „vörösök”, akiknek elpusztítására parancsot ad­tak ki. Gyűlölte őket a pilóta-hall­gató? Nem, a repülőtiszti is­kolán Rowers elfelejtett gyű­lölni. Arra oktaták, hogy ne érzelmeinek engedelmeskedjen, hanem minden körülmények között őrizze meg hidegvérét. A vadász, akinek el kell ej­tenie a zsákmányt. Ha a va­dászat vörösökre folyik, akkor azokat. A vadász nem gyűlöli a vadat, de megöli, mert ez a foglalkozása, ebből él. Rowers kiváló eredményeket ért el a kiképzésben. Az iskola vezetői szerint ez a hallgató a legjobbak közül való volt, akik a hajlamuknak, rátermettsé­güknek leginkább megfelelő foglalkozást választották. Ro­wers jutalmul hamarosan en­gedélyt kapott rá, hogy láto­gassa az iskola bárját. Azon­túl estéit rendszerint ott töl­tötte, s mértékkel, de azért megfelelő ütemben fogyasztot­ta a whiskyt és a gint. A bárban lányok is akadtak — az U. S. Air parancsnoksága igazán körültekintően gondos­kodott a jövő repülőtisztjeiről. Bowers ezen a téren sem vetette meg a kínálkozó lehe­tőségeket, azokat, amelyekhez szerencsés megjelenése, no, meg a hadtápszolgálat min­denre kiterjedő gondoskodása következtében jutott. Különösen egy szőke, karcsú lánnyal kötött szorosabb is­meretséget. A lányt Elisabeth­­nek hívták, s mértéktelenül fogyasztotta az italt. Egy fél­órával azután, hogy megjelent a bárban, már tántorgott. Ro­wers ilyenkor nem menekül­hetett előle. A lány beleült az ölébe, átkulcsolta a fiú nya­kát. — Szép fiú, jó fiú vagy — kezdte véget nem érő mono­lógját, amelyet csak időnként szakított meg a jelenetet szín­házi előadásként néző kikép­zőtisztek és növendékek dur­va röhögése. — Épp olyan vagy, mint Dwight volt... Dwight azt ígérte, hogy fele­ségül vesz... Érted! Az egyet­len fiú volt a világon, aki hajlandó volna egy ilyent is feleségül venni... Dwight nincs, Dwightot a kukacok eszik... Rendszerint ilyenkor tört ki az első röhögés. — A te Dwightod elég nagy marha lehetett, ha az oltár elé akart vezetni. Bizonyára whiskyt töltött a tartályaiba benzin helyett... Betty hisztérikusan sikol­tozott: — Nem igaz, nem igaz! Dwight okos fiú volt! És erős! Ha élne, most leütne benneteket, mint a kutyákat! De nem él! Meghalt!... Soha nem vesz engem feleségül... Betty zokogni kezdett — könnyei ráfolytak Rowers nö­vendék zubbonyára. A lány belekezdett százszor ismert* ezerszer­int, és milliószor ki­röhögött történetébe. Dwight kereskedősegédként dolgozott a városkában, s el akarta ven­ni feleségül Bettyt, aki már 16 éves korában megjárta Hollywoodot, hogy karriert csináljon. A karrierből termé­szetesen nem lett semmi. Mindössze néhány statisztálá­­sig jutott csak el, no, meg a filmváros néhány ötöd- és ha­todrendű alkalmazottjának ágyáig. Betty, akit nem vérte­zett fel valami éleslátással sem a természet, sem az ame­rikai nevelés, amikor útnak indult Hollywoodba, csupán néhány alapvető dologgal volt tisztában. Először: akié a dol­lár, azé a világ. Másodszor: akit felfedeznek, aki világhí­rű filmszínésznő lesz, azt arannyal fizetik. Harmadszor: nem a gólya hozza a gyereket, nem is káposztabokorban ta­lálják. Negyedszer: a karrier férfiaktól függ, akiknek a kedvében kell járni. Betty azonban soha nem ju­tott el odáig, hogy olyanoknak járjon kedvében, akik a film­világ igazi hatalmasságainak számítottak. Szerződés nélküli segédrendezők és filmstábbeli könyvelők vitték őt haza ma­gukkal, egy vacsorával és több ígérettel jutalmazva a lány szolgálatait. A vacsora után Betty hamar megéhezett, s arra is hamarosan rájött, hogy mit érnek az ígéretek. Három filmben statisztált mindössze. Korántsem arany­nyal fizették — dehát vajon miért fizettek volna a „Lex­bomba” című filmben statisz­táló kétezer lány közül egy­nek is napi két és fél dollár­nál többet? Vagy igazán nem ért meg ennél a díjazásnál magasabbat az a szerep sem, amelyet Betty az Ölj te, ha élni akarsz című filmben „játszott”, ahol több század magával a gyilkos üldözését bámuló tömeget „alakította”. Ha éppen valamiféle ígéret volt tarsolyában, csigalassú­sággal múltak a napok egé­szen addig, amíg kiderült, hogy ez az ígéret sem külön­bözik a többitől. Ha pedig ígéretet sem kapott, villám­sebesen rohant az idő, men­nek a napok, múlik a fiatal­ság, múlik a szépség, a kar­rier alapja. (Folytatjuk) V4. \fPF 1966. szept. 1. Csütörtök

Next