Vas Népe, 1967. szeptember (12. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-01 / 206. szám

­­opják a kör­tét! Tóth Sándor — az acsádi termelőszövet­kezet csősze — a kiál­tásra füle botját se mozdítja. Komótosan ül­­egy meggyfa ár­nyékában és pipál. » — Nem maga a csősz? — köszöntöm rá a napot, de nem válaszol mindjárt. Hun­cutul mosolyog, majd hivatalos hangon ki­jelenti:­­ — Én nem csősz vagyok, hanem vagyon­őr. Így jegyezlek be a tsz nagykönyvébe. Szóval ez a titulusom. — De azért sem haragszik meg, ha Sán­dor bátyámnak szólítom. — Csak egy feltétellel — huncutkodik megint a tömzsi termetű, pocakos kis öreg. — Ha én meg az urat öcsémnek hívha­tom, Paroláztunk és komolyra fordítva a szót, a vagyonőri teendőkről kezdem faggatni. — Úgy gondoltam, hogy ha ezt a mes­terséget művelem­ — kacsint rám a komoly­ságomat semmibe véve — hát közelebb ke­rülök a menyecskékhez. — Vén kecske — nevettem jóízűen, kü­lönösen amikor azt is megtudtam, hogy már a 74. életévét tapossa. — Hiszen már biz­tosan unokái is vannak. — De fán ám, — szippant egy jóízűt a hosszúszárú pipából és még eregeti a bod­­ros füstöt, név­­szerint sorolja a négy uno­kát, akik senki mást nem szeretnek — sze­rinte — csak őt. — No, hiszen szerethetik is azt a bagó­­szagú bajuszát. — Mit szól hozzá öcsém-uram. Az tet­szik nekik. A füstös bajuszom. Istenemre, hogy egy híres huszárborbély se tudta olyan jó szívvel bödöríteni hajdanában, mint most a legkisebbik unokám. — De beszéljünk már a zsiviayokról. — Nincs azokról mit beszélni, mert nin­csenek. Az ember csak nem lopja meg önmagát. ..— Akkor meg miért szedi fel naponta az egy munkaegységet? — Olyan emberek miatt, mint akit a búzában kaptam a nyáron. Nem paraszt volt. Könyörgött, hogy ne adjon törvényre, de ugye nekem ilyenkor nem lehet szívem. Feladtam. Hát. A napokban meg az almafa alatt találom. De nem ám, hogy kóstolta volna a gyümölcsöt, vagy a zsebét rakta a gyerekeinek, mert ilyesmiért én nem szó­lok, én is viszek né­hány szem gyümölcsöt a kicsiknek, de ha nem ez az én bakterom, mert az volt, már ha így kicsúszott a szá­mon, egy zsák almát vitt volna a disznó­nak. No, adtam én a disznónak. — Csak nem suhintott oda a kampós­­botjával? — Majd suhint neki a törvény, mert az ilyen visszaeső bűnösre nagyobbat kell ám suhintani, mint az egyszer megbotlott em­berre. — Aztán bírja a sok járkálást? Hiszen ahogy tudom közel kétezer holdas az acsádi határ. — Egyszer itt vagyok, másszor meg ott. Nem kell azt tudni senkinek, hogy merre van az utam. Csak egyszer odalépek a zsi­­vány mögé és azt mondom: ehűn van-e a jó madárka. Most bebújtál a kalickámba. — Az előbb én is szereztem néhány szem körtét. .. — Mondom, hogy ez nem bűn, csak kosárral, szatyorral ne jöjjön, mert akkor maga is bent lesz a kalickában. — Ejha — tartom a mókás hangot — hát az öccse urát is befogná Sándor bátyám? — A zsivány nekem nem öcsém,­ se nem komám. Arra én olyan hússzaggatóan le­csapok, mint héja a csibére. — Rossz a hasonlat, mert a csibe ártat­lanul kerül a héja karmai közé. — Maga engem ne okítson — csattan fel nagy komolyan, s azt gondolom, hogy vége a kedélyes beszélgetésnek, de aztán enyhül, fényesedik az a huncutkás szeme, s igy magyarázkodik: ne faggasson már, hallja, öcsém-uram. Maga rosszabb a fi­náncnál. Mondja meg egyenesen, hogy mi járatban van. — Meg akarom inni ezt a beszélgetést. — Imit? — Úgy van. Az újságban. — A teremtésit­t ugrik fel korát meg­hazudtoló ügyességgel. — Hiszen akkor ma­ga. . . öcsémuram újságíró. Mosolyogtam. — De hiszen akkor most maga fogott meg engem__ Erre már hangosan nevettem, s igen , jó barátsággal búcsúztam el az örök­ké vidám, még most is huncutságokon te­kergő, kedves Tóth Sándor bátyámtól. Dávid József Vagyonőr Riport a kazal tetején Bár sötét van, 16 ember még mindig a kazal tetején munkálkodik. Villával a kéz­ben itt serénykedik Rádóczi Antal tsz-elnök, országgyűlési képviselő, Nagy Jenő főagro­­nómus, Horváth Gábor ag­­ronómus, Vali Imre növény­­termesztési brigádvezető is. Ma megint hosszú volt a nap, s még húsz percig min­dig maradnak, amíg az utolsó szállítmány is rendeltetési he­lyére kerül. Még ekkor sem csinál mindenki estét. Nagy Imre, a lánctalpas vezetője egy órát marad s a kazal te­tején járatja gépét. Nyomat­ja, tömöríti az óriási mennyi­ségű takarmánytömeget, amit silókazalba raknak Egyházas­­rádócon. Dobrovics Kálmán és Szabó Sándor kazalmesterek még egyszer körbe mennek a szin­te rámába rakott takarmány­hegyen s elégedetten állapít­ják meg: ez is jól sikerült, akárcsak az első.­­ Reggel hattól este fél nyolcig szinte megállás nél­kül dolgoznak —magyarázza a tsz-elnök. Aztán hozzáteszi: olyan tömegű silókukoricát kell betakarítaniok, amire még nem volt példa a szövet­kezet fennállása óta. Már több mint egy hét óta teljes erő­vel ezen munkálkodnak s még mindig nem értek a végére. Tizenkét erőgép legalább any­­nyi magasítóval ellátott pót­kocsi és összesen 25 ember végzi az évnek ezt az egyik legfontosabb munkáját. A képviselő szerint a silózás jó megszervezése, a gépek maximális kihasználása, irá­nyítása nagyobb gondot, kö­rültekintést kívánt, mint ma­ga az őszi vetés. Megállapítását akkor érti meg az ember, amikor a hely­színen szemléli meg a silózás itteni munkáját. A május vé­gén vetett kukorica kétszáz vagy ennél is több mázsát termett holdanként. Naponta 80—90 pótkocsi ra­kományt hordanak be, s mint Horváth Gábor megjegyzi, a kombájnosok még így is mo­zognak, mert a jelenlegi tem­pójukkal többet le tudnának vágni. De hát ez is nagyon tiszteletre méltó teljesítmény.­­­ Ebédelni sem jönnek ha­za — magyarázza Horváth Gábor — vagy utánuk viszik az ételt, vagy reggel veszik magukhoz és harapnak, ami­kor jónak látják. A kazalosok sem állnak le délben. Egyik részük fél tizenkettőkor megy ebédelni, s amikor visszajöt­tek, akkor az ittmaradottak mennek el. Így aztán megál­lás, illetve szünet nélkül megy a munka: a levágás, a hor­dás és a kazalrakás. Néhány perccel ezelőtt hú­­zatták fel a magasba az utol­só szállítmányt. — Erre a kazalra nem ra­kunk többet — mondja a tsz­­elnök. — Holnap újat kez­dünk. Az Imre ezt még egy darabig tömöríti a lánctalpa­sával, aztán tőreket, kazal alját rakunk rá, majd bevet­jük őszi árpával. Aztán vár­juk a kedvező erjedést, vagy ahogy itt mondják, érést. Bár nagyon sok siló termett a tsz-ben, egy morzsát sem pazarolnak el­ belőle. Sem a táblákon, sem szállí­tás közben nincs elhullajtott takarmány. Így, a jó gazda módjára sok zöldet tárolnak télre s könnyen etetnek belő­le, ahogy ők mondták — az újig. — D — 1967. szeptember 1. Péntek „Ez a zipzár a legjobb az országban! Ha más a vé­lménye, javíttassa meg ! .. Számos kitűnő és kevésbé ki­tűnő ötlet hangzott el a na­pokban azon a megbeszélésen, ahol a Szombathelyi Cipőgyár vezetői és a cipőnagykereske­­delmi vállalatok képviselői ta­lálkoztak egymással. A cél: a szerződéskötések előtt új­fent egyeztetni az álláspontokat, összhangba hozni a fogyasztók jobb kielégítését szolgáló elkép­zeléseket. Jó ötletnek tartottuk pél­dául azt, hogy adjanak tájékoz­tatást a vevőnek arról, „mit tud” az általa vásárolt cipő, meddig áll garancia alatt és így tovább. Mindezt egy kis cédu­lán közölni lehetne a doboz­ban. Az árdrágítások megelőzésére is hag­zott el javaslat a keres­kedelem részéről. Valaki a rejtjeles, betűrendes ármegje­lölést ajánlotta. A cipőgyár kitűnő ötlete például az, hogy foglalkozni kí­ván a különböző bőségű ci­pők gyártásának lehetőségével. Tervbe vette a minőségi vizsgá­latok eredményeinek a cipődo­bozon való feltüntetését és folytathatnánk... — Épp ideje! — mondhatja a fogyasztó, akit eddig nem nagyon kényeztettek el a cipő­piacokon. Ezen a bizonyos kötetlen tanácskozáson azonban elhang­zottak a fentiek mellett olyan kijelentések is, amelyekből a fogyasztó nem sok jót vonha­tott volna le a maga számára. A felszólalók zöme hangsú­lyozta, hogy szigorúan vett ma­gánvéleményét mondja el. Úgy véljük, nem magánvélemé­nyünknek adunk hangot, ami­kor például azt mondjuk, több dologban nem értünk egyet az elhangzottakkal. Nem értünk egyet azzal a kereskedelmi vezetővel, aki azt mondja, hogy a használat köz­ben megrongálódott áruért a vevő is vállaljon kockázatot. Magyarra lefordítva ez annyit jelent, hogy a vevő — ha ci­pője talpa teszem azt három hónap múlva leválik, három hónapi használati díjat fizet. A többit visszakérheti. Indoko­lás: egyesek rendszert csinál­nak abból, hogy sorra hordják vissza a boltokba a cipőt, tud­va azt, hogy úgyis kicserélik. Mások meg egyenesen letépik (sic!) a cipő talpát, csupán az­ért, hogy újra cserélhessék. Ki hinné?!.. . A kereskedelem né­hány egyedi esetből általáno­sítva­­ hiszi. Mi viszont meg vagyunk győződve arról, hogy a vásárlóközönség zömének, mondjuk 99,99 százalékának vál­tozatlanul óhaja, hogy megfe­lelő cipőt kapjon. Nem meglepő manapság az az állítás, miszerint húzózáraink minősége enyhén szólva hagy maga után némi kívánnivalót. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a női csizmákba épített zipzárakra is ugyanaei áll: felállt az egyik nagykereske­delmi vállalat vezetője a meg­beszélésen és a következőket mondta: „Ha a szoknyában el­romlik a zár, egyetlen nő sem szalad a varrónőhöz, hanem ki­cseréli maga. Ha a csizma zárja romlik el, megy fűhöz-fához.” Valójában megmosolyogni va­ló vélemény, bár nem tudni, mi lett volna akkor, ha ezen a tanácskozáson néhány nő is jelen van. A kereskedelmi szakember nem beszélt arról, milyen úton próbálják elejét venni az effaj­ta hibáknak, tegyük hozzá, igen bosszantó hibáknak. Ellenben beszélt a reklám egyre növek­vő szerepéről! A zipzárü­gyet — szerinte — úgy lehetne „ren­dezni”, ha eloszlatnák a vevő kétségét és esetleges ábrándjait, mondjuk, ekképpen: „Ez a zip­zár a legjobb Magyarországon! Ha mégis elromlik, kérjük ja­víttassa még!” — szöveg íran­dó egy cédulára, s ez teendő a csizmába. Így teendő a kirakatba. Tud­niillik a csizma, zipzárral!... (tarabó) Kik kapjanak bér­ja­vítást ? Egy eléggé el sem ítélhető bérjavítási módszerrel ta­lálkozhatunk mostanában,­ itt-ott a megye üzemeiben. Ar­ról van szó,­­amikor menetközben lehetőség nyílik néhány munkás órabérének emelésére, akadnak üzemi pártvezetők, gazdasági és adminisztratív irányítók, akik eleve kikötik, hogy csak párttagról lehet szó. „Ezzel is becsüljük meg a kommunistákat” — hangoztatják érvüket. Kétségtelen, aligha akad üzem, ahol a pártszervezet, a kommunisták ne szolgálnának rá a megbecsülésre. Nem­csak általános politikai tevékenységükkel, hanem a gaz­dálkodás eredményességét, hatékonyságát szolgáló kezde­ményezéseikkel, példás termelő munkájukkal is. Tény azonban, hogy mind nagyobb számban vannak ilyenek a pártonkívüliek között is. Igaz, nem utolsó sor­ban a pártszervezet, a kommunisták meggyőző-mozgósító törekvéseinek hatására. Nem kevés pártonkívüli viszont munkájával többet ad a társadalomnak, mint egy-két gyé­rebb adottságokkal rendelkező párttag. Márpedig a szocia­lista bérezés elveinek következetes alkalm­a­zása megköve­teli: aki többet ad a társadalomnak, többet is kapjon. Itt is érvényes a IX pártkongresszuson megfogalma­zott Irányelv: „nem szabad hátránynak lennie annak, ha valaki pártonkívüli... persze ez előny sem lehet. Nem lehet előny az, ha valaki párttag, de hátrány sem lehet, mint ahogy ez szórványosan előfordul”. Normán felüli normaigazítás Nem kis háborgásai panaszolják a Faipari Vállalat körmendi telepének vagonkirakói: „igazságtalanul felemel­ték a normánkat, amibe nem törődhetünk bele’’. Úgy tűnik, valójában ez a helyzet. Ezt tanúsítják a tények. __ Ilyen nehéz munkára, mint a vagonkirakás, nem köny­­nyű embereket találni. Akárki nem is vállalhatja a vele­járó, átlagon­­felüli fizikai megerőltetést. Az is érthető, hogy túl magas és alacsony emberek sem állhatnak a ki­rakók sorába, hiszen lehetetlen volna a teher arányos megosztása. Ezért is adódott, hogy a norma szerinti 14 helyett, csak tízen maradtak a brigádban. A munkát el kellett végezni. A vonatról sem akartak lemaradni a be­járók. Gya­kran hat megfeszített erővel, de „rávertek” a munkára, hogy idejében végezzenek. Technológiai változ­­■­tatás nélkül, huzamos ideig tízen látták el a tizennégy emberre szabott munkát. — Ez lett a vesztünk. Erre fizettünk rá, pedig jót akartunk a vállalatnak is — mondogatják most. Az történt ugyanis, hogy megemelték a normájukat. A hónapokon keresztüli, túlz­ott erőfeszítést szentesítették a vállalat központjában. Mindezt megerősítette az ab-titkár aláírása. , Reméljük, az ügy ezzel nem ért véget. A helyi párt­­szervezet és a felsőbb pártbizottságok kezdeményezésére ugyanis a vállalat és az érdekvédelmi szervek illetékesei felülvizsgálják a rakodóbrigád panaszát. Minden bizonnyal sikerül majd visszaállítani a normális normát s megkapni az alaposan megdolgozott munkabért. (— i­s) Kirakatpolitika? — Vagy reklám? A REKLÁMRÓL, szerepé­ről, hatékonyságáról, létjogo­sultságáról sokat és sokféle­képpen vitatkozunk. Érthető, hiszen a reklám mindnyá­junkhoz szól. A vitába sok­féle disszonáns hang is ve­gyül, ami szintén érthető, hi­szen sokan sokféle­képpen ítéljük meg ugyanazt a jelen­séget is. A reklám, pontosab­ban a reklámmódszerek ellen reklamálóknak számos objek­tív érvük van. Most mégis inkább arról­ beszéljünk, hogy a reklámpropaganda milyen szerepet tölt be életünkben, hogy változott-e ez a szerep mostanában, s ha igen, mi­lyen irányban? Elkerülhetetlen, hogy szót ejtsünk az 1950-es évek rek­lámszemléletéről, ami mond­juk meg, sajnos, hosszú évek­ig kísértett bennünket és még ma sem tudhatjuk egyértel­műen magunk mögött. Innen ered jó néhány, itt-ott még ma is használt kereskedelmi­­reklámszöveg, például az, hogy „Cipőt a cipőboltban vásároljon.” Az ilyen propagandát szü­lő szemléletnek az volt a lé­nyege, „hogy eszi, nem eszi, nincs más” alapon, a kedves vevő vegye meg ami éppen a boltban kapható. Sőt! Vol­tak akik a „jó bornak nem kell cégér” felkiáltással egye­nesen a szocialista gazdálko­dással és­­ kereskedelemmel összeegyeztethetetlennek tar­tották, hogy áruinkat úgy­mond rátukmáljuk a vevőre. Pedig a reklámnak koránt­sem a rátukmálás szerepe jut. A reklám életünk szerves része. Az ember nem tudhat mindenről. Sőt! Nem tudhat­ja, hogy­ egyik, vagy másik új dolog milyen tulajdonsá­gokkal bír, milyen kezelési vagy tartósítási eljárást igé­nyel, mi, hol szerezhető be és folytathatnánk a sort. A reklám szerepe, hogy mindenről ízlésesen, közérthe­tően és az igazságnak megfe­lelően útbaigazítson bennün­ket. Az átlagember idegen­kedése a reklámtól és a rek­lámmal foglalkozóktól tulaj­donképpen érthető. Elég csak arra gondolnunk, hogy a rek­lám hosszú ideig a valóság eltakarásának jelentős mód­szere volt. AZ UTÓBBI NÉHÁNY év­ben a reklámpropagandában széleskörű változás történt, s e változások többsége azt a reményt kelti, hogy a reklám, szemfényvesztő propaganda­­bőr társul szegődik a terme­lőkhöz és vevőkhöz. Ilyen jó kezdeményezésnek ítélhetjük a m­ár szinte rendszeressé vált árubemutatókat, ahol nem­csak láthatjuk az ipar egyik, másik termékét, de szakem­berektől útbaigazítást is kap­hatunk használatukról, s a használatuk során követendő eljárásokról. Az utóbbi idők divatbemutatóit, nagyon prak­tikusan, a ruhák viselésére és kezelésére szolgáló tanácsok­kal egészítik ki, könnyedén, hangulatosan, anélkül, hogy ezzel a bemutató értékét ron­tanák. A hirdetésekben is történt változás, bár itt még nagyon sok kívánnivaló. Küszöbünkön az új gaz­daságirányítási rendszer. És bár az új gazdaságirányítási rendszer lényege, hogy a ter­melést lendítsük előbbre új, vagy a mi munkánkban újon­nan alkalmazott módszerek­kel, mégis előre látszik, hogy a reklámpropagandána­k az új körülmények között az eddi­ginél nagyobb szerep jut. Az igényekhez jobban iga­zodó termelés olyan követel­ményt is állít elénk, hogy a viszonylag gyorsan változó igényeket nagyobb raktári készletek felhalmozása nélkül tudjuk kielégíteni Vagyis az igényelt áruféleség idejében eljusson oda, ahol az igény jelentkezik. Sok tekintetben módosítani kell fogalmainkat arról is, hogy valami mikor van idejében. Miről van szó? PÉLDÁUL ARRÓL, hogy nem elég a kedves vevő fi­gyelmét felhívni egy s más­ra, hanem annak, amit pro­pagálunk, idejében ott kell lennie, ahol a kedves vevő hozzájut. A­­ harisnyaosztályo­kon jelenleg néhány pár szür­ke és drapp színű gyermek harisnyanadrágon kívül sem más színűt, sem más számút nem lehet kapni. „Majd szep­tember közepén” — hangzik a szíves felvilágosítás. Igen ám! Csakhogy a harisnyanad­­rágra már augusztusban szük­ség lenne. Praktikus okokból is, hiszen a gyerekeket ezzel a ruhadarabbal még jó ideig rövid nadrágban lehet járat­ni, vagyis jól ki lehet hasz­nálni a gyerek ruhatárát, amelyet amúgy is gyakran kell felújítani. Vagy itt van a Neva fehérnemű esete. Propagandánk évek óta szí­vósan kitart amellett, hogy ezt a fajta fehérneműt és ál­talában a műszálasakat nem kell vasalni. (Bár hála sza­­tíristáink humorának, az már tisztázódott, hogy a Neva márka nem azonos a Neva­sald használati utasítással.) Bizony vasalni kell a Neva ingeket, még a Páduát is. Itt, — talán érthető okok­ból — zömében csak a rek­lámnak arról a fajtájáról beszéltünk, amely a közhasz­nálati cikkek körét érinti. A kirakatokról, a feliratokról, áru- és divatbemutatókról a használati utasítások szövései­ről. Százezreket, milliókat érint ez, hiszen mindnyájan vevők is vagyunk egyúttal. TALÁN nem leszünk ünneprontók, ha azzal zárjuk a gondolatsort, hogy a vetél­kedők és fesztiválok korában családok millióinak érdekét szolgálhatná például egy-egy reklámfesztivál, descora­tőr-ve­télkedő, reklámrajzolók és szövegírók ki-mit­ tud­ja. Még akkor is hasznos lehetne, ha nem lenne országos döntő. Szanati Anna VAS NÉPE 3

Next