Vas Népe, 1967. szeptember (12. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-01 / 206. szám
opják a körtét! Tóth Sándor — az acsádi termelőszövetkezet csősze — a kiáltásra füle botját se mozdítja. Komótosan ülegy meggyfa árnyékában és pipál. » — Nem maga a csősz? — köszöntöm rá a napot, de nem válaszol mindjárt. Huncutul mosolyog, majd hivatalos hangon kijelenti: — Én nem csősz vagyok, hanem vagyonőr. Így jegyezlek be a tsz nagykönyvébe. Szóval ez a titulusom. — De azért sem haragszik meg, ha Sándor bátyámnak szólítom. — Csak egy feltétellel — huncutkodik megint a tömzsi termetű, pocakos kis öreg. — Ha én meg az urat öcsémnek hívhatom, Paroláztunk és komolyra fordítva a szót, a vagyonőri teendőkről kezdem faggatni. — Úgy gondoltam, hogy ha ezt a mesterséget művelem — kacsint rám a komolyságomat semmibe véve — hát közelebb kerülök a menyecskékhez. — Vén kecske — nevettem jóízűen, különösen amikor azt is megtudtam, hogy már a 74. életévét tapossa. — Hiszen már biztosan unokái is vannak. — De fán ám, — szippant egy jóízűt a hosszúszárú pipából és még eregeti a bodros füstöt, névszerint sorolja a négy unokát, akik senki mást nem szeretnek — szerinte — csak őt. — No, hiszen szerethetik is azt a bagószagú bajuszát. — Mit szól hozzá öcsém-uram. Az tetszik nekik. A füstös bajuszom. Istenemre, hogy egy híres huszárborbély se tudta olyan jó szívvel bödöríteni hajdanában, mint most a legkisebbik unokám. — De beszéljünk már a zsiviayokról. — Nincs azokról mit beszélni, mert nincsenek. Az ember csak nem lopja meg önmagát. ..— Akkor meg miért szedi fel naponta az egy munkaegységet? — Olyan emberek miatt, mint akit a búzában kaptam a nyáron. Nem paraszt volt. Könyörgött, hogy ne adjon törvényre, de ugye nekem ilyenkor nem lehet szívem. Feladtam. Hát. A napokban meg az almafa alatt találom. De nem ám, hogy kóstolta volna a gyümölcsöt, vagy a zsebét rakta a gyerekeinek, mert ilyesmiért én nem szólok, én is viszek néhány szem gyümölcsöt a kicsiknek, de ha nem ez az én bakterom, mert az volt, már ha így kicsúszott a számon, egy zsák almát vitt volna a disznónak. No, adtam én a disznónak. — Csak nem suhintott oda a kampósbotjával? — Majd suhint neki a törvény, mert az ilyen visszaeső bűnösre nagyobbat kell ám suhintani, mint az egyszer megbotlott emberre. — Aztán bírja a sok járkálást? Hiszen ahogy tudom közel kétezer holdas az acsádi határ. — Egyszer itt vagyok, másszor meg ott. Nem kell azt tudni senkinek, hogy merre van az utam. Csak egyszer odalépek a zsivány mögé és azt mondom: ehűn van-e a jó madárka. Most bebújtál a kalickámba. — Az előbb én is szereztem néhány szem körtét. .. — Mondom, hogy ez nem bűn, csak kosárral, szatyorral ne jöjjön, mert akkor maga is bent lesz a kalickában. — Ejha — tartom a mókás hangot — hát az öccse urát is befogná Sándor bátyám? — A zsivány nekem nem öcsém, se nem komám. Arra én olyan hússzaggatóan lecsapok, mint héja a csibére. — Rossz a hasonlat, mert a csibe ártatlanul kerül a héja karmai közé. — Maga engem ne okítson — csattan fel nagy komolyan, s azt gondolom, hogy vége a kedélyes beszélgetésnek, de aztán enyhül, fényesedik az a huncutkás szeme, s igy magyarázkodik: ne faggasson már, hallja, öcsém-uram. Maga rosszabb a fináncnál. Mondja meg egyenesen, hogy mi járatban van. — Meg akarom inni ezt a beszélgetést. — Imit? — Úgy van. Az újságban. — A teremtésitt ugrik fel korát meghazudtoló ügyességgel. — Hiszen akkor maga. . . öcsémuram újságíró. Mosolyogtam. — De hiszen akkor most maga fogott meg engem__ Erre már hangosan nevettem, s igen , jó barátsággal búcsúztam el az örökké vidám, még most is huncutságokon tekergő, kedves Tóth Sándor bátyámtól. Dávid József Vagyonőr Riport a kazal tetején Bár sötét van, 16 ember még mindig a kazal tetején munkálkodik. Villával a kézben itt serénykedik Rádóczi Antal tsz-elnök, országgyűlési képviselő, Nagy Jenő főagronómus, Horváth Gábor agronómus, Vali Imre növénytermesztési brigádvezető is. Ma megint hosszú volt a nap, s még húsz percig mindig maradnak, amíg az utolsó szállítmány is rendeltetési helyére kerül. Még ekkor sem csinál mindenki estét. Nagy Imre, a lánctalpas vezetője egy órát marad s a kazal tetején járatja gépét. Nyomatja, tömöríti az óriási mennyiségű takarmánytömeget, amit silókazalba raknak Egyházasrádócon. Dobrovics Kálmán és Szabó Sándor kazalmesterek még egyszer körbe mennek a szinte rámába rakott takarmányhegyen s elégedetten állapítják meg: ez is jól sikerült, akárcsak az első. Reggel hattól este fél nyolcig szinte megállás nélkül dolgoznak —magyarázza a tsz-elnök. Aztán hozzáteszi: olyan tömegű silókukoricát kell betakarítaniok, amire még nem volt példa a szövetkezet fennállása óta. Már több mint egy hét óta teljes erővel ezen munkálkodnak s még mindig nem értek a végére. Tizenkét erőgép legalább anynyi magasítóval ellátott pótkocsi és összesen 25 ember végzi az évnek ezt az egyik legfontosabb munkáját. A képviselő szerint a silózás jó megszervezése, a gépek maximális kihasználása, irányítása nagyobb gondot, körültekintést kívánt, mint maga az őszi vetés. Megállapítását akkor érti meg az ember, amikor a helyszínen szemléli meg a silózás itteni munkáját. A május végén vetett kukorica kétszáz vagy ennél is több mázsát termett holdanként. Naponta 80—90 pótkocsi rakományt hordanak be, s mint Horváth Gábor megjegyzi, a kombájnosok még így is mozognak, mert a jelenlegi tempójukkal többet le tudnának vágni. De hát ez is nagyon tiszteletre méltó teljesítmény. Ebédelni sem jönnek haza — magyarázza Horváth Gábor — vagy utánuk viszik az ételt, vagy reggel veszik magukhoz és harapnak, amikor jónak látják. A kazalosok sem állnak le délben. Egyik részük fél tizenkettőkor megy ebédelni, s amikor visszajöttek, akkor az ittmaradottak mennek el. Így aztán megállás, illetve szünet nélkül megy a munka: a levágás, a hordás és a kazalrakás. Néhány perccel ezelőtt húzatták fel a magasba az utolsó szállítmányt. — Erre a kazalra nem rakunk többet — mondja a tszelnök. — Holnap újat kezdünk. Az Imre ezt még egy darabig tömöríti a lánctalpasával, aztán tőreket, kazal alját rakunk rá, majd bevetjük őszi árpával. Aztán várjuk a kedvező erjedést, vagy ahogy itt mondják, érést. Bár nagyon sok siló termett a tsz-ben, egy morzsát sem pazarolnak el belőle. Sem a táblákon, sem szállítás közben nincs elhullajtott takarmány. Így, a jó gazda módjára sok zöldet tárolnak télre s könnyen etetnek belőle, ahogy ők mondták — az újig. — D — 1967. szeptember 1. Péntek „Ez a zipzár a legjobb az országban! Ha más a vélménye, javíttassa meg ! .. Számos kitűnő és kevésbé kitűnő ötlet hangzott el a napokban azon a megbeszélésen, ahol a Szombathelyi Cipőgyár vezetői és a cipőnagykereskedelmi vállalatok képviselői találkoztak egymással. A cél: a szerződéskötések előtt újfent egyeztetni az álláspontokat, összhangba hozni a fogyasztók jobb kielégítését szolgáló elképzeléseket. Jó ötletnek tartottuk például azt, hogy adjanak tájékoztatást a vevőnek arról, „mit tud” az általa vásárolt cipő, meddig áll garancia alatt és így tovább. Mindezt egy kis cédulán közölni lehetne a dobozban. Az árdrágítások megelőzésére is hagzott el javaslat a kereskedelem részéről. Valaki a rejtjeles, betűrendes ármegjelölést ajánlotta. A cipőgyár kitűnő ötlete például az, hogy foglalkozni kíván a különböző bőségű cipők gyártásának lehetőségével. Tervbe vette a minőségi vizsgálatok eredményeinek a cipődobozon való feltüntetését és folytathatnánk... — Épp ideje! — mondhatja a fogyasztó, akit eddig nem nagyon kényeztettek el a cipőpiacokon. Ezen a bizonyos kötetlen tanácskozáson azonban elhangzottak a fentiek mellett olyan kijelentések is, amelyekből a fogyasztó nem sok jót vonhatott volna le a maga számára. A felszólalók zöme hangsúlyozta, hogy szigorúan vett magánvéleményét mondja el. Úgy véljük, nem magánvéleményünknek adunk hangot, amikor például azt mondjuk, több dologban nem értünk egyet az elhangzottakkal. Nem értünk egyet azzal a kereskedelmi vezetővel, aki azt mondja, hogy a használat közben megrongálódott áruért a vevő is vállaljon kockázatot. Magyarra lefordítva ez annyit jelent, hogy a vevő — ha cipője talpa teszem azt három hónap múlva leválik, három hónapi használati díjat fizet. A többit visszakérheti. Indokolás: egyesek rendszert csinálnak abból, hogy sorra hordják vissza a boltokba a cipőt, tudva azt, hogy úgyis kicserélik. Mások meg egyenesen letépik (sic!) a cipő talpát, csupán azért, hogy újra cserélhessék. Ki hinné?!.. . A kereskedelem néhány egyedi esetből általánosítva hiszi. Mi viszont meg vagyunk győződve arról, hogy a vásárlóközönség zömének, mondjuk 99,99 százalékának változatlanul óhaja, hogy megfelelő cipőt kapjon. Nem meglepő manapság az az állítás, miszerint húzózáraink minősége enyhén szólva hagy maga után némi kívánnivalót. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a női csizmákba épített zipzárakra is ugyanaei áll: felállt az egyik nagykereskedelmi vállalat vezetője a megbeszélésen és a következőket mondta: „Ha a szoknyában elromlik a zár, egyetlen nő sem szalad a varrónőhöz, hanem kicseréli maga. Ha a csizma zárja romlik el, megy fűhöz-fához.” Valójában megmosolyogni való vélemény, bár nem tudni, mi lett volna akkor, ha ezen a tanácskozáson néhány nő is jelen van. A kereskedelmi szakember nem beszélt arról, milyen úton próbálják elejét venni az effajta hibáknak, tegyük hozzá, igen bosszantó hibáknak. Ellenben beszélt a reklám egyre növekvő szerepéről! A zipzárügyet — szerinte — úgy lehetne „rendezni”, ha eloszlatnák a vevő kétségét és esetleges ábrándjait, mondjuk, ekképpen: „Ez a zipzár a legjobb Magyarországon! Ha mégis elromlik, kérjük javíttassa még!” — szöveg írandó egy cédulára, s ez teendő a csizmába. Így teendő a kirakatba. Tudniillik a csizma, zipzárral!... (tarabó) Kik kapjanak bérjavítást ? Egy eléggé el sem ítélhető bérjavítási módszerrel találkozhatunk mostanában, itt-ott a megye üzemeiben. Arról van szó,amikor menetközben lehetőség nyílik néhány munkás órabérének emelésére, akadnak üzemi pártvezetők, gazdasági és adminisztratív irányítók, akik eleve kikötik, hogy csak párttagról lehet szó. „Ezzel is becsüljük meg a kommunistákat” — hangoztatják érvüket. Kétségtelen, aligha akad üzem, ahol a pártszervezet, a kommunisták ne szolgálnának rá a megbecsülésre. Nemcsak általános politikai tevékenységükkel, hanem a gazdálkodás eredményességét, hatékonyságát szolgáló kezdeményezéseikkel, példás termelő munkájukkal is. Tény azonban, hogy mind nagyobb számban vannak ilyenek a pártonkívüliek között is. Igaz, nem utolsó sorban a pártszervezet, a kommunisták meggyőző-mozgósító törekvéseinek hatására. Nem kevés pártonkívüli viszont munkájával többet ad a társadalomnak, mint egy-két gyérebb adottságokkal rendelkező párttag. Márpedig a szocialista bérezés elveinek következetes alkalmazása megköveteli: aki többet ad a társadalomnak, többet is kapjon. Itt is érvényes a IX pártkongresszuson megfogalmazott Irányelv: „nem szabad hátránynak lennie annak, ha valaki pártonkívüli... persze ez előny sem lehet. Nem lehet előny az, ha valaki párttag, de hátrány sem lehet, mint ahogy ez szórványosan előfordul”. Normán felüli normaigazítás Nem kis háborgásai panaszolják a Faipari Vállalat körmendi telepének vagonkirakói: „igazságtalanul felemelték a normánkat, amibe nem törődhetünk bele’’. Úgy tűnik, valójában ez a helyzet. Ezt tanúsítják a tények. __ Ilyen nehéz munkára, mint a vagonkirakás, nem könynyű embereket találni. Akárki nem is vállalhatja a velejáró, átlagonfelüli fizikai megerőltetést. Az is érthető, hogy túl magas és alacsony emberek sem állhatnak a kirakók sorába, hiszen lehetetlen volna a teher arányos megosztása. Ezért is adódott, hogy a norma szerinti 14 helyett, csak tízen maradtak a brigádban. A munkát el kellett végezni. A vonatról sem akartak lemaradni a bejárók. Gyakran hat megfeszített erővel, de „rávertek” a munkára, hogy idejében végezzenek. Technológiai változ■tatás nélkül, huzamos ideig tízen látták el a tizennégy emberre szabott munkát. — Ez lett a vesztünk. Erre fizettünk rá, pedig jót akartunk a vállalatnak is — mondogatják most. Az történt ugyanis, hogy megemelték a normájukat. A hónapokon keresztüli, túlzott erőfeszítést szentesítették a vállalat központjában. Mindezt megerősítette az ab-titkár aláírása. , Reméljük, az ügy ezzel nem ért véget. A helyi pártszervezet és a felsőbb pártbizottságok kezdeményezésére ugyanis a vállalat és az érdekvédelmi szervek illetékesei felülvizsgálják a rakodóbrigád panaszát. Minden bizonnyal sikerül majd visszaállítani a normális normát s megkapni az alaposan megdolgozott munkabért. (— is) Kirakatpolitika? — Vagy reklám? A REKLÁMRÓL, szerepéről, hatékonyságáról, létjogosultságáról sokat és sokféleképpen vitatkozunk. Érthető, hiszen a reklám mindnyájunkhoz szól. A vitába sokféle disszonáns hang is vegyül, ami szintén érthető, hiszen sokan sokféleképpen ítéljük meg ugyanazt a jelenséget is. A reklám, pontosabban a reklámmódszerek ellen reklamálóknak számos objektív érvük van. Most mégis inkább arról beszéljünk, hogy a reklámpropaganda milyen szerepet tölt be életünkben, hogy változott-e ez a szerep mostanában, s ha igen, milyen irányban? Elkerülhetetlen, hogy szót ejtsünk az 1950-es évek reklámszemléletéről, ami mondjuk meg, sajnos, hosszú évekig kísértett bennünket és még ma sem tudhatjuk egyértelműen magunk mögött. Innen ered jó néhány, itt-ott még ma is használt kereskedelmireklámszöveg, például az, hogy „Cipőt a cipőboltban vásároljon.” Az ilyen propagandát szülő szemléletnek az volt a lényege, „hogy eszi, nem eszi, nincs más” alapon, a kedves vevő vegye meg ami éppen a boltban kapható. Sőt! Voltak akik a „jó bornak nem kell cégér” felkiáltással egyenesen a szocialista gazdálkodással és kereskedelemmel összeegyeztethetetlennek tartották, hogy áruinkat úgymond rátukmáljuk a vevőre. Pedig a reklámnak korántsem a rátukmálás szerepe jut. A reklám életünk szerves része. Az ember nem tudhat mindenről. Sőt! Nem tudhatja, hogy egyik, vagy másik új dolog milyen tulajdonságokkal bír, milyen kezelési vagy tartósítási eljárást igényel, mi, hol szerezhető be és folytathatnánk a sort. A reklám szerepe, hogy mindenről ízlésesen, közérthetően és az igazságnak megfelelően útbaigazítson bennünket. Az átlagember idegenkedése a reklámtól és a reklámmal foglalkozóktól tulajdonképpen érthető. Elég csak arra gondolnunk, hogy a reklám hosszú ideig a valóság eltakarásának jelentős módszere volt. AZ UTÓBBI NÉHÁNY évben a reklámpropagandában széleskörű változás történt, s e változások többsége azt a reményt kelti, hogy a reklám, szemfényvesztő propagandabőr társul szegődik a termelőkhöz és vevőkhöz. Ilyen jó kezdeményezésnek ítélhetjük a már szinte rendszeressé vált árubemutatókat, ahol nemcsak láthatjuk az ipar egyik, másik termékét, de szakemberektől útbaigazítást is kaphatunk használatukról, s a használatuk során követendő eljárásokról. Az utóbbi idők divatbemutatóit, nagyon praktikusan, a ruhák viselésére és kezelésére szolgáló tanácsokkal egészítik ki, könnyedén, hangulatosan, anélkül, hogy ezzel a bemutató értékét rontanák. A hirdetésekben is történt változás, bár itt még nagyon sok kívánnivaló. Küszöbünkön az új gazdaságirányítási rendszer. És bár az új gazdaságirányítási rendszer lényege, hogy a termelést lendítsük előbbre új, vagy a mi munkánkban újonnan alkalmazott módszerekkel, mégis előre látszik, hogy a reklámpropagandának az új körülmények között az eddiginél nagyobb szerep jut. Az igényekhez jobban igazodó termelés olyan követelményt is állít elénk, hogy a viszonylag gyorsan változó igényeket nagyobb raktári készletek felhalmozása nélkül tudjuk kielégíteni Vagyis az igényelt áruféleség idejében eljusson oda, ahol az igény jelentkezik. Sok tekintetben módosítani kell fogalmainkat arról is, hogy valami mikor van idejében. Miről van szó? PÉLDÁUL ARRÓL, hogy nem elég a kedves vevő figyelmét felhívni egy s másra, hanem annak, amit propagálunk, idejében ott kell lennie, ahol a kedves vevő hozzájut. A harisnyaosztályokon jelenleg néhány pár szürke és drapp színű gyermek harisnyanadrágon kívül sem más színűt, sem más számút nem lehet kapni. „Majd szeptember közepén” — hangzik a szíves felvilágosítás. Igen ám! Csakhogy a harisnyanadrágra már augusztusban szükség lenne. Praktikus okokból is, hiszen a gyerekeket ezzel a ruhadarabbal még jó ideig rövid nadrágban lehet járatni, vagyis jól ki lehet használni a gyerek ruhatárát, amelyet amúgy is gyakran kell felújítani. Vagy itt van a Neva fehérnemű esete. Propagandánk évek óta szívósan kitart amellett, hogy ezt a fajta fehérneműt és általában a műszálasakat nem kell vasalni. (Bár hála szatíristáink humorának, az már tisztázódott, hogy a Neva márka nem azonos a Nevasald használati utasítással.) Bizony vasalni kell a Neva ingeket, még a Páduát is. Itt, — talán érthető okokból — zömében csak a reklámnak arról a fajtájáról beszéltünk, amely a közhasználati cikkek körét érinti. A kirakatokról, a feliratokról, áru- és divatbemutatókról a használati utasítások szövéseiről. Százezreket, milliókat érint ez, hiszen mindnyájan vevők is vagyunk egyúttal. TALÁN nem leszünk ünneprontók, ha azzal zárjuk a gondolatsort, hogy a vetélkedők és fesztiválok korában családok millióinak érdekét szolgálhatná például egy-egy reklámfesztivál, descoratőr-vetélkedő, reklámrajzolók és szövegírók ki-mit tudja. Még akkor is hasznos lehetne, ha nem lenne országos döntő. Szanati Anna VAS NÉPE 3