Vas Népe, 1969. szeptember (14. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-11 / 210. szám

Segítsék az üzemek vezetői is Szakszervezeti bg évről évire eredmé­­vesznek részt a dobozok szervezett politikai oktatásában. A két éve zaj­­l. ..Társadalmunk időszerű kérdései” tanfolyamok ta­pasztalatai biztatóak, a múst oktatási évben me­gyénkben több min­t 400 csoportban 9—10 ezer dol­gozó ismerkedett a legfon­tosabb politikai, gazdasági, kulturális kérdésekkel, a tanfolyamokon sorra vett té­mák időszerűségét a hall­gatók érdeklődése, a foglal­kozásokon elhangzott kérdé­sek száma, a mind jobban kibontakozó vitakészség igazolta. A tanfolyamokat vezető propagandisták „rutinos” munkával igyekeztek növel­ni a résztvevők aktivitását munkájukról a tanfolyamok értékeléseikor szinte min­denütt elismerően nyilatkoz­tak. Felkészülésükhöz, aktív közreműködésükhöz, tovább­ra is nélkülözhetetlen a szakszervezeti bizottságok hathatós támogatása. Nem kevésbé fontos a párt és tö­megszervezetekkel való szo­ros együttműködés. A meg­felelő koordináció hiánya zavarhatja a politikai ok­tatást. Második éve­ma­, hogy az üzemekben, intézményekben a politikai oktatás terveivel együtt készítik az ismeret­­terjesztés programját is. A most kezdődő évad ismeret­­terjesztő programjai sajnos sok helyen — több nagy­üzemben is — azt tükrözik, hogy nem ismerték még fel a korszerű ismeretterjesztés lehetőségeit Azt például, hogy a jól szervezett, tudo­mányos ismeretterjesztés az általános politikai és szak­mai oktatás szinte valameny­­nyi formájához kapcsolódhat, módszereit, eszközeit felhasz­­nálh­a­tja. Ugyanakkor az em­lített üzemi oktatási formák adják az ismeretterjesztés kereteit. Az új oktatási évad­ban tovább fejlődik a szak­­szervezeti, politikai tömeg­­oktatás. A SZOT Elnökség határozatának megfelelően a ,,Társadalmunk időszerű kér­dései” tanfolyamok mind tartalmilag, mind formailag gazdagodnak. Két azonos rangú, de temati­kába­n kü­lönböző tagozatú tanfolyam indul. A kétféle tematika jobban megfelel a dolgozók növekvő politikai, társadal­mi érdeklődésének, sokrétű­ségének. Több szemlé­ltető és módszertani eszköz áll máris a tanulócsoportok ren­delkezésére. A megyei ok­tatási Igazgatóság segítségé­vel az SZMT és a megyei szakszervezeti bizottságok gondoskodnak a propagan­disták évad eleji és évköz­beni felkészüléséről. A bo­­gáti pártiskolán szeptember 15-től 27-ig négy turnusban rendezünk részükre tanfo­lyamot, melyen mintegy 300 propagandista vesz részt. A tanfolyamon a propagandis­ták módszertani és szerve­zeti kérdésekről hallanak előadásokat, valamint kon­zultációkon vesznek részt. Ugyanitt sor kerül a temati­kákban megjelölt fontosabb témák feldolgozására is, s közben — a tavalyi­hoz hasonlóan — a kapcso­lódó szakterületek előadói­nak együttes részvételével kerekasztal-konferenciáikat szervezünk. Nagyon fontos, hogy a propagandisták élje­nek ezekkel a lehetőségek­kel, az eddigieknél hiányta­­lanabbul vegyenek részt az évad eleji felkészítőn és az évközbeni konferenciákon. Jó felkészülésükhöz szinte más úton nem pótolható se­gít­séget kapnak. A szakszervezeti bizottsá­r­­ok és gazdasági vezetői­ azzal is juttassák kifejezésre a politikai tömegoktatás fon­tosságát, jelentőségét, hogy lehetővé teszik a propagan­disták részvételeit a felkészí­tőkön, illetve konferenciákon. Ne felejtsék, hogy az oktató munka eredménye a társa­dalom építő tevékenységében gyümölcsözik. A propagan­disták ebben alkarnak a ve­zetőknek első számú segí­tői lenni, s ilyen alapon számítanak azok támogatá­sára. Tóth Béla 1969. szept. 11. Csütörtök Húsz év utazó színészként Az országjáró Déryné Szín­ház kék Ikaruszán a társu­lattal időről időre a megyé­be érkezik és vasi színpado­kon lép fel Ács Rózsi szí­nésznő. A legutóbbi évadban Molnár Ferenc Liliamá­ban az öreg fényképészmét ala­kította. Epizódszerep volt, mégis, a közönség és kritiku­sok szemét ezúttal sem ke­rülhette el. Kidolgozott ala­kításáért a közönség tapsa, s a kritikusok elismerése volt a jutalom. A kidolgozott, átélt, mondhatjuk realista szerep­­játszás Ács Rózsitól nem új­donság, még csak nem is meglepetés. Tehetségét a még gyermekkori színpadra lépéstől mostanáig évtizedek érlelték gazdaggá, teljessé. Csehov színmű volt a vizs­gadarabja a színészegyesület iskolájában, Déryné naplója díszkötésben és 500 pengő a jutalma. És szép emlékek ebből az időből, amikor szí­­ninövendék létére már Csortossal, Törzs Jenővel és más neves pályatársakkal léphetett fel. E feledhetetlen élmények mellé rengeteg másfajta is sorakozott az elmúlt húsz év alatt, amióta utazó színház van, s ő uta­zó színész lett. Ezért 1969. szeptembere számára kerek jubileum: azóta egyfolytá­ban falujáró színésznő a szó igaz és nemes értelmé­ben. Dzsappen, kompon, te­herautón (Honvéd és Bányász Színház), majd autóbuszon és most már egyháziamban a kék Ikaruszon jut el művésztár­­saival együtt a közönséghez. Kacagtató és hátborzongató igaz történeteket tud egy­szerre feleleveníteni. Olya­nokat, amelyekre persze a fiatalok rendszerint csak le­gyintenek, hogy a gázsü­ze­­tés ismeretlen fogalom volt. Hogy részleteikben, 10—15 pengőnként kaptak egy kis pénzt, amit akkor „szivár­gásnak” neveztek. És hihe­tő-e, hogy három-négy fő­szerepet kellett egy héten megtanulni. Aztán a későb­biek közül: A Bernarda háza előadása után éppen itt Vas megyében, Szombathely­től 30 kilométerre egy csir­kekeltetőben húzták ki az éjszaka hátralevő részét. Utána félméteres hóban gya­logoltak ki az állomásig. Má­­zaszászvárnál egyszer árok­ba fordult a buszuk, s zuho­gó esőben gyalogoltak a leg­közelebbi helységig. Ahol éppen világosság volt, ott a bányászok tartottak pártna­pot. Láttukra (Szirtes Ádám is köztük volt) abbamaradt a párttitkári beszámoló, olyan siralmas állapotban voltak. A Nagyerejű Mácsik­ bemutatója előtt — már szín­padi öltözetben — megszólí­tották a büfében. S mert a mezt olyan természetességgel viselte, csodálkozva kérdez­ték tőle: „Asszonyka, ho­gyan került ide maga a tár­sulattal?” Ács Rózsi azon kevesek egyike, aki az államosított színház húsz esztendejét uta­zó színészként töltötte el. Ez önmagában is olyan tett, amit kevesen tudtak volna végigcsinálni. Végigcsinálni, és méghozzá úgy, hogy nem fásult bele, hogy ambíciói, igényessége mindmáig meg­maradt. Hogy a legkisebb színpadon, a maroknyi kö­zönségnek most is úgy ját­szik, mintha nagy önálló színház több száz férőhelyes nézőtere nyúlna el előtte. Miközben a falukat járta, nyelveket tanult, néha filme­zett is. És még szeretne jó ideig művészetének élni. Reméljük, jubileumi éved­ja során ismét tapsolhatunk neki Vas megyében is. (mbi) Egyik filmjében, a Megöltek egy leányt-ban. Az öreg fénykép­észnő a Liliom­ban. VAS NÉPE Emeletes ágyak Solymár József könyve Úgy látszik, a katonakor emlékei végigkísérik az em­bert egész életén. Ebben — az a véleményünk — a fia­talkorra való visszaemléke­zés, mindenekelőtt a had­sereg személyiségformáló, embert alakító munkájának van elsősorban szerepe. Soly­már József a néphadsereg életéből meríti emlékeit. Anekdotázik. Történetei ked­vesek, hangulatosak, és mint minden igazán komolyan anekdotázó, mesélő írásé, humorosak is. Solymár nem fakaszt hangos kacajt, inkább mosolygásra késztet, s a fel­ismerés, vagy az emlékezés együttérző, szelíd „így volt”­­jára. Miről is szólnak ezek a tör­ténetek? — a bevonulásról, a civil és a katonaélet kö­zötti „mélyreható” különbsé­gekről, a kalandról és a sze­relemről, a menetgyakorlat­ról és más hasonló emléke­zetes és „különleges” ese­ményről. Az író érdeme, hogy ezek a történetek mégis sajátosan egyéniek. Természetes, jól karakter­ezett szereplőit lép­nek elénk a könyv lapjairól. Gondolkodásmódjukban, sza­vaikban, tetteikben, kita­­pintha­tóan van jelen a had­sereg. Az Emeletes ágyak ízes ol­vasmány. Életünknek azt a részét idézd, amelyre mind­annyian szívesen emléke­zünk vissza: a fiatalságot, (Zrínyi Könyvkiadó). ­ Nos, csináljam meg még­is? Tanácskozzam meg a többiekkel? Persze semmi újat sem mondhatok, hisz nincs mit javasolni. Az op­timális megoldást kiszámí­tani lehetetlen, mivelhogy niincs elég adatunk és töb­bet beszerezni nem is tu­dunk. És mégis.. . — Menjünk át az ügye­letes szobába, ott megbe­széljük a teendőket. Nyújtóztatják tagjaikat. Elfáradtak.... Oleg és Valja élénken tárgyal va­lamit és úgy kezd füs­tölni, hogy szinte vágni lehet. Úgy látszik, valahon­­nét cigarettát kerítettek elő. Sztopa oldalog befelé. Ér­zi, hogy főnöke kitaszította és ezen nem változtathat. Téved. — Sztyepan Sztyepano­­vics, ön miért nem megy haza, mikor lejárt a szolgá­lata? — Dnyipko mellett ülök. Még nincs jól. Kedvem volna valami go­rombaságot vágni a fejéhez, de türtőztetem magam. Egye meg a fene, hát ül­jön. Persze, ha vezekelni hagyom, akkor nem áll majd rá a nyelvem, hogy elkergessem. Nincs vele ba­jom, rendes, okos fiú. De, hogy bocsássam meg neki azt, hogy a betegekkel nem törődik? No jó, azt majd később. — Nos, ki mit tud java­solni? Bontsuk fel a sebet vagy várjunk? És ha vá­runk, akkor mi mást tehe­tünk még? Egy mukkot sem fognak szólni. Nem képzelem, hogy én vagyok a legokosabb. Csak épp ők már mindent megtettek mialatt én oda­fenn diskurálgattam. Meg lehetne még ismételni az egyik vagy másik gyógy­szert, de ez aligha változ­tatna a dolgon. Tudok ilyen esetekről, de a második operáció veszélye nem volt ilyen nagy. És ezenkívül — mit tagadjam — itt Szásáról van szó. Legalább­is nekem nehezebb dönte­nem. Ismét zúgolódnom kell orvostudományunk pontat­lansága miatt, és a kiber­netikában bízom — a jövő­ben. Unalmas. Nem is élem meg. Szamárság. Hát így állunk. Petro ja­vasolja: — Ismételjük meg az összes olyan szert, amely fokozza az alvadékonyságot. Gyima: — Már kétszer megismé­teltük. Minek töltsünk be­le értelmetlenül? Ez sem közömbös. Persze, ha nem operáljuk meg, akkor ké­sőbb megismételhetjük. Ve­gyük figyelembe, hogy reg­gelig bizonyára vérezni fog, ha ugyan nem tovább. Szemjén közölte,hogy az ál­lomáson a hármas és az egyes csoportból egy csepp friss vér sincs, a régi pedig nyilván ártana neki. — Hát akkor? — Hát akkor mit aján­lasz? Operáljunk? — Nem ajánlok semmit, magamnak is inamba sizáll a bátorság, ha a szívmegál­lásra gondolok. Egy ideig mind hallga­tunk. Nézem őket Itt ülnek , milyen rendesek, és mi­lyen különfélék. Nem száz­százalékosak ,de mégis pozi­tív hősök. Hát én? önma­gát mindenki túlértékeli. Szasa szerint a jót meg a rosszat is lehet mérni, ha azt olyan bonyolult rend­szer szempontjából nézi az ember, mint a társadalom. A keresztények úgy gondol­ják, hogy az úristennek van egy ilyen számológépe, amely automatikusan értékel, szá­­montart és azután jelenti istennek, hogyan döntsön — kit hova. .. Sztyepa valahol itt topog az ajtóban. — Mihail Ivanovics, hátha megpróbálnánk a közvetlen átömlesztést? Mindjárt siet is hozzáten­ni: — Az én vércsoportom hármas, hemoglobin nyolc­van százalék, szívesen adom. Csodálkozva nézünk rá. Micsoda ötlet. Még bántó is, szóval mi mind hülyék vagyunnk, hogy erre senki sem gondolt. Van ilyen vér­­zéselállító módszer, nemcsak hogy friss vérrel, hanem egyenesen vénából vénába. Hogy semmi se sérülhessen meg, még a legkényesebb részecskék sem. Azért felej­tettük el, mert a mi klini­kánkon ez nem szokás. Tán kétszer f­elhal­maztuk. Ilyen súlyos betegeknél, eredmény­telenül, és így könyveltük el. Helytelenül. Némely kli­nikán nagyon dicsérik. Oleg nem türtőzteti ma­gát: — Éljen Sztyepa! Zseniá­lis. Első örömöm elmúlt. Igen csábítónak látszott, hogy nem kell döntenünk a műtétről. Most már józanul mérlege­lem. Mégiscsak értékes öt­let. Segíthet. És ha nem, akkor se sokáig halasztjuk el miatta a műtétet. A kel­lemetlen csak az, hogy ép­pen Sztyopa ajánlotta. Most már kötelező az amnesztia. Ha nem veszünk is vért tő­le, még akkor is, ördög és pokol! — Sztyopa persze nem zse­niális, de ismerjük el, hogy ezt jól gondolta ki. Sajnos egyikünk se zseniális. Ép­pen ellenkezőleg. De azért te, Sztyepa ne gondold, hogy ezentúl annyit lóghatsz, amennyi jólesik. A beosztást én ellenőrzöm és nem fogok szemet húnynni, ebben ne reménykedjél. Nyilván megint durva va­gyok. Pedig dolgozik az úr­isten számológépe. — Hármas vércsoportú or­vosunk is van elég. Ezt a kérlelhetetlen Mari­ja Vasziljevna mondja. Iga­za van, léteznek véradóink, de most az elsőbbség Sztye­­pát illeti. Joga van rá, tőle származik az ötlet. S ezen­kívül nyilvánvaló, hogy nagy szüksége is van rá — nem­csak a rehabilitációjáért... Saját maga előtt is. Megmu­tatni önmagának, hogy nem értéktelen. Kapja hát meg a teljes adagot. — Sztyepantól kell vért venni. Reméljük, hogy sze­rencsét hoz. — És hogy Szasa nem butul meg tőle ... Ezt Oleg fűzte hozzá. Oleg mindig talpraesett. Csak ép­pen a szellemességei nem mindig helyénvalóak. Mindenki elégedett. Nem hiszem, hogy sokan rajon­­ganának a véradás gondola­táért. És nem is mintha s­em szívesen adnák vagy félné­nek a következményétől. Csak a fájdalomtól félnek. Szó ami szó — én is félek a szúrástól. Hisz olyan vas­tag az a tű. Ha kell, akkor igen — akkor mind hajlan­dók vagyunk. De jobb, ha nem kell. Sztyepa őszintén örül, szin­te ragyog. Szereti a gesztu­sokat. Hát csak örüljön. Most legalább van értelme. — Oleg, te vagy a leg­fiatalabb és a legfrissebb, neked kell átömlesztened. A legfiatalabb — az idő­sebbek közt. Különben nem túlságosan ifjú. Harminc le­het, de kisfiúnak látszik. — Csak gyorsan csináld. — Mi legyen a csővel? Kivegyem? — Nem tudom. Tán jobb lenne könnyű gáznarkó­z­sal végezni az átömlesztést. Ez veszélytelen, a pszichikumá­ra pedig vigyáznunk kell. Mind helyeslik. Végül is egy órával több vagy keve­sebb már nem számító Oleg eltökélten dobja csikkjét a kagylóba, és vezényel: — Cigarettázást befejezni, gyerekek, és indulás, Sztyo­pa, te mikor fürödtél utol­jára? — Mindennap letusolom magam. Csak ma ügyeletes voltam. — No, nézd, milyen kul­­túrember! (Folytatjuk) 1 36.

Next