Vas Népe, 1970. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-01 / 1. szám

K­evesen hittek 10 év­vel ezelőtt abban, hogy a termelőszövet­kezeti gazdálkodás ennyi idő alatt ilyen fokra jut. Nem is volt könnyű. Közöttünk vannak — bár sajnálatosan fogyó számban — azok, akik 20—25 évvel ezelőtt a mezőgazdaság új útján az első lépéseket megtették, s azok is akik az 1960-as évek kezdetén elhatározott csat­lakozásukkal általánossá tet­ték Magyarországon a szo­cialista mezőgazdaságot. Ta­núk és résztvevők egyaránt meggyőződéssel állíthatják hogy nemcsak a mezőgaz­daság átalakulását jelentő nagy elhatározást foglalják magukban az 1960-as évek, hanem az azt követő nagy változásokat is. Még felso­rolni is nehéz ezeket, hi­szen számos társadalom­po­litikai, gazdasági és szerve­zeti változásról van szó, amelyek mind-mind ennek az elmúlt évtizednek a lel­tárába tartoznak. Az 1960-as évek elején még olcsó viccek visszatérő témája volt például a kö­zös és a háztáji termelés el­térő színvonalának különb­sége. Való igaz, hogy akko­riban a gondozott és a ke­vésbé gondozott kukorica­táblákat aszerint is meg le­hetett különböztetni, hogy háztáji, avagy közös műve­lésű-e. Az évtized végére viszont elértük hogy a kö­zös, nagyüzemi termésé­­á­gak elhagyták a régi mó­don elért kisüzemi hozamo­kat. A kukorica példájánál maradva: 1962-ben 14 má­zsás volt a szövetkezetek közös gazdaságaiban a hol­danként átlagtermés és a 16 mázsás háztáji gazdaságok­ban Ez a helyzet 1968-ra úgy változott, hogy a háztáji kuko­ricák átlagtermése nagyobb lett egy mázsával miköz­ben a közösben 4 mázsával nagyobb holdanként sze­meskukoricát takarítottak be. E változás mögött tömör té­len munka­szervezés, tech­nika, anyagi eszköz és sok más, a haladást elősegítő erőfeszítés húzódik meg, első felében elmaradt a me­zőgazdaság teljesítménye a terv céljaitól, a jelenlegi öt­éves terv feladatait pedig már meghaladja a teljesít­mény. A szövetkezetek ala­kulásának befejezése — 1961- óta ezideig a mezőgazdaság termelése csaknem 10 száza­lékkal növekedett, azaz évi átlagban közel 3 százalék­kal. A termelés növekedé­sének évi üteme azonban a második ötéves tervidőszak­ban — 1961—1965 között — csak 1,8 százalék volt. Az 1960-as évek második felé­ben ennél kétszer nagyobb lett az évi növekedés üte­me jóval meghaladva az évi 3 százalékos emelkedést. So­ha nem látott terméshoza­mokat takarítottak be az utóbbi években szántóföld­jeinkről, meggyorsult né­hány állattenyésztési ágazat fejlődése is, így teremtődött meg a feltétele annak, hogy a szövetkezetek társadalom­­politikai problémái is meg­változzanak, a szövetkezetek tekintélyt szerezzenek a fa­luban is, az országban is. Noha vannak ma is ala­csony jövedelmű szövetke­zeti gazdaságok, mégsem le­het figyelmen kívül hagyni, hogy országos átlagban az egy munkanapra jutó jöve­delem ez alatt az idő alatt megkétszereződött. A közös munkában töltött egy (10 órás) munkanapra jutó jöve­delem 1961-ben 43 forint volt, 1968-ban pedig 82 fo­rint. A jövedelmek növeke­dését a termelés emelke­dése alapozta meg, de je­lentős szerepük volt azok­nak az intézkedéseknek is, amelyek a magasabb terme­lői árakat, a jobb gazdaság­­politikai feltételeket jelen­tették. A korábbi években felhalmozódott hitel­terhek egy részét az állam elen­gedte a szövetkezeteknél s mindezeken felül a társa­dalmi ellátás (családi pót­lék, betegségi biztosítás stb.) színvonala is emelkedett. A szövetkezeti gazdaságok pe­dig azon voltak hogy tag­ságuk számára több mun­kát, folyamatosabb foglal­koztatottságot, s mindeze­ken keresztül rendszeresebb pénzbevételt tudjanak biz­tosítani. A­z említetteknél is je­lentősebb az a vál­tozás, amit emberség­ben, gondolkodásban, új is­meretekben hozott ez az évtized. A szövetkezeti me­zőgazdaság megnyitotta az utat a legjobb emberi tulaj­donságok érvényesítéséhez, a tehetség, a tudás eredmé­nyeinek kibontakozásához. Megkezdődött az a folya­mat, amelynek révén a me­zőgazdasági munka is olyan­ná válik amit könnyebben, korszerű eszközökkel, vagy­is emberhez méltóbban le­het elvégezni. Mindennek alapját a párt hosszú évek óta következe­tesen alkalmazott agrárpoli­tikája teremtette meg. A párt IX. kongresszusán 1966-ban hozott határozatok újabb lendületet adtak a korábbi években már he­lyesnek bizonyult elvek megvalósításának. A népgaz­daság irányításának új rend­szerében a mezőgazdasági szövetkezetek jól beillesz­kedtek, önállóságuk megnö­vekedett, szövetségi rend­szerük kiépült. Az 1970-es éveket tehát jó feltételek kö­zött kezdik a mezőgazdaság dolgozói. Igaz, ma már kevesebben dolgoznak a mezőgazdaság­ban, mint amikor a szövet­kezetek megalakultak. A mezőgazdasági foglalkozású­ak száma 1961 óta több mint 250 ezerrel — 17 százalék­kal — csökkent. Az első években tapasztalt túl gyors csökkenés ma már megvál­tozott, új tagokat is fogad­nak a szövetkezetek. Mégis az lesz a jellemző, hogy a technikai haladásnak meg­felelően tovább csökken a következő években a mező­­gazdaságban dolgozók szá­ma. Ezzel egyidejűleg vi­szont növekszik azoknak a száma, akik gépgyárakban vegyipari üzemekben és más munkahelyeken a mezőgaz­daság számára dolgoznak, így azután a mezőgazdaság további teljesítménye mind­inkább összefonódik más népgazdasági ágak munká­jával. N­em kétséges, hogy me­zőgazdaságunk új fej­lődési szakaszba lép a következő években. A jö­vő építését azonban a min­dennapi munka készíti elő. Számolni kell azzal is, hogy a 60-as évekről is áthúzó­dik jó néhány feladat a jö­vőre, s az elért eredménye­ket sem könnyű megtartani. Az 1970. évi terv 1 száza­lékos növekedéssel számol a mezőgazdasági termelés­ben. Az 1969 évi kimagasló növénytermelési eredménye­ket ismerve ez egyáltalán nem lebecsülendő feladat. Az állattenyésztés fejleszté­sének követelményei még ennél is nagyobbak Tulaj­donképpen a korszerű nagy­üzemi állattartó telepek ki­építéséről van szó. Ez pe­dig sok befektetést kívánó, hosszantartó folyamat. Nem véletlenül hangsúlyozta leg­utóbbi ülésén a Központi Bizottság a nem nagyüzemi, háztáji gazdaságokban lévő termelési lehetőségek jobb hasznosításának fontosságát. A nagyüzemi árutermelés nem nélkülözheti az élel­miszeripari, feldolgozó tevé­kenység további növelését. És még sorolhatnánk a ter­melési jellegű feladatokat. Valamennyi feladat meg­oldásához megteremthetők a szükséges feltételek. És nem­csak a termelési feladatok­hoz. Vannak teendőink — s ez alól alig van kivétel — a szövetkezeti élet fejleszté­sében, az emberekről való gondoskodásban, általában a falu haladásának elősegíté­­sében is. Számos szövetke­zeti közösségben a lehetsé­gesnél is kevesebbet törőd­nek a szövetkezeteket létreho­zó alapítókkal, az idős, ala­csony járadékot élvező szö­vetkezeti parasztokkal. Más helyen a fiatalokkal való foglalkozást, szakember ne­velést, az utánpótlás fel­adatait hanyagolják el. A­z elmúlt évek alatt megtett út országosan — a gazdaságok szá­zaiban pedig különösen — jól tanúsíthatja, hogy mire képes a szövetkezeti paraszt­ság, milyen haladást tud elérni a mi mezőgazdasá­gunk. Nem kétséges, hogy a következő években még többre lesz lehetőség, ha a tapasztalatokat mindenütt jól hasznosítják és közös erővel, a szükséges felelős­séggel látnak hozzá azok­hoz a feladatokhoz, ame­lyeknek elvégzésétől saját boldogulásuk és az ország előrehaladása is nagymér­tékben függ.­­ Történelmi évtized írta* dr. Romány Pál, az MSZMP Kft. Gazdaságpolitikai Osztályának helyettes vezetője ezőgazdaságunk fejlő­dése nem volt látvá­nyos. Az 1960-as évek 1970. január 1. Csütörtök VAS NPPF Mezei leltár Mit lehet számbavenni a hófújta mezőn? A minap Hegyfalu irányában utazva leltározókat lát­tam. Három havat taposó ember állta körül a tábla kö­zepén felejtett Orbán silózót. Egy másik faluban is szem- és fültanúja voltam, amikor valaki évődve jegyezte meg a tsz-elnöknek: nem hiányzik-e a leltárból egy diszkfiller, amit a vizes árok mellé húzatva még október közepén hagytak el a traktorosok. A megyét járva még a mezőn hagyott hármas henge­rekkel, fogatos gereblyékkel, gázolajos hordókkal, sőt vetőgéppel is találkozhat az ember. Pedig ezek csak a fő közlekedési utak közelében vannak. Előfordulhat, hogy a belső, vagy inkább a külső mezőkön még több, enyészet­nek kitett — és drága pénzen vásárolt — munkagép gub­baszt a hó alatt. Bizonyára keresi ezeket is a leltározó bizottság, de arra is van példa, hogy nem. Mert végül a leltározzon » hóban az a brigádvezető vagy főagronómus, akinek a ha­nyagsága miatt nem kerültek beljebb azok az orkánok, hengerek... No, nem akarom befeketíteni azt a néhány tsz-vezetőt, vagy traktorost, akinek feledékenysége miatt gépek ma­radhatnak ki a leltárból. Emiatt még nem lesz háború, s látszólag a tagság jövedelme sem lesz kevesebb... Mert akkor milyen bírálat illetné azokat a tsz-eket, akiknek Szeleste közelében és még néhány helyen töretlen kuko­ricájuk is van? ... Csak az a kérdés, azt hogyan veszik majd leltárba, ha ugyan addig még hagynak rajta csak lecskálni valót is a nyulak, a vaddisznók, a vetési varjak... — D — Kattog... Korunk új lakóházainak egyik áldása is egyben bos­szúság forrása a gáz. Jó dolog, hogy nem kell tüzelőbeszer­zéssel bíbelődni, s a fűtéssel kapcsolatos minden fáradság­tól, piszoktól megszabadít a gáz. (Az most más kérdés, hogy ez a kényelem, higiénia, mibe kerül a téli hónapok­ban). A baj akkor kezdődik, amikor kicsi a nyomás, és nem gyullad be a gázbojler, vagy van nyomás, de piszkot a gáz és dugulás van, továbbá, ha elromlik — s az gyak­ran elromlik — a konvektorok gyújtószerkezete. (Ilyenkor a bérlő, illetve a fogyasztó szájából hull az id­dás* «I illetékesekre). De ezek a bosszúságok — ha gyakoriak is —, s imái­nak, hanem a gázóra az egy félelmetes valami. Olyan éktelen lármát tud csapni, mint egy szénfejtő kalapács. De még ha csak a sajátját hallaná az ember. Nem! Mint ismeretes, az új lakások vékony közfalain nemcsak a gázórák éktelen kattogása hullik át, de még az emberi szó, sőt, még a horkolás is. Ó, meghitt otthoni csend! Vajon hány decibel erősségű hangártalmat ér­t az ember otthon? Mert a munkahelyeken, utcán és az élet más területén már-már úgyis reped a dobhártyája. Azt mondják —­­ ezzel még dicsekedni is szoktunk —, hogy a magyar műszergyártás az egész világon elis­mert. Hát pont egy lakásban működő „műszernek” kell ilyen ideget roncsoló hangúnak lenni? Vagy az illetékesek azért nem cserélik ki, illetve nem gyártanak új, csendesebben „ketyegő” órákat, hogy a fo­gyasztó még álmában se feledje, hogy mennyit fogyaszt­ —­­ . -íiigiri------------üggaagaai 3 _ Hár­ont kölyök nekivág.»* Ferenc, Gábor és Tibor. Más körülmé­nyek között minden bizonnyal Ferit, Ga­bit és Tibit írnék, de ez a szituáció nem fakaszt rokonszenvet, barátkozást, inkább sajnálatot és némi idegenkedést. Kutatom magamban az okát és hamar rájövök: ezek a gyerekek valami módon csorbultak. Azon túl, hogy testileg és szellemileg fejletlenek, meg hiányzik belőlük valami. A gyerek­­ség. Ferenc 1953-ban született, Gábor és Tibor 54-ben A koruk tehát gyermeki. Az énjük nem. Zavarosak, de nem a puber­tástól, hanem a környező világok dolgaitól, amelyek összekuszálódtak körülöttük, ame­lyeket kellően nem magyarázott meg nekik senki, s amelyek mélyén ott lappangtak a Nyugatról rendszeresen érkező rokonok, is­merősök meséi és megfigyelt, sok esetben irigyelt megnyilatkozásai. • Nekivágtak hát December 28-án, vasár­nap — azon kívül, hogy szülőfalujuk kör­nyékén olyan biztonsággal mozogtak mint a vadak, még némi szerencséjük is volt — átjutottak az osztrák határon. Paradoxon­nak tűnik, de így igaz: odaát is szerencsé­jük volt — bizonyos, hogy még nem tud­­ták felfogni — mert szinte azon nyomban visszaadták őket az osztrák hatóságok. Eb­be a gyors és határozott gesztusba egyre erősödő jó szomszédi kapcsolatunk Auszt­riával valószínű épp úgy közrejátszott, mint az osztrák hatóságok humanizmusa, amely bárhol a világon azt diktálja, hogy a fiatalkorú gyermeknek a családban a he­lye, akármilyen indíték sodorta is ki be­lőle. nem t hintik, a liszth­á hart nem kell dolgosni ?“ Törvényes rendelkezések előírják, hogy fiatalkorúak családnevét bírósági vagy egyéb, rájuk nézve kompromittáló ügyek­ben csak kezdőbetűjével szabad az újság­ban megírni. Ezeknek a fiúknak a nevét akár teljesen ki is írhatnám, hiszen Szent­­péterfán, ahol élnek, s ahonnan útnak in­dultak, mindenki tudja kikről van szó, má­soknak meg nem sokat mondanak a nevek. Tehát: J. Ferenc, H. Gábor és M. Tibor. Szombathelyen, a Határőrség laktanyá­jának egyik szobájában találkoztam velük az esettel foglalkozó határőr tisztek előzé­kenységéből. Az ő tájékoztatásuk alapján szinte mindent tudtam a fiúkról,­ csak a személyes benyomások élménye hiányzott még. Hadd írjam le néhány mondatban J. Ferenc a legidősebb, a tizenhetedik évé­ben van. Mind a mai napig az 5. általáno­sig vitte. Kamaszcsontú, álmos, lassú pillan­­tású fiú. H. Gábor. Tizenhat éves vézna gyerek, sötét bőrű arcában ijedten ugráló fekete szeme és a homlokába mélyen be­nőtt fekete haja van , a 7. általánosig jutott el. M. Tibor egyidős H. Gáborral. Nyúlánk, szabályos arcú, ő a „fej” köztük, neki 8 általánosa van, sőt egy évig kőmű­ves ipari tanuló is volt. A beszélgetés nehéz és vontatott. A fiúk nem értenek — úgy látszik — engem, én viszont — úgy tűnik — mindent értek. Ér­tem például, hogy mi munkálhatott J. Fe­­rencben, akinek sem az iskolában, sem az életben soha semmi sikerélménye nem volt, az erdőmunkával keresett kis pénzét haza­adta, mégis azt haltotta a családban. ..Jobb lenne, ha odaát lennél!" M. Tibor arcán mondataiban keresem a gyötrődés jeleit mert mondják, hogy mostohaapja iszákos veri az anyját, őt is, de előre az motoszkál a fejemben, hogy meggyőző-e annak a ti­zenhat éves gyerek sorsának a sanyarú­­sága, aki 1500 forintot keres mint segéd­munkás, motorkerékpárja, rádiója van. És nem hiszem el neki, hogy az iparitanuló-iskolát a családi légkör miatt hagyta ott, H. Gáborról is el tudom képzelni, hogy retteneseten utálja az iskolát, s ha a két másik „tekintély” azt mondta, hogy nem kell gyötrődni, odaát anélkül is sok pénzt lehet keresni, habozás nélkül csatlakozott. Azt is megértem, hogy egy határmenti község légköre sajátos, emberek és hírek jönnek mennek, nehéz lehet gyerekfejjel közöttük eligazodni. Hogy a kém-kaland­­revü- és egyéb tévéfilmek világa nosztal­giát ébreszthet tanulatlan agyakban, hogy az évente visszatérő nyugati rokonok és ismerősök tiszavirág életű dőzsölése, nagy­hangú hetvenkedése, esetleg alattomos vagy nyílt célzásai káprázatot kelt kamaszok képzeletvilágában. Csak azt nem értem miért marad ki szinte minden esetben a pénzszerző nagy álmodozásokból az egyet­len lényeges kérdés: . ..hogyan?" Az osztrák hatóságok képviselője, aki a gyerekeket átadta a magyar hatóságoknak, a többi között ezt a csodálkozó kérdést is feltette: „Ezek talán azt hiszik, hogy Ausztriában nem kell dolgozni?” Itt van ÍOO schilling“ Odaát tulajdonképpen nem sok történt. Egy lényeges mozzanat azonban mégis akad. A fiúk egy-kettőre Güssingbe kerül­tek, ahol kihallgatás közben M. Tibor egy odakint élő polgármester nagybácsijára hi­vatkozott, természetesen tolmács útján, mert egyikük se tudott egy kukkot se né­metül. A lakóhelyét nem, csak a nevét tudta: Grósz Adolf A tolmács másfél óra alatt taxival meghozta a nagybácsit. Hogy mit vártak a fiúk akár előzőleg megtanács­kozva, akár kimondatlanul ettől a szilárd­nak hitt támaszponttól, elképzelhető. A va­lóságban mindössze ennyi történt: a pol­gármester némi meglepetéssel ugyan, de tudomásul vette unokaöccse felbukkanását a „szabad világban”, és ennek megfelelően is viselkedett.. A briftálnijából elővett egy bankjegyet és így szólt: — Nesze, itt van 100 schilling, vegyél rajta ennivalót. Ezzel az ügyet a maga részéről be is fejezte. Erre M. Tibor és két cimborája — lehet — csak itthon eszmélt rá. Mert amikor azt kérdeztem, hogy ez a polgármester rokon nem mondta, no, gyerekek, gyertek, majd én gondoskodok róla, hogy hamarosan meg­gazdagodjatok, vagy legalábbis tisztességes módon megélhessetek, elkerekedett szem­mel ezt válaszolták: — Nem, ezt nem mondta, csak elment. Hogyan legyen tovább? A gyerekek ez alkalommal találkoztak először szüleikkel. J. Ferencnek és M. Ti­bornak az anyja, H. Gábornak az apja ér­kezett meg Péterfáról. Mindhármukkal bebe­széltem és mindhármuk egyénisége meg­erősítette bennem a feltevést, nem egyedül a gyerekek a felelősek a történtekért. Il­lusztrációként hadd álljon itt arra a kér­désemre adott válaszuk, hogyan gondolják elérni gyerekük megjavulását. Két szülő azt felelte, majd jól agyon­verem, a harmadik pedig azt, hogy az apja ezután nem fog inni. Az első két válasz felháborított, a harmadikat nem hiszem el Megkockáztatom azt a kijelentést, hogy a határőr tisztek nagyobb gondban voltak a gyerekek jövőjét illetően, mint a szü­lők. A fiúk természetesen visszamennek a családba. De hogyan fogadja őket a falu? Megbélyegzettek lesznek-e vagy csak elté­­velyedettek? Hogyan lehet belőlük e törés után majd becsületes, hazájához hű ál­lampolgár? Két dolog bizonyos. Egyik, hogy sok mindennek kell változni még a gondolko­dásmódban Péterfán, hogy a valóságot a gyengébb fe­iek is meg tudják különböz­tetni a hamis ábrándtól. A másik: tör­vényeink nem sújtják, hanem segítik ezt a három fiatalt. De a számonkérés, a fele­lősségre vonás, a tanulságok levonása nem maradhat el. Ez az első lépés az egyenes út felé szülőknek, gyerekeknek egyaránt, itt is és bárhol, ahol szocialista társadal­munk törvényei élnek és hatnak Várhelyi József

Next