Vas Népe, 1970. január (15. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-01 / 1. szám
Kevesen hittek 10 évvel ezelőtt abban, hogy a termelőszövetkezeti gazdálkodás ennyi idő alatt ilyen fokra jut. Nem is volt könnyű. Közöttünk vannak — bár sajnálatosan fogyó számban — azok, akik 20—25 évvel ezelőtt a mezőgazdaság új útján az első lépéseket megtették, s azok is akik az 1960-as évek kezdetén elhatározott csatlakozásukkal általánossá tették Magyarországon a szocialista mezőgazdaságot. Tanúk és résztvevők egyaránt meggyőződéssel állíthatják hogy nemcsak a mezőgazdaság átalakulását jelentő nagy elhatározást foglalják magukban az 1960-as évek, hanem az azt követő nagy változásokat is. Még felsorolni is nehéz ezeket, hiszen számos társadalompolitikai, gazdasági és szervezeti változásról van szó, amelyek mind-mind ennek az elmúlt évtizednek a leltárába tartoznak. Az 1960-as évek elején még olcsó viccek visszatérő témája volt például a közös és a háztáji termelés eltérő színvonalának különbsége. Való igaz, hogy akkoriban a gondozott és a kevésbé gondozott kukoricatáblákat aszerint is meg lehetett különböztetni, hogy háztáji, avagy közös művelésű-e. Az évtized végére viszont elértük hogy a közös, nagyüzemi terméséágak elhagyták a régi módon elért kisüzemi hozamokat. A kukorica példájánál maradva: 1962-ben 14 mázsás volt a szövetkezetek közös gazdaságaiban a holdanként átlagtermés és a 16 mázsás háztáji gazdaságokban Ez a helyzet 1968-ra úgy változott, hogy a háztáji kukoricák átlagtermése nagyobb lett egy mázsával miközben a közösben 4 mázsával nagyobb holdanként szemeskukoricát takarítottak be. E változás mögött tömör télen munkaszervezés, technika, anyagi eszköz és sok más, a haladást elősegítő erőfeszítés húzódik meg, első felében elmaradt a mezőgazdaság teljesítménye a terv céljaitól, a jelenlegi ötéves terv feladatait pedig már meghaladja a teljesítmény. A szövetkezetek alakulásának befejezése — 1961- óta ezideig a mezőgazdaság termelése csaknem 10 százalékkal növekedett, azaz évi átlagban közel 3 százalékkal. A termelés növekedésének évi üteme azonban a második ötéves tervidőszakban — 1961—1965 között — csak 1,8 százalék volt. Az 1960-as évek második felében ennél kétszer nagyobb lett az évi növekedés üteme jóval meghaladva az évi 3 százalékos emelkedést. Soha nem látott terméshozamokat takarítottak be az utóbbi években szántóföldjeinkről, meggyorsult néhány állattenyésztési ágazat fejlődése is, így teremtődött meg a feltétele annak, hogy a szövetkezetek társadalompolitikai problémái is megváltozzanak, a szövetkezetek tekintélyt szerezzenek a faluban is, az országban is. Noha vannak ma is alacsony jövedelmű szövetkezeti gazdaságok, mégsem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy országos átlagban az egy munkanapra jutó jövedelem ez alatt az idő alatt megkétszereződött. A közös munkában töltött egy (10 órás) munkanapra jutó jövedelem 1961-ben 43 forint volt, 1968-ban pedig 82 forint. A jövedelmek növekedését a termelés emelkedése alapozta meg, de jelentős szerepük volt azoknak az intézkedéseknek is, amelyek a magasabb termelői árakat, a jobb gazdaságpolitikai feltételeket jelentették. A korábbi években felhalmozódott hitelterhek egy részét az állam elengedte a szövetkezeteknél s mindezeken felül a társadalmi ellátás (családi pótlék, betegségi biztosítás stb.) színvonala is emelkedett. A szövetkezeti gazdaságok pedig azon voltak hogy tagságuk számára több munkát, folyamatosabb foglalkoztatottságot, s mindezeken keresztül rendszeresebb pénzbevételt tudjanak biztosítani. Az említetteknél is jelentősebb az a változás, amit emberségben, gondolkodásban, új ismeretekben hozott ez az évtized. A szövetkezeti mezőgazdaság megnyitotta az utat a legjobb emberi tulajdonságok érvényesítéséhez, a tehetség, a tudás eredményeinek kibontakozásához. Megkezdődött az a folyamat, amelynek révén a mezőgazdasági munka is olyanná válik amit könnyebben, korszerű eszközökkel, vagyis emberhez méltóbban lehet elvégezni. Mindennek alapját a párt hosszú évek óta következetesen alkalmazott agrárpolitikája teremtette meg. A párt IX. kongresszusán 1966-ban hozott határozatok újabb lendületet adtak a korábbi években már helyesnek bizonyult elvek megvalósításának. A népgazdaság irányításának új rendszerében a mezőgazdasági szövetkezetek jól beilleszkedtek, önállóságuk megnövekedett, szövetségi rendszerük kiépült. Az 1970-es éveket tehát jó feltételek között kezdik a mezőgazdaság dolgozói. Igaz, ma már kevesebben dolgoznak a mezőgazdaságban, mint amikor a szövetkezetek megalakultak. A mezőgazdasági foglalkozásúak száma 1961 óta több mint 250 ezerrel — 17 százalékkal — csökkent. Az első években tapasztalt túl gyors csökkenés ma már megváltozott, új tagokat is fogadnak a szövetkezetek. Mégis az lesz a jellemző, hogy a technikai haladásnak megfelelően tovább csökken a következő években a mezőgazdaságban dolgozók száma. Ezzel egyidejűleg viszont növekszik azoknak a száma, akik gépgyárakban vegyipari üzemekben és más munkahelyeken a mezőgazdaság számára dolgoznak, így azután a mezőgazdaság további teljesítménye mindinkább összefonódik más népgazdasági ágak munkájával. Nem kétséges, hogy mezőgazdaságunk új fejlődési szakaszba lép a következő években. A jövő építését azonban a mindennapi munka készíti elő. Számolni kell azzal is, hogy a 60-as évekről is áthúzódik jó néhány feladat a jövőre, s az elért eredményeket sem könnyű megtartani. Az 1970. évi terv 1 százalékos növekedéssel számol a mezőgazdasági termelésben. Az 1969 évi kimagasló növénytermelési eredményeket ismerve ez egyáltalán nem lebecsülendő feladat. Az állattenyésztés fejlesztésének követelményei még ennél is nagyobbak Tulajdonképpen a korszerű nagyüzemi állattartó telepek kiépítéséről van szó. Ez pedig sok befektetést kívánó, hosszantartó folyamat. Nem véletlenül hangsúlyozta legutóbbi ülésén a Központi Bizottság a nem nagyüzemi, háztáji gazdaságokban lévő termelési lehetőségek jobb hasznosításának fontosságát. A nagyüzemi árutermelés nem nélkülözheti az élelmiszeripari, feldolgozó tevékenység további növelését. És még sorolhatnánk a termelési jellegű feladatokat. Valamennyi feladat megoldásához megteremthetők a szükséges feltételek. És nemcsak a termelési feladatokhoz. Vannak teendőink — s ez alól alig van kivétel — a szövetkezeti élet fejlesztésében, az emberekről való gondoskodásban, általában a falu haladásának elősegítésében is. Számos szövetkezeti közösségben a lehetségesnél is kevesebbet törődnek a szövetkezeteket létrehozó alapítókkal, az idős, alacsony járadékot élvező szövetkezeti parasztokkal. Más helyen a fiatalokkal való foglalkozást, szakember nevelést, az utánpótlás feladatait hanyagolják el. Az elmúlt évek alatt megtett út országosan — a gazdaságok százaiban pedig különösen — jól tanúsíthatja, hogy mire képes a szövetkezeti parasztság, milyen haladást tud elérni a mi mezőgazdaságunk. Nem kétséges, hogy a következő években még többre lesz lehetőség, ha a tapasztalatokat mindenütt jól hasznosítják és közös erővel, a szükséges felelősséggel látnak hozzá azokhoz a feladatokhoz, amelyeknek elvégzésétől saját boldogulásuk és az ország előrehaladása is nagymértékben függ. Történelmi évtized írta* dr. Romány Pál, az MSZMP Kft. Gazdaságpolitikai Osztályának helyettes vezetője ezőgazdaságunk fejlődése nem volt látványos. Az 1960-as évek 1970. január 1. Csütörtök VAS NPPF Mezei leltár Mit lehet számbavenni a hófújta mezőn? A minap Hegyfalu irányában utazva leltározókat láttam. Három havat taposó ember állta körül a tábla közepén felejtett Orbán silózót. Egy másik faluban is szem- és fültanúja voltam, amikor valaki évődve jegyezte meg a tsz-elnöknek: nem hiányzik-e a leltárból egy diszkfiller, amit a vizes árok mellé húzatva még október közepén hagytak el a traktorosok. A megyét járva még a mezőn hagyott hármas hengerekkel, fogatos gereblyékkel, gázolajos hordókkal, sőt vetőgéppel is találkozhat az ember. Pedig ezek csak a fő közlekedési utak közelében vannak. Előfordulhat, hogy a belső, vagy inkább a külső mezőkön még több, enyészetnek kitett — és drága pénzen vásárolt — munkagép gubbaszt a hó alatt. Bizonyára keresi ezeket is a leltározó bizottság, de arra is van példa, hogy nem. Mert végül a leltározzon » hóban az a brigádvezető vagy főagronómus, akinek a hanyagsága miatt nem kerültek beljebb azok az orkánok, hengerek... No, nem akarom befeketíteni azt a néhány tsz-vezetőt, vagy traktorost, akinek feledékenysége miatt gépek maradhatnak ki a leltárból. Emiatt még nem lesz háború, s látszólag a tagság jövedelme sem lesz kevesebb... Mert akkor milyen bírálat illetné azokat a tsz-eket, akiknek Szeleste közelében és még néhány helyen töretlen kukoricájuk is van? ... Csak az a kérdés, azt hogyan veszik majd leltárba, ha ugyan addig még hagynak rajta csak lecskálni valót is a nyulak, a vaddisznók, a vetési varjak... — D — Kattog... Korunk új lakóházainak egyik áldása is egyben bosszúság forrása a gáz. Jó dolog, hogy nem kell tüzelőbeszerzéssel bíbelődni, s a fűtéssel kapcsolatos minden fáradságtól, piszoktól megszabadít a gáz. (Az most más kérdés, hogy ez a kényelem, higiénia, mibe kerül a téli hónapokban). A baj akkor kezdődik, amikor kicsi a nyomás, és nem gyullad be a gázbojler, vagy van nyomás, de piszkot a gáz és dugulás van, továbbá, ha elromlik — s az gyakran elromlik — a konvektorok gyújtószerkezete. (Ilyenkor a bérlő, illetve a fogyasztó szájából hull az iddás* «I illetékesekre). De ezek a bosszúságok — ha gyakoriak is —, s imáinak, hanem a gázóra az egy félelmetes valami. Olyan éktelen lármát tud csapni, mint egy szénfejtő kalapács. De még ha csak a sajátját hallaná az ember. Nem! Mint ismeretes, az új lakások vékony közfalain nemcsak a gázórák éktelen kattogása hullik át, de még az emberi szó, sőt, még a horkolás is. Ó, meghitt otthoni csend! Vajon hány decibel erősségű hangártalmat ért az ember otthon? Mert a munkahelyeken, utcán és az élet más területén már-már úgyis reped a dobhártyája. Azt mondják — ezzel még dicsekedni is szoktunk —, hogy a magyar műszergyártás az egész világon elismert. Hát pont egy lakásban működő „műszernek” kell ilyen ideget roncsoló hangúnak lenni? Vagy az illetékesek azért nem cserélik ki, illetve nem gyártanak új, csendesebben „ketyegő” órákat, hogy a fogyasztó még álmában se feledje, hogy mennyit fogyaszt — . -íiigiri------------üggaagaai 3 _ Háront kölyök nekivág.»* Ferenc, Gábor és Tibor. Más körülmények között minden bizonnyal Ferit, Gabit és Tibit írnék, de ez a szituáció nem fakaszt rokonszenvet, barátkozást, inkább sajnálatot és némi idegenkedést. Kutatom magamban az okát és hamar rájövök: ezek a gyerekek valami módon csorbultak. Azon túl, hogy testileg és szellemileg fejletlenek, meg hiányzik belőlük valami. A gyerekség. Ferenc 1953-ban született, Gábor és Tibor 54-ben A koruk tehát gyermeki. Az énjük nem. Zavarosak, de nem a pubertástól, hanem a környező világok dolgaitól, amelyek összekuszálódtak körülöttük, amelyeket kellően nem magyarázott meg nekik senki, s amelyek mélyén ott lappangtak a Nyugatról rendszeresen érkező rokonok, ismerősök meséi és megfigyelt, sok esetben irigyelt megnyilatkozásai. • Nekivágtak hát December 28-án, vasárnap — azon kívül, hogy szülőfalujuk környékén olyan biztonsággal mozogtak mint a vadak, még némi szerencséjük is volt — átjutottak az osztrák határon. Paradoxonnak tűnik, de így igaz: odaát is szerencséjük volt — bizonyos, hogy még nem tudták felfogni — mert szinte azon nyomban visszaadták őket az osztrák hatóságok. Ebbe a gyors és határozott gesztusba egyre erősödő jó szomszédi kapcsolatunk Ausztriával valószínű épp úgy közrejátszott, mint az osztrák hatóságok humanizmusa, amely bárhol a világon azt diktálja, hogy a fiatalkorú gyermeknek a családban a helye, akármilyen indíték sodorta is ki belőle. nem t hintik, a liszthá hart nem kell dolgosni ?“ Törvényes rendelkezések előírják, hogy fiatalkorúak családnevét bírósági vagy egyéb, rájuk nézve kompromittáló ügyekben csak kezdőbetűjével szabad az újságban megírni. Ezeknek a fiúknak a nevét akár teljesen ki is írhatnám, hiszen Szentpéterfán, ahol élnek, s ahonnan útnak indultak, mindenki tudja kikről van szó, másoknak meg nem sokat mondanak a nevek. Tehát: J. Ferenc, H. Gábor és M. Tibor. Szombathelyen, a Határőrség laktanyájának egyik szobájában találkoztam velük az esettel foglalkozó határőr tisztek előzékenységéből. Az ő tájékoztatásuk alapján szinte mindent tudtam a fiúkról, csak a személyes benyomások élménye hiányzott még. Hadd írjam le néhány mondatban J. Ferenc a legidősebb, a tizenhetedik évében van. Mind a mai napig az 5. általánosig vitte. Kamaszcsontú, álmos, lassú pillantású fiú. H. Gábor. Tizenhat éves vézna gyerek, sötét bőrű arcában ijedten ugráló fekete szeme és a homlokába mélyen benőtt fekete haja van , a 7. általánosig jutott el. M. Tibor egyidős H. Gáborral. Nyúlánk, szabályos arcú, ő a „fej” köztük, neki 8 általánosa van, sőt egy évig kőműves ipari tanuló is volt. A beszélgetés nehéz és vontatott. A fiúk nem értenek — úgy látszik — engem, én viszont — úgy tűnik — mindent értek. Értem például, hogy mi munkálhatott J. Ferencben, akinek sem az iskolában, sem az életben soha semmi sikerélménye nem volt, az erdőmunkával keresett kis pénzét hazaadta, mégis azt haltotta a családban. ..Jobb lenne, ha odaát lennél!" M. Tibor arcán mondataiban keresem a gyötrődés jeleit mert mondják, hogy mostohaapja iszákos veri az anyját, őt is, de előre az motoszkál a fejemben, hogy meggyőző-e annak a tizenhat éves gyerek sorsának a sanyarúsága, aki 1500 forintot keres mint segédmunkás, motorkerékpárja, rádiója van. És nem hiszem el neki, hogy az iparitanuló-iskolát a családi légkör miatt hagyta ott, H. Gáborról is el tudom képzelni, hogy retteneseten utálja az iskolát, s ha a két másik „tekintély” azt mondta, hogy nem kell gyötrődni, odaát anélkül is sok pénzt lehet keresni, habozás nélkül csatlakozott. Azt is megértem, hogy egy határmenti község légköre sajátos, emberek és hírek jönnek mennek, nehéz lehet gyerekfejjel közöttük eligazodni. Hogy a kém-kalandrevü- és egyéb tévéfilmek világa nosztalgiát ébreszthet tanulatlan agyakban, hogy az évente visszatérő nyugati rokonok és ismerősök tiszavirág életű dőzsölése, nagyhangú hetvenkedése, esetleg alattomos vagy nyílt célzásai káprázatot kelt kamaszok képzeletvilágában. Csak azt nem értem miért marad ki szinte minden esetben a pénzszerző nagy álmodozásokból az egyetlen lényeges kérdés: . ..hogyan?" Az osztrák hatóságok képviselője, aki a gyerekeket átadta a magyar hatóságoknak, a többi között ezt a csodálkozó kérdést is feltette: „Ezek talán azt hiszik, hogy Ausztriában nem kell dolgozni?” Itt van ÍOO schilling“ Odaát tulajdonképpen nem sok történt. Egy lényeges mozzanat azonban mégis akad. A fiúk egy-kettőre Güssingbe kerültek, ahol kihallgatás közben M. Tibor egy odakint élő polgármester nagybácsijára hivatkozott, természetesen tolmács útján, mert egyikük se tudott egy kukkot se németül. A lakóhelyét nem, csak a nevét tudta: Grósz Adolf A tolmács másfél óra alatt taxival meghozta a nagybácsit. Hogy mit vártak a fiúk akár előzőleg megtanácskozva, akár kimondatlanul ettől a szilárdnak hitt támaszponttól, elképzelhető. A valóságban mindössze ennyi történt: a polgármester némi meglepetéssel ugyan, de tudomásul vette unokaöccse felbukkanását a „szabad világban”, és ennek megfelelően is viselkedett.. A briftálnijából elővett egy bankjegyet és így szólt: — Nesze, itt van 100 schilling, vegyél rajta ennivalót. Ezzel az ügyet a maga részéről be is fejezte. Erre M. Tibor és két cimborája — lehet — csak itthon eszmélt rá. Mert amikor azt kérdeztem, hogy ez a polgármester rokon nem mondta, no, gyerekek, gyertek, majd én gondoskodok róla, hogy hamarosan meggazdagodjatok, vagy legalábbis tisztességes módon megélhessetek, elkerekedett szemmel ezt válaszolták: — Nem, ezt nem mondta, csak elment. Hogyan legyen tovább? A gyerekek ez alkalommal találkoztak először szüleikkel. J. Ferencnek és M. Tibornak az anyja, H. Gábornak az apja érkezett meg Péterfáról. Mindhármukkal bebeszéltem és mindhármuk egyénisége megerősítette bennem a feltevést, nem egyedül a gyerekek a felelősek a történtekért. Illusztrációként hadd álljon itt arra a kérdésemre adott válaszuk, hogyan gondolják elérni gyerekük megjavulását. Két szülő azt felelte, majd jól agyonverem, a harmadik pedig azt, hogy az apja ezután nem fog inni. Az első két válasz felháborított, a harmadikat nem hiszem el Megkockáztatom azt a kijelentést, hogy a határőr tisztek nagyobb gondban voltak a gyerekek jövőjét illetően, mint a szülők. A fiúk természetesen visszamennek a családba. De hogyan fogadja őket a falu? Megbélyegzettek lesznek-e vagy csak eltévelyedettek? Hogyan lehet belőlük e törés után majd becsületes, hazájához hű állampolgár? Két dolog bizonyos. Egyik, hogy sok mindennek kell változni még a gondolkodásmódban Péterfán, hogy a valóságot a gyengébb feiek is meg tudják különböztetni a hamis ábrándtól. A másik: törvényeink nem sújtják, hanem segítik ezt a három fiatalt. De a számonkérés, a felelősségre vonás, a tanulságok levonása nem maradhat el. Ez az első lépés az egyenes út felé szülőknek, gyerekeknek egyaránt, itt is és bárhol, ahol szocialista társadalmunk törvényei élnek és hatnak Várhelyi József