Vas Népe, 1970. szeptember (15. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-01 / 204. szám
(A „Középen, de dinamikusan” című sorozatunk folytatása.) Jgy erre haladnak az egyes 11 vállalatok, gazdaságok? A válasz magától értetődő: a szocialista célok vezérlik őket, az egyes vállalatok, gazdaságok vezetői eszerint kormányozzák valamennyit. A párt gazdaságpolitikáját valósítják meg a gyakorlatban. Mostanában mégis mintha jobban hangsúlyoznánk, mint korábban, hogy a gazdasági vezető is (!) politikai vezető, méghozzá nem is másodsorban! Ez Vas megyében is nagy hangsúlyt kap mostanában. Nem azért, mert állami, tanácsi, szövetkezeti iparunk, más vállalataink, mezőgazdasági üzemeink vezetői elfeledkeztek volna róla, hogy elkötelezettek a párt politikája iránt. Méghozzá nem csak olyképpen, hogy gondolatukban a párt eszméi élnek, hanem olyképpen is, hogy egész vállalatuk, gazdaságuk minden részletében, egész működésével gazdaságpolitikánkat és más politikai, társadalmi elképzeléseinket valósítja meg. Ennek hangsúlyozása azért gyakori és fontos most, mert gazdasági vezetőink is nagy, cselekvő önállóságot kaptak reformunkkal.Abból a megfontoltságból, hogy akinek túlzottan megkötik a kezét, az nemcsak rosszat nem tehet, de elegendő jót se!) . A megnövekedett önállóság LATEX vállalatunknál, a Nyugat-magyarországi Fűrészeknél, állami építőipari vállalatunknál, sok más gyárunkban, vasútüzemünkben, kereskedelmi vállalatainknál és mezőgazdasági nagyüzemeinkben feltétlenül sok jót hoz. Igyekeznek mind a szükségleteknek megfelelően termelni, bátran és okosan fejleszteni önmagukat, nem konzerválva azt, ami esetleg még hátrányos náluk. Jól alkalmazzák az anyagi ösztönzést, vagyis általában a párt gazdaságpolitikáját valósítják meg önállóan. Kétségtelen azonban, hogy az a kiterjedt gazdálkodás, amelyet egész iparunk, kereskedelmünk, bankrendszerünk, közlekedésünk, mezőgazdaságunk jelent, helyenként és esetenként kisebb vagy nagyobb torzulásokat is mutathat. Itt van például a tervezés. Világos, hogy egységes, országos távlati és rövidebb távú tervek kellenek. Amelyek ma is alaptörvényekül is szolgálnak. Az önálló helyi, gazdasági tervezés ezekbe illeszkedik. Jóllehet a helyi tervek alkotói is az átfogó, országos terveknek, kiindulásai is. De aztán megvalósulásai is. Legutóbbi országos, ötéves terveink általában meg is valósultak olyképpen is, hogy az egyes gazdaságok — bizonyos kivételektől eltekintve — megvalósították. Azt azonban nem mondhatjuk, hogy úgynevezett mellékutak még szórványosan sem lettek volna. Gondoljuk el: volt olyan tsz-ünk, amelyik 12 ócska szövőszékkel (egy volt báró magántulajdonával) a tsz-elnök feleségének kormányzata alatt ..sződdögélt, de minek?! Mi köze ennek tervgazdálkodásunkhoz, a reformhoz, a piaci szükségletekhez, a korszerű termeléshez, a morálhoz, a szocializmushoz?! Aztán itt volt az úgynevezett KNERING cég. Se a szövő-tsz, se a KNERING nem Vas megyei, de ez utóbbi itt is telephelyeket állított. (A gyomai háziipari ktsz néhány szövetkezeti iparvállalatunkat rászedte, hogy számítástechnikai munkákat végez neki, jóllehet, ehhez sem szakemberei, sem gépei nem voltak elégségesek. Az egész egy nagy blöff volt, de azért megyénk néhány gazdasági vezetője is támogatta. Volt olyan, országos, a gazdaságpolitikában is kompetens állami vezetőnk, aki egy sajtótájékoztatón így is magyarázta a gazdasági vezetők megnövekedett önállóságát: ......Ha valakiket elbocsát a gazdasági vezető, nem köteles feltétlenül számot adni intézkedéséről. Az elbocsátás indoklása az is lehet, ha megkérdik, miért tette: csak! Azóta kisebb beosztásban dolgozik, neki azonban nem azt mondták indoklásképpen a párt- és az állami vezetők, hogy csak! Hanem azt, hogy nem érti a párt politikáját, nagy társadalmi céljainkhoz méltatlan eszközöket ajánl. Ő elvtelen lenne, ha az ilyen szórványesetek jelentőségét eltúloznánk. Ilyeniek akadnak konzekvensen megszabadulnnk az ilyen jelenségektől. Lapunk is szerepet vállalt ,és vállal abban, hogy megszabadultunk, önállóan, de a párt politikája által felhatalmazást érezve. És felhatalmazást érezve az által is, hogy vállalati igazgatóink, vezetőink, mezőgazdasági vezetőiink tsz-elnökeink túlnyomó többsége naeon is akarta, hogy az említett hibákat minden lehetséges eszközzel, velük együtt nyesegessük. Hogyha kell, ne is csak nyesegessük, hanem radikálisan szüntessük meg őket. Ma már jócskán túl vagyunk azon, hogy a dolgozók politikai, morális érettségében kételkednünk kellene. Abban, hogy az említett szórványesetek taggyűlési, vagy sajtóbírálatából a dolgozók valami általánosító következtetéseket vonnának le. Vagyis, hogy dolgozóink ne tudnák: gazdasági vezetőink — városon és falun — általában föltették életüket a párt politikájának követésére, a morális tisztaságra, egész társadalmunk és kollektívájuk odaadó szolgálatára. (Egyébként a munkások sohasem általánosítanak, legföljebb egyesek közülük. Ők is főképpen akkor, amikor valamiről, amit társadalmi céljainktól elütőnek tartanak, azt tűrjük, elhallgatjuk. Akkor egyesek úgy vehetik, hogy az eltérés, esetleg a moralitás helyben hagyatott.) Az te igaz, hogy az esetleges elcsúszások megtestesítői olykor elméleteket is gyártanak tetteikhez. Egyebek között a gazdasági vezetés, a gazdasági élet ,,sterilizálásáról” beszélnek. Hogy tudniillik a gazdaság az tisztán gazdaság, szakma. És nem politika. Némelyek a Nyugatot citálják példaképpen. Éppen csak azt nem mondják el, hogy Nyugaton sem sterul a gazdaság a politikától. Hanem — ragyonis — alkotja a politikát. És megvalósítja. Egészen a közelkeleti, nagyrészt olajválságig. Ismétlem: a helytelen Indokolások, magyarázatok nem gazdasági vezetőink sajátjai, hanem általában egyesek hibáik takargatására „hozzák fel” őket. Egyébként megyénk jubileumi kiállítása és árubemutatója nagyon meggyőzően tükrözte, hogy gazdaságaink, vállalataink, szövetkezeteink általában jól szolgálják országos és megyei terveinket, a lakosságot. Egyre korszerűbb, s gazdaságpolitikai céljainkat követő felfogás szerint haladnak a termeléssel. Az Országos Mezőgazdasági Kiállítás is bizonyítja ezt. Még jobban az az élet, amelynek mindennapos részesei, tanúi vagyunk. Hiszen egyre jobban élünk s ezt a különféle gazdasági egységek tisztességes, hozzáértő, törekvő előrehaladása nélkül nem érhetnénk el. Főképpen egy olyan provinciában, mint a mienk, ahol nincsenek— eleve nem lehetnek — olyan ipari-gazdasági adottságok, mint például Miskolc, Pécs, Győr és immár Szeged térségében. Budapestről nem is szólva. Anélkül, hogy ennek a lényeges, a párt gazdaságpolitikáján alapuló előrehaladásnak a dicsérendőségét egy kicsit is tagadnánk, s hogy ennek a morális tisztaságát megóvjuk, hadd szóljunk ismét egy hibáról. Sokan panaszkodnak — joggal —, hogy megint nagyon zsíros a töltelékáru! Némelyik immár majdnem ehetetlen. A magyarázat egyszerű: a zsír olcsóbb a húsnál, s inkább azt tesznek bele. Ez azonban nem pártkövetelményből, állami ösztönzésből ered. Ez vállalati mohóság, a nyereség erőszakos, indokolatlan növelésének szándékából ered! Előre megmondjuk azonban, hogy a nyereségrészesedés elosztásokor sem fogunk hallgatni erről. Nem nagy logika kell hozzá hogy valaki kitalálja, miért nem! Az kétségtelen, hogy gazdasági életünk csak akkor haladhat kellőképpen előre, hogyha a befektetett forintok jól „megfiadzanak”. Hogyha ez a megfiadzás anyagi előnyöket ír hoz mindazoknak, akik tisztességesen hozzájárultak az ország, az egyes vállalatok, kollektívák életének javításához. Az anyagi ösztönzés a jólét következő ötéves tervünkben nőni fog. Erről vall egyebek között az is, hogy nőnek árualapjaink. Erőteljesen nő a nemzeti jövedelem. Nőnek a reálbérek. Hogy nagy menynyiségű személygépkocsit hozzunk be. (Ugyanis csupán gyalog sohasem juthatnánk el szocializmusba. Ez alapigazságaink egyike. Erről még külön is szólunk...) Tény azonban, hogy a párt „húzó erejű” anyagi ösztönzéssel számol. Ahol a tényleges produktumok, teljesítmények a mérvadóak, és nem a túlzott zsír a szalámiban, töltelékáruban, meg a karajon. Kellő erkölcsi és anyagi elismerés nélkül nem haladhatnánk megfelelően előre. A kellő szóban benne van, hogy mire kell adni az elismerést. É® gazdasági vezetőink általában ezt jól is tudják jól is alkalmazzák. Biztosak lehetünk benne, hogy a jövőben az ösztönzés tovább tökéletesedik. És feltétlenül újabb, a közérdeknek megfelelő eredményeket hoz. Pozsgai Z. : A vállalatok „kormányrúdjainak“ irányai 1970. szeptember 1. Kedd V A \KPF Botcsinálta szakértők Olykor veszélyesen is jólértesültek vagyunk, önbizalmunkat növeli néhány népi bölcsesség. Például ilyenek: Udvara van a holdnak — eső lesz. Vörös az ég alja — szél kerekedik. Csillagos az ég — reggelre megfagy. Sem kifogásunk, sem véleményt elfojtó szándékunk nincs a népi tapasztaláson alapuló időjóslás ellen. Gyakran beválik. Ám eleve tiltakozunk a mások bőrére, sőt életére menő, nagyképű csalhatatlanság ellen. Mert eleve bizonyított, hogy aki ezeket a hiedelmeket szárnyára bocsátja, soha ki nem próbálta állítása igazát. De miről is van szó? Miről is lehetne? — Gombatermő vidéken és gombaszezonban élünk. Tehát!? Nem igaz, hogy ehető az a gomba, amelyen meztelen csigát talál a gyűjtő. Ezek a puhatestű, alsóbbrendű lények a legtöbb gombán megtalálhatók. Ember számára ehetőn és mérgezőn egyaránt. Ha netán valamelyik gombától elpusztulnak, a csigacsalád nem ad ki gyászjelentést. Ezért ne hagyatkozzunk a meztelen csigák „szakértelmére“. Mondják azt is a kéretlen és keresetlen gombaszakértők, hogy amelyik gomba kellemes illatú vagy szép egészséges, ugyan hogyan is árthatna. Próbálják meg ők maguk. Mert önmagában a kellemes illat sem perdöntő. A gyilkos galóca, amelynek negyede elég, hogy elpusztítsa az embert, nem kellemetlen szagú. Beszélik a piacon, hogy az a gomba, amelynek főzetében az ezüst kanál megfeketedik, mérgező. De hol vart annyi ezüstkanál, mint gombát forraló fazék. Egyébként ez a megállapítás is téves. Tehát akkor ne együnk gombát? Dehogyne! Csak éppen, jó gombát gyújtsunk. Ehhez pedig semmi egyébre nincs szükség, mint alapos gombaismeretre. Egyedenként kell megvizsgálnunk ezt a sok fehérjét és pótolhatatlan vitaminokat tartalmazó erdei terméket, s a döntő szót mindig csak a szakértelem — de sohsem a hiedelem — mondhatja ki. Szerencsére kevés nálunk a gombamérgezés, még ennél is szerencsésem azonban az lenne, ha magasabb lenne a gombafogyasztás. Reménykedjünk! Talán a TIT, talán a METESZ belátható időn belül indít gombaismerő tanfolyamot. És ezzel bizonyára bealkonyul a kéretlen, a botcsinálta gombaszakértőknek. —fi— A lakó sem angyal Az egyik nap szemetes lépcsőházra, takarítatlan udvarra, rendetlen kapualjra hívták fel figyelmemet. Éppen a lépcsőt söpörte a házfelügyelő, így a köszönésen kívül semmit nem szóltam hozzá. Tiszta emeletekre erőltettem fel magam egyik ismerősömhöz. Nem sok késés után lefelé jövet már tapasztaltam is a szemetes lépcsőházat. Felében-harmadában lerágott főtt kukoricacsutka hevert az egyik pihenőn, mellette eldobott és széttaposott cigarettavég. Aztán lefelé haladva csokoládés papír, egy darabka dinnyehéj és gyufaszál bántotta a szemet. Ezeket viszont nem a házfelügyelő szórta el, az általa tisztára söpört lépcsőkre, hanem a kedves lakók vagy gyermekeik dobták oda. Egyik csinos fiatalasszony szemem láttára öntötte a kukába a szemetesvödröt. Látta, hogy alig-alig fér bele valami, de ráborította kannáját, nem sokat törődve azzal, hogy tartalmának fele melléje zúdul. Hadd takarítson a házfelügyelő! Az a dolga. Majd bepanaszoljuk, ha nem söpri el! A látottak után az udvarra nem is voltam kiváncsi. Lehet, hogy több nap múltán is takarítatlan volt. De érdemes-e tisztaságra törekedni ott, ahol a lakók sem túlzottan igénylik ezt?! Mert nem szólnak, s nyaklevest sem adnak a szemetelő gyermekeknek, vagy maguk is rendetlenek. Nem ismerem a ház felügyelőjének munkáját. Lehet, hogy jogos panasz is van rá. De annyi biztos: minden lakó ebben a házban sem angyal. —U — 3 munka is alig jutott. A kikötő teljesen német kézre került, s a lengyelek csupán a vasútnál és a városban működő Lengyel Postán juthattak szűkös kenyérhez — az utóbbinál mindössze ötvenen. A Lengyel Posta így is szálka volt a németek szemében. Megindult ellene az alattomos aknamunka, mely „háború a postaládáért” gúnynév alatt vált széles körben ismertté. Különösen attól kezdve, hogy Németországban uralomra jutott a fasizmus, egymást követték a mind súlyosabbá váló provokációk. Megrongált berendezések, festékkel bemázolt levélszekrények, útszéli hangú sajtóközlemények jelezték egyre feltűnőbben a végső tragédia közeledtét. Mikor pedig a Schleswig- Holstein ágyúi jelt adtak minden idők legpusztítóbb háborújának megindítására, a gdanski Lengyel Posta felé is azonnal robogni kezdtek a gépesített SS rohamosztagok. Hogy mennyire nem ötletszerűen, azt bizonyítja a támadás részletes terve is. A nyolc fejezetből álló igazi porosz alapossággal elkészített dokumentum ..Danzig den 3. Juli 1939.” dátummal, a felszabadító harcok során lengyel kézre került, s fotókópiája ma is megtekinthető a Lengyel Posta épületében. Az előre kitűzött időpontban, menetrendszerű pontossággal kezdődött az ostrom. Páncélautók, harckocsik, faltörő ágyúk lángszórók kíséretében 150 válogatott rohamosztagos indult meg az egymagában álló, gyakorlatilag szinte védhetetlen postaépület ellen. Előrenyomulásukata közeli „Régi Malom” épület ablakaiból nehézfegyverek tűztámogatásával biztosították társaik, ötven postás, túlnyomórészt idős, fegyverforgatásban járatlan ember, pisztolyokkal, puskákkal, néhány géppisztollyal felfegyverkezve fogadta a támadókat. Az ellenállás vezetőjéről mindössze annyit tudtak, hogy ,,Konrad” névre hallgat, és meghökkentő biztonsággal feltalálja magát a legsúlyosabb helyzetekben is. (Évekkel a felszabadulás után sikerült csak kinyomozni, hogy a „Konrad” fedőnév mögött Konrad Guderski mérnök, a lengyel hadsereg tartalékos tisztje húzódott meg, akit nem sokkal előbb küldtek Varsóból Gdanskba, mindmáig ismeretlen megbízatással.) A német feltételezésekkel ellentétben, a Lengyel Posta nem bizonyult könynyű zsákmánynak. A mindinkább romhalmazzá váló épületben végsőkig elszánt emberek küzdöttek, akik tudták ugyan, hogy helyzetük kilátástalan, de életüknél többre becsülték az ügyet, melyet szolgáltak... Az ostrom tizenegyedik órájában a felbőszült nácik az utolsó — rájuk jellemző — megoldáshoz folyamodtak. Tíomlófecsken dokkvil nagymennyiségű benzint fecskendeztek a házra majd lángszórókkal meggszántották. A tűztengerkor, sorra elhallgattak a védők fegyverei. Konrad Guderski, a védelem parancsnoka ezekben a percekben már nem élt. Röviddel előtte ugyanis, amikor egy gránát ütötte résen az ostromlók kezdtek betódulni az épület északi szárnyába. Guderski bevárta őket, és közvetlen közelből kézigránátot vágott közéjük. A szilánkok a németekkel együtt a hős tisztet is megölték. Helyette dr. Jan Michon, az igazgatóság vezetője lépett ki elsőként az épületből, kezében lengyel zászlóval. Hasba lőtték, Gebébe csak hosszas szenvedés után halt bele. Őt követte Jozef Vasik postafőnök, immár feltartott kézzel, lángszóróval égették halálra a kapuban. A többi hadifoglyot — szám szerint harmincnyolcat — bírósági komédia után végezték ki a fasiszták. Röviden összefoglalva ez történt Gdanskban, a Lengyel Postán, 1939. szeptember elsején, a második világháború első napján. Látszólag nem több, mint ötven lengyel, ötven családapa céltalan, felesleges halála. A valóságban szabadságvágyát, értésére adta a közönyös Európának hogy mit várhat a náciktól, s végül példát nyújtott az ország lakosságának is az elkövetkezendő évek ellenállási harcaihoz. Nem volt fellépési Kulcsár János A Lengyel Posta kapuja ma, a hősök emléktáblájával.