Vas Népe, 1970. szeptember (15. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-01 / 204. szám

(A „Középen, de dina­mikusan” című soroza­tunk folytatása.) Jgy erre haladnak az egyes 1­1 vállalatok, gazdasá­gok? A válasz magától értető­dő: a szocialista célok ve­zérlik őket, az egyes válla­latok, gazdaságok vezetői eszerint kormányozzák va­lamennyit. A párt gazda­ságpolitikáját valósítják meg a gyakorlatban. Mostanában mégis mintha jobban hang­súlyoznánk, mint korábban, hogy a gazdasági vezető is (!) politikai vezető, méghoz­zá nem is másodsorban! Ez Vas megyében is nagy hangsúlyt kap mostanában. Nem azért, mert állami, tanácsi, szövetkezeti iparunk, más vállalataink, mezőgaz­dasági üzemeink vezetői el­feledkeztek volna róla, hogy elkötelezettek a párt politi­kája iránt. Méghozzá nem csak olyképpen, hogy gon­dolatukban a párt eszméi élnek, hanem olyképpen is, hogy egész vállalatuk, gaz­daságuk minden részleté­ben, egész működésével gaz­daságpolitikánkat és más politikai, társadalmi elkép­zeléseinket valósítja meg. Ennek hangsúlyozása azért gyakori és fontos most, mert gazdasági vezetőink is nagy, cselekvő önállóságot kaptak reformunkkal.­­Abból a megfontoltságból, hogy aki­nek túlzottan megkötik a kezét, az nemcsak rosszat nem tehet, de elegendő jót se!) . A megnövekedett önálló­ság LATEX vállalatunknál, a Nyugat-magyarországi Fű­részeknél, állami építőipari vállalatunknál, sok más gyá­runkban, vasútüzemünkben, kereskedelmi vállalatainknál és mezőgazdasági nagyüze­meinkben feltétlenül sok jót hoz. Igyekeznek mind a szükségleteknek megfelelően termelni, bátran és okosan fejleszteni önmagukat, nem konzerválva azt, ami eset­leg még hátrányos náluk. Jól alkalmazzák az anyagi ösztönzést, vagyis általában a párt gazdaságpolitikáját valósítják meg önállóan. K­­étségtelen azonban,­­ hogy az a kiterjedt gazdálkodás, amelyet egész iparunk, kereskedelmünk, bankrendszerünk, közlekedé­sünk, mezőgazdaságunk je­lent, helyenként és eseten­ként kisebb vagy nagyobb torzulásokat is mutathat. Itt van például a tervezés. Vi­lágos, hogy egységes, orszá­gos távlati és rövidebb tá­vú tervek kellenek. Amelyek ma is alaptörvényekül is szolgálnak. Az önálló helyi, gazdasági tervezés ezekbe illeszkedik. Jóllehet a helyi tervek alkotói is az átfogó, országos terveknek, kiindu­lásai is. De aztán megvaló­sulásai is. Legutóbbi országos, ötéves terveink ál­talában meg is valósultak olyképpen is, hogy az egyes gazdaságok — bizonyos ki­vételektől eltekintve — meg­valósították. Azt azonban nem mondhatjuk, hogy úgynevezett mellékutak még szórványosan sem lettek volna. Gondoljuk el: volt olyan tsz-ünk, amelyik 12 ócska szövőszékkel (egy volt báró magántulajdonával) a tsz-elnök feleségének kor­­mányzata alatt ..sződdögélt, de minek?! Mi köze ennek tervgaz­dálkodásunkhoz, a reform­hoz, a piaci szükségletek­hez, a korszerű termelés­hez, a morálhoz, a szocia­lizmushoz?! Aztán itt volt az úgynevezett KNERING cég. Se a szövő-tsz, se a KNERING nem Vas megyei, de ez utóbbi itt is telephe­lyeket állított. (A gyomai háziipari ktsz néhány szö­vetkezeti iparvállalatunkat rászedte, hogy számítástech­nikai munkákat végez neki, jóllehet, ehhez sem szak­emberei, sem gépei nem vol­tak elégségesek. Az egész egy nagy blöff volt, de azért megyénk néhány gaz­dasági vezetője is támogat­ta. Volt olyan, országos, a gazdaságpolitikában is kom­petens állami vezetőnk, aki egy sajtó­tájékoztatón így is magyarázta a gazdasági vezetők megnövekedett ön­állóságát: ......Ha valakiket elbocsát a gazdasági vezető, nem köteles feltétlenül szá­mot adni intézkedéséről. Az elbocsátás indoklása az is lehet, ha megkérdik, miért tette: csak! Azóta kisebb beosztásban dolgozik, neki azonban nem azt mondták indoklásképpen a párt- és az­­ állami vezetők, hogy csak! Hanem azt, hogy nem érti a párt politikáját, nagy tár­sadalmi cél­jainkhoz méltat­lan eszközöket ajánl. Ő elvtelen lenne, ha az i­­lyen szórványesetek jelentőségét eltúloznánk. Ilyeniek akadnak konzek­vensen megszabadulnnk az ilyen jelenségektől. Lapunk is szerepet vállalt ,és vál­lal abban, hogy megszaba­dultunk, önállóan, de a párt politikája által felhatalma­zást érezve. És felhatalma­zást érezve az által is, hogy vállalati igazgatóink, vezető­ink, mezőgazdasági vezetői­­­ink tsz-elnökeink túlnyomó többsége naeon is akarta, hogy az említett hibákat minden lehetséges eszközzel, velük együtt nyesegessük. Hogyha kell, ne is csak nyesegessük­, hanem radiká­lisan szüntessük meg őket. Ma már jócskán túl vagyunk azon, hogy a dolgozók poli­tikai, morális érettségében kételkednünk kellene. Ab­ban, hogy az említett szór­vány­esetek taggyűlési, vagy sajtóbírálatából a dolgozók valami általánosító követ­keztetéseket vonnának le. Vagyis, hogy dolgozóink ne tudnák: gazdasági vezetőink — városon és falun — álta­lában föltették életüket a párt politikájának követé­sére, a morális tisztaságra, egész társadalmunk és kol­lektívájuk odaadó szolgála­tára. (Egyébként a munká­sok sohasem általánosítanak, legföljebb egyesek közülük. Ők is főképpen ak­kor, ami­kor valamiről, amit társa­dalmi céljainktól elütőnek tartanak, azt tűrjük, elhall­gatjuk. Akkor egyesek úgy vehetik, hogy az eltérés, esetleg a moralitás helyben hagyatott.) A­z te igaz, hogy az eset­­­leges elcsúszások meg­testesítői olykor elméleteket is gyártanak tetteikhez. Egyebek között a gazdasági vezetés, a gazdasági élet ,,sterilizálásáról” beszélnek. Hogy tudni­illik a gazdaság az tisztán gazdaság, szakma. És nem politika. Némelyek a Nyugatot citálják példa­képpen. Éppen csak azt nem mondják el, hogy Nyugaton sem sterul a gazdaság a po­litikától. Hanem — ragyon­­is — alkotja a politikát. És megvalósítja. Egészen a kö­­zelkeleti, nagyrészt olaj­vál­ságig. Ismétlem: a helytelen Indokolások, magyarázatok nem gazdasági vezetőink sajátjai, hanem általában egyesek hibáik takargatásá­­ra „hozzák fel” őket. Egyébként megyénk ju­­­­bileumi kiállítása és árubemutatója nagyon meg­győzően tükrözte, hogy gaz­daságaink, vállalataink, szö­vetkezeteink általában jól szolgálják országos és me­gyei terveinket, a lakossá­got. Egyre korszerűbb, s gazdaságpolitikai céljainkat követő felfogás szerint ha­ladnak a termeléssel. Az Országos Mezőgazdasági Ki­állítás is bizonyítja ezt. Még jobban az az élet, amelynek mindennapos részesei, tanúi vagyunk. Hiszen egyre job­ban élünk s ezt a külön­féle gazdasági egységek tisz­tességes, hozzáértő, törekvő előrehaladása nélkül nem érhetnénk el. Főképpen egy olyan provinciában, mint a mienk, ahol nincsenek­­— eleve nem lehetnek — olyan ipari-gazdasági adottságok, mint például Miskolc, Pécs, Győr és immár Szeged tér­ségében. Budapestről nem is szólva. Anélkül, hogy ennek a lényeges, a párt gazdaság­­politikáján alapuló előreha­ladásnak a dicsérendőségét egy kicsit is tagadnánk, s hogy ennek a morális tisz­taságát megóvjuk, hadd szóljunk ismét egy hibáról. Sokan panaszkodnak — jog­gal —, hogy megint nagyon zsíros a töltelékáru! Néme­lyik immár majdnem ehe­tetlen. A magyarázat egy­szerű: a zsír olcsóbb a hús­nál, s inkább azt tesznek bele. Ez azonban nem párt­­követelményből, állami ösz­tönzésből ered. Ez vállalati mohóság, a nyereség erősza­kos, indokolatlan növelésé­nek szándékából ered! Előre megmondjuk azonban, hogy a nyereségrészesedés elosz­táso­kor sem fogunk hallgat­ni erről. Nem nagy logika kell hozzá hogy valaki ki­találja, miért nem! Az két­ségtelen, hogy gazdasági éle­tünk csak akkor haladhat kellőképpen előre, hogyha a befektetett forintok jól „megfiadzanak”. Hogyha ez a megfiadzás anyagi előnyö­ket ír hoz mindazoknak, akik tisztességesen­­ hozzá­járultak az ország, az egyes vállalatok, kollektívák életé­nek javításához. Az anyagi ösztönzés a jólét következő ötéves tervünkben nőni fog. Erről vall egyebek között az is, hogy nőnek árualap­­jaink. Erőteljesen nő a nem­zeti jövedelem. Nőnek a re­álbérek. Hogy nagy meny­­nyiségű személygépkocsit hozzunk be. (Ugyanis csu­pán gyalog sohasem juthat­nánk el szocializmusba. Ez alapigazságaink egyike. Er­ről még külön is szólunk...) Tény azonban, hogy a párt „húzó erejű” anyagi ösztön­zéssel számol. Ahol a tény­leges produktumok, teljesít­mények a mérvadóak, és nem a túlzott zsír a szalámiban, töltelékáruban, meg a kara­jon. K­­ellő erkölcsi és anyagi elismerés nélkül nem haladhatnánk megfelelően előre. A kellő szóban ben­­­ne van, hogy mire kell ad­ni az elismerést. É® gazda­sági vezetőink általában ezt jól is tudják jól is alkal­mazzák. Biztosak lehetünk benne, hogy a jövőben az ösztönzés tovább tökéletese­dik. És feltétlenül újabb, a közérdeknek megfelelő ered­ményeket hoz. Pozsgai Z. : A vállalatok „kormányrúdjainak“ irányai 1970. szeptember 1. Kedd V A­ \KPF Botcsinálta szakértők Olykor veszélyesen is jól­­értesültek vagyunk, önbi­zalmunkat növeli néhány népi bölcsesség. Például ilyenek: Udvara van a hold­nak — eső lesz. Vörös az ég alja — szél kerekedik. Csil­lagos az ég — reggelre meg­fagy. Sem kifogásunk, sem véleményt elfojtó szándé­kunk nincs a népi tapaszta­láson alapuló időjóslás ellen. Gyakran beválik. Ám eleve tiltakozunk a mások bőrére, sőt életére menő, nagyképű csalhatatlanság ellen. Mert eleve bizonyított, hogy aki ezeket a hiedelmeket szár­nyára bocsátja, soha ki nem próbálta állítása igazát. De miről is van szó? Miről is lehetne? — Gombatermő vi­déken és gombaszezonban élünk. Tehát!? Nem igaz, hogy ehető az a gomba, amelyen meztelen csigát talál a gyűjtő. Ezek a puhatestű, alsóbbrendű lé­nyek a legtöbb gombán megtalálhatók. Ember szá­mára ehetőn és mérgezőn egyaránt. Ha netán valame­lyik gombától elpusztulnak, a csigacsalád nem ad ki gyászjelentést. Ezért ne ha­gyatkozzunk a meztelen csi­gák „szakértelmére“. Mondják azt is a kéretlen és keresetlen gombaszakér­tők, hogy amelyik gomba kellemes illatú vagy szép egészséges, ugyan hogyan is árthatna. Próbálják meg ők maguk. Mert önmagában a kellemes illat sem perdöntő. A gyilkos galóca, amelynek negyede elég, hogy elpusz­títsa az embert, nem kelle­metlen szagú. Beszélik a piacon, hogy az a gomba, amelynek főzeté­ben az ezüst kanál megfeke­tedik, mérgező. De hol vart annyi ezüstkanál, mint gom­bát forraló fazék. Egyébként ez a megállapítás is téves. Tehát akkor ne együnk gombát? Dehogy­ne! Csak éppen, jó gombát gyújtsunk. Ehhez pedig semmi egyébre nincs szükség, mint alapos gomba­­ismeretre. Egyedenként kell megvizsgálnunk ezt a sok fehérjét és pótolhatatlan vi­taminokat tartalmazó erdei terméket, s a döntő szót mindig csak a szakértelem — de sohsem a hiedelem — mondhatja ki. Szerencsére kevés nálunk a gombamérgezés, még ennél is szerencsésem azon­ban az lenne, ha magasabb lenne a gombafogyasztás. Reménykedjünk! Talán a TIT, talán a METESZ be­látható időn belül indít gombaismerő tanfolyamot. És ezzel bizonyára bealko­nyul a kéretlen, a botcsinál­ta gombaszakértőknek. —fi— A lakó sem angyal Az egyik nap szemetes lépcsőházra, taka­rítatlan ud­varra, rendetlen kapualjra hívták fel figyelmemet. Ép­pen a lépcsőt söpörte a ház­­felügyelő, így a köszönésen kívül semmit nem szóltam hozzá. Tiszta emeletekre erőltet­tem fel magam egyik isme­rősömhöz. Nem sok késés után lefelé jövet már tapasz­taltam is a szemetes lépcső­házat. Felében-harmadában lerágott főtt kukoricacsutka hevert az egyik pihenőn, mellette eldobott és szétta­posott cigarettavég. Aztán lefelé haladva csokoládés papír, egy darabka dinnye­héj és gyufaszál bántotta a szemet. Ezeket viszont nem a ház­­felügyelő szórta el, az álta­la tisztára söpört lépcsőkre, hanem a kedves lakók vagy gyermekeik dobták oda. Egyik csinos fiatalasszony szemem láttára öntötte a ku­kába a szemetesvödröt. Lát­ta, hogy alig-alig fér bele valami, de ráborította kan­náját,­­ nem sokat törődve azzal, hogy tartalmának fele melléje zúdul. Hadd takarít­son a házfelügyelő! Az a dolga. Majd bepanaszoljuk, ha nem söpri el! A látottak után az udvar­ra nem is voltam kiváncsi. Lehet, hogy több nap múl­tán is takarítatlan volt. De érdemes-e tisztaságra töre­kedni ott, ahol a lakók sem túlzottan igénylik ezt?! Mert nem szólnak, s nyaklevest sem adnak a szemetelő gyer­mekeknek, vagy maguk is rendetlenek. Nem ismerem a ház fel­ügyelőjének munkáját. Le­het, hogy jogos panasz is van rá. De annyi biztos: minden lakó ebben a házban sem angyal. —­U — 3 munka is alig jutott. A ki­kötő teljesen német kézre került, s a lengyelek csupán a vasútnál és a városban működő Lengyel Postán jut­hattak szűkös kenyérhez — az utóbbinál mindössze öt­­venen. A Lengyel Posta így is szálka volt a németek sze­mében. Megindult ellene az alattomos aknamunka, mely „háború a postaládáért” gúnynév alatt vált széles körben ismertté. Különösen attól kezdve, ho­gy Német­országban uralomra jutott a fasizmus, egymást követték a mind súlyosabbá váló provokációk. Megrongált be­rendezések, festékkel bemá­zolt levélszekrények, útszéli hangú sajtóközlemények je­lezték egyre feltűnőbben a végső tragédia közeledtét. Mikor pedig a Schleswig- Holstein ágyúi jelt adtak minden idők legpusztítóbb háborújának megindítására, a gdanski Lengyel Posta felé is azonnal robogni kezdtek a gépesített SS rohamoszta­gok. Hogy mennyire nem ötletszerűen, azt bizonyítja a támadás részletes terve is. A nyolc fejezetből álló igazi porosz alapossággal el­készített dokumentum ..Dan­zig den 3. Juli 1939.” dá­tummal, a felszabadító har­cok során lengyel kézre ke­rült, s fotókópiája ma is megtekinthető a Lengyel Posta épületében. Az előre kitűzött időpont­ban, menetrendszerű pon­tossággal kezdődött az ost­rom. Páncélautók, harcko­csik, faltörő ágyúk láng­szórók kíséretében 150 vá­logatott rohamosztagos in­dult meg az egymagában álló, gyakorlatilag szinte védhetetlen postaépület el­len. Előrenyomulásukat­­a közeli „Régi Malom” épület ablakaiból nehézfegyverek tűztámogatásával biztosítot­ták társaik, ötven postás, túlnyomórészt idős, fegyver­­forgatásban járatlan ember, pisztolyokkal, puskákkal, néhány géppisztollyal fel­fegyverkezve fogadta a tá­madókat. Az ellenállás ve­zetőjéről mindössze annyit tudtak, hogy ,,Konrad” név­re hallgat, és meghökkentő biztonsággal feltalálja ma­gát a legsúlyosabb helyze­tekben is. (Évekkel a fel­­szabadulás után sikerült csak kinyomozni, hogy a „Konrad” fedőnév mögött Konrad Guderski mérnök, a lengyel hadsereg tartalé­kos tisztje húzódott meg, akit nem sokkal előbb küldtek Varsóból Gdanskba, mindmáig ismeretlen megbí­zatással.) A német feltételezések­kel ellentétben, a Lengyel Posta nem bizonyult köny­­nyű zsákmánynak. A mind­inkább romhalmazzá váló épületben végsőkig elszánt emberek küzdöttek, akik tudták ugyan, hogy helyze­tük kilátástalan, de életük­nél többre becsülték az ügyet, melyet szolgáltak... Az ostrom tizenegyedik órájában a felbőszült nácik az utolsó — rájuk jellemző — megoldáshoz folyamod­tak. Tíomlófecsken­ dokkvil nagymennyiségű benzint fecskendeztek a házra majd lángszórókkal megg­szántot­ták. A tűztengerkor, sorra elhallgattak a védők fegy­verei. Konrad Guderski, a vé­delem parancsnoka ezekben a percekben már nem élt. Röviddel előtte ugyanis, amikor egy gránát ütötte résen az ostromlók kezdtek betódulni az épület északi szárnyába. Guderski bevár­ta őket, és közvetlen közel­ből kézigránátot vágott kö­zéjük. A szilánkok a néme­tekkel együtt a hős tisztet is megölték. Helyette dr. Jan Michon, az igazgatóság vezetője lépett ki elsőként az épü­letből, kezében len­gyel zászlóval. Hasba lőt­ték, Gebébe csak hosszas szenvedés után halt bele. Őt követte Jozef Vasik postafő­nök, immár feltartott kéz­zel, lángszóróval égették halálra a kapuban. A töb­bi hadifoglyot — szám sze­rint harmincnyolcat — bí­rósági komédia után végez­ték ki a fasiszták. Röviden összefoglalva ez történt Gdanskban, a Len­gyel Postán, 1939. szeptem­ber elsején, a második vi­lágháború első napján. Lát­szólag nem több, mint öt­ven lengyel, ötven család­apa céltalan, felesleges ha­lála. A valóságban szabad­ságvágyát, értésére adta a közönyös Európának hogy mit várhat a náciktól, s végül példát nyújtott az or­szág lakosságának is az el­következendő évek ellenállá­si harcaihoz. Nem volt fe­llépési Kulcsár János A Lengyel Posta kapuja ma, a hősök emléktáblájával.

Next