Vas Népe, 1970. november (15. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-01 / 257. szám

4 Új belső ellenőrzés a termelőszövetkezetekben A KOLLEKTÍV NAGY­ÜZEMI MEZŐGAZDÁLKO­DÁS kialakításával és fejlő­désével egyre sürgetőbb fel­adat a termelést és a jó ve­zetést elősegítő belső ellen­őrzés megszervezése. Sajnos az elmúlt évet be­zárólag a téeszekben mű­ködő ellenőrző bizottságok tevékenysége — a legtöbb helyen — formális volt. A bizottságok sem személyi, sem szakmai szempontból nem tudtak a feladatnak megfelelni. A termelőszövetkezetek területi­ szövetsége — töb­bek között — vállalta, hogy a téesz gazdaságoknak ezt a fontos bizottságát újjá­szervezi, illetve minden se­gítséget megad ahhoz, hogy korunk gazdálkodási­, ter­melési és vezetési követel­ményeinek megfelelően úgy szakmai, mint társadalmi szempontból jól tevékeny­kedjenek. Az átszervező munka — szoros egyetértésben a té­eszek gazdáival — még ta­valy elkezdődött. De mielőtt ennek a nagy munkának az eddigi eredményeire rátérn­ünk, hadd mondjam el, hogy a területi téesz-szövetség milyen javaslatot tett az új ellenőrző bizottságok sze­mélyi összetételére és mű­ködésére vonatkozóan. A bizottság személyeit il­­­­­letően — akiket a közgyű­­lés választ — a téesz leg­tekintélyesebb tagjai közül kell jelölni. (A téesz veze­tőségében, de különösen an­­­­nak ellenőrző bizottságában nincs helye a sógor-koma- ságnak.) A bizottságokba feltétl­en olyan külső szakembereket is kell delegálni, akik érte­nek a számvitelhez, a kü­lönböző rendeletek (törvé­nyek) gyakorlati végrehaj­­tásához és a termelés min­den vonatkozásában képesek a hibákat felfedni, s azok megszüntetésére javaslatot tenni. Vagyis a jó belső el­lenőrzést jogász, közgazdász és mezőgazdász nélkül el sem lehet képzelni. De hol van ennyi szakem­ber? A területi szövetségben, a tanácsokon és más szer­vezetekben dolgozó, vala­mint nyugdíjas szakembe­rek — a területi szövetség közbenjárásával — vállal­ják a szaktanácsadással kap­csolatos feladatokat. Hogy ez a segítség mit jelent, azt j­ó néhány termelőszö­vetkezet szinte forintra ki­vetítve is érzi már a gaz­daság megújhodott számvi­teli munkájában. Az új bi­zottságok ugyanis először ehhez kezdtek. És csak most derült, ki — alapos hozzáértő számvizsgálat után —, hogy milyen fon­­tos egy gazdaság, termelő üzem életében az admi­nisztráció, a napra könyve­lés, bizonylatolás, s min­dent egybevéve a jó ügy­intézés. De ugyanilyen fon­tos a rendeletekben, jog­szabályokban való eligazo­dás és az azokkal való él­ni tudás. Ellenkező esetben (mint azt több vizsgálat bi­zonyította) százezrek vesz­hetnek el, ami a tagságnak bizony nem mindegy. Az új ellenőrző bizottság tevékenységének számviteli része általában most már kezd egyenesbe jönni, de hátra van még a gazdasá­gi, illetve gazdálkodási te­rület. ITT MEGINT CSAK IZ­GALMAS DOLGOK kerül­nek felszínre. A külső szak­emberekkel megerősített belső ellenőrzés például ki­derítheti — be is bizonyít­ja —, hogy az úgynevezett legjobb termelőszövetkezet­­­ben sem megy úgy a ter­melés, ahogy annak menni kellene, vagy ahogy azt az adottságok lehetővé tennék. A téesz gépcsoport vezető­je például azt bizonygatja, hogy azért nem megy üte­mesen határidőre a munka (például most a betakarí­tás), mert a gazdaságnak nincs elég erőgépe. Az el­lenőrző bizottság pedig be­bizonyítja, hogy a meglévő géppark kapacitása sincs kihasználva még hetven szá­zalékban sem. Valószínű a munkaszervezésnél — gép­javításoknál — van a hiba. A példákat hosszan le­hetne sorolni, de azt hi­szem az eddig elmondottak­ból is kiderül, hogy az új ellenőrzési módszer,a gya­korlat­ már messze túlnő a régi bizottság munkáján, amely — kevés kivétellel — néhány közösségi tulajdon ellen elkövetett kisebb hi­bát vett csak észre. (Takar­mánylopások, munkafegye­lem-sértés, gondatlanságból elkövetett károk.) A termelőszövetkezetek szakvezetőinél fölmerülhet a kétség: mi lesz, ha az új ellenőrző bizottság szakmai, termelési dolgokba is bele­szól? Nem hátráltatja-e ez a szakvezetők munkáját? Else­tl­eg nem szegik-e ked­vét a kétségtelen jót akaró, szinte az erején is túl dol­gozó mezőgazdásznak, vagy állattenyésztőnek ? Amelyik szakember így fogja fel a dolgot, az nem biztos a dolgában. Ez nem zárja ki azt, hogy a leg­jobb is tévedhet. A téve­dés, a hiba feltárása, s an­nak kijavítására történő ja­vaslat egy cseppet sem meg­alázó az illető gazdász mér­nök részére, sőt arra ad serkentést hogy saját ma­ga is legyen képes felül­bírálni munkáját. * a kö­vetkezőkben a legkisebb hi­­balehet­őséggel végezze fel­adatát A BELSŐ ELLENŐRZÉS TEHÁT nem akadékoskodás és mindenben szálkát ke­resés. Nem is bűnügyi nyo­mozás, hanem a jobb üzem­­szervezésre, a termelőeszkö­zök hatékonyabb felhasz­nálására serkentő tevé­kenység. De ezen túl az új ellenőrző bizottságok akkor fognak igazán jól működni, ha tevékenységük nagyobb részét a prevenció — tehát a hibák megelőzésére való figyelmeztetés — teszi ki. Azonban ez még egy kicsit odébb van. Egyelőre és a következő éveiket illetően elégedjünk meg azzal, hogy a Csáki-szalmáta szemlélet utolsó maradványait is fel­számolva, az új ellenőrző bizottságok a hiányosságo­kat őszintén és szakszerű­en feltárva a legnagyobb segítségére lehetnek a kö­zös gazdaságoknak. Dávid József ­Bódi az autóbuszjegyet gondosan összen­as­in­gatta, zsebretette, majd el­helyezkedett az ülésen. In­dulás előtt még egyszer az ablakhoz hajolt, mintha meg akart volna bizonyosodni: valóban nem egy furcsa álom áldozata. Felpillantott a szociális otthon sárga, kas­télyszerű épületére, mely így tél utolján, mikor már a mé­lyebb részeken is olvadozott a hó, valósággal világított a földszínű, ázott domb tete­jén. Bódinak úgy tűnt, a kapunál a fiatal fenyők kö­zött, vállára vetett intézeti köpenyben ott áll az igazga­tónő. Bódi visszahúzódott az ablaktól, és azt gondolta: Az ördögbe, hogyan láthatnám én innen,­­ meg onnan en­­gemet? ... De nem szabadult az igazgatónő száraz, desz­kaszerű alakjától, egyre csak visszatért eléje, pontosan úgy, ahogy az este a fehér íróasztal mögött a válláról le-lecsúszó köpenyét igaz­gatva ült Bódi papírjait la­pozgatta. — Magának holnap orvosi vizsgálatra kell mennie — mondta. — Igenis. — De nincs, aki elkísérje a városba. — Akkor nem megyek — nyugodott bele Bódi. Az igazgatónő felpillantott átható, türelmes tekinteté­vel, amely sohasem az em­berekre és a tárgyakra né­zett, hanem mögéjük. — Én azonban kísérő nél­kül is elengedem magát Nem érdekel, hogy mi van itt a papírjaiban. Miért ne jönne vissza rendesen egye­dül is, ha egyszer vissza kell jönnie. Nem igaz, Bódi? — Maga tudja... — Itt vannak a papírjai. A reggeli autóbusszal be­megy a városba és megjele­nik mindenütt, ahol kell. Nem először fordul meg ma­ga azokon a helyeken. De figyelmeztetem valamire! Ha maga este kilenckor nincs itt az intézetben, ha lerészegedik, ha elcsavarog... Ha bármi disznóságot csinál, maga nem ember többé előt­tem! Megértette? — Rendben van — mond­ta Bódi furcsa hangon, s mintha egy idegennek a hangján szólalt volna meg, és azt sem értette: hogyan talált rá ilyen könnyen a megfelelő szavakra? Ki r­égett, boldog mosoly­­l­­yal ült az autóbusz­ban, és ez a kifejezés az or­vosi rendelőkben sem tűnt el az arcáról. Az ápolónők meglepett kérdéseire titokza­tosan mosolygott, az orvo­soknak pedig a gyógyuló be­tegek tájékozott bizakodásá­val válaszolgatott. Egy csöp­pet sem emlékeztetett arra az iszákos, rossz modorú svihákra, aki megbízhatat­lan volt pénzben, szóban, időben, és aki évekig ma­gára hagyatva élt a külvá­rosi felvonulási épületek tá­ján, sokan bolondnak tar­tották, míg valaki szólt az érdekében, és egy szociális otthonban helyezték el. A boldog arckifejezés az orvosi vizsgálatok végeztével kez­dett tünedezni, mintha Bódi az utcákon bolyongva foko­zatosan ébredt volna tuda­tára, hogy ezt a délelőtti kis papírboldogságot csak azért hitethette el magával, mert már nem jutnak eszébe a régi idők, s ha mégis, ide­gen tárgyként úszkálnak az emlékezetében, s nem tud igazán ragaszkodni hozzzá­­juk. Azt gondolta: A cimbo­rák ilyenkor a vasú­ton, meg a közraktárak körül lézen­genek ... Nem akart velük találkozni, s a belváros felé indult. A evédre«Tisrtá­nál ha­talmas, fehér kéz nyúlt fe­léje, majd kirajzolódott a keskeny, beesett sólyomarc, és az arcon furcsa módon feléledtek a harag piros folt­jai. Így állt, ilyen harago­san és meglepetten az egy­kori ezerszázas FIAT mel­lett: ki akarta nyitni az aj­taját, és csak akkor vette észre, hogy be van hegeszt­­ve... — Bódi elvtárs* — ért hozzá barátságosan a nagy fehér kéz. Bőti összerezzent és azt gondolta: Annyira egyezik minden, how nem lehet teaz S nem értette, ho-or az 5 keze* nyárt nem mr*? — Főnök!... A ■'az, Sípos elvtárs! — a vögte. Szabadkozott, v^tócáveal húzatta mázát, do fgírwoc, be­­cinette egy mellekttterha. A pm­-óT-Tön a nineZr néter teli poharat tett előtök az asz­talra. Bódi elvo-zadt és le­hunyt-» o­­f-pmét. — -o- láH-am, horror bi­­pe­! Mi tö-+ént magával? —• k­érdezte Sinos. — Karambol. Nyolc éve már. — Ó!... — pillantott Si­pos részvéttel egykori sofőr­jére. — Magának pedig min­dene volt az autó. Bódi elvörösödött. Az asz­tal súrolt deszkalapjára bá­mult. — A karambol után “Vi­dékre költöztem — mondta. — Most egy gazdaság kocsi­ját vezetem. Sipos a pohárért nyúlt. — Én pedig tizenöt éve már, hogy a minisztérium­ban vagyok. Most látogató­ba jöttem ide a rokonok­hoz ... Nem iszik, Bódi elv­társ? --- T.pertel­­ebib egy kévém ! — mondta Bódi erősem­ és a hontzednán tűnődőt. Azt gondolta vöröst arcos ' Tehát !"v ég el szégyenében az ewter, — T­-triw évo is, hn«*v rr errvütt voltunk? — kérdez' Sipos. — Negyvenhétben. — Micsoda idők volta akkor... THIERY ARPADI Bódi Gáspár VAS NF­PE Szarvasbőgés után A vadászatot egészen a felszabadulásig urak pasz­­siójának tartotta a közvé­lemény. Nem alaptalanul, hiszen a fegyver mellett a vadászterületek birtoklása is a különleges jogok és le­hetőségek köréhez tartozott Szegényember csak hajtó­ként vehetett részt a vadá­szatokon, nem csoda hát, ha a vadászathoz sok rossz mel­lékíz tapadt még akkor is, amikor már a nép gyakorol­hatta. Átértékelődött vonzatok ezek, mondhatnánk ma már és joggal A vadászpuska termelőeszköz, a vadnevelés és a vadászat pedig munka. Fáradságos, gyönyörködtető munkája a vadgazdának, ugyanakkor sport is. Olyan sport ami a korábbi vad­nevelő tevékenységre fölte­szi a koronát, hiszen nélkü­le nincs piac, nincs jövede­lem, azaz a termék nem vál­hat urává Jellegzetessége a vadászat­nak és a vadnak az érték­­termelés kettős jellege. A vadhús vagy gerezna nép­gazdasági haszna az érté­kek egyik formája, míg a második értéket a trófea (az agancs, az agyar, valamint a különféle tollak), vagy maga az elejtés ténye kép­viseli. Az utóbbi — gondol­junk a hazánkban évenkénti rendszerességgel megjelenő­­ külföldi vendégvadászokra, valamint a hazai bérkilövők­­re — éppen úgy kifejezhető pénzben mint az előbbi. S a trófea, ha sikerül a vadgaz­dának értékes vadállományt nevelni, gyakran nagyobb hasznot hoz mint a vadhús Sajátos, de így van, a toll vagy a csont többet jövedel­mez a húsnál. Ezt bizonyítja megyénk állami vadgazdaságának há­romnegyedévi mérlege is: vadhúsért 734 ezer, trófeá­ért g06 ezer forintot írhattak bevételi okmányaikba. Pedig a csülkösvad ez évben kissé megcsalta a vadászreménye­ket. A borús április miatt könnyebb agancsot raktak fel a szarvasok és az őzek, mint az az ágasság és a mé­retek alapján elvárható lett volna, így is szépek azonban az eredmények. A szarvas­bőgés alatt elejtett 19 bika közül négynek arany, négy­nek ezüst, tizenegynek pe­dig bronz éremre tartotta érdemesnek az agancsát a bíráló bizottság. És egyetlen olyan bika sem került terí­tékre, amely az elkövetkező bőgések idejére a jelenlegi­nél kapitálisabb fejdíszt ra­kott volna fel Jelentős ez a tény. A vadászmesterség ma­gasfokú gyakorlására vall Miben is áll ez? Mindenenelőtt a nagy­vadas terület eltartó kettős­séget kell gondosan felmér­ni azért, hogy a vadállomány túlszaporodása nehogy mi­nőségi leromlást vagy gaz­dasági károkat eredményez­zen. A vadgazda a kívána­tos egyensúlyt szaporítással vagy apasztással tartja fenn. A mi jelenlegi viszonyaink között inkább a kilövés az indokolt, de kiselejtezni csak azokat az egyedeket szabad, amelyektől nem várható el az eredményes utódnevelés. Rendkívül fáradságos, nagy gyakorlatot és önfegyelmet igénylő munka a C (selejt) bikák kiválogatása. Ám amint tapasztaljuk, nemcsak a kellemes, de a fáradságos is összeköthető a hasznossal. Az állami vadgazdaság — jó üzleti érzékkel — most egy új jövedelmi forrást nyitott meg ezen a területen. A­­ bikákat (a fölösleges teheneket, borjakat, vala­mint sutákat) eddig a hiva­tásos vadászok lőtték ki, míg a kapitális bikákat — valutáért — a vendé­gvadá­­szok. Oly nagy azonban a lelövések iránt az érdeklő­dés, hogy ma a sötétt esve­­dők kilövésére is igerő­sen­­feladnak é­ véte­zik át jövedelemmé a hiva­tásos vadászok szakértelme igyekezete, egyben önfegyel­m­e is, hiszen a vadász.­ gyönyörűségét náluk talán senki sem becsüli többre. A szarvasállomány minő­sége a tehenek számán­­ múlik. Ha elszaporodnak,­­ ez ma a helyzet, a gyengébb bikák is utódokat örökíthet­nek, ami fenyegetés a jö­vőre Ha kevesebb a tehén (illetve annyi, amennyi kell a bőgés alkalmával nagyobb a harc a bikák között, s a párválasztás során az erő­sebb hímek érvényesülnek De megzavarhatják a kívá­natos irányú fejlődést a gyil­kos agancsú bikák is. Pár­viadal során megölik a har­cos, erős hárembikákat és magukhoz hasonló utódokat produkálnak. A hivatásos vadászok éberségét dicséri, hogy már az idei bőgés kez­detére sikerült kilőniök azt a két gyilkost az állomány­ból, amelyeknek jelenléte hátrányos helyzetet idézhe­tett volna elő. A negyvenötezer hek­tárnyi állami vadászterüle­ten jelenleg a tehenek apasz­­tása és a serejtbikák kilö­vése folyik, tehát a minő­ségjavítás gondja foglalkoz­­tatja a vadászokat. Eredmé­­nyeik azt bizonyítják (a be­vétel és a sok középkorú ígéretes bika), hogy állami vadgazdálkodásunk jó úton halad. P. I. A kórhá­z­fertőzések megelőzéséért Bejelentési kötelezettséget rendelt el az egészségügyi miniszter Az úgynevezett kórházi társfer­­űzésük— orvosi nyel­ven iatrogén fertőző megbe­tegedések — egyre jelentő­sebb szerepet játszanak Ezért az egészségügyi miniszter el­rendelte a fekvőbeteg-inté­zetekben és a rendelőin­téze­­tekben előforduló olyan fer­tőző megbetegedések beje­lentését, amelyekről­­ a lap­­pangási idő vagy egyéb kö­rülmények alapján megál­lapítható, hogy a beteg az intézetben fertőződött. A be­jelentéseket az intézet hi­giénikus orvosának, illetőleg főorvosának kell átadni, aki az illető osztály vagy ren­delés vezetőjével együtt meg­vizsgálja a megbetegedés körülményeit és megteszi a szükséges intézkedéseiket. Halálos kimenetelű vagy más súlyos fertőző megbetege­dés esetén, továbbá ha a megbetegedések ismétlődése valószínűvé teszi a házijár­ványt a higiénikus orvos az intézet vezetőjét és az ille­tékes KÖJAL-t köteles azon­nal tájékoztatni. A bejelentéseikről a higié­nikus orvos negyedévenként elemező, értékelő összesítést is készít és benyújtja az in­tézet vezetőjének. A vezető köteles intézkedni a fertőzé­sek megelőzéséről. t 1970. november 1. Vasárna

Next