Vas Népe, 1972. július (17. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-23 / 172. szám
Rajzok, metszetek az osztrák—magyar szomszédság jegyében Ritka érdekes tárlat tanul vagyunk a szombathelyi Forradalmi Múzeum egyik termében, ahol a Magyar témák — osztrák mesterek címen összeállított grafikai anyagot mutatják be. A négy évszázados „közös múlt” ki-sérői ezek a rajzok, metszetek, neves, kevésbé ismert és ismeretlen mesterek munkái a XVI. századi kezdetektől a XIX. század végéig. Az első — és nyilván rend-kívül értékes — mű egy szerény fametszet 1518-ből, ismeretlen bécsi mester műhelyében készült, mindössze 13x18 cm nagyságban, és Georgius Zekel, vagyis Székely György, ismertebb nevén Dózsa György kivégzését ábrázolja. Az első helyre tett történelmi metszet jelképes értelműnek is felfogható; a Dózsa felkelés leverése a mohácsi csata és országvesztés nyitánya a nyugati országrészek feletti, a Habsburg uralom előjátéka, s ezzel a magyar—osztrák kapcsolatok békés-békétlen évszázadainak bevezetője is. A következő rézmetszet másfél évszázaddal később, 1663/64-ben készült, alkotója Matthäus Lorenz Ultzmayr, a téma pedig ugyancsak történelmi. Zrínyi Miklós a muramenti csatában. A török elleni harcok (láttuk Kőszeg 1532. évi ostrománál is) sok osztrák művészt, költőt ihlettek alkotásra, hisz népeink élethalál harcáról volt szó. A Simontornya, Siklós és Pécs visszafoglalásáról kiadott röplap (rézmetszet és harc) a közös veszedelem leküzdésének művészi-irodalmi, mai fogalmaink szerint népnevelő, lelkesítő hírközlési dokumentuma. A XVII. század végéig ez a tematika tölti ki a magyarihletésű osztrák mesterek munkásságát. Török—magyar párviadal, fogolykíséret Tata alól (Justus van der Nyport), s a század utolsó éveiben megjelenik a barokkos díszítésű allegorikus ábrázolás is ''Vérgel rézkarcán (Esztergom látképe). Jóval a kuruc-labanc háborúk után, a XVIII. század második , felében feltűnnek a színes metszetek, színezett karcok, s a változott technika új témákat is hoz: életképeket, portrékat, tájképeket Adamschek színezett rézmetszetei (életkép magyar figurákkal, Nemes testőr) a Schaffer testvérek budai látképe, Mansfeld és Schütz „történelmi képriportja” II. Lápot koronázási esküjéről jelzik, dokumentálják ezt a műfaji, tárgyválasztási, tematikai bővülést, gazdagodást. A romantika az itt látható rajzok tanúsága szerint egyaránt hatott a magyar és osztrák mesterekre. A XIX. század elején készült színezett Neidl-rézkarc, a Farkasoktól üldözött csikós (Csikós auf der Pusta von Wölfen verfolgt) éppoly jellegzetes e témában, mint a 30-as években készült színes Clarot-ltográfiák (Bajmai parasztok), vagy a két évtizeddel későbbi Böss-utánzatok, Makói magyarok, Gyulai magyarok. A naiv-népies szemléletnek megfelelően idilli állapotok uralkodnak a magyar vidéken, népviseletbe öltözött parasztok ropják a táncot dudaszóra, népünnepély jellegű az aratás (ebből is a kedélyes pihenés jelenetét választotta a mester), sőt a bősz farkasoktól üldözött „Csikós auf der Puszta” közelében is békésen legelészik a nyáj, hever a másik „Csikós” a kutyájával együtt. Ennek a békés idilli magyar tájnak és népnek XIX. századi viharairól kevesebb számú de értékes művészi ábrázolás maradt fenn, ez is inkább áttételes ábrázolás (Magyar népfelkelők 1840-ban). Mindenesetre osztrák művésznek köszönhető egyik legismertebb Kossuth-képünk (August Prinzhofer) az ugyancsak közismert Széchényi-portré (Franz Eybl) és a 48-as pesti országgyűlés megnyitásáról készült fotografikus hűségű litográfia (August Pettenkoffen), ez utóbbi Borsos József után. A tanulságos tárlat Ladislaus Benesch vízfestményével (Kőszeg látképe 1879) zárul, s egyúttal szűkebb hazánk tájaira vezet. Nem csupán a rendezők gesztusa ez, hanem annak a történelmi ténynek a jelzése, hogy éppen a nyugati országrészben volt eleven és tartós a magyar—osztrák kölcsönhatás a szó művészi értelmében is. Ennek a jó örökségnek az ápolása és felújítása ma jószomszédi, európai feladatunk és teendőnk.. Bertalan Lajos Prinzhofer: Kossuth Lajos (litográfia) Josef Helcke: Magyarországi aratók (színes litográfia) — Ahagyráházkóhádáhást kaptam... hühühü... — Még mit nem! — De ihigenis... szédülök ... — Feküdj le oda a bokorhoz ... Karesz négykézláb a bokor alá mászott, míg Vasadi délelőtt tovább működött. Recsegtek az ágak, hullott a lomb. A kirándulók megtorpantak a kopaszodó fák láttán, némelyikük közelebb oldalgott, felemelt egy-egy zöld burkot, megszagolta, visszadobta. — Ez mi? Vasadi egyiküknek sem válaszolt. Karesz már régen felpattant, mint a futballprimadonnák, és a labda után vetette magát. Jóska beállt Vasadi mellé segíteni, duzzadt a második zsák is. A táskarádióban már a cigány húzta, delején állt a nap, lekerültek a melegítők, pulóverek. Vasadi még az ingét is levetette. Szőrös felsőtestén hájredők és izomhurkok rándultak minden dobásra. Mikor a harmadik zsákra került a sor, egy zöldkalapos öregember állt meg a tisztáson. Közelebb lépett, és csak nézte-nézte a kopasz ágakat, a letört hajtásokat jelvényekkel kivert botjával megbukte a három szúrószsákot, közben maga elé beszélt. De Vasadi minden szavát megérthette. — Nincs itt egy erdész, vagy egy rendőr ebben az egész nagy erdőben? Így tönkretenni ezeket a gyönyörű fákat... Nem jó ez a gesztenye semmire, nem tud ez beérni... hideg van itt rá... — Aztán magának mi köze hozzá? Zárnék. A felröppenő bunkó egy egész fürtöt levert, Vasadi gyorsan a zsákba dugta. — Semmi. Csak ezek a gyönyörű fák nem azért vannak, hogy összetörjék őket. — Majd kihajtanak tavaszra, Vasadi egy követ vágott a magasba. Az öreg csak szívóskodott. — Ha nem hagyja abba, rendőrt hívok... — Menjen csak, faterkám, sürgősen! — Díszfák ezek, tönkreteszi őket, közben meg ... — Bízza csak rám. Na, nyomás! Meglendítette a furkót, és letört egy csomó levelet. Az öregember sietősen elindult. Vasadi még felsuhintott néhány követ, aztán felkapkodta a zsákmányt. — Hé, Karesz, gyertek ide! Felrakjuk a zsákokat! A fiúk tovább fociztak. — Gyertek, az anyátok, halljátok-e, mert szaladhattok utánam... Nyögve és sziszegve ráncigálta a millió tüskétől szőrös zsákokat a kocsi felé. A három gyerek is segített már, lábukon csíkot karmolásaott a tüske. — Gyorsan, gyorsan! Egyik zsák leesett, a gesztenyék szétgurultak. Visszarugdalták a kiborult gubókat, aztán egy perc múlva az egészet kiöntötték a kocsi aljába. A másik két zsák belefért a csomagtartóba, öcsi a fák felé köpött. — Ezeket aztán jól lelombozta, Vasadi bácsi. Focizhatunk? — A nyavalyát! Indulás.... — Vasadi bácsi, csak egy kicsit... — Nem lehet. Ebédre otthon kell lennünk. Na, ugrás! A fiúk nyakukba húzott térddel kucorogtak a hátsó ülésen, a kocsi pedig visszafarolt a műútra. Csak ültek, ültek, aztán Jóska bicskát kotort elő, és felvágott egy tüskés burkot. A fiúk összedugták a fejüket. Két kis barna, kukacforma gesztenye kuksolt a vastag héjban. Felvágtak egy másikat, egy harmadikat, de azokkal sem volt több szerencséjük. A sokadikat Jóska továbbadta Karesznek, az meg előrenyújtotta. — Apu, tessék nézni, milyen vacak. — Mi? — Kár volt a benzinért... Vasadi oldalt pillantott a csenevész kis barnaságra és viisszakézből fülönvágta a fiát. Az autó rándult egyet a padka felé, de egy pillanat múlva megint egyenesen futott az úton. Karesz feljajdult, a fejét fogta, és a szája elé kapta a kezét. Falfehér volt, öcsi bőgni kezdett, Jóska a Vasadi hátát böködte. — Vasadi bácsi, Vasadi bácsi, álljon meg! A Karesznek hányni kell... — Mi? ■*— Álljon meg. A Karesznek baja van. — Micsoda? Majd adok nektek máskor focit. Betegre ugráljátok magatokat! — Tessék már megállni. Agyrázkódása van... A kocsi a padkára döccent, a fiúk kitámogatták Kareszt. A gyerek a fejét fogta, és összegörnyedt a fűben. Az ülésből néhány gesztenye gurult az árokpartra. 1972. július 13. Vasárnap v VFPF KÁLDI JÁNOS: Veres Péter Dehogy halt meg, megy mint régem dűlőn, járdán, faluszélen. Át az erdőn, csöndön, mélyen, mérhetetlen messziségben. Át az éjen, árkon, pusztán, szelek, derék országútján. Imádkozó zabtáblákon, horhosokon, víztócsákon. Olthatatlan nagy síráson, világhosszú hallgatáson. Szépségen át, felhőn, árnyon, kék bánatú szkáláson. Síneken át, felejtésen szinte mindig égzengésen. Dehogy halt meg, megy a gazda, övéit, hogy taníthassa. Nyűhetetlem csizmájában, múlhatatlan holdvilágban. PÖDÖR GYÖRGY: Lázgörbék A termodinamika szabályai adottak. De a tavasz látod, titokzatos koordinátákat húz naponta homlokunkra; a megújhodás lázgörbéi ezek a változások ismeretlen komponensei... A meteorológiai ballonok és műszerek ismereteink egy részét teszik csak teljessé, de nem regisztrálják a rügyet a kipattanás pillanatéban, a rigót fütty motívumait. A rádió is csak annyit mond, hogy meleg légtömegek érkeznek... a várható időjárás... De milyen más műszerekkel határolható be a várható boldogság, hogy hány bimbó nyílik a mezőn ... és a szertelen emberi szíveken... _1_ POZSGAI ZOLTÁN: Add ide bátyám a házadat (írói tanúvallomás korról, emberről) Pozsgai Zoltán kötetét olvasva mindvégig nem szabadulhatunk attól a gondolattól, hogy ketten írták az elbeszéléseket. Egy hihetetlenül befogadóképes kisfiú, aki minden idejét a bálványozott felnőttek társaságé- ban tölti, köcsögduda brummogtatásával és énekszóval deríti őket (Akkor apám felébresztett), miközben minddent megfigyel, asszimilál és elraktároz, hogy majd an-nak az éles ítéletű felnőtt férfinak a segítségével, akit már köcsögdudásan is magában hordoz, mindezekről — később, de még nem elkésve — beszámoljon egy olyan kornak, amely bár életformájában már eltávolodott a korai Rábavidéktől, belőle eredt s tőle kölcsönözte önmagát. " Aligha véletlen a cím, ahogyan a kötet tizenkét elbeszélését sem meghatározatlan szándék, szélső helyzete)eket mesterkedő mutatványost hiúság, s még csak nem is az önfelmutatás vágya teszi asztalunkra; a feledhetetlen megélések és megszenvedések rejtett tartományából jönnek fel történetei annyira valóságosan, élőn, mintha előttünk peregnének le (Lepedő a toronyban, A kocsonya). Pozsgai Zoltánt nem a rebbenékeny hangulatok, extremitások, különleges élethelyzetek, s nem az irodalmi divat indítja szóra. A történelmiben a markánsat, a történésben a lényegit ragadja meg, s bár a Halottaskocsit olvasva már-már attól tartunk, hogy a politikum átköltés nélkül lép be az elbeszélésbe, legtöbb írásában éppen a hitel lesz húrzengetője a humornak, iróniának, de a költői szépségnek is (Sír a mandula). Ezért érezzük találónak a fülszöveg egyik részletét: „Az Add ide bátyám a hátadat első kötet, de benne egy sajátos látásmódú, teljesen érett hangú íróval ismerkedik meg az olvasó. A könyv tizenkét elbeszélésének nagy része a Rábaköznek, Győrnek és vidékének egyszerű embereit mutatja be megragadó rokonszenvvel, szinte szociográfikus hitelességgel. Pozsgai „tudatos” író, a Rábavidék mai Tömörkény Istvánja, aki jól ismeri azt a világot, amelyről ír: figurái élő, igazi hús-vér figurák, pszichológiailag is jól megrajzolt alakok, konfliktusaik valóságos konfliktusok. Az olvasó bizonyára szívesen fogadja majd ezeket az elbeszéléseket, hiszen e tájék embereivel szépprózai munkákban korábban aligalig találkozhatott." Így igaz, a kötet írói tanúvallomás a kétkezi emberek társadalmi honfoglalásáról (Eladó a Bozzay-ház), a kötet címe is azt emeli magasra, ami nélkül ez meg nem történhetett volna: a testvéri segítséget, áldozatot. Szívükig áttetszően tiszta emberekkel (A kocsonya), bajusz mögül hümmögő hátrapislogokkal, elkötelezettekkel és tagadókkal, a honfoglalásért mindent áldozóktól a haszonlesőkig (Add ide bátyám a házadat; A lóhalál útja) mindazokkal találkozunk Pozsgai elbeszéléseiben, akikkel a lélekváltoztató történelmi utat bejártuk, s járjuk ma is az olvasói újramegélés minisztériumában. Szombathely város Tanácsa a kötet megjelentetésével olyan történelmi-társadalmi időréteg Holt-tengeri tekercseit segítette irodalmi nyilvánosságra, amely különösen alkalmas arra, hogy emlékezzünk, s fiatalságunk is emlékezhessék társadalomépítésünk hőskorára. A kötetet Kristó Nagy István lektorálta; készítője a Vas megyei Nyomdaipari Vállalat; ízléses borítóját Vértesi Péter tervezte. Farkas Imre