Vas Népe, 1972. július (17. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-23 / 172. szám

Jubilál a Jelentkezünk Huszadik számát jelentette meg 1962. óta a Jelent­kezünk — a fiatal tanítók, népművelők és könyvtárosuk kiadványa. A Szombathelyi Tanítóképző Intézet gondo­zásában évente kétszer megjelenő periodika jelentőségét és hasznát vizsgálva abból kell kiindulnunk, hogy meny­nyiben valósította meg induló célkitűzéseit. A jubileumi huszadik Egy évtized című induló anyaga így vall a célokról: „Jelentkezünk! Fogadjatok bennün­ket az úttörőknek járó megértéssel és szeretettel, kriti­kával, lássátok bennünk a kultúrtörradalom új harca­­salt... Vita és tenniakarás a célunk. Ez elkezdett és jövendő munkánk hivatásdiktálta parancsa... Célunk: eleven kapcsolat az élettel, az intézet volt hallgatóival, hogy kölcsönös eszmei segítséggel előmozdítsuk pedagó­­gusmunkákat„” Kiáltványa ez a feszítő energiáknak, a tenni akarásnak, a színrelépés igényének. Helyes volt útját egyengetni a tettvágynak. Bizo­nyára jól tudták ezt a Tanítóképző Intézetnek a Jelent­kezünk formai és tartalmi tisztasága mellett elkötelezett mindenkori vezetői és tanárai, s a kiadás anyagi terheit vállaló Vas és Zala megyei Tanácsok Művelődésügyi Osztályai, hasonlóan a Vas megyei Népművelési Tanács­adó és a Zala megyei Művelődési Ház. Mert a megszó­lalás lehetőségéért — amely az akkor induló népművelői szak tehetséges fiataljainak adott levegőt, hogy melléjük felzárkózzanak a tanítónak és a könyvtárosnak készülő hallgatók is — megszólalással fizettek mind a belső képzés, mind a gyakorlat, később az elmélet gondolat­­gazdagjai is. Kétségtelen, hogy a Jelentkezőnknek előbb az arcát ts, a hangját is meg kellett találnia ahhoz, hogy a kép­zés, valamint a tudomány és gyakorlat becsült műhelye a a tehetségesek fóruma lehessen. A felívelés szükséges velejárója volt ez, az erővonalak kialakulásának Időszaka. A türelem és a szorgalom rózsát termő bizonyítéka, hogy ma már a Jelentkezünket évente két alkalommal 1000 olvasó várja, két megye magáénak tudja, ráfigyelnek a társintézmények, a közművelődés központjai, igénylik a készségeiket a gyakorlat próbakövéhez pengető népmű­velők, könyvtárosok és tanítók, ahogyan az anyaintéz­mény is figyelemmel várja a számyrabocsátottak vissza­jelentéseit. hogy a tapasztalatcsere össztársadalmi ha­szonná váljék. Három rovat: a Cikkek és tanulmányok, a Mozaik­kockák valamint a Módszertani melléklet az a három oszlop, amely a Jelentkezőnket tartja. Szárnypróbálga­tásként versek és novellák, illusztratív feladattal képző­művészeti alkotások levegősítik a kiadványt S az ered­mény: tanulmányírók születnek, a szárny próbálók meg­tanulnak repülni, a díszítők és hangulaterősítők önálló alkotókká válnak, s módszertani támogatást élveznék a kezdők. Nem célunk neveket emlegetni a Jelentkezőnkén túl, noha jól tudjak, hogy bárminemű írott kiadványt csak a szerkeszteni koncepció, szorgalmas utánajárás és áldo­zatkészség, bátorítás, bírálat és a munkatársak ügy iránti elkötelezettsége (ehet naggyá, ez alkalommal az elisme­rés a művet — dicsérje mesterét — a Jelentkezünket illeti. Am a túlzó dicséret helyett, hiszen a kicsépelt szem garmadája előtt mindig újratermelődő asztag a tennivaló, ennyit csupán a Jelentkezünk — mindenkori — szerkesztői, lektori és munkatár« gárdájának, ennyit mecénásainak: a tíz év — TETT volt, gratulálunk, erőt a továbbiakhoz! Farkas Imre JOÖ JÓZSEF VERSEI: Feledném arcukat védtelen keskeny szemek összefog ózva a szabadságért izgatott rizsföldek látható harcosai próbálnám felejteni arcokat de így csodálva őket LEHETTETTLEN Szombat tétova pásztorbotok közül favágódnak a fácánok fölverik surrogó keresztjeikkel a mezőt fölverik ágyadat szemed nyugalmai combjaid kertjét szived dobbanása paprétek ünnepe lesz fahidak részeg májusa világosságom gyógy, lásom merre menjek hozzád dagadó vizen hullámok iszonyából merre sehol egy tábla röptess el kereplőkkel szögezd dobokra a hétköznapokat a boldog Veronika kendőt a legszomorúbb ember reménységét kapaszkodás ez a hangszórók felé mozdulás ez a három dob felé hallgatása ez a virágok beszédének üvegből vagyok gyíkbőr tenyerem lassan megtelik szerelemmel összepislognak a lovak tükör mát hátukon a Hold: hatalmas törpe «áflt a fácánok, merülését Beszélgetés Szabó Magdával A viszontlátás öröme keb tós: Szabó Magda szereti Szombathelyt, a szombathe­lyi közönség szereti a kétsze­res József Attila díjas írót. S hogy ez a közös „hullám­hossz” nem merő udvarias­ság, azt egyrészt bizonyítja az a tizenegy évvel ezelőtt megfogalmazott riport, amelyben Szombathely „az emberség városa” jelzőt kap­ta Szabó Magdától — más­részt az a hangulat, amely a hét eleji két író-olvasó talál­kozó légkörére jellemző volt, Szombathelyi látogatása al­kalmából kerestük meg fér­­• jével, a szintén író Szobot­­ka Tiborral három napot töl­tött nálunk —, hogy az őt csak művein keresztül isme­rő olvasóinkat tájékoztassa terveiről. A családias hangu­latú író—olvasó találkozó után szinte önmagától adó­dott az első kérdés: — Ráülik-e a mai Szom­bathelyre a régi jelző? — Az emberség városa? — igen! Csakhogy azóta még nagyobb, még szebb lett! őszintén mondom, Szombat­helyre mindig hazajövök egy kicsit, s dédelgetett vágyam, hogy visszajöhessek ide dol­gozni Ügy érzem, a Pannon váj derűje, a pannon ember vendégszerető kedvessége meg tudja adni számomra azt a külső és belső egyen­súlyt, amely az alkotáshoz nélkülözhetetlen... — Említette, hogy nem szívesen beszél a most ké­szülő munkáiról. Mégis: hall­hatnánk valamit írói tervei­ről? — Tulajdonképpen már fé­lig megvalósult tervek ezek. Szeptemberre várja tőlem a Magvető új regényem kéz­iratát „A szemlélők“ — ezt a címet adtam regényemnek, amely talán a jövő évi könyvünnepen kerül az olva­sók kezébe. A címben sze­replő magatartásról szól ez a regény. Nagy öröm szamom­ra, hogy szülővárosom, Deb­recen, illetve a Csokonai Színház a „Kiálts, város!" cí­mű darabommal nyitja majd ősszel új évadját A Magyar Rádió a Petőfi pályázaton díjat nyert rádiójátékomat tűzi műsorra „Az a szép, fé­nyes nap” címmel, rra'g a Te­levízió Zsurzs Éva rendezé­sében előreláthatólag hét folytatásban mutatja be az „Abigélt!" S szeretném. a hollandiai és dániai útunkat is megírni... — Európai útinaplója, s „Hullámok kergetése” sze­mélyes hangjával, láttató, egyiittutaztató stílusával az olvasók kedvence lett Mi­lyen módszerrel gyűjtötte az anyagot * írta meg ezt a könyvét? — Nem akartam könyvet írni. személyes feljegyzések voltak ezek Anyunak... azért sikerült ilyen lírai hangvételűre, s bár már nem él az édesanyám: új útiköny­vemet is úgy szeretném meg­írni, hogy néki is mesélek.., — Milyen irodalmi áram­lathoz sorolja magát? — Németh László „vona­lához”, ahhoz a táborhoz tar­tozom, amely a XVI. század­ban kezdett el dolgozni va­lahol, s kötelességének érez­te, hogy emberi-erkölcsi kér­désiekben pozitívan állást fog­laljon. — Karunk kérdései közül nü izgatja legjobban? — Minden, ami emberi Az ifjúságot éppúgy szeretem, mint az öregeket vagy saját korosztályomat Szeretném megragadni azokat a pilla­natokat, aiiól a szenvedélyek kisülnek, mint a viharfelhő­ben a villám, s ennék fényé­nél feäragyogtatni arcokat. Nagyra értékeiéin az oiva« sót nem szájbarágós tanme­séket akarok írni, hanem rá­döbben térd őket olyan dol­gokra, melyekre okvetlenül oda kell figyelnünk, ame­lyekért tennünk kell! — Ősszel bemutatandó új színművét milyen „mag” kö­ré építette? — Ha egy mondattal vála­szolok: az ember a történe­lemben. Arról szól ez a da­rab, hogy ha választani kell: ki, mi maradjon életben, az ember, vagy a város? Ná­lam az utóbbi győz azért, hogy őrizze az ember nagy­ságát ... Szobotka Tibor regényter­ven dolgozik: egy történelmi sorsfordulón hogyan csapnak fel a szenvedélyek, s fájdal­masan, de szükségszerűen ho­gyan bontakozik ki egy új világ a régi romjain. — Megfér-e „két dudás egy csárdában”, milyen az iróhá­­zaspár munkamódszere? — Öóó, nagyszerű! — ne­vet Szabó Magda. — A ház­ban * van a MEO. Különben mindketten nappali írók va­gyunk, a világos órákban dolgozunk, az este és az éj­szaka az olvasásra kell... merthogy nemcsak írók va­gyunk. — Szabó Magda nemcsak nő, nemcsak író és műfordí­tó, feleség és háziasszony, hanem közéleti személyiség is. Hogyan látja ezt a fel­adatát? — Tagja vagyok a Magyar Nők Országos Tanácsa és az Irodalmi Alap vezetőségé­nek. A feladatokat mindig az élet veti fél konkrétan. Legutóbb például egy peda­gógiai reformon dolgoztunk nagyon komolyan. Én ezeket a feladatokat nagyon szíve­sen vállalom, de a közössé­get, úgy érzem, legjobban mint író tudom szolgálni... E rövid beszélgetés csak tartalmában, de nem színes, eleven hangulatában tudja visszaadni azt a meleg em­berséget, amely átízzik Sza­bó Magda törékeny lényén, azt a kemény emberi tartást, amely a jobb életért küzdők mély humánumából falcad. Kívánjuk, hogy következő művének „szívhangjait” kí­vánsága, tervei szerint Szom­bathelyen hallhassa meg! Szakály Éva A piros Skoda hirtelen le­tért a műútról, néhány mé­tert még ugrált az erdőgaz­dasági ösvény hepehupáin, aztán végleg leállt. — Itt volnánk, fiúk, nyo­más, kifelé! Vasadi kimászott a kor­mány mellől, öcsi is a túlsó oldalon, aztán a másik kettő. Karesz hozta a focilabdát, Jóska elrúgta előle, és vé­gigrohant a kis réten. Sötétkérgű fák álltak a tisztás szélén, ezüst bükkök karéjában. Agaik tekervé­­nyességével, mélyzöld lombo­zatukkal mintha csak ide­genből érkeztek volna ven­dégségbe a Tündérszikla kör­nyékére. A fiúk talán meg se látták a különös fákat, de Vasadi, néhány zsákkal a hót. na alatt, egyenesen oda in­dult Körüljárt alattuk, a fü­vet tapodta, bámészkodott Nyújtózkodva sem érte el a legalsó ágat. beljebb gázolt hát Most már nem a fák helyét nézte, inkább a bok­rok alját, és felemelt egy vastag gallyat Lenyeste róla a fölösleges hajtásokat ki­bújt egy tisztásra, és a füty­köst a lombok közé vágta. Levelek hullottak elé, és ágról-ágra pattanva, nagy puffanással visszaérkezett a hajítófa. Zamekí Ezúttal jobban célzott, egy nagyobb fürtből néhány tüs­kés gombóc vált le. Karesz a kocsi alá gurította a lab­dát, és a mulatságra a fiúk is a fa köré gyűltek. — Mit tetszik csinálni? — Gyerünk, srácok, mun­kára! Később majd focizhat­tok. A fütykös nekilendült, és fenn is akadt. Vasadi nehéz­kesen, mintha nem hinne a szemének, megfordult, aztán lövette Karesz kezéből a fé­li® kész furkót, és a lombok közé célzott vele. Mikor a hatodik bot se jött vissza a magasból, kö­veket kezdtek gyűjteni. A fo­ci a Skoda alatt hűsölt, a fiúk vadászlázban célozgat­ták a bunkókat. — Ne azt, süketek, egye­nesen a gesztenyét! Zamek! A sötétzöld lomb lassan gyűlt a fák tövében, hajtá­sok reccsentek a visszahulló kövek súlya alatt, s néha az élettelen tárgyak bakugrásai­val egy-egy fütykös is visz­­szatért a magasból. Vasadi ilyenkor megcsóválta, hogy diadalkiáltással felröpftse az égbe. A szelidgesztenye fürt­jei egyre védtelenebbül him­bálóztak az ágak végén. A fiúk a fák alá rohantak min­den találat után, és felkap­kodták a kis zöld sünöket. Távolabb, a rét szélén, rit­­kás láncban vonultak a ki­rándulók. Három fiú kámzsa­nyakú pulcsiban, egy idős férfi vizslával, házaspárok kisgyerekekkel, öreglányok lasztexben, velük húzódott a tisztáson át Engelbert Hum­perdinck, Korda György és Tom Jones panaszos kántá­­lása. A kutyák és a kisgye­rekek elfutottak a fákig, de a kőzápor elől visszafordul­tak. Egyszercsak öcsi a szájába DESSEWFFY LÁSZLÓ: kapta az ujját, és lenyalta róla a piszkot Ujjahegyén finom kis sebek láthatatlan repedésein át szivárgott a vér. öcsi sziszegett rázta a kezét, Karesz és Jóska is a tenyerüket viasgálgatták. — Nyomás, srácok, kap­kodjátok azt a gesztenyét! — Szúrós ám ez a hülye­ség. Inkább fociznánk egyet... — Hahó! Háta kocsikázás jó volt? Segíthetnétek egy kicsit. — Vérzik a kezünk! — Gyerünk, Karesz, azzal a szürettel. Te itt maradsz. Karesz a fa alá oldalgott, és néhány gesztenyét a zsák felé rugdalt De már olyan vastagon állt a lomb. hogy minden rúgása elakadt Öcsi és Jóska újra a labdát hajku­­rászták, nekik nem parancsolt senki. Vasadi furkói, és a kövek ritmikusan reccsentek fenn az ágakon, a kirándu­lók vonultak, az erdő min­den pontján felszámyalt & búbánatos üvöltés: Aranyha­­jú Iáhány... elvitt egy ezüsthajú úúúr... Vasadi szünetet tartott a dobálásban, és felkapkodott néhány gesztenyét. Karesz meg-megtorpant. és a foci­­zókat figyelte. A sokasodó lombban egyre tovább tar­tott a keresgélés. Az idő csak múlott, és Vasadi újra meg­lendítette a követ — Szemtelenek a haver­jaid. Leshetik, hogy én még egyszer elhozom őket kirán­dulni. Na... Zumm. Reccs. Csatt — Vigyá... Karesz behúzta a nyakát abban a pillanatban a fejé­re esett a kő. Nem volt nagy az a kő. egv ág a sebességét is levette, a gyerek mégis lehuppar.t a levelek közé, és bömbölni kezdett. Vasadi megnézte íz ütést, megtapo­gatta a púpot Karesz még jobban üvöltött. — Rá se ránts! Nem is vérzik. Vasárnap 8 VAS NÉPE 1972. Július 23. Vasárnap

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék