Vas Népe, 1974. november (19. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-03 / 258. szám
E Henfényben PARKOSÍTÁS Bakaránt és Bozsó a blokkház kilencedik emeleti erkélyén sakkoznak. Átpislognak a korláton időnként, szemmel tartják a parkosítási munkát. A házigazda kelletlenül rázogatja a fejét. — Öregem, ez a markológép tiszta röhej. — Hogy-hogy röhej? — Fölkanalazza az elszállításra váró zúzalékot. Felét elpottyantja, másik felét leszórja a kocsi mellé. Mi ebben a pláne? — Még nem tökéletes. A technológián kéne javítani. Ez a sör se valami hideg. — Ilyen a hűtőgép. Csúnyán befűzek vele. — Lehet? — Legelső széria. Télen rendesen szuperál. Fagypont alatt. — Én csapnál hűtöm a sört. Az a biztos. — Ezért van vízhiány. Mert maga elfröcsköli. — Na és. Fáj ez magának? — Nem. Persze, közösségi lelkiismeretet se mérnek a piacon. Lépjen el a bástyával, mert leütöm. Bozsó mereven bámul a földszintre. — Nézze azt a három nyakigláb srácot. — Akik lapátolják a murvát? — Ühüm. Fogadni mernék, hogy szünidős iskolások. Nem volt még a kezükben lapát. — Ahogy mondja. A kupac tetejét piszkálják, tologatják. A sörénybundésnak táskarádió a mellén. Azt hallgatja. A házigazda megtol egy parasztot és fortyog tovább. — Tudja, mióta készül ez a park? Nevetni fog. Kilencedik hete. Kinek legyen sürgős? Marad a csillagászati lakbér. Fuldoklók az oxigénhiányban. Bozsó gúnyosan vihog. — Nem baj. Ott van magának a füstgáz, a szénmonoxid. Szívja csak azt. Sakk a futóval. Bakafánt a táblára mered. Babrálja az öngyújtót. Másfelé csatangol az esze. — Ennyi idő alatt húznak fel egy háztömböt , Nigériában. Bangladesben egy öszszecsukható hidat. Fél éve Takom ebben a kocka-kégliben. Fű-fa-virág sehol. Bozsó lovat himbál az ujja közt. Füstölög, hova lépjen. Mellékesen odaveti: — Miért nem ír valahova? Népi ellenőrzés. Uneszkó. Aki trehány, megérdemli, hogy fulladozzon, Bakafánt megsértődik, őt akarja hergelni ez a hólyag? — Magát se veti fel a buzgólkodás, hallja-e? Mit csinál maga tulajdonképp? — Most lógok kicsit. Le akarom százalékoltatni magam, fülzúgás miatt. Nyolcvanhét decibel zajban dolgozok a lapáttal. Pattog a dobhártyám szélcsendben is — Az is valami? Más rá se ránt ekkora zajra. Kilencvenhét decibellel verik a dobot. — És maga? Főuraságod miért ül itthon? — Gégebaj. Folyadékelégtelenség. Egész nap vedelem a folyadékot. — Ennyi az egész? — Akkor szakadt rám, amikor denaturált szesz került a fogmosópoharamba Kilukadt tőle a gyomrom. — És a család? A család is iszik? — Hova gondol? Nálunk mindenki dolgozik. Aszszony, gyerekek Ki fizetné a toronymagas lakbért? — Lepöcköli a kupakot a kilencedik Kinizsiről. — Hallja, Bozsó ! Azok ott már ebédre kólambolnak. Papírból nyelik a méregdrága szalonnát! Hunyadi István VAS NÉPE —moi 8 ■ ' ■iiibÍhi Csoda történt reggelente minden őszön. A ma, soron sebesen vágott át a kerékpár, az apa, az ács a nyeregben, a fiú a váron. A gyerek dideregve húzta öszsze magát a rideg kora őszi szélben. Nem hajnalodott meg, s a fiú félig aludt, Sivár homályban aludt a tanya is. Körötte égig komorló jegenyék. A munkahelyre értek. Épülő pajta meredt eléjük, feketén, s félelmesen. Tompán zörmölt a sötétben a munkatársak „jó reggelt"-e. S ekkor jött a csoda. Az ács megállóit fenn, a tetőn, s baltáját valamelyest megemelte. S ekkor — mintha a jelre — megfeszültek az ácskarok, s a szerszámok ledobbantak. S ekkor — mintha e jelre — széthasadt a sötétség függönye keleten, s a Nap vakító fénnyel bukott elő. S megbíborlott a szürke rét, ezer s ezer virága tündökölt, madárhang csattant a burjánbokorban — s a messzi magasban kigyúltak a gomoly felhők ... Ma már köznapian kezdődnek a hajnalok. Messzibe vesztek az egykori ácsok, régi jó ismerőseim, egyedül az öreg ács kél már talpra közülük a kora őszi hajnalokon. Megnyíltfotgatja a kútgémet a homálykodó udvar tőzer-'r mer 'x d.-usába, megtölti az ütött konott bádogkádat, majd artézi tüzért is elballag két piros kannával. Görnyedt vállal, komótosan csoszog visszafelé a teli kannákkal, s leteszi őket a kamrában. Derekán, a bőrövön szeget rejtő ácstáska fityeg, mintha anélkül nem is hozhatna vizet... A kamrában, a piros kannák közelében szerszámosláda lapul. Nyitott tetejű láda, a derengésben is tisztán látni: teliszele van rozsdásodó ácsszerszámokkal. Szélről a hosszú „ropánt" kandikál kifelé, legalul bárd, szekerce, s legfelül sok-sok apró gyalu. Az öreg ács három fia közül a középső itthon táblából. Vakációzik az ősi otthon melegén. A kútgém nyikorgásakor bújt még elő, de a kannákat az öreg ács kezéből kivenni nem tudta már s meg kellett várnia, míg apja visszatér. Fél évszázadot jeleznek a középső fiú fején a ritkuló szálak. Kedves lakása van egy trieszszi városban, mai bútorokká, s azon tűnődözik, mily jól festene a ládában lelhető két szekerce közül a kisebb s ügyesebb — az új, nyers színű könyvespolc vagy íróasztal tetején. Divatos „régiségnek■ is megjárja — meg aztán az sem árt, ha a hajdani, gyerekkori hajnalokra emlékezteti valami... — Édesapám — lép a ládához —, ez a kisebbik szekerce épp rápasszolna az íróasztalom tetejére. Ha nekem adná... emlékezetül. Az öreg ács, aki mindig mindenét megosztotta három fiával — elvörösödve hallgat. Nem feltűnő ez kevésbeszédű embernél. Az sem, hogy csak ebédnél szólal meg: — Az a szerszám mindigmindig velem volt. Még bujdosó koromban is, tizenkilenc őszén. Többet nem szól, ámde a fiú világosan érti, hogy további beszédnek nincs helye. Nem felel hát, inkább meghajtja a köszörű hengerét ebéd után, hogy az öreg ács a ládikó szerszámait gondosan remekbe csiszolja, élesítse A vésőket, a bárdot, a gyaluk nyelvét rendre. Mind a szerszámokat — melyeket nem szabad eltűrni az öreg ács közeléből —, melyeknek a verdett ládában az egyedüli helye. Az özön huzavonában élvékonyült keresztfűrészt a fiúnak kell kiköszörülnie. Majd az élét is neki kell eresztenie — kettesben az öreg áccsal — a hasábjának. Mert minden hazarándulás — vizsga is egyúttal. A fiúk vizsgája: nem felejtették-e el, hogy a keresztfűrész élét isten ellen való vétek erősen rányomni a fára. Vizsga arról: tudják-e még olyan finom érzékkel húzni-vonni e fűrész nyelét, mint ügyes prímás a hegedűvonat? Október derekán töltötte be nyolcvanadik esztendejét az öreg ács. Kétszer is infarktusa volt már, de azért — egy óvatlan percben — a tetőre kapaszkodik mégis, a kémény tövéhez. Dermedte, s szívdobogva nézem, hisz az öreg ács, édesapám — s a korhadt gerenda megjegesen alatta. — Muszáj — szól le hozzánk, kik már karéjban állunk idelent, elálló lélegzettel. — Le akar billenni ez a tégla ... Igazit a téglán, a kémény tetején. Most látni: egy kis maltert is felvitt „varécskával”, kőmízeskanállal. Aztán csak néz. Csak néz — hosszan a tetők felett. Mert adhat-e olyat a kurta élet, mit az öreg ács szive úgy tartogat, mint a csodát szülő, régi, kora őszi hajnalokat? DÉR ENDRE: Őszi* csodák A bábuk korán kelnek Alik-e reggel nyolc órakor telefonálni egy színésznek? — furdalt a lelkiismeret, miközben tárcsáztam a Bábszínház egyik művészének hívószámát. — A férjem már hat órakor elindult — mondta a feleség. — Vidékre mentek, tíz órakor kezdődik az első előadás. Ez a rövid párbeszéd lett indító gondolata a Bábszínház két művészével, Kárpáti Gittával és Cser Tamással készült későbbi riportomnak. — A szó: színház — esti hangulatot áraszt. Hogyan lehet ezt megteremteni délelőtt tíz órakor? — Leggyakoribb konkurrenciánk, valóban, a napfény. Sok helyen nem lehet jól elsötétíteni ahol játszunk, és a beszűrődő világosság könnyen elvonja a gyerekek figyelmét. — Mi segít ilyenkor a színésznek? — A mese. A Piroska és a három kismalac című mesejátékkal jártuk az országot — emlékezik Kárpáti Gitta. — Egyik előadáson, mindjárt a kezdetén, leejtettem az egyik kismalacot. Mit lehetett tenni? Az ügyelő bement a nézőtérre, felvette a földről a malacot és kihozta. Egy kisfiú utánaszaladt és rémülten kérdezte. ..Bácsi kérem, nagyon megütötte magát a kismalac?" — A mese legyőzsietetéen, ha hiszünk benne, úgy mint a gyerekek. — Színészek számára szó a legnagyobb élmény a bábelőadásokon ? — Az őszinte reagálás. Bennünket, a hiedelemmel ellentétben, soha nem zavarnak a hangos megjegyzések, a lárma. A bábdramaturgiához szervesen hozzátartoznak azok a rejtett szünetek, melyeket nevetés, kiáltozás, a gyerekek érzelmeinek hangos megnyilvánulásai töltenek ki. Sokkal bántóbb, amikor egy-egy vasárnapi előadáson szülők is elkísérik gyerekeiket, és szüntelen csendreintéssel megfosztják őket az átélés örömétől. — Mi a legfontosabb a bábművészetben? — A fegyelem. A paraván mögött, sötétben, kábelek közt lépkedünk, kezünkkel játszunk, közben énekelünk, kellékeket cserélünk ... Másodpercekre kiszámított mozdulatok sora egy-egy előadás. Kárpáti Gitta tizenöt esztendővel ezelőtt egy újsághirdetés alapján jelentkezett a Bábszíkiházba. Sikerrel felvételizett, elvégezte a kétéves stúdiót, azóta szenvedélyes szeretettel „habozik”. Miért? — Kezdettől izgatott a bábuk technikája. A lehetőség, hogy merev és élettelen bábokkal gondolatokat, érzelmeket fejezzek ki. De legfőbb varázs, talán mindanynyiunk számára — hogy ez a színház nem ismer lehetetlent. Itt minden megtörténhet. Megszólalnak az állatok, táncot lejtetnek a virágok, a gyáva nyálról kiderül, hogy — hős. Ezer ötlet teheti a színész számára meg-megújuló örömmé az előadásokat. Voltam már pösze sündisznócska,gőgös rókamama, jóságos leveli béka... Cser Tamás a szerepek változatos lehetőségeit tartja izgalmas feladatnak. Előfordult hogy délelőtt Shakespeare: Szentivánéji álom című tündérjátékában a szerelmes Oberont, délután egy póruljárt mackót kellett „alakítania”. — A szerepek értékrendje sem hasonlítható egyetlen színházéval sem — mondja. — A Bábszínházban főszerep például Bartók: A csodálatos mandarin című táncjátékában — a mandarin lába. Két színész közös munkája kelti életre a bravúros táncú mandarint. — Mikor szomorúak a bábművészek? — Minden ember szomorú akkor, ha semmibe veszik a munkáját. Gyakran előfordul, hogy jéghideg kultúrházba érkezünk. Egy helyütt, amikor megkérdeztük a gondnokot, miért nem fűtöttek be, nevetve válaszolta: „A bábuk nem fáznak”. ~ A Bábszínház tagjait, noha igen sok előadást tartanak itthon, és külföldön is, név szerint alig ismerik. Lehet-e valamivel ellensúlyo*z ni ezt a hiányérzetet? Gitta és Tamás összenő*« nek. — Ha nő az illető — mondja Kárpáti Gitta feltűnő komolyan — könnyen pótolhatja ezt a hiányérzetet. Felöltözik jó feltűnőel, végigsétál a Váci utcán, mindenki megnézi — megszerezte a sikerélményét. — És maga, Tamás? — Ha csuklyában játszunk, mondjuk elfelejtem tetten, ni a csuklyát, így egész előadás alatt láthatnak... Komoly, szép gondolatokat is mondtak, a színház alázatáról, munkaszeretetről, e taps öröméről... őszinte nevetésük őrzöm, mellyel népszerűségük megoldásain mulattak A róka mondja Saint de Exupery meséjében: „Az ember csak a szivével jár jól”. László nén* MÁTYÁS ERZSÉBET: IN PETTO (reménybeli kiszemelt) Nyújtózik az alkony Múló teste betakargat engem gyengéden vigasztalón És téged is... Tán sétálsz a kertben vagy a gőzölgő leves fölé hajolva kőre hull kezeidből a morzsa mit nem én adtam neked. Vagy éppen csak pihensz kezed, lábad kinyújtva és semmire nem gondolva lecsukod a szemed. 1974. november 3. Vasárnap