Vas Népe, 1975. február (20. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-16 / 40. szám
Olvasónaplónk Emberek és fegyverek "Verses ezreihez, könyvek százaihoz merítettek ötletet a szerzők az elmúlt három évtized során a második világháború témaköréből. .Sokunknak a második világháborút, mint irodalmi élményt, minden bizonnyal Szamonov művei jelentették. A „Nappalok és éjszakák"’, az „Élők és holtak”, a „Nem születtünk katonának”, a „Külön tudósítónk jelenti” s megannyi más, háborús témájú munka szerzője megírta ugyan a második világháború legnagyobb hatású szovjet katonaversét, a „Várj rám”-ot, de lényegében mindvégig az maradt, ami volt: hivatásos haditudósító, frontújságíró, aki érzelmileg legfűtöttebb műveit is rutinosan, igazmondásra és pontosságra törekedve, gyakran pontoskodóan vetette papírra. Talán ezért is jövünk zavarba, bizonytalanodunk el, amkor olyan könyvekkel találkozunk, mint Csesz Boncsér műve, az "emberek és fegyverek", amely nemrégiben jelent meg magyarul az ungvári Kárpáti Kiadó ás a budapesti Európa Könyvkiadó közös gondozásában. Honcsar nem tiszteli, vagy legalább is nem követi Szimonovot, s teljesen igazat kell adnunk neki, mert ezáltal új színnel gazdagítja háborús élményvilágunk szovjet irodalmi szféráit. Lényegében kiaknázatlan környezetbe, egy ukrajnai város egyetemi hallgatóinak körébe vezeti az olvasót a béke utolsó óráiban, hogy bemutassa két főhősét, Bohdant és Tányát Bohdant „egész megjelenésében, büszkén kiegyenesedő, hosszú nyakában, a hátravetett sűrű, engedetlen hajában férfias méltóságot lát” Tanya, aki, ha csupán tőle függene, a legutóbbi kibékülés örömére „egész nap csókolózna, Bohdan nyakában csüngne, megfeledkezve jegyzetekről, vizsgákról, mindenről a világon. Lábujjhegyre ágaskodó va arcát odanyújtotta Bohdannak,s az ő kedves kis Bohdanjának: csókolj!” Közben, kitört a háború. Igen, kitört a háború, és hőseink számára elszabadult egyéb pokol is. Amikor például az egyetemisták tömegesen adják vissza mentesítő igazolványaikat és jelentkeznek önként frontszolgálatra. Bohdanról kiderül, hogy meghalnia sem szabad önszántából a szovjet hatalomért: apját, a polgárháború hősét, a hivatásos katonát egy éjszaka elhurcolták ismeretlen helyre a személyi kultusz „éber” bajnokai, ő azóta az egész család a „nép ellenségének” számít, mert nem tagadta meg az alapzatot... A diákok sorsáról döntő bizottságban egy ismeretlen politikai tiszt előlegezi meg Bohdarinak azt a bizalmat, amelyre majd egész későbbi pályafutásával bőségesen rászolgál. Köziben megismerjük a többi szereplőt, Duhnovicsot, aki Hegel és Spinoza műveit hurcolta örökké aktatáskájában s mellettük elrongyolódva, elpiszkolódva a katonai szabályzatokat, amelyekből sohasem tudott elfogadhatóan felkészülni. Szpartak Pavluscsehkót, az ügybuzgó funkcionáriust, az örök szimatolót, akinek valóban a világégés kell ahhoz, hogy újból emberré váljék. Stepát, Sztepurát, Gyadcsenkót, valamennyit, s velük persze a lányokat is, akik mellett ültek az előadások alatt, akiknek a kezét sem merték megérinteni, s akiknek a képével a szívükben hulltak el ifjan és látszólag értelmetlenül az egyetemi zászlóalj harcosai nem sokkal később az ellenség gépfegyvertűzében. Találkozunk a tündéd, anakronisztikus Mikola Juvenalijovics professzorral megismerjük a túlontúl erélyes, rövidesen öncsonkítóvá gyávuló Hindun szakaszparancsnok-helyettest, s feltűnik, mint egy lidérces álom, bár nagyon is gyűlöletes testi valójában Devjatij is, a beosztottait lemészároltató, félőrült tiszt, idealizált ellenpárjával, Lescsenkó kamiszárral Bohdan és Tánya szerelme, elválása, helytállása és tragédiája tulajdonképpen a „Szállnak a darvak” forgatókönyvére is emlékeztethetné a felületesebb olvasót, ám itt alapvetően másról van szó. Olesz Honcsar könyve nem elégszik meg azzal, hogy általában elítéli az igazságtalan, hódító háborúkat, hanem egy különlegesen érzékeny, humán nevektetésű, szép reményekre hivatott réteg: az utolsó békeévek szovjet egyetemistáinak döbbent rácsodálkozását, hideglelős iszonyát, majd Örspusztatóan következetes kiállását mutatja be a világi égés ürügyén, pillanatra sem titkolva véleményét, mely szerint a kontinensek pusztulása köziben a Bohdanok és Tányák hamvába holt idilje nem szürkülhet „mellékes" háttéranyaggá. Innen kapja a könyv azt a lírai hevületet, mely elejétől végéig szinte prózában írt verssé emeli feledtetve a szerző mesterségbeli fogyatékosságait, esetenként egészen, szembetűnő folladozását a stilisztika területén. Mert ilyenek is csanak, csak azt nem tudhatjuk teljes bizonyossággal, hogy mennyire vétkes ebben maga Honcsar, s mennyit írhatunk a fordító, Brodszky Erzsébet számlájára. Megfogalmazását tekintve bizony iskolai dolgozatnak tűnik helyenként ez a regény, az előbb említett erények viszont mégis átlagon felüli élménnyel ajándékoznak meg bennünket Befejezésül hadd idézzük a főhős, Bohdan levelének sorait „a bekerítés éjszakáiból”, azokat a sorokat amelyekkel az egész könyv véget ér: „A felhők résén keresztül egy távoli csillagot látok —■ a vörös Mars bolygót Ez a véres Mars de sok háborút látott vajon még mennyit fog látni? " Vagy talán ez az utolsó háború. Mert egyszer ennek is véget kell érnie. Talán éppen most születik az a boldog nemzedék, amelyik nem pusztul el háborúkban, más bolygók felületére lép, és ott kitűzi ezt a zászlót amit most Kolombusz visz a vaskemény esőköpenye alatt? Megyünk, megyünk. Át akarunk jutni ezen a sztyeppén, mint torpedók, a repülőterein, lesben álló csapataik között minden veszedelmen keresztül, amivel útközben találkozunk,gy érezzük, ahogy kiérünk, már nem is lesz háború. Egy rémlik, csak áttörünk, és mint egy magas hágóról, elébünk tárulnak az égalja mögött az eljövendő kommunista századok. Melyikünk fog kitörni? Melyikünk pusztul el ezeken a vöröslő füzekkel körülfogott, bekerített sztyeppéken? Vagy talán valamennyiünkre halál vár e mögött a domb mögött? Talán még nem egy harcban veszünk részt, és eltűnünk, és mocsarakból fekszük a vizet és gyűjtőtáborokban pusztulunk el, mindenütt hű katonáid maradva, hazánk? De típusztult fonfi is hiszszük, hogy utánunk másként lesz, mindez nem ismétlődik többé, és az a boldog ember, aki az utolsó bombát szétszereli a győzelem verőfényes napján, azt mondja majd: — Ez volt az utolsó rémség a földön!” Kulcsár János Bencze János. Apám Forradalmat vívtál itt az életért, gonddal márgkp4&41-~ csillagpénzedért Lötyögő, szekéren fényes tarisznyádat: már az égen látom arany taligádat. Angyalok, mennyei kisasszonyok főnnekbitorkisszékekröl tőlünk elpörölnek. 1915. február 1. Vasárnap ★ erős szíve volt" mester — írta a dán irodalomtörténész —. A legmélyebben megtisztelve érzem magam, s végtelenül örülök, hogy hétfőn 2 órakor önnél ebédelek. Társaságot is hívhat nekem. Természetes, tisztelt Mester, hogy ön és szép felesége a legjobb társaság számomra”. ★ Az 1867-es kiegyezés után Habsburg-pártiként emlegetett, okiral-ok nélkül ostorozott Jókuá, a forradalom és a szabadságharc egyik legiindulatosabb Habsburgellenes művének szerzője volt Utókora erről —önhibáján kívül — megfeledkezett A Pán Jellasic című komikus eposz nemcsak az 1394-es, százkötetes Nemzeti Kiadásból maradt ki. Amikor Szabó László csaknem húsz évvel később, a sorozat 108. kötetében újra kiadta az 1848—19-es írásokat, a Jellasics-sztatírának még mindig nem kegyelmezhetett Hiszen élt a császárkirály, akinek anyja, Zsófia főhercegnő, Jellasics bán szeretőjeként tűnt fel Jókai versezetében. A Pán Jellasicsot 1848 őszén adta ki az Életképekben. (A felszabadulás után, 1948-ban, a Csillagban jelent meg.) A történelmi pillanat Bécs szószegése, a magyarság szorongatott helyzete magyarázza Jókai indulatát A csakhamar lemondó, trónjáról eltávolított Ferdinándról irta: „Általános nyavalya az (A Habsburg családban.) Hogy víz terem a fejekben. (Hol másoknál agyvelő van.) Bizony' Isten, őfelsége (Dicső császári fejébe) Elfér egy kis halastó”. Ennél is csiklandóbb az ischli pásztoróra A díszruhában pöffeszkedő Jellasics megijed, ágy alá bújik. Dúltan és piszkosan mászik elő. Akkor mondja császári királyi kedvesének: „Én vagyok az, szívem 'Sóii (Szeretőd, Jellesics Józsi!” A sokat emlegetett fantázia nem állta az idő próbáját Jókai képzelete elmaradt a valóságtól amely az emberi tudás nagyszerűségének és a történelem szörnyűségeinek minden elképzelését túlszárnyaló példatárával „lepte meg” a huszadik századot. A jövő század regényének olvasói tudják, hogy Jókai műve 1952. július 15- én kezdődik. Ekkor — szerinte — még mindig a dinamit a leghatásosabb robbanószer, a legújabb, legrettegettebb háborús eszköz pedig a léggömb, amelyet a földről kötéllel irányítanak. Kétszáznegyven ilyen léggömb száll fel Jókai regényében, ahol arról is olvasunk, hogy a légi erődök sérthetetlenek. Olyan magasságig emelkednek, ahol már semmiféle lövedék nem érheti utól őket Mekkora ez a magasság? Ezer méter. Jókai évtizededben a látványos de lassú és kevésbé biztonságos tengeri vitorlásokat felváltja a gőzhajó. Jövővíziójába is mégsem juttatta ezt a jól bevált eszközt elismert szerephez. Tatrangi, a jövő század regényének hősei Amerikába utazik. „Dávidnak — írta Jókai —, erős szíve volt, hogy nekimenjen az óceánnak”. Nem bízott a gőzgépben, sem az acélban képzeletének csatahajóit kemény gumiból építtette. Ne gondoljuk azonban, hogy művét, a tudományosfantasztikus irodalom magyar előfutárát a tévedések jellemzik. A tudományban és a világban fáradhatatlanul tájékozódó, minden újdonság iránt szenvedélyesen érdeklődő Jókai nagyszerű gondolatokkal lepi meg mai olvasóját, nyess például — nagyon sok találat között —a repülőgép, a műanyagok és a villámsebes hírközlés előrelátása. Jókai, — akárcsak nemzedékének többi nagy költőjeírója — nem volt zeneértő. Hangversenyre, operába ritkán járt Egyetlen vonatkozásban mégis érdekelte és foglalkoztatta a zene. Elsők között ismerte fel a magyar népdal, a parasztzene értékeit A Vasárnapi Ujság egyik Kakas Márton-levelében, 1869-ben írta: „__ezekre az ősmagyar dalokba elfacsarodik az ember szíve. A magyarhoz és az idők felremen«; olyan méltók azok, s a mi hallásuk után legjobban fáj, csak az, hogy a mostani időket miért érzik úgy a mostani zeneszerzők? Hej, csak én is tudnék hegedülni! Sohasem látná nekem a közönség egy betűmet sem többet, mert én mindig hegedülnék”. A Kakas Márton humorához illő utalás, la hegedű említése persze kérdésessé teszi, milyen zene rendítette meg Jókait? Műdal-e vagy parasztdal, a népdal, a nép ősi, lappangó zenekincse? Erre a kérdésre hitelesen aligha tudunk válaszolni. Liszt Ferenchez fűződő barátságában a kortársak Petőfinek is szerepet tulajdonítottak. Liszt Ferenc nagyon közel érezte magához Petőf költészetét. Ezért írta Liszt számára Jókai a holt költő szerelme című költeményt, amelynek németre fordított változatára a mester zenét komponált. Művecskéjét Jókainé, Laborfalvy Róza mutatta be 1880 elején, a Hungária szálló dísztermébe. Az eseményről Ábrányi Kornél Életemből és emlékeimből című könyve tudósít Ábrányi nemcsak szem- és fültanú, hanem az est egyik szereplője volt igaz, szerény szereplője. Ő lapozta a kottát a Jókainé zongorakíséretét maga vállaló Liszt Ferenc előtt Az is feladata volt továbbá, hogy Liszt karjának gyöngéd érintésével jelezze, hol kell kezdenie, vagy folytatnia a kíséretet. A világhírű zeneszerző ugyanis nem követhette az előadó szövegét Nem tudott magyarul, az Jóka Mór portréja (MTI—RS) Kólás János-A Károlyi kilátónál Es kep nékem, És a csoda. Erdők, erdők és lombzenék Rigófűttyel kicsírázva . fűszál faág és fönt az ég. Ez a finom, lenge bozót E sugaras, fátylas vadon. Ez kell nekem. Ez az én szél? hazám, Ez az én csillagom. Ez röpít! a leltemet, szívemet ez gyógyítja meg Ez súg nekem átívelően számtalan édes éneket Ez emeli a fenyő-zengés, A gyertyánok, tölgyek dala. S persze, az is, lent a látvány, a szépségnek holdudvara. Ahogy lassan a párából , könnyed, kis város kiszáll, s tetőivel, tornyaival lobogni kezd a völgyi táj Ahogy a halk íkva-parton virágfüstöt lenget a szél, s a lányhajú tüzek sora szerelemről tereferá. Ez kell nékem, essz csoda. Ezt vihessem, ha elmegyek. Szememben e vad virágzást a szívemben a hegyeket Berényi Ferenc Pilis Bilis, Pats, sztorfahim, látom magamat kiskorú», átdöcögtünk a 'Dedínán. Budába Palkó kocsijául Petrák Zsuzskával bizsergő sétára várt a kiserdő, Kovács Bandi a Baleszek fedői biciklin érkezett, egyszer gombostam te vele, már nem tudom.: legyőztem. Ha Kántor Géza vicceket meséli , az eső megeredt a bőrünk alá csurgott a tűz. Jó emlékezni erre is, no meg Tilanicz Gyurira. Kettőnkben egy volt a hiba: nevettünk mindig mindenen, hogy létünk indokolt legyen. Jó emlékezni s néhanap megkeresni, ki ottmaradtolyankor szíves, bíztató szavakkal kínál Reisch Dodó. jó azt megtudni tőle is, hogy kicsit büszke rám P3 é s. szemmel kísér szülőhelyem, hogy létem indokolt legyen...