Vas Népe, 1975. augusztus (20. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-01 / 179. szám
A Központi Bizottság határozata nyomában Az alapos előkészítés a beruházások egyik legfontosabb feltétele Minisztériumi vállalat lesz a Styl, a Sabariához csatolják a Cipő- és Bőrdíszműipari Válallatot Interjú dr. Bors Zoltánnal A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága legutóbbi ülésén azt is megállapította, hogy helyesek azok a gazdaságpolitikai célok, amelyeket az 1974. december 5-i határozatában megjelölt. A termelés, a termelékenység, az életszínvonal fentiek szerint alakult. De gazdaságunk egyensúlyi helyzete még így sem a megkívánt. Nem kielégítő. Nem kielégítő többes között azért, mert a nemzetközi gazdasági folyamatok hátrányosan érintik gazdaságunkat. De az itthoni gazdasági munkában, is vannak hiányosságok. Lassan haladunk a termelési szerkezet átalakításával, nem elég jó a termelő berendezések és a munkaidő kihasználása, gondjaink vannak a készlet- és anyaggazdálkodással. A tervezettnél nagyobb a fogyasztás,és a beruházások növekedése. Mi a helyzet nálunk, Vas megyében, a mi gazdaságunkban? Erről beszélgettünk dr. Bors Zoltánnal, a megyei tanács általános elnökhelyettesével. — Eredményes öt esztendő végéhez közeledünk Vas megyében is. Mit nem végeztünk el az öt év során gazdaságunkban? Például milyen beruházások maradtak el, vagy húzódtak el, amelyeket megterveztünk? És miért? — Most már látható, hogy jó öt évet zárunk. Tervezett beruházásaink zöme elkészült, illetve elkészül. Könynyebb felsorolni az elmaradtakat, elhúzódókat. Ezeket sorolom. Nem épült föl — népgazdasági érdekből — e tervezett házgyár. Igényeinket a győri házgyár viszont kielégíti. Nem épültek föl a megyei művelődési és ifjúsági központ, a szombathelyi fedett uszoda, a sárvári, körmendi, celldömölki és a vasvári szennyvíztisztító telepek első részlegei, a kőszegi könyvtár, a szentgotthárdi, répcelaki és a csepregi művelődési házak. Késik a nyomda rekonstrukciója és a Derkovits városrészre tervezett kereskedelmi központ építése. Miért nem készültek el, kérdezhetik az emberek. Például azért, mert a tervezett 1250 óvodai hely helyett 2700-at kellett építeni ebben az öt esztendőben! A növekvő társadalmi igények sürgették ezt. Másik példát is mondok. Több közművet — vízhálózatot, csatornát, stb. — kellett építeni, mint terveztük. Már a negyedik ötéves terv első évei után látszott, hogy alaposan megnövekszik a vízigényünk. Azért, mert több üzemi étkező, öltöző, fürdő épült a tervezettnél. (Már az ötéves terv első három évében minden negyedik vasi munkás új helyen étkezett, öltözött stb.) De — örömünkre — több lakás is készült, mint terveztük. Ezekhez is vízvezeték, csatorna, stb. kellett. ötven százalékkal nőtt ebben az öt évben megyénkben a fürdőszobás lakások száma! Ezekhez is ún. közműveket kértek. E lakások zöméhez is víz és csatorna kellett. Aztán: nőtt az ipar és az intézmények vízigénye is. Ide kellett adnunk a pénzt, tehát át kellett csoportosítani erőinket. Ezekvitték el a fedett uszodára, szennyvíztisztítókra stb. félretett összegeket. De mi nem mondtunk le az uszoda s a szennyvíztisztítók fölépítéséről sem, csak az építés sorrendjén változtattunk! Mert a sorrendben néha változtatnak az igények, változtat az élet. — Megyénk gazdaságáénak is vannak akut — a múltból fakadó — gondjai. Pártértekezletünkön a megyei pártbizottság első titkára úgy fogalmazott: ezek megszüntetése szívósabb, nívósabb, tárgyszerűbb munkát kíván. Egyik gondunk például az, hogy vontatott az iparszerkezet átalakítása. Hogyan haladunk mostanában ezzel? — Gazdaságunk fejlődését — gondolom — alig kell bizonygatnunk. Előrehaladásunkat jelzik például az iparunkra költött összegeit is. A második ötéves terv éveiben 260 millió forintot költöttünk iparunk fejlesztésére, a harmadik ötéves ciklusban 1700 milliót és most, a negyedikben 2600 millió forintot. E beruházások nélkül nem juthattunk volna tíz év alatt az iparilag közepesen fejlett megyék közé. A fejlesztések a foglalkoztatottság növelését célozták. Munkát kellett adni sok ezer embernek. Azon az áron is, hogy a fejlesztések nyomán sok helyen csak elaprózott telepeket tudtunk életre hívni, s nem a legmodernebb gépekkel, berendezésekkel. A gazdasági emberek az ipar fejlettségét jellemezni szokták azzal is, hogy egy-egy ipari foglalkoztatottra menynyi állóeszköz — gyárépület, gép, stb. — jut. Nos, nálunk nem nagyon sok jut. A megyében minden ipari dolgozóra 121 ezer forint értékű, annak ellenére, hogy az elmúlt néhány évben szépen fejlődtünk. Évente kilenc százalékkal nő állóeszközeink értéke. Mégisjócskán alatta vagyunk az országos átlagnak. Elmaradásunkat talán még jobban érzékelteti a megyeszékhely. Szombathely példája. Szombathely a kilenc, legdinamikusabban fejlesztendő magyar városok egyike. További fejlődését épp az ipar izmosodása siettetheti. Mi jellemzi leginkább a város iparának mai állapotát? Lehet, sokak számára meglepő, amit mondok: jellemzi például az, hogy a lakosság számához viszonyítva itt többen dolgoznak az iparban, mint Miskolcon. (Ezzel persze véletlenül sem azt mondom, hogy fontosabb ipari hely Miskolcnál.) Ugyanakkor a kilenc kiemelt város közül Szombathelyen a legalacsonyabb az egy ipari foglalkoztatottra jutó állóeszköz érték. Más fontos jellemzők — villamosenergia felhasználás, stb. — sem jobbak. Szombathelyen sem, a megyében sem. Ezek a tények, ezekkel függ össze iparszerkezetünk állapota. Ezek mellé kívánkozik még az is, hogy Vas megye az elmúlt években csak kis mértékben részesedett a központi fejlesztési programokból. Az elmúlt két-három évben azért előre léptünk, ám még mindig úgy fest a kép, hogy iparunk termelésének 48 százalékát a könnyűipar, 39 százalékát az élelmiszeripar adja (adta 1974 végén), és csak 11 százalékát a gépes a vegyipar. Eredményeinket mutatja viszont az, hogy nehéziparunk termelése az elmúlt tíz évben 243 százalékkal növekedett. Megduplázódott Vasban a műszeriparban dolgozók száma is, és majdnem ilyen mértékben a vegyipari munkásoké. De gyorsabb változást igénylünk. A megyei pártbizottság Vas megye ötödik ötéves tervének irányelveiben így fogalmazta meg ezt az igényt: „A szocialista ipar intenzív és szelektív fejlesztése szükséges, kiemelt figyelmet igényel az ipar szerkezetének korszerűsítése, a progresszív iparágak — különösen a nehézipar — részarányának növelése; A termékösszetétel javítással egyidőben a termelés gazdaságosságának, a gazdaságos termékek arányának növelése; Az ipar dekoncentráltságának mérséklése, az élő és holt munkát alacsony hatékonysággal hasznosító gazdasági egységek jól prosperáló egységekhez csatolása, vagy azitt dolgozó munkások (kellő politikai előkészítéssel megalapozott)« átcsoportosítása más, hosszú távon is hatékony ágazatok számára’. Dolgozunk azon — egyrészt koncentrálással, aztán meg ún. profiltisztítással — hogy így legyen. Ezért a közeli jövőben a Styl Ruházati Vállalatot átveszi a miniinisztérium, a Cipő és Bőrdíszműipari Vállalat pedig beolvad a Sabaria Cipőgyárba. A kalló- és gépipar érdekkörében két kiemelkedő ágazat köré csoportosul majd az ágazat többi vállalata, illetve telepe. Ez a két kiemelkedő szakág az élelmiszeripari gépgyártás és a közúti járműgyártás. A faipari kombinát fejlesztése a könnyűipar egyik jelentős ágának fontosságát hangsúlyozza. Egyetértünk a Hungária Műanyag feldolgozó Vállalat szombathelyi gyárának fejlesztésével is és a körmendi Ladáéval is. Nehéziparunk gyarapszik ezeknek a fejlesztéseknek a nyomán. Ide soroljuk a répcelaki Szénsavgyár további fejlődését is. Kívánatos az azonos termékeket gyártó, kis létszámú, alacsony termelési értékeket produkáló szövetkezetek összevonása is. Az építőiparban ez például számottevő többletterméket ígér. — Gyorsabb gyarapodásunkat gátolják a gazdaságtalan, drága, elhúzódó beruházások is. Véleménye, tapasztalatai szerint Vas megyében az iparban és a mezőgazdaságban, vagy inkább az ún. „központi”, tanácsi beruházások között találunk ilyeneket? Ilyen időt és pénzt nyerőket? — Minden fejlesztés, beruházás gondokkal jár. Azt gondolom, mindenkinek a maga gondja a legnagyobb, legnehezebb. Nekem az a véleményem, hogy váratlan helyzetek is nehezítik az építő, fejlesztő munkát. Ilyen helyzetekkel számolni kell minden építkezőnek. Én úgy ítélem meg a váratlan helyzetet, hogy az előre látható volt-e, vagy nem. A kérdés már „csak” az, mi az, ami előre látható! És mindjárt hozzá is teszem: hozzáértő emberek által előre látható. Ha a beruházások számát, azok sokféleségét veszem, akkor azt kell mondanom, hogy a tanácsi beruházásoknál több lehet a váratlan esemény. De — ezt úgy mondom, mint hajdan iparban dolgozó ember — számtalan példát sorolhatnék magam is az ipari beruházások „véletlenjeiről”. — Ejtsünk szót néhány „pénznyelő” megyei beruházásunkról is. Mondjon néhányat. — Korábban sokan azt mondták, hogy az Infrastruktúra a „pénznyelő". Tehát a városépítés, a csatornázás s a többi. Ezeknél a gazdasági eredmény néha valóban nehezen mutatható ki. Nehezebben, mint egy ipari üzemben, ahol vesznek egy gépet s annak hasznát később majd megmérhetik. De nekünk a lakosság ellátása legalább annyira fontos, mint a termelés — az ipar, a mezőgazdaság — jó eredményei, az eredményekről vezetett számsorok. A kettő nem választható el egymástól! Nem lehet iparszerkezetet átalakítani, nem lehet a termelés műszaki-technikai színvonalát növelni az infrastruktúra — a környezet — fejlesztése nélkül. Mit nevezek akkor pénznyelőnek? Pénznyelőnek mondom például az „alá tervezett” beruházást. Azt, amelyik elnyeli a másik beruházásra, építkezésre szánt pénzt is akkor mikor már építik. Nálunk ilyen a megyei kórház műtőblokkja, a balatonberényi úttörő tábor (a néhány éve tervezett 15 millió forint helyett ma 30 millió forintnál is több kell rá), és a szombathelyi szennyvíztisztító telep. Egyáltalán nem ideális az az állapot sem, amikor a tervező nem figyeloda arra, mennyi pénzünk van valamire, így történt például a büki 100 ágyas motelnél is. Háromszor kellett elkészíteni a terveit... Az ilyenek nemcsak a pénzt viszik, a pénzt nyelik, de az időt is. Az ilyen fejlesztések, beruházások tehát már akkor viszik a pénzt, amikor még el sem készültek. De vannak olyan beruházások — gondolom megyénkben is — amelyek még elkészültük után is. És a megye pénztárcáját — költségvetését — apasztják. Említsen egyet ezek közül, elnökhelyettes elvtárs. — A távfűtést veszem példának. Vas megyében 400 ezer légköbméternyi lakást fűtünk ilyen módon. A lakás tizenöt forintot fizet légköbméterenként, az állam ehhez ad harminchárom forintot, s a megye költségvetéséből még tizenöt forintot fizetünk minden köbméter fűtött lakótér után. Ez a megyének húszmillió forintjába kerül évente. A fűtőművek célszerűbb telepítésével ezt megtakaríthattuk volna. De takarékos, céltudatos üzemeltetéssel is sok energiát — pénzt — takaríthatnánk meg. — Vannak-e jó garanciáink arra, hogy már a közeli jövőben eldugul néhány ilyen „pénznyelő”? — Kiforratlan fejlesztési célok nem kerülhetnek újabb ötéves tervünkbe. Az adottságok hiányos számbavétele nem szolgálhat indokul arra, hogy ilyenek ott legyenek a tervben. Hogy ne legyenek, azon őrködni kötelességünk. Nem véletlen, hogy országos fórumokon is a gazdasági-műszaki előkészítés áll a figyelem középpontjában. Az előkészítés alapossága minden beruházás egyik legfontosabb feltétele. A beruházások előkészítését, jóváhagyásának rendjét rendeletek szabályozzák. Kormányintézkedés nyomán sorra jelennek meg mostanában az egyes építményekre vonatkozó műszaki-gazdasági normák. Következetesek leszünk, élünk jogunkkal azért, hogy ezeket minden érdekelt közreműködő betartsa. Taraba Zoltán 1833. augusztus – Péntek Minden fontos kérdésben kérjék ki, hallgassák meg és valóban vegyék is figyelembe az adott üzem vagy vállalat egészét érintő döntések meghozatalakor a munkások véleményét — tették szóvá a mostani szakszervezeti műhelybizottsági választások alkalmával megyénk több üzemében. Azoknak, akik tehetnek azért, hogy e kérések teljesüljenek, mindenképpen érdemes komolyan venni ezeket az észrevételeket. Arra, hogy a napi munkával összefüggő munkszervezési és egyéb döntésekbe és utasításokba előzetesen minden esetben beleszólhassanak, természetesen a munkások sem tartanak igényt. Minduntalan minden, a termelési folyamattal kapcsolatos döntést előzetesen „demokratikusan megvitatni” egyébként is lehetetlen lenne. Minden üzem és vállalat életében vannak azonban olyan, az adott vállalat vagy munkahely egészét érintő és az ott dolgozók sorsát is hosszabb távon befolyásoló döntések is, amelyek esetében valóban nem csupán utólagos tájékoztatásra, de előzetes konzultációkra, azaz az üzemi demokrácia fórumain történő eszmecserékre is nagy szükség van. Receptet adni arra, hogy mikor és miben kell feltétlenül meghallgatni és figyelembe venni a munkások véleményét, aligha lehetne. Egy azonban biztos: sem az üzemi tervekkel, sem a jelentősebb üzemi átszervezésekkel és új gyártmánystruktúrák kialakításával, sem pedig a munkások jövedelmi viszonyait, vagy például szociális ellátottságát szabályozó döntésekkel kapcsolatosan nem lehet figyelmen kívül hagyni, mit szeretnének, mit akarnak, mivel értenek egyet maguk az érdekeltek, azaz a munkások. Megyénk több üzemében — a LATEX-nél, a REMIX- ben és másutt — már jól kialakult módozatai vannak annak, miképpen hallgassák meg, hogyan hasznosítsák minden fontosabb döntés esetén a munkások véleményét. Vannak azonban olyan üzemek is, ahol a vezetők nem egy esetben még megelégszenek a döntések utólagos „kihirdetésével”, azaz az utólagos tájékoztatással. Alighanem az ilyen esetekről volt szó az említett műhelybizottsági választások során is. Ajánlatos lenne, ha azok, akiknek címezték ezeket a felvetéseket, meg is szívlelnék őket. (14 Alkalmazottak érdekvédelme a téeszekben A közelmúltban felsőbb pártszerv döntött arról, hogy »■ • • - a bérből és fizetésből élő dolgozóknak biztosított jogok és kötelezettségek következetes érvényesítését a termelőszövetkezetekben alkalmazotti munkaviszonyban dolgozók számára is lehetővé kell tenni”. Egyúttal azt ajánlotta a SZOT-nak, hogy a TOT-tal és a MEDOSZ-szal együttesen — az állami Irányító szervekkel egyeztetve — dolgozza ki a tsz-ekben és társulásaikban létrehozandó szakszervezeti szervek működési elveit. A felsőbb pártszent határozata és ajánlása alapján a közeli jövőben konkrét intézkedések történnek a szakszervezeti alapszervezetek, vagy csoportok létrehozására a tsz-ekben és társulásaikban. Jogos az alkalmazottaknak az az igénye, hogy egy olyan szervezetbe tömörülhessenek, amely biztosítja egyéni és kollektív érdekvédelmüket. Nem csupán a tsz-alkalmazottak rendezetlen munkajogi vitái indokolják ezt, hanem az is, hogy a termelőszövetkezetekben és társulásaikban dolgozó alkalmazottakra eddig többnyire nem vonatkoztak a munkaviszonyban álló dolgozókat érintő állami intézkedések. Így többek között kimaradtak a munkásokat érintő bérrendezésből, az egészségre ártalmas munkakörökben korengedélyes nyugdíjaztatásból, szakszervezeti üdültetésből stb. A szakszervezetek létrehozását megelőző felvilágosító munkában a pártszervek és szervezetek hangsúlyozzák azt, hogy a szakszervezetek létrehozása a termelőszövetkezetekben és társulásaikban semmi körülmények között nem azt jelenti, hogy egyetlen kérdésben, vagy bármilyen rövid időszakra is szembe kerülhet egymással a tsz-vezetősége, mint testület és a szakszervezet. A szakszervezet létrehozásának célja az, hogy erősödjenek a termelőszövetkezetek, a szakszervezetek is segítsék a tagsági viszony erősödését, a közgyűlés, valamint a vezetőség törvényadta jogainak, határozatainak érvényesülését. Szocialista viszonyaink között a szakszervezetek érdekvédelmi tevékenysége, s a szövetkezet, mint önálló, vállalati gazdálkodó egység célja, törekvése között nincs ellentét. Ellenkezőleg, a szakszervezeti szervek azzal, hogy a szövetkezetekben képviselik az alkalmazottak érdekeit, nem a szövetkezetek „ellen” fejtenek ki tevékenységet, hanem az esetleges törvénytelenségek ellen, a jogszabályok érvényesüléséért, s ezzel a demokratikus jogok betartásáért, a munkahelyi légkör javításáért küzdenek. Mindezek pedig nem gyengítik, hanem erősítik a szövetkezeti mozgalmat. A szövetkezetekben működő szakszervezeti szerveknek nem csupán szó szoros értelmében vett érdekvédelem lesz a feladata. A szövetkezeti mozgalom fejlesztését, vagy ha úgy tetszik „érdekeit” azzal is szolgálják, hogy részt vesznek az alkalmazottak politikai, kulturális nevelésében, segítik ezen dolgozó réteg szakmai műveltségének növelését. Mihók Sándor 3 vasttépe