Vas Népe, 1978. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-01 / 206. szám
Intő figyelmeztetés Ingerült, szinte felháborodott hangon csattant fel mellettem valaki az autóbuszon: „Már megint háborús film!”. Indulatából érezni: nem akar többet hallani a 33 évvel ezelőtt befejeződött világégésről. Pedig az ő számára aligha lehet más a háború, mint olvasmányélmény, néhány film. Másik kortársam harmincéves és boldog apa. Négyéves kisfia élethű, fahangon kereplő játék-géppisztollyal rémiszti a ház lakóit. A statisztikák szerint ma már mi, háború után születettek vagyunk többségben a világon. Vannak országok, ahol az átlagéletkora harminc alatt van. A harminchárom évvel ezelőtt befejeződött, harminckilenc éve kezdődött háború számunkra, számukra egyértelműen történelem. Vagy talán mégsem? A háború utáni években születettek is csontjukban hordják a pusztító évek iszonyait. Szülők, nagyszülők elbeszélései, a deportálások, hadifogság, front és az ostrom emlékei sokunk első emlékezetes meséi. De talán már valóban nem kellene annyit emlékezni, talán ideje már, hogy a háború valóban végleg történelemmé váljon? Aligha. Hiszen tény: az elmúlt harminchárom évben sem volt egyetlen olyan nap, amikor Földünkön ne ropogtak volna a fegyverek, valahol mindig háborúztak, valamelyik kontinensen mindig gyilkolt az erőszak. Igaz világháború, általános, mindent elpusztító fegyveres küzdelem nem robbant ki, s Európa, szintén ,háborúmentes” maradt. A veszély azonban nem múlt el. A Föld lakói számára soha nem volt ennyire világos mint ma a világháború kirobbanásának veszedelme. Az atomkorszak fegyverei elől nem lehet elbújni, nincsenek többé olyan „félreeső helyek”, amelyeket elkerül a pusztítás. A hirosimai és nagaszaki atombombák mai utódai sokezerszeres pusztításra képesek, a nagy hatósugarú rakéták, bombázórepülőgépek rövid pillanatok alatt a Föld legtávolabb sarkaiba is eljuttatják a halált. Az elmúlt évtizedben született meg az angol szó: overkill. Ez azt jelenti, többszörösen képes az emberiség egyik fele elpusztítani a másikat. A hatalmas mennyiségű atomfegyver, a rakéták egyre korszerűbb változatai önmagukban hordják a háború kirobbanásának lehetőségét. Ez a veszély tudatosodott az emberiségben. Az elmúlt évtizedekben a Szovjetunió és a szocialista országok egymás után tették meg békejavaslatukat, leszerelési indítványaikat. Az, hogy ezek nem lehettek eredményesek, nem rajtuk múlott. Az viszont igen, hogy erejükkel megakadályozták a háború legagresszívebb híveit a végzetes gomb megnyomásában. Több, mint egy évtizede már, hogy a nyugati világ józanabb politikusai számára is világossá vált: a békés egymás mellett élésnek nincs alternatívája. A Szovjetunió aktív békepolitikája, s ez a felismerés vezetett el ahhoz a folyamathoz, amelyet enyhülésnek nevezünk. Ma ez a folyamat került veszélybe. Jól látható: vannak olyan, igen jelentős erők az Egyesült Államokban, amelyek nem az államok és állampolgárok közötti sokoldalú, kölcsönösen előnyös kapcsolatok fejlesztését kívánják, hanem egy új hideg vagy „langyos” háborút akarnak. Erre mutat a fegyverkezési verseny fokozása a Nyugat országaiban, a szocialista országok elleni sajtókampány az „emberi jogok védelmének” ürügyén, s az a viszony, amely ezeket a köröket a „NATO 16. tagállamához”, Kínához fűzik. Ma ugyanis egyedül Peking vezetői azok, akik nyíltan az új háborút hirdetik, s a kínai társadalom militarizálása, a szomszédokkal szembeni hegamonisztikus politikájuk valóban iszonyú következményekhez vezethet. Szomszédom, aki kattogó géppisztolyt ad csemetéje kezébe, aligha akar belőle katonát nevelni, de biztos, hogy nem neveli a békére sem. S az ingerült utastárs, aki lezárja a tévét, ha ott háborús filmet mutatnak, elzárja magát a történelem mának szóló tanítása elől is. 1939. szeptember 1. a legpusztítóbb világháború első napja volt. Azoknak, akik még fülükben hallják a szirénák sikoltását — mindmáig a rombolás, a halál napja. Azoknak, akik számára „csupán” történelem, legyen intő figyelmeztetés. P. G. mjrmm m ?g Ki kivel dolgozzon . Csodák nincsenek, mégis a külső szemlélő valami ilyesmit gyanít, amikor azt látja, ugyanazok az emberek, akik korábban is azonos műhelyfedelek alatt dolgoztak, egyik napról a másikra mintha kicserélődtek volna, munkájuk mennyisége, minősége, azaz értéke úgy megnőtt. Igaz, közben történt valami. Beszélgettek velük, s kérdőíveket kaptak, jelöljék meg, kivel, kikkel dolgoznának a legszívesebben egy munkacsoportban. Azt is megtudakolták tőlük — s a világ persze nem dőlt össze ettől sem —, ki lenne az, akitől a legkönnyebben elfogadnák, mint közvetlen irányítótól az utasítást. Szó sincs papírkísérletről, laboratóriumi érvényességű próbálkozásról. A gépipari üzem új, nagy termelékenységű berendezésekkel fölszerelt gyárrészleget létesített. S mert a szervezők azt állították, hogy a legkorszerűbb technika és technológia kamatai maradéktalanul csak akkor nyerhetők meg, ha a korábbi gyakorlattól eltérően kellő figyelem jut az emberek kiválasztására, a vállalat politikai és gazdasági vezetői segítségül hívták az üzemszociológiai és -pszichológia művelőit. Mint bevezetőben utaltunk rá, így került sor a szokatlan kérdezősködésre, másfajta vizsgálódásra és elemzésre, s mindazok nyomán a munkacsoportok megszervezésére, vezetőik kijelölésére, s majd csak ezt követően a mozdulatelemzéses módszeren alapuló betanításra. A kockázatot is rejtő megoldás irányítói természetesen gondoltak az ellenőrzésre, ezért ún. kontroll-csoportokat szerveztek, ide utasítással, áthelyezéssel kerültek a beosztottak és a vezetők. Summa summarum, mert a részletezésre nincs helyünk: az eredmény még a tapasztalt szakembereket is meglepte. Azok a munkacsoportok, ahol a kiválasztás az előzetes véleménykérés alapján történt, a kontroll csoportokhoz mérten feleannyi idő alatt elsajátították új feladataikat, azok fogásait. Termelékenységük negyven százalékkal volt magasabb (!), a selejt a megtűrtként jelölt mennyiségnek a harmadát érte el csupán, baleset nem történt a mérlegelésbe vont egy esztendő alatt. Ugyanakkor a másik fajta munkacsoportnál több baleset is bekövetkezett, a selejt elérte az ún. tűrt színvonalat, sőt némely részegységnél meghaladta azt, s míg egy év alatt a korábban említett munkacsoportokból senki sem távozott — csupán szülési szabadság és katonai szolgálat miatt —, addig a szóbanforgó kisközösségek tagjainak huszonhárom százaléka kicserélődött. Mondhatnék, varázsszerre leltek a gyárban, ám rögtön odakívánkozik az a megjegyzés is, hogy hiszen nem létesítenek mindenütt új részlegeket, ott mi legyen? S azt a jogosnak tűnő kétséget sem hallgathatjuk el, hogy amikor visszhangzik minden termelőhely a munkaerőhiány miatti panaszoktól, vajon milyen reális lehetősége van az ilyesfajta egyezkedésnek, egyeztetésnek? Van reális eshetőség rá! Sokszorosan bizonyították az üzemszociológiai és -pszichológiai vizsgálatok, hogy a különböző kollektívák teljesítőképességét lényegesen befolyásolja — a technikai stb. adottságokon túl — e közösségek személyi összetétele, tagjaik egymához való viszonya. Ismert tényről van szó, s éppen ezért meglepő, menynyire jelentéktelenné silányodik a mindennapi munkában, szinte kivételnek számít az a termelőhely, ahol hatni engedik az emberi vonzalmakat, ahol ezt az érzelmi motívumot tudatosan felhasználják a közösségek építésében. Az általánosra sajnálatosan jellemző az, hogy összeverődnek a különböző műhelyek, üzemek kisebb munkacsoportjai, majd csak elleszünk egymással alapon töltik napjaikat az emberek. Az is gyakori eset, hogy sokra érdemes és képes közösségeket bénít meg egy-egy oda nem való személyiség, vagy éppen egy örökös bajkeverő, holott utóbbiaknak némi gondolkodás után megfelelő helyet lehetne találni a gyár kapuin belül, olyat ami megfelel egyéniségüknek, illetve olyat, ami kizárja a bajkeverés lehetőségét. E némi gondolkodás, törődés az, amit hiányolnak, amit ritkán tapasztalunk, s aminek híján közösségek ragadnak a porba, nyújtják képességeik töredékét, holott máskülönben szárnyalni tudnának. A ki kivel dolgozzon gyakorlati alkalmazása a jobb közérzethez nyit utat, s a jobb közérzet — tények tanúsítják — értékesebb munkában ölt testet. L. G. az egészségügy szolgálatában ban kilenc patikust számlál, egyik unokája most végez az orvosi karon. — Mivel telnek napjai? — Kertészkedéssel. Gyümölcsöt dajkálok, csak azzal a fránya mandulával nem vagyok kibékülve! Naponta két órát a fürdőben töltök. Na nem a vízben, pedig szeretek fürödni... Nemcsak az egészségügy, a község minden lakója nevében is köszöntötte szeretettel dr. Horváth Tibort a büki tanács elnöke. És tapssal, virággal köszöntötték kollegái Duby Ernőnét is, aki harminc évet töltött el egyetlen munkahelyen, a csepregiek egészsége felett őrködve. Horváth Imréné gondozónőt Vargha János, a vasvári tanács elnöke üdvözölte húszéves munkaviszonya; Bödöcs Józsefné körzeti ápolónőt Berzsanovich Antal, a horvátzsidányi tanács elnöke köszöntötte tízéves munkaviszonya, s a kiváló munkáért miniszteri kitüntetés áttétele alkalmából. A 11 járás jó egészségügyi ellátottságának záloga az, hogy egyetlen esztendőben ötven törzsgázas'Ligot köszönthetünk egyszerre' — mondta dr. Flämisch László megyei főorvos a szerdai ünnepségen. (szabály) fotó: Horváth László Dr. Horváth Tibort köszönti a megyei főorvos. 1978. szeptember 1. Péntek Év végéig még hatmillió tonna áru — koksz, vasérc, műtrágya, fa, pala, különböző iparcikkek, mezőgazdasági termékek és gépkocsik — átrakása és elszállítása vár a záhonyi átrakókörzet vasutasaira. A hét elején egy nap alatt elért 47 ezer 349 tonnás t°Vtesítmény — amelynél ezidáig csupán egyszer értek el többet a záhonyiak — már sejteti hogy megkezdődött a szállítási csúcs a körzetben. A hagyományos munkaverseny-kapcsolatok keretében az idén első ízben versenyeznek a záhonyi gépi rakodási főnökség dolgozói szovjetunióbeli kollégáikkal. Versenyre kelnek a szovjet vasutasokkal a záhonyi műszaki kocsiszolgálat brigádjai is. Eperfagyi,eperfagyi hű, de finom — énekelték-dúdolták kislány, illetve kis srác korukban a népszerű slágert a mai felnőttek. Akkoriban még nagy volt a választék fagylaltokból. Bármelyik cukrászdában, fagylaltárudában több féle ízű zamatú fagylalt közül lehetett választani. Különösen a gyümölcsfagylaltok választéka volt négy. Eper, málna, ribizli, őszibarack, meggy, citrom, sárgabarack — ki tudná mind felsorolni, hány féle gyümölcsből készítettek akkor fagylaltot? Emlékszem, akkoriban még a kézikocsival érkező utcai fagylaltárusoknál is többnyire kétféle fagylalt közül választhattunk. Ha tudniillik volt rá pénzünk. Mert abból akkortájban valahogy kevesebb volt. A gyerekek azonban akkor is szerették a fagylaltot. Most sem szeretik kevésbé, pénzből pedig mostanában több van, jobban jut fagylaltra is. A választék azonban mostanában mintha jóval szegényesebb volna. Legalábbis a nem maszek cukrászdákban. (Mondják, hogy van valahol a Balaton partján egy maszek cukrász, akinél mindig 14 féle fagylalt kapható, ráadásul ez a 14 féle is naponta más és más. Ilyen cukrász azonban manapság alighanem kevés van.) A szombathelyi cukrászdákban fagylaltból úgyszólván nincs választék. Többnyire csupán egyféle fagylalt kapható. A legtöbbször vanília, néha esetleg puncs, vagy csokoládé. Gyümölcs fagylalt szinte csak sátoros ünnepeken. Igénytelenebbek lettek talán a fagylaltfogyasztók? Nem igénylik mostanában annyira a választékot? Ki-ki tanúsíthatja: nincs szó ilyesmiről! A fagyifogyasztók ma is szívesen válogatnának, ők az idők folyamán semmivel sem lettek igénytelenebbek. Azok viszont, akik ma fagylaltárusítással foglalkoznak, mintha elkényelmesedtek volna. Remélhetjük-e, hogy valaha is változtatni tudnnak ezen az „eszi nem eszi, nem kap mást” magatartásukon? (L) Veszélyes útkereszteződések A közúti baleseti statisztikát szemlélve, érdekes kép alakult ki Szombathely balesetveszélyes gócairól. Vannak ugyanis olyan útkereszteződések, ahol gyakoriak a balesetek. A Népfront utca és a Rumi út kereszteződésénél például egy motorost gázoltak halálra, a Népfront utca és a Rákóczi utca kereszteződésében több mint öt baleset, köztük nem egy súlyos kimenetelű, történt, alig egy év alatt. Az okokat vizsgálva kiderült, hogy a sajnálatos esetekben „ludas” a jelenlegi forgalmi rendszer is. A leendő 86-os főútvonal, a Népfront utcában négysávos út, s a figyelmetlen gépkocsivezető „természetesnek” tartja, hogy elsőbbsége van a csupán kétsávos Rumi úttal szemben és gátlás nélkül áthajt az úttesten. Ugyanitt, ha két sávon a Körmendi út irányából egyszerre két jármű érkezik, egyik a másikától nem látja a forgalmat, ha biztonságosan akar közlekedni, megvárja míg az egyik elindul, s csak utána folytathatja útját veszélytelenül. Pedig ezen útburkolati jelek felfestésével lehetne segíteni. Ezek könnyítenének a jelenlegi meglehetősen megtévesztő helyzeten. A Népfront utca és Rákóczi utca kereszteződésénél hasonló a helyzet. A Rákóczi utca — egy kereszteződés, a Rózsa Ferenc körút kivételével — elsőbbséggel rendelkezik minden más, az utcát keresztező utakkal szenben. Pedig itt egy tábla áthelyezéssel megoldható lenne a mostani balesetveszélyes helyzet. A Rákóczi utcát kellene alárendelni a Népfront utca forgalmának. Hasonlóan balesetveszélyes a Bartók Béla körút — Bolyai utca, a Zanati út — Pálya, illetve Sas utca, a Dimitrov körút és a Vöröshadsereg útja kereszteződése. Ezek forgalmi rendjének felülvizsgálata célszerű lenne. A balesetek elkerüléséhez ez azonban nem elég. Annál is inkább nem, mivel jelenleg is közúti jelzőtáblák tájékoztatják a vezetőket a forgalmi rendről. Egyértelműen, világosan. S ha azok tilalmát, veszélyt jelző szerepét, tájékoztatását a vezetők figyelmen kívül hagyják, s rutinból, egyéni „vélemények” alapján vezetnek, hiába minden intézkedés. Kellő figyelemmel, a KRESZ szabályok szigorú betartásával a legveszélyesebb útkereszteződésben is elkerülhető a baleset. És ez a legfontosabb. — zentai — ÍVAGVÁKOzni (Lakatos Ferenc rajza) 3