Vas Népe, 1978. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-01 / 206. szám

Intő figyelmeztetés I­ngerült, szinte felháborodott hangon csattant­­ fel mellettem valaki az autóbuszon: „Már me­gint háborús film!”. Indulatából érezni: nem akar többet hallani a 33 évvel ezelőtt befejeződött világ­égésről. Pedig az ő számára aligha lehet más a hábo­rú, mint olvasmányélmény, néhány film. Másik kor­társam harmincéves és boldog apa. Négyéves kisfia élethű, fahangon kereplő játék-géppisztollyal rémiszti a ház lakóit. A statisztikák szerint ma már mi, háború után születettek vagyunk többségben a világon. Vannak or­szágok, ahol az átlagéletkor­a harminc alatt van. A harminchárom évvel ezelőtt befejeződött, harmincki­lenc éve kezdődött háború számunkra, számukra egy­értelműen történelem. Vagy talán mégsem? A háború utáni években születettek is csontjukban hordják a pusztító évek iszonyait. Szülők, nagyszülők elbeszélé­sei, a deportálások, hadifogság, front és az ostrom emlékei sokunk első emlékezetes meséi. De talán már valóban nem kellene annyit emlé­kezni, talán ideje már, hogy a háború valóban végleg történelemmé váljon? Aligha. Hiszen tény: az elmúlt harminchárom évben sem volt egyetlen olyan nap, amikor Földünkön ne ropogtak volna a fegyverek, valahol mindig háborúztak, valamelyik kontinensen mindig gyilkolt az erőszak. Igaz világháború, általá­nos, mindent elpusztító fegyveres küzdelem nem rob­bant ki, s Európa, szintén ,háborúmentes” maradt. A veszély azonban nem múlt el. A Föld lakói számára soha nem volt ennyire világos mint ma a világháború kirobbanásának veszedelme. Az atom­korszak fegyverei elől nem lehet elbújni, nincsenek többé olyan „félreeső helyek”, amelyeket elkerül a pusztítás. A hirosimai és nagaszaki atombombák mai utódai sokezerszeres pusztításra képesek, a nagy ha­tósugarú rakéták, bombázórepülőgépek rövid pillana­tok alatt a Föld legtávolabb sarkaiba is eljuttatják a halált. Az elmúlt évtizedben született meg az angol szó: overkill. Ez azt jelenti, többszörösen képes az emberiség egyik fele elpusztítani a másikat. A hatalmas mennyiségű atomfegyver, a rakéták egyre korszerűbb változatai önmagukban hord­ják a háború kirobbanásának lehetőségét. Ez a ve­szély tudatosodott az emberiségben. Az elmúlt évtize­dekben a Szovjetunió és a szocialista országok egy­más után tették meg békejavaslatukat, leszerelési in­dítványaikat. Az, hogy ezek nem lehettek eredménye­sek, nem rajtuk múlott. Az viszont igen, hogy erejük­kel megakadályozták a háború legagresszívebb híveit a végzetes gomb megnyomásában. Több, mint egy év­tizede már, hogy a nyugati világ józanabb politikusai számára is világossá vált: a békés egymás mellett élésnek nincs alternatívája. A Szovjetunió aktív béke­politikája, s ez a felismerés vezetett el ahhoz a fo­lyamathoz, amelyet enyhülésnek nevezünk. Ma ez a folyamat került veszélybe. Jól látható: vannak olyan, igen jelentős erők az Egyesült Álla­mok­ban, amelyek nem az államok és állampolgárok közötti sokoldalú, kölcsönösen előnyös kapcsolatok fejlesztését kívánják, hanem egy új hideg vagy „lan­gyos” háborút akarnak. Erre mutat a fegyverkezési verseny fokozása a Nyugat országaiban, a szocialista országok elleni sajtókampány az „emberi jogok vé­delmének” ürügyén, s az a viszony, amely ezeket a köröket a „NATO 16. tagállamához”, Kínához fűzik. Ma ugyanis egyedül Peking vezetői azok, akik nyíltan az új háborút hirdetik, s a kínai társadalom milita­­rizálása, a szomszédokkal szembeni hegamonisztikus politikájuk valóban iszonyú következményekhez ve­zethet. Szomszédom, aki kattogó géppisztolyt ad csemeté­je kezébe, aligha akar belőle katonát nevelni­­, de biztos, hogy nem neveli a békére sem. S az ingerült utastárs, aki lezárja a tévét, ha ott háborús filmet mutatnak, elzárja magát a történelem mának szóló tanítása elől is. 1­939. szeptember 1. a legpusztítóbb világháború­­ első napja volt. Azoknak, akik még fülükben hallják a szirénák sikoltását — mindmáig a rombolás, a halál napja. Azoknak, akik számára „csupán” tör­ténelem, legyen intő figyelmeztetés. P. G. mjr­m­m m ?­g Ki kivel dolgozzon . Csodák nincsenek, mégis a külső szemlélő valami ilyesmit gyanít, amikor azt látja, ugyanazok az emberek, akik korábban is azonos mű­helyfedelek alatt dolgoztak, egyik napról a másikra mintha kicserélődtek volna, munkájuk mennyisége, mi­nősége, azaz értéke úgy megnőtt. Igaz, közben tör­tént valami. Beszélgettek ve­lük, s kérdőíveket kaptak, jelöljék meg, kivel, kikkel dolgoznának a legszívesebb­­en egy munkacsoportban. Azt is megtudakolták tőlük — s a világ persze nem dőlt össze ettől sem —, ki lenne az, akitől a legkönnyebben elfogadnák, mint közvetlen irányítótól az utasítást. Szó sincs papír­kísérletről, laboratóriumi érvényességű próbálkozásról. A gépipari üzem új, nagy termelékeny­ségű berendezésekkel föl­szerelt gyárrészleget létesí­tett. S mert a szervezők azt állították, hogy a legkorsze­rűbb technika és technoló­gia kamatai maradéktalanul csak akkor nyerhetők meg, ha a korábbi gyakorlattól eltérően kellő figyelem jut az emberek kiválasztására, a vállalat politikai és gazdasá­gi vezetői segítségül hívták az üzemszociológiai és -pszi­chológia művelőit. Mint bevezetőben utaltunk rá, így került sor a szokat­lan kérdezősködésre, másfaj­ta vizsgálódásra és elemzés­re, s mindazok nyomán a munkacsoportok megszerve­zésére, vezetőik kijelölésére, s majd csak ezt követően a mozdulatelemzéses módsze­ren alapuló betanításra. A kockázatot is rejtő megol­dás irányítói természetesen gondoltak az ellenőrzésre, ezért ún. kontroll-csoporto­kat szerveztek, ide utasítás­sal, áthelyezéssel kerültek a beosztottak és a vezetők. Summa summarum, mert a részletezésre nincs helyünk: az eredmény még a tapasz­talt szakembereket is meg­lepte. Azok a munkacsoportok, ahol a kiválasztás az előze­tes véleménykérés alapján történt, a kontroll­ csopor­tokhoz mérten feleannyi idő alatt elsajátították új felada­taikat, azok fogásait. Terme­lékenységük negyven száza­lékkal volt magasabb (!), a selejt a megtűrtként jelölt mennyiségnek a harmadát érte el csupán, baleset nem történt a mérlegelésbe vont egy esztendő alatt. Ugyan­akkor a másik fajta munka­­csoportnál több baleset is bekövetkezett, a selejt elér­te az ún. tűrt színvonalat, sőt némely részegységnél meghaladta azt, s míg egy év alatt a korábban említett munkacsoportokból senki sem távozott — csupán szü­lési szabadság és katonai szolgálat miatt —, addig a szóbanforgó kisközösségek tagjainak huszonhárom szá­zaléka kicserélődött. Mondhatnék, varázsszerre leltek a gyárban, ám rögtön odakívánkozik az a megjegy­zés is, hogy hiszen nem lé­tesítenek mindenütt új rész­legeket, ott mi legyen? S azt a jogosnak tűnő kétséget sem hallgathatjuk el, hogy amikor visszhangzik minden termelőhely a munkaerőhi­ány miatti panaszoktól, va­jon milyen reális lehetősé­ge van az ilyesfajta egyez­kedésnek, egyeztetésnek? Van reális eshetőség rá! Sokszorosan bizonyították az üzemszociológiai és -pszicho­lógiai vizsgálatok, hogy a különböző kollektívák telje­sítőképességét lényegesen be­folyásolja — a technikai stb. adottságokon túl — e közösségek személyi össze­tétele, tagjaik egymához va­ló viszonya. Ismert tényről van szó, s éppen ezért meglepő, meny­nyire jelentéktelenné silá­­nyodik a mindennapi mun­kában, szinte kivételnek számít az a termelőhely, ahol hatni engedik az em­beri vonzalmakat, ahol ezt az érzelmi motívumot tuda­tosan felhasználják a közös­ségek építésében. Az általá­nosr­a sajnálatosan jellemző az, hogy összeverődnek a különböző műhelyek, üze­mek kisebb munkacsoportjai, majd csak elleszünk egymás­sal alapon töltik napjaikat az emberek. Az is gyakori eset, hogy sokra érdemes és képes közösségeket bénít meg egy-egy oda nem való személyiség, vagy éppen egy örökös bajkeverő, holott utóbbiaknak némi gondolko­dás után megfelelő helyet lehetne találni a gyár kapuin belül, olyat ami megfelel egyéniségüknek, illetve olyat, ami kizárja a bajke­verés lehetőségét. E némi gondolkodás, tö­rődés az, amit hiányolnak, amit ritkán tapasztalunk, s aminek híján közösségek ra­gadnak a porba, nyújtják képességeik töredékét, ho­lott máskülönben szárnyalni tudnának. A ki kivel dolgoz­zon gyakorlati alkalmazása a jobb közérzethez nyit utat, s a jobb közérzet — tények tanúsítják — értékesebb munkában ölt testet. L. G. az egészségügy szolgálatában ban kilenc patikust szám­lál, egyik unokája most vé­gez az orvosi karon. — Mivel telnek napjai? — Kertészkedéssel. Gyü­mölcsöt dajkálok, csak azzal a fránya mandulával nem vagyok kibékülve! Naponta két órát a fürdőben töltök. Na nem a vízben, pedig sze­retek fürödni... Nemcsak az egészségügy, a község minden lakója nevé­ben is köszöntötte szeretettel dr. Horváth Tibort a büki tanács elnöke. És tapssal, virággal köszöntötték kolle­gái Duby Ernőnét is, aki harminc évet töltött el egyet­len munkahelyen, a csepre­­giek egészsége felett őrköd­ve. Horváth Imréné gondo­zónőt Vargha János, a vas­vári tanács elnöke üdvözöl­te húszéves munkaviszonya; Bödöcs József­né körzeti ápo­lónőt Berzsanovich Antal, a horvátzsidányi tanács elnöke köszöntötte tízéves munka­­viszonya, s a kiváló mun­káért miniszteri kitüntetés áttétele alkalmából. A 11 járás jó egészség­ügyi ellátottságának záloga az, hogy egyetlen esztendő­ben ötven törzsgázas'L­igot köszönthetünk egyszerre' — mondta dr. Flämisch László megyei főorvos a szerdai ünnepségen. (szabály) fotó: Horváth László Dr. Horváth Tibort köszönti a megyei főorvos. 1978. szeptember 1. Péntek Év végéig még hatmillió tonna áru — koksz, vasérc, műtrá­g­ya, fa, pala, külön­böző iparcikkek, mezőgazda­­sági termékek és gépkocsik — átrakása és elszállítása vár a záhonyi átrakókörzet vasutasaira. A hét elején egy nap alatt elért 47 ezer 349 tonnás t°V­tesítmény — amelynél ez­­idáig csupán egyszer értek el többet a záhonyiak — már sejteti hogy megkezdő­dött a szállítási csúcs a kör­zetben. A hagyományos munka­­verseny-kapcsolatok kereté­ben az idén első ízben ver­senyeznek a záhonyi gépi rakodási főnökség dolgozói szovjetunióbeli kollégáikkal. Versenyre kelnek a szovjet vasutasokkal a záhonyi mű­szaki kocsiszolgálat brigád­jai is. Eperfagyi,eperfagyi hű, de finom — énekelték-dúdolták kislány, illetve kis srác korukban a népszerű slágert a mai felnőttek. Akkoriban még nagy volt a választék fagylaltok­ból. Bármelyik cukrászdában, fagylaltárudában több féle ízű­ zamatú fagylalt közül lehetett választani. Kü­lönösen a gyümölcsfagylaltok választéka volt négy. Eper, málna, ribizli, őszibarack, meggy, citrom, sárga­barack — ki tudná mind felsorolni, hány féle gyü­mölcsből készítettek akkor fagylaltot? Emlékszem, ak­koriban még a kézikocsival érkező utcai fagylaltáru­soknál is többnyire kétféle fagylalt közül választhat­tunk. Ha tudniillik volt rá pénzünk. Mert abból akkor­­tájban valahogy kevesebb volt. A gyerekek azonban akkor is szerették a fagylaltot. Most sem szeretik ke­vésbé, pénzből pedig mostanában több van, jobban jut fagylaltra is. A választék azonban mostanában mintha jóval szegényesebb volna. Legalábbis a nem maszek cuk­rászdákban. (Mondják, hogy van valahol a Balaton partján egy maszek cukrász, akinél mindig 14 féle fagylalt kapható, ráadásul ez a 14 féle is naponta más és más. Ilyen cukrász azonban manapság alighanem kevés van.) A szombathelyi cukrászdákban fagylaltból úgy­szólván nincs választék. Többnyire csupán egyféle fagylalt kapható. A legtöbbször vanília, néha esetleg puncs, vagy csokoládé. Gyümölcs fagylalt szinte csak sátoros ünnepeken. Igénytelenebbek lettek talán a fagylaltfogyasztók? Nem igénylik mostanában annyira a választékot? Ki-ki tanúsíthatja: nincs szó ilyesmiről! A fa­gyifogyasztók ma is szívesen válogatnának, ők az idők folyamán semmivel sem lettek igénytelenebbek. Azok viszont, akik ma fagylaltárusítással foglalkoznak, mintha elkényelmesedtek volna. Remélhetjük-e, hogy valaha is változtatni tudnnak ezen az „eszi nem eszi, nem kap mást” magatartásu­kon? (L) Veszélyes útkereszteződések A közúti baleseti statisztikát szemlélve, érdekes kép alakult ki Szombathely balesetveszélyes gócairól. Vannak ugyanis olyan útkereszteződések, ahol gyako­riak a balesetek. A Népfront utca és a Rumi út ke­reszteződésénél például egy motorost gázoltak halál­ra, a Népfront utca és a Rákóczi utca kereszteződésé­ben több mint öt baleset, köztük nem egy súlyos ki­menetelű, történt, alig egy év alatt. Az okokat vizsgálva kiderült, hogy a sajnálatos esetekben „ludas” a jelenlegi forgalmi rendszer is. A leendő 86-os főútvonal, a Népfront utcában négysávos út, s a figyelmetlen gépkocsivezető „természetesnek” tartja, hogy első­bbsége van a­ csupán kétsávos Rumi úttal szemben és gátlás nélkül áthajt az úttesten. Ugyanitt, ha két sávon a Körmendi út irányából egy­szerre két jármű érkezik, egyik a másikától nem látja a forgalmat, ha biztonságosan akar közlekedni, meg­várja míg az egyik elindul, s csak utána folytathatja útját veszélytelenül. Pedig ezen útburkolati jelek fel­festésével lehetne segíteni. Ezek könnyítenének a je­lenlegi meglehetősen megtévesztő helyzeten. A Népfront utca és Rákóczi utca kereszteződésé­nél hasonló a helyzet. A Rákóczi utca — egy kereszte­ződés, a Rózsa Ferenc körút kivételével — elsőbbség­gel rendelkezik minden más, az utcát keresztező utak­kal szen­ben. Pedig itt egy tábla áthelyezéssel meg­oldható lenne a mostani balesetveszélyes helyzet. A Rákóczi utcát kellene alárendelni a Népfront utca forgalmának. Hasonlóan balesetveszélyes a Bartók Béla körút — Bolyai utca, a Zanati út­­ — Pálya, illetve Sas utca, a Dimitrov körút és a Vöröshadsereg útja kereszte­ződése. Ezek forgalmi rendjének felülvizsgálata cél­szerű lenne. A balesetek elkerüléséhez ez azonban nem elég. Annál is inkább nem, mivel jelenleg is közúti jelző­táblák tájékoztatják a vezetőket a forgalmi rendről. Egyértelműen, világosan. S ha azok tilalmát, veszélyt jelző szerepét, tájékoztatását a vezetők figyelmen kí­vül hagyják, s rutinból, egyéni „vélemények” alap­ján vezetnek, hiába minden intézkedés. Kellő figyelemmel, a KRESZ szabályok szigorú betartásával a legveszélyesebb útkereszteződésben is elkerülhető a baleset. És ez a legfontosabb. — zentai — ÍVAGVÁKOzni (Lakatos Ferenc rajza) 3

Next