Vas Népe, 1981. január (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-01 / 1. szám

Ma ismét új évre ébred­tünk. Tegnap, 1980 Szilvesz­terén még a múlt év napjait, eredményeit és gondjait, örömeit és bánatait idéztük. Az emlékezés színes óráit alapvetően derű és bizakodás jellemezte. Okkal, hisz foly­tatódott az értelmes, alkotó emberi élet, béke és nyuga­lom volt hazáinkban s — ha tettünk érte eleget — a ki­sebb közösségekben és a csa­ládban is. A Himnusz nem­zeti tragédiákat idéző gon­dolatsorából a „Hozz reá víg esztendőt” ma már reális óhajtása meghatározóan csengett ki, hittel kívántunk egymásnak boldog, eredmé­nyes 1981-et. Ma, az év első napján már elsősorban előre nézünk. Visszatekinteni annyira ér­demes, amennyire a múlt ta­nulsága a jövő útját teszi biztonságosabbá. Most az átlagosnál is több okunk van röviden időzni a bejárt út­szakasz tapasztalatainál. 1980. december 31-ével nem­csak egy évet, hanem egy évtizedet és V. ötéves ter­vünk éveit is magunk mö­gött hagytuk. Egy ilyen idő­szak átfogó értékeléséhez, ma még nincs történelmi távlatunk, a közeli jövő, sőt az évezred hátralévő idősza­ka számára mégis vannak olyan tanulságok, amelyeket haszonnal kamatoztathatunk. As hetvenes évek a magyar társadalom fejlődé­sében jelentős eredményeket hoztak. Csak szűkebb ha­zánkról, Vas megyéről szól­va: új ipari üzemek épültek, dinamikusan nőtt a terme­lés, nagy mértékben átala­kult szerkezete. Felzárkóz­tunk az iparilag fejlettebb megyék sorába. Izmosodtak mezőgazdasági üzemeink. Megyénk becsülettel kivette részét abból a munkából, amelyet a mezőgazdasági dolgozók végeztek az ország népének immár hosszú évek óta jó színvonalú és bizton­ságos élelmiszer-ellátásáért. Tovább szépültek falvaink, városaink és újak is szület­tek. Tíz év alatt 23 ezer la­kást építettünk! Felszerel­tebbek az otthonok, s ben­nük a család — ha nem is mindenütt olyan mértékben, mint körülményei alapján tehetné — tartalmasabb, emberibb, harmonikusabb életet él. Hosszan sorolhatnám, amit elértünk. Kitölthetném e cikk hasábjait minden szépí­tés nélkül, anyagi, szellemi és erkölcsi gazdagodásunk cáfolhatatlan tényeivel. Igaz lenne minden sorom és mégsem a teljes valóságot adná. Mert van még felada­tunk elég. Olyan is, amit eddig nem oldhattunk meg, és olyan is, amit elmulasz­tottunk megoldani. Vannak feszítő szociális gondok a hazában is, megyénkben is. Ifjúságunk egy része elé a fészekrakás állít nehezen le­küzdhető akadályokat, nyug­díjasaink nem kis hányada — bár létbiztonságban — csak pedáns beosztással tud megélni; az ország jövőjéért a legtöbbet áldozó nagycsa­ládosok jogos igényeit sem tudjuk még szándékainknak megfelelően kielégíteni. Fon­tos tehát, hogy mindannak, amit elértünk, elsősorban abban lássuk jelentőségét, hogy optimizmust és erőt ad a még hátra lévő feladatok elvégzéséhez. A hetvenes évek eredmé­nyeinek értékelése lehetetlen azoknak a belső és külső tényezőknek a számbavétele nélkül, amelyek között dol­goztunk. Az atléta teljesít­ményéről szóló jegyzőkönyv­ben is rögzítik, hogy hátszél­lel futott, vagy szél ellené­ben. Ugyanannak az ered­ménynek más az értéke, ha a feltételek különbözőek. A­z elmúlt évtizedben jelentős változások zajlottak le a világban és hazánkban egyaránt. Építő munkánk olyan szakaszához érkeztünk, amikor a népünk még jobb színvonalú ellátásához szük­séges javak termelésének növekedése már csak a munka termelékenységének és hatékonyságának erőteljes javításával biztosítható. Az élet természetes rendje, hogy a fejlődés minden új lépcső­foka egyidejűleg új gondok, akadályok színtere is. Nagy vívmányunk a teljes foglal­koztatottság. Az újonnan munkába lépők viszont alig pótolják a megérdemelt pi­henésre nyugdíjba vonuló­kat. Ha tehát jobban és sok­oldalúbban ak­arjuk kielégí­teni népünk szükségleteit, ta­karékosan kell gazdálkod­nunk a munkaerővel (a munkahellyel), hogy az ott hasznosuljon, ahol legjobban szolgálja a dolgozó embert. Mint ismeretes, hazánk számára jelentős változás következett be a szocialista építés külső feltételeiben is. E világgazdasági változások bonyolult folyamatában meg­nőtt azoknak az áruknak az ára, amelyeket mi vásáro­lunk és viszonylagosan csök­kent azoké, amelyeket a vi­lágpiacon kínálni tudunk. Hogyan lehet ilyen körülmé­nyek között tovább fejlődni? Le kell-e mondanunk cél­jainkról, népünk gazdagabb életről szőtt álmai teljesíté­séről? A föld méhének kin­cseit nem gyarapíthatjuk; hogy ezekből egy ország mennyivel rendelkezik, az megváltoztathatatlan adott­sága. A mi legnagyobb tar­talékunk népünk tehetsége és szorgalma, s az egyre mé­lyebb gyökereket eresztő meggyőződés, hogy önma­gunkért dolgozunk, s továb­bi gyarapodásunk kizárólag attól függ, mennyi és milyen anyagi javat és szellemi ér­téket hozunk létre. A szocia­lizmus képes előjogokra va­ló tekintet nélkül, az érde­mek és az igazságosság alap­ján szétosztani mindazt, amit korábban szorgalmas kezek összegyűjtöttek, de nem töb­bet! Soha nem ígért csodá­latos kenyérszaporítást, csak a tisztességgel végzett mun­ka eredményeinek becsületes elosztását. A mi lehetősé­günk tehát, hogy a világgaz­daság „kihívásával" mind nagyobb szorgalmat és te­hetséget állítsunk szembe. Mert ebből van nálunk is elég, ez korlátlanul gyara­pítható, s — állapítsuk meg kellő önkritikával — tarta­lékoltunk is belőle jócskán! Megyénk V. ötéves tervi és múlt évi tapasztalatai is jól példázzák, hogy képesek vagyunk legyűrni az elénk tornyosuló akadályokat. Alig több, mint öt esztendő alatt jelentősen átalakult iparunk. A Vas megyei ipari dolgo­zók a tervidőszakban 50 szá­zalékkal növelték a termelés értékét, miközben előnyösen megváltozott a termelés szerkezete, korszerűsödtek a gyártmányok, nőtt export­­képességük és javult minő­ségük. Erőteljesen fejlődött a gépipar. Megújult hagyo­mányos könnyűiparunk. Az erdővel gazdagon borított vasi földön adottságaihoz méltó színvonalra emelkedett a fafeldolgozás. Állattenyész­tő múltunkhoz híven növel­tük a hús- és tejtermelést. Egységnyi földterületen a mi megyénkben annyi állati terméket állítunk elő, mint a világ legjobbjai. Eközben megtanultuk a korszerű nö­vénytermesztés mesterségét is. Még az őrség erdőségi talajain is — ahol valami­kor csak a hajdina és a ke­rékrépa díszlett — ma a bú­za és a kukorica ad jó ter­mést. A szorgos munka nyomán — miközben nálunk fejlet­tebb országok recesszióval, inflációval, növekvő munka­­nélküliséggel küzdenek — sokoldalúan javítottuk az életkörülményeket. Az ipari havi keresetek mintegy ezer forinttal nőttek öt év alatt. Kiegyenlítettebbé vált az ipari és mezőgazdasági fog­lalkoztatottak jövedelmi színvonala. Tizenegyezer la­kást, új, kórházi, művelődési, szociális létesítményeket építettünk. S miközben gya­rapodtunk — az új világ­­gazdasági követelmények felismerésével párhuzamosan — az utóbbi két éviben sikere­sen elkezdtük a munkát nemzetközi fizetési mérle­günk javításáért. Tehát — ahogy ez job­bat akaró emberek társadal­mához méltó — nem gon­dok nélkül, de töretlenül fej­lődve éltük meg 1980 Szil­veszterét. A megterített asz­talról jó lelki­ismerettel ve­hettük el a magunk részét: mi raktunk rá mindent, mi díszítettük szorgalommal, jó szándékkal. Nem hivalkod­tunk azzal, ami nincs, de amink volt,, azt jó család módjára osztottuk szét. Az idén különös okunk van mindezt becsülni. Foszló ka­lácsunk nem árulkodik róla, de tudjuk: rendkívüli körül­mények között dolgoztak meg érte a föld­­munkásai. Egész népünk tisztelete övezi őket — túlzás nélkül hősies­nek nevezhető — munká­jukért. Új esztendő, új ötéves terv, új évtized áll előttünk. Új tervek, célok és remények. Amire alapozhatunk, az nem kevés, sem eredményben, sem tapasztalatban. Törek­véseinknek szilárd kereteket, reális irányt szabott pártunk XII. kongresszusa. E tanács­kozás — a szocialista demok­rácia talaján — összegezte és hasznosította társadalmunk minden osztályának, rétegé­nek és tagjának jobbító gon­dolatait és szándékait. Őszin­tén szólt a megtett útról s a bejárandóról. Mondanivaló­jával mindenki megismerke­dett, aki tudatosan összekö­ti sorsát a szocializmus épí­tésével, aki hazája gyarapo­dása által akar boldogulni. A Vas megyei kommu­nisták is összegezték öt év tapasztalatait, és kijelölték azokat a feladatokat, ame­lyeket népünk szolgálatában, vele együtt s az ő javára kell megoldanunk. Terveinkben számolunk a rajtunk kívül álló körülményekkel, lehető­ségeinkkel és a dolgozó em­ber szükségleteivel, törekvé­seivel egyaránt. Tudjuk, nem végezhető el minden, amit a meggyőződés és a jó szándék diktál, de azt is, hogy vívmá­nyaink megőrzéséért, gyara­pításáért dolgozni reális cél, rangos feladat és alapvető kötelesség. Tudjuk, a minő­ségében is még jobb életszín­vonalnak még jobb­­munka az előfeltétele. VI. ötéves tervünk irány­elveit januárban tárgyalja a megyei pártbizottság. Folyik a terv­munka a vállalatok­nál, a szövetkezetekben és a tanácsoknál. Mindenütt szám­ba vesszük az eszközöket, tartalékainkat, lehetőségein­ket, és szembe állítjuk ezeket a szükségletekkel, az igények­kel. Sorba rendezünk min­dent: új lakások, iskolák, gyermekintézmények kelle­nek. Halaszthatatlan feladat például a megyei kórház re­konstrukciójának folytatása, többek között egy korszerű szülészet és gyermekosztály felépítése. Bővíteni kell a szo­ciális otthoni helyek számát. Az új építkezéseken túl na­gyobb figyelmet érdemel a meglevő nemzeti vagyon fel­újítása, megőrzése, korszerű­sítése. Tengernyi feladat, jó lecke mindez egy olyan tár­sadalom tagjainak, akik szá­molnak azzal, hogy csak a létrehozott új lehet új elosz­tás tárgya. S ha nemcsak új, de jobb lehetőségek­­birtoká­ba is akarunk jutni, úgy nem­csak újat, de jobbat is kell alkotnunk. VI. ötéves tervünkben is jelölik majd számok a fel­adatokat: ennyi és ennyi la­kás, óvodai hely, stb. Szá­mokkal kifejezett termelési célokat is tűzünk magunk elé: ennyi és ennyi négyzet­­méter, tonna... Mindezek fontos mértékei a teendők­nek. Nem fejezik ki azonban a célok és a társadalmi érde­kek teljességét, sőt lényegét sem. Valódi, a ma igényeinek megfelelő és a jövő értékíté­letét is kiálló eredmények csak akkor születhetnek, ha mindaz, amit az új éviben, a VI. ötéves terv éveiben, a jö­vő évtizedben alkotunk, mi­nőségileg meghaladja a múlt legjobb teljesítményeit is. Legyen különb minden négy­zetméter lakóterület, ha ott­hont teremteni a szó teljes értelmében nem is tudhat (erre csak a benne élő em­berben rejlő értékek képe­sek), adjon hozzá korszerű tárgyi kereteket. Gyermek­­intézményeinket, iskoláinkat se csak férőhelyekben gya­­rapítsuk. A tervező álmodja meg azt a környezetet, amely­­iben szabadon bontakozik ki a XXI. századi szellemiség csírája. A kivitelező a mag­valósítás színvonalával adjon mértéket a jövő nemzedéké­nek. S aki ezekben az új lé­tesítményekben neveli az ap­róságokat, ifjúságunkat,­­ emberi, szellemi gazdagságá­val, nemzedéket formáló fe­lelősségével teljesítse szép hi­vatása parancsát. Építünk új gyógyintézeteket is. A statisz­tika majd megőrzi a számo­kat: a VI. ötéves terv évei­ben ennyivel és ennyivel gyarapodott a kórházi ágyak száma. Legyenek az eddigi­eknél különbek e „gyógyin­tézeti férőhelyek”. Minősé­gükkel adjanak humánus környezeti hátteret az áhított felépüléshez, segítsék kibon­takozni a gyógyító ember em­bert gyógyító szakmai és er­kölcsi kvalitásait. Korszerűsítjük munkahelyek jelentős részét, újakat is teremtünk. E mun­kahelyeknek, a kicserélt gé­peknek és eszközöknek is jobbaknak kell lenniük, hogy rajtuk dolgozva az ember többet és különbet alkosson. S jobbat gyártani sem elég! A termelő üzem és a fogyasz­tó között kereskedelem köz­vetíti a javakat. Nem kö­zömbös, hogy milyeneket, de az sem, hogy hogyan. A mi boltjainkban az vásárolhat, aki megdolgozott érte. Hogy mit és milyen minőségűt, az rajta is múlik, s hogy hogyan, az dolgozó társán, akit ő munkájával szolgál, tehát el­várhatja, hogy amaz is szol­gálja, a szó nemes értelmé­ben ,kiszolgálja". S mivel itt nem üres szójáték, ismétel­jük meg — ez szocialista éle­tünk nagy és szép igazsága —, csak úgy élhetünk jobban, ha jobban szolgáljuk egymást azáltal, hogy elvégezzük a rajtunk múlót, s ezen a szi­lárd erkölcsi bázison elvárjuk másoktól is ugyanezt. Ehhez azonban nemcsak tárgyi környezetünket kell tovább fejlesztenünk. Mi­közben szerszámot készítünk, téglát téglára rakunk, vetünk és aratunk, intézzük dolgo­zó társaink ügyeit, szerve­zünk, vezetünk, nemcsak dol­­gok és emberek között ho­zunk létre kapcsolatokat, ha­nem elsősorban ember és em­ber között: társadalmat épí­tünk, formálunk , politizá­lunk. Munkahelyeinken a dolgozó a tulajdonos. Ez a nép hatalmából ered. Hogy a tulajdonosok kollektívája hol hogyan gazdálkodik, az az adott körülmények között saját teljesítőképességének függvénye. Sokszor mondjuk, fejlődésünk döntő feltétele az emberekben rejlő képességek lehető legteljesebb kibonta­koztatása. Ehhez olyan poli­tikai klíma kell, ahol min­denki szólhat, akinek jobbí­tó gondolata van és igazságát, érveit, másokkal szemben tá­masztott követelményeit sa­ját tisztessége, teljesítménye és példája teszi hitelessé. Ma­gasabb színvonalra, a fejlett szocializmushoz méltó minő­ségre van tehát szükség a po­litikai munkában is. Ennek mércéje nem a gyűlések és a résztvevők száma, hanem a kollektívák és demokratikus fórumaik munkájának valós értelme, haszna, eredménye. Sokat tanultunk ebből a lec­kéből az elmúlt évek során, de korántsem eleget. Van né­pünknek hatalma,­­kezében és az általa választottakéban minden döntés joga. Az el­múlt év politikai eseményei (a pártkongresszusi előkészü­letek, a szakszervezeti- és népfront választások és sok más rendezvény) is bizonyít­­­­ják, hogy megyénk lakói mind nagyobb felelősséggel gondolkodnak közös dolga­inkról, s cselekvésre is ké­szek önmaguk s társaik javá­ra. De tisztesség és elvszerű nyitottság fogad-e minden kritikát? Szól-e mindenki, akinek okos mondanivalója van, s ott hangzana­k-e el mind az észrevételek, ahol azokat hasznosítani lehet? Mindnyájan azt mondjuk-e, amit igaznak gondolunk, s nem azt, amit vélekedésünk szerint mások hallani akar­nak? Nem annak ismételge­tése a fő feladatunk, amit már elértünk szocialista de­mokráciánk építésében, ha­nem ami még hátra van. A szocializmus mindenkié, aki tetteivel is magáénak vallja, s nem lehetünk elégedettek, ha csak egy is­ akad közülünk, akit bármi gátol az értelmes cselekvésben, tehetsége ki­bontakoztatásában. Ehhez kell a még jobb minőség — a politikában is. A történelem — a szo­cialista országok közösségé­nek tagjaként — lehetőséget adott számunkra, hogy a ha­ladó világ élvonalában ve­gyünk részt az emberiség leg­nagyobb és legértelmesebb kísérletében, egy minden ed­diginél igazságosabb elvekre épülő társadalom felépítésé­­iben. Elveink alapjait a tár­sadalmi gondolkodás legna­gyobb egyéniségeitől kaptuk örökül. A megvalósítás a mi nagyszerű, de nem könnyű feladatunk. A szocializmust nemcsak a hazában, a me­gyében, de a munkahelyeken és a családban is fel kell épí­­­­teni. S nemcsak az anyagi ja­vak termelésében és tisztessé­ges — tehát érdemek szerinti — elosztásában. Szocializmust kell építenünk a szabadidő tartalmában, a kultúra érté­keinek elsajátításában, éle­tünk minden területén. Az előttünk álló fel­adatok súlya nagyobb, mint munkánk várható jutalma? Európában a II. világháború utáni 35. év is békével zárult. Mögöttünk népünk történel­me legdinamikusabb fejlődé­sének évtizedei. Előttünk az értelmes, alkotó emberi élet új lehetőségei. További békés­­éveink és évtizedeink a szo­cialista közösség erejére, po­litikánk és szándékaink tisz­taságára épülnek. Széchenyi István írta 150 éve, Hitel című kiváló mun­kájáén: „Tőlünk függ min­den, csak akarjunk. S nem lelki, testi s országbeli java­ink dicsérete emelheti fel hazánkat, hanem hátrama­radásaink s hibáink nagylel­kű elismerése és orvoslása. Annyi jó s­zemes van ben­nünk hogy a jónak mértéke könnyen levonja annak kis­ded súlyát, ami még hátra van ... Hogy az országban ami hátra van, előre menjen, s ne talán félre, ahhoz legény kell a gátra s ember a szó legvelősb értelmében.” E rég leírt sorok igaz­sága mai is. Követelményeit vállalni érdemesebb, mint va­laha. Jó munkát mindnyá­junknak, Kedves Olvasók , hogy boldog új évünk legyen! Új év, új évtized küszöbén Írta: Takács László, a megyei pártbizottság titkára ! Most befejeződött ötéves tervünk iparfejlesztésének jelképe, a Rába Szombathelyi Futóműgyára. 1981. január 1. Csütörtök 3

Next