Vas Népe, 1981. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-09 / 186. szám
Strobl Alajos szobrai Strobl Alajos születésének 125. évfordulójára emlékezve a Magyar Nemzeti Galéria kiállítással idézi fel a kiváló magyar szobrász művészetét, géniusza előtt műveinek bemutatásával tisztelegve. A szobrász közel ötven esztendőre terjedő munkásságát mintegy ugyanannyi szoborral tárja a közönség elé a kiállítás. Strobl Alajos 1881-ben, éppen 100 esztendővel ezelőtt telepedett meg Budapesten. A kiegyezés és a millennium közötti időszakban a fővárosban sok feladat várta képzőművészeinket, iparművészeinket, így Strobl Alajost is. Ennek a korszaknak az építészettörténetét joggal jelképezi Ybl Miklós, a társművészetek közül a szobrászokat Stróbl Alajos, a murális piktúrát Lotz Károly és Székely Bertalan. Már az első megbízásra készült alkotásai az Operaház homlokzatára került Erkel Ferencet és Liszt Ferencet ábrázoló szobrok is legjobb oldaláról mutatták be a fiatal szobrászt. Művészetének kiemelkedő alkotásai közé tartoznak arcmásai, mellszobrai, olykor egészalakos portrészobrai. Mint ismert, sőt elismert szobrász, főiskolai tanár, igazgató igen sok portrémegbízást kapott. A reprezentatív portrék mellett számos műve született belső indítékból, barátságból, szimpátiából. Portréinak sorát az 1878-ban mintázott önarcképével kezdte. Feleségének gyermekkori (1884) és fiatalasszonyként mintázott (1896) arcmása a lelki azonosulás, a művészi kifejezés ragyogó példája. 1896-ban alkotta meg XIX. századi szobrászatunk egyik kiemelkedő alkotását, Anyánk című főművét. A mű kifejező ereje, emberi közvetlensége, megrendítő humánuma méltán emeli ki ezt a munkáját saját életművéből is. A magyar szobrászat e kétségkívül igen bensőséges teljesítményét az 1900-as párizsi világkiállításon Grand-Prix-vel jutalmazták. Megragadóak Strobl Alajos női arcmásai, mint a Pulszky Ferencné, Pálmay Ilka, Pertczel Miklósné vagy a Fiatal nő című szobrai. Férfiakról mintázott portrégalériájában a Liszt Ferencről, Munkácsy Mihályról, Szilágyi Dezsőről, Guido Romanelliről és Bánffy Miklósról készített szobrai a legnevezetesebbek. Éppen egyik utolsó portrészobrának, az 1919-ben készített Guido Romanelli arcmásának idején újult meg művészete. Ebben a szobrában nagyjából levetette a XIX. századi hagyományokat, egyszerű és nemesen tiszta előadásmódja valósághűen, szűkszavúan, romantikus illúzióktól mentesen ábrázolta az olasz katonatisztet. Kivételes képességeinek birtokában 70 évesen fel tudta frissíteni művészetének eszközeit. Strobl mitológiai tárgyú fejszobrai sajátos hangvételű tanulmányok. Ezek többnyire valamelyik nagyobb kompozícióhoz készültek, hogy megszemélyesítsék a mondanivalót, indokolják a választott motívumot. E plasztikai „melléktermékek” az életmű legvonzóbb alkotásai közé tartoznak. Strobl Alajos: Liszt Ferenc Temple János: Strobl Alajos a műtermében című festménye. Strobl Alajos: Gönczy Pál Strobl Alajos: Kisfiú mellszobra Strobl Alijos: Lots Károly Iklagyapa a hintaszékben ült, kezében újságot tartott, de nem olvasott, tekintete papírt szorító ujjain pihent. A körmei erősen szarusodtak, a bőre száraz volt, kráterszerű pórusairól felidéződött benne a tavasszal szántott határ, amikor a göröngyök, mivel nem szítta őket szét a fagy, kemények, mint a szikla. Nem eszébe jutott ez, hanem szinte a szemébe ötlött a szántás, mert hamarabb tűnt fel előtte valaminek a képe, mint a neve, vagy ezzel kapcsolatos gondolata. Keskeny, kissé kegyetlen arca, szemére liffenő szemhéja nem sejtette azt a mérhetetlen ráérősséget, komótosságot, tanakodást kedvelő természetet, amiről ebben a kisvárosban oly igen jól ismerték. Az, hogy most ült, ellene szólt valódi tulajdonságainak, összeráncolt homlokkal, élesen nézte az ujjait; azt hitte volna az ember, van annyi nyers indulat benne, hogy ha kell (mert megmarta egy mérgeskígyó, vagy katonának vinnék különben, könnyen lecsapná bármelyik ujját baltával. De megvolt mind a tíz ujja. Az is rideg természetre vallott, hogy soha semmilyen állatot nem tartott maga mellett, sem a feleségének, sem a fiának, majd később az unokájának nem engedte meg, hogy házhoz szoktassanak kutyát, macskát vagy sündisznót, az utóbbit azért, mert úgy horkol, akár egy ember. Galambot sem tartott a padláson, cinkének sem akasztott ki szalonnát. Nem ragaszkodott semmihez és senkihez, kivált a hasznot nem hozó dolgokhoz, állatokhoz, tárgyakhoz. Az emberekhez sem. A szokásait sem szerette, pedig voltak olykor neki; egy időben a szemétbe dobta a zsebkendőjét, ha megtelt, nem engedte kimosni, később meg nem fésülködött. Az emberek rendszerint szeretnek a szokásaikról fecsegni, ő fecsegni sem szeretett. A szokásait meg, ha voltak is ideig-óráig, utóbb elhagyta, hűtlenül, egykedvűen, nem gondolt rájuk soha többé. Néha valósággal tutyimutyinak mutatkozott, mindenesetre inkább csak őrjítően akkurátus volt, semmint az ábrázatának megfelelően hideg eszű, orbáncos kedélyű. Avárosban nagyjából mindenki ismert mindenkit. Vagy a háborúból (akkor sokan összeismerkednek), vagy még az iskolából, vagy mert olyasmi történt az illetővel, amiről beszélni szoktak az emberek. A nyomorékok egy ilyen kisvárosban nem tudtak elbújni a kíváncsiság elől, nekik még a gatyájukba is belenéztek, mondván, a nyomorék férfi is férfi. A csélcsap asszonyok, nagy természetű férfiak közismertek voltak. Ugyanígy a rabbiátus természetűek (akik verték az asszonyokat) és a duhajok. Nagyapának jószerével nem is volt története, ha netán ő került szóba valahol, legtöbbször a vörös kakasát emlegették. Volt ugyanis régen — harminc, negyven vagy ötven évvel ezelőtt? — egy verekedős kakasa, aki, ha belépett valaki a kapun az udvarba, rátámadt, ki akarta verni az érkező szemét, belevágta a csőrét a hátába, fejebúkjába. Nagyapa husángot támasztott a kerítésnek az utcán, a kapun kívül, hogy ha jönnek hozzájuk, megvédhessék magukat a kakastól. Alattomos jószág volt, settenkedve, némán, lábait lopakodva, óvatosan rakva előre, meglepetésszerűen rohamozott. Azt tanácsolták nagyapának, vágja le, egye meg a kakast, úgy tartották, különlegesen jó leves lenne belőle. De ő addig-addig tanakodott, levágja, ne vágja le, míg arra jutott, meghagyja, mivel a tyúkok nagyon elégedettek voltak vele. S elvégre a kakasnak a tyúkoknak kell megfelelni, nem neki, mondta. Ez rávallott. A természetére. A jellemére. Megtartotta a kakast évekig, addig bot támasztotta az utcafronton a kapufélfát. Aztán valaki agyonverte a kakast. Gulay István Csönd Megzörrent az újság a kezében. Az ajtó felé pillantott, de nem jött senki, léptek koppanása sem hallatszott. A fia otthon volt, de nem az öregházban lakott, hanem a mellé épített új épületben. Ez a megrezzenés szokatlan volt. Nagyapa soha senkit nem várt, látogatói ritkán akadtak. Talán az újság tette, hogy megcsúszott az ujja közt. özvegyemberként szokott rá az újságra, amikor, bár tudott volna dolgozni, de felhagyott a munkával. Az újságot a házhoz hozza a postás, naphosszat ült így az ablak mellett, a kezében tartva és nem hiányzott neki senki. Egy nap talán, ha két gondolata volt, vagy annyi sem. Legfeljebb egy délután és egy délelőtt, rendjén is volt ez így, hiszen a gondolatok meggyötrik az embert, bármily csekélyek vagy sekélyek. Apró gondolatokkal, mondjuk azzal, hogy hónapról hónapra erőtlenedik, felesleges vesződni, a nagy gondolatok meg századokon át érnek puszta felismeréssé, addig csak a megszállottak viaskodnak velük, illetve magukkal, hogy kicsikarjanak valami napnál világosabb eredményt. Nagyapa az újságot is azért szerette, mert nem kiabált, olvass el! Egy újságban nincs semmi izgágaság, semmi ellen nem tiltakozik, semmit nem követel. Ha követel vagy tiltakozik, sem történik semmi, ha nem olvassa az ember. Viszont kellett neki valaki, illetve valaki helyett (a felesége helyett) valami, amivel együtt lehet élni anélkül, hogy bármire kényszerítené. Nagyapa kilencvenedik évében volt, sok disznót meghizlalt életében, sok csirkét megevett sütve, mit jelenthet neki az a pár nyomtatott sor az újságban a törökökről, az amerikaiakról, a románokról? Mindig voltak törökök, amerikaiak meg románok. Ha egy török, egy amerikai vagy egy román annyi sült csirkét megeszik, mint ő, akkor esetleg kíváncsi lesz rájuk. Akkor is minek, hiszen miben különböznek tőle? Nagyapának az újság arra kellett, hogy megakadályozza gondolatai csörtetését. A vaddisznó csörtet olyan erőszakosan át a bozóton, mint az öregemberek gondolatai egy szoba csöndjében. De hát aki olvas, vagy legalábbis úgy tesz, mintha azt tenné, nem gondolkodik, mert el van foglalva, őt az is elfoglalta, hogy kezében tartja az újságot. Lehetséges, hogy azért hizlalta egész hosszú életében azt a tengersok sertést, azért tartott annyi baromfit, azért evett annyi sült csirkét, hogy addig se törjenek rá a gondolatok? Azért vált természetévé a ráérősség, azért dolgozott olyan módszeresen, szinte mániákusan, azért tanakodott jelentéktelen, hétköznapi dolgokon is, mert addig, amíg ezekkel foglalatoskodott, csönd volt a fejében, lelkében? Tény, hogy nagyapával nem történt soha olyasmi, amiről mesélhetett volna a fiának, vagy elszórakoztathatta volna az unokáját. Arról a kakasról meg elfelejtkezett. • Szerette az újságot, bár inkább csak a szagát ismerte. Gyorsan elrepült vele az idő. Ha délben átjött a fia, menjen át hozzájuk, mert asztalon az étel, örömmel nyugtázta, hogy eltelt a délelőtt Átcsoszogott a másik házba, a nagyházba, a fiáéba és főleg levesevés közben magában némán, jólesően kuncogott. Csak a szeme nevetett és nem is gondolt semmire, csak az a jó érzés, amit az idő könnyű múlása okozott benne, melegítette a bensejét, csillant meg a szemében. Ha kérdezték, felelt, néha önkéntelenül megszólalt: „Jó meleg a leves!” vagy „Jó puha a kenyér!”, mert a levest is kenyérrel ette. A fia ilyenkor izgágán visszaszólt: „Jó hát! Miért lenne hideg?! vagy Puha hát! Gondolta, hogy szárazat adunk?!” Visszacsoszogva az öreg házba egy szempillantás alatt elfelejtette, hogy egyáltalán ebédelt. A székébe telepedett, kezébe vette az újságot, de nem a betűkre, inkább az ablakon túlra, az utcára bámult. Becsapta magát, hogy olvas, ezért aztán nem nevezte meg magának, mit lát az utcán. Kétfelé nem lehett figyelni. Most is kibámult, nézett, mégsem nézett, látott, mégsem látott. És közben újságot olvasott, pedig nem is olvasott. Káldi János versei A siófoki strandon Fürdők ezrei. Fényeső. Bagdadi tarkaság. Fűzi a szél az éneket vége-sincs lombon át Vadsárga, könnyű gomb a Nap. Szikrázik már a föld. Plédekről, gumipárnákról millió szín süvölt. Valóság mindez — kérdezem — vagy álomi varázs? Napban, vízben és örömben futás, lubickolás. A különös, lágy zümmögés a nyárfasort veri. Úsznak a fönti semmiben a villák kertjei.S önfeledt világ. Árnytalan. Akár egy szerelem. Miért, hogy egy bokor alól szorongva figyelem? Jolival, régi fényképen A jövőt nézzük ezen a képen. Akár valami tündér ábrát mélységes-mély, égikék, sima tóban. Egy falomb felettünk integetően, immár elúszóban. Mintha csak álmot néznénk. Tízezer évnyi régen. Mintha nem is mi lennénk, de egy idegen fiú s egy idegen lányka. Mintha nem mi szorultunk volna össze egy képbe, egy lomb alá, egy sejtelmes délutánba. A szomszéd falon egy vakablak Az is tízezer évnyi régen. Igen, az ős ősidőben, hajdanában. Áttetsző, könnyű félhomályban. Mintha csak álmot néznénk ezen a képen a semmi kék vízében. 1981. augusztus 1., Vasárnap