Vas Népe, 1981. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-09 / 186. szám

Strobl Alajos szobrai Strobl Alajos születésének 125. évfordulójára emlékezve a Magyar Nemzeti Galéria kiállítással idézi fel a kiváló magyar szobrász művészetét, géniusza előtt műveinek be­mutatásával tisztelegve. A szobrász közel ötven eszten­dőre terjedő munkásságát mintegy ugyanannyi szobor­ral tárja a közönség elé a ki­állítás. Strobl Alajos 1881-ben, éppen 100 esztendővel ezelőtt telepedett meg Budapesten. A kiegyezés és a millenni­um közötti időszakban a fő­városban sok feladat várta képzőművészeinket, iparmű­vészeinket, így Strobl Ala­jost is. Ennek a korszaknak az építészettörténetét joggal jelképezi Ybl Miklós, a társ­művészetek közül a szobrá­szokat Stróbl Alajos, a mu­­rális piktúrát Lotz Károly és Székely Bertalan. Már az első megbízásra készült alkotásai az Opera­ház homlokzatára került Er­kel Ferencet és Liszt Feren­cet ábrázoló szobrok is leg­jobb oldaláról mutatták be a fiatal szobrászt. Művészeté­nek kiemelkedő alkotásai közé tartoznak arcmásai, mellszobrai, olykor egészala­kos portrészobrai. Mint is­mert, sőt elismert szobrász, főiskolai tanár, igazgató igen sok portrémegbízást kapott. A reprezentatív portrék mel­lett számos műve született belső indítékból, barátság­ból, szimpátiából. Portréi­nak sorát az 1878-ban min­tázott önarcképével kezdte. Feleségének gyermekkori (1884) és fiatalasszonyként mintázott (1896) arcmása a lelki azonosulás, a művészi kifejezés ragyogó példája. 1896-ban alkotta meg XIX. századi szobrászatunk egyik kiemelkedő alkotását, Anyánk című főművét. A mű kifejező ereje, emberi közvetlensége, megrendítő humánuma méltán emeli ki ezt a munkáját saját élet­művéből is. A magyar szob­rászat e kétségkívül igen bensőséges teljesítményét az 1900-as párizsi világkiál­lításon Grand-Prix-vel ju­talmazták. Megragadóak Strobl Ala­jos női arcmásai, mint a Pulszky Ferencné, Pálmay Ilka, Pertczel Miklósné vagy a Fiatal nő című szobrai. Férfiakról mintázott port­régalériájában a Liszt Fe­rencről, Munkácsy Mihály­ról, Szilágyi Dezsőről, Guido Romanelliről és Bánffy Mik­lósról készített szobrai a legnevezetesebbek. Éppen egyik utolsó portrészobrá­nak, az 1919-ben készített Guido Romanelli arcmásá­nak idején újult meg művé­szete. Ebben a szobrában nagyjából levetette a XIX. századi hagyományokat, egyszerű és nemesen tiszta előadásmódja valósághűen, szűkszavúan, romantikus il­lúzióktól mentesen ábrázolta az olasz katonatisztet. Kivé­teles képességeinek birto­kában 70 évesen fel tudta frissíteni művészetének esz­közeit. Strobl mitológiai tárgyú fejszobrai sajátos hangvéte­lű tanulmányok. Ezek több­nyire valamelyik nagyobb kompozícióhoz készültek, hogy megszemélyesítsék a mondanivalót, indokolják a választott motívumot. E plasztikai „melléktermékek” az életmű legvonzóbb alkotá­sai közé tartoznak. Strobl Alajos: Liszt Ferenc Temple János: Strobl Alajos a műtermében című festménye. Strobl Alajos: Gönczy Pál Strobl Alajos: Kisfiú mell­szobra Strobl Alijos: Lots Károly Ikl­agyapa a hintaszékben ült, kezében újságot tartott, de nem olvasott, tekintete papírt szorító ujjain pi­hent. A körmei erősen szarusodtak, a bőre száraz volt, krá­terszerű pórusairól felidéződött benne a tavasszal szántott határ, amikor a göröngyök, mivel nem szítta őket szét a fagy, kemények, mint a szikla. Nem eszébe jutott ez, ha­nem szinte a szemébe ötlött a szántás, mert hamarabb tűnt fel előtte valaminek a képe, mint a neve, vagy ezzel kap­csolatos gondolata. Keskeny, kissé kegyetlen arca, szemére liffenő szem­héja nem sejtette azt a mérhetetlen ráérősséget, komótos­­ságot, tanakodást kedvelő természetet, amiről ebben a kis­városban oly igen jól ismerték. Az, hogy most ült, ellene szólt valódi tulajdonságainak, összeráncolt homlokkal, éle­sen nézte az ujjait; azt hitte volna az ember, van annyi nyers indulat benne, hogy ha kell (mert megmarta egy mérgeskígyó, vagy katonának vinnék különben, könnyen lecsapná bármelyik ujját baltával. De megvolt mind a tíz ujja. Az is rideg természetre vallott, hogy soha semmilyen állatot nem tartott maga mellett, sem a feleségének, sem a fiának, majd később az unokájának nem engedte meg, hogy házhoz szoktassanak kutyát, macskát vagy sündisz­nót, az utóbbit azért, mert úgy horkol, akár egy ember. Galambot sem tartott a padláson, cinkének sem akasztott ki szalonnát. Nem ragaszkodott semmihez és senkihez, ki­vált a hasznot nem hozó dolgokhoz, állatokhoz, tárgyak­hoz. Az emberekhez sem. A szokásait sem szerette, pedig voltak olykor neki; egy időben a szemétbe dobta a zseb­kendőjét, ha megtelt, nem engedte kimosni, később meg nem fésülködött. Az emberek rendszerint szeretnek a szo­kásaikról fecsegni, ő fecsegni sem szeretett. A szokásait meg, ha voltak is ideig-óráig, utóbb elhagyta, hűtlenül, egykedvűen, nem gondolt rájuk soha többé. Néha valóság­gal tutyimutyinak mutatkozott, mindenesetre inkább csak őrjítően akkurátus volt, semmint az ábrázatának megfele­lően hideg eszű, orbáncos kedélyű. A­­városban nagyjából mindenki ismert mindenkit. Vagy a háborúból (akkor sokan összeismerkednek), vagy még az iskolából, vagy mert olyasmi történt az illetővel, amiről beszélni szoktak az emberek. A nyomorékok egy ilyen kisvárosban nem tudtak elbújni a kíváncsiság elől, nekik még a gatyájukba is belenéztek, mondván, a nyomo­rék férfi is férfi. A csélcsap asszonyok, nagy természetű fér­fiak közismertek voltak. Ugyanígy a rabbiátus természetű­ek (akik verték az asszonyokat) és a duhajok. Nagyapának jószerével nem is volt története, ha netán ő került szóba valahol, legtöbbször a vörös kakasát emlegették. Volt ugyanis régen — harminc, negyven vagy ötven évvel ez­előtt? — egy verekedős kakasa, aki, ha belépett valaki a kapun az udvarba, rátámadt, ki akarta verni az érkező szemét, belevágta a csőrét a hátába, fejebúkjába. Nagyapa husángot támasztott a kerítésnek az utcán, a kapun kívül, hogy ha jönnek hozzájuk, megvédhessék magukat a kakas­tól. Alattomos jószág volt, settenkedve, némán, lábait lo­pakodva, óvatosan rakva előre, meglepetésszerűen roha­mozott. Azt tanácsolták nagyapának, vágja le, egye meg a kakast, úgy tartották, különlegesen jó leves lenne belőle. De ő addig-addig tanakodott, levágja, ne vágja le, míg arra jutott, meghagyja, mivel a tyúkok nagyon elégedettek vol­tak vele. S elvégre a kakasnak a tyúkoknak kell megfelel­ni, nem neki, mondta. Ez rávallott. A természetére. A jel­lemére. Megtartotta a kakast évekig, addig bot támasztotta az utcafronton a kapufélfát. Aztán valaki agyonverte a kakast. Gulay István Csönd Megzörrent az újság a kezében. Az ajtó felé pillantott, de nem jött senki, léptek koppanása sem hallatszott. A fia otthon volt, de nem az öregházban lakott, hanem a mellé épített új épületben. Ez a megrezzenés szokatlan volt. Nagyapa soha senkit nem várt, látogatói ritkán akadtak. Talán az újság tette, hogy megcsúszott az ujja közt.­ öz­vegyemberként szokott rá az újságra, amikor, bár tudott volna dolgozni, de felhagyott a munkával. Az újságot a házhoz hozza a postás, naphosszat ült így az ablak mellett, a kezében tartva és nem hiányzott neki senki. Egy nap talán, ha két gondolata volt, vagy annyi sem. Legfeljebb egy délután és egy délelőtt, rendjén is volt ez így, hiszen a gondolatok meggyötrik az embert, bármily csekélyek vagy sekélyek. Apró gondolatokkal, mondjuk azzal, hogy hó­napról hónapra erőtlenedik, felesleges vesződni, a nagy gondolatok meg századokon át érnek puszta felismeréssé, addig csak a megszállottak viaskodnak velük, illetve ma­gukkal, hogy kicsikarjanak valami napnál világosabb ered­ményt. Nagyapa az újságot is azért szerette, mert nem kiabált, olvass el! Egy újságban nincs semmi izgágaság, semmi ellen nem tiltakozik, semmit nem követel. Ha követel vagy tiltakozik, sem történik semmi, ha nem olvassa az em­ber. Viszont kellett neki valaki, illetve valaki helyett (a fele­sége helyett) valami, amivel együtt lehet élni anélkül, hogy bármire kényszerítené. Nagyapa kilencvenedik évében volt, sok disznót meghizlalt életében, sok csirkét megevett süt­ve, mit jelenthet neki az a pár nyomtatott sor az újságban a törökökről, az amerikaiakról, a románokról? Mindig vol­tak törökök, amerikaiak meg románok. Ha egy török, egy amerikai vagy egy román annyi sült csirkét megeszik, mint ő, akkor esetleg kíváncsi lesz rájuk. Akkor is minek, hi­szen miben különböznek tőle? Nagyapának az újság arra kellett, hogy megakadályozza gondolatai csörtetését. A vad­disznó csörtet olyan erőszakosan át a bozóton, mint az öregemberek gondolatai egy szoba csöndjében. De hát aki olvas, vagy legalábbis úgy tesz, mintha azt tenné, nem gondolkodik, mert el van foglalva, őt az is elfoglalta, hogy kezében tartja az újságot. Lehetséges, hogy azért hizlalta egész hosszú életében azt a tengersok sertést, azért tartott annyi baromfit, azért evett annyi sült csirkét, hogy addig se törjenek rá a gondolatok? Azért vált természetévé a rá­­érősség, azért dolgozott olyan módszeresen, szinte mániá­kusan, azért tanakodott jelentéktelen, hétköznapi dolgokon is, mert addig, amíg ezekkel foglalatoskodott, csönd volt a fejében, lelkében? Tény, hogy nagyapával nem történt so­ha olyasmi, amiről mesélhetett volna a fiának, vagy elszó­rakoztathatta volna az unokáját. Arról a kakasról meg el­felejtkezett. • Szerette az újságot, bár inkább csak a szagát ismerte. Gyorsan elrepült vele az idő. Ha délben átjött a fia, men­jen át hozzájuk, mert asztalon az étel, örömmel nyugtázta, hogy eltelt a délelőtt Átcsoszogott a másik házba, a nagy­házba, a fiáéba és főleg levesevés közben magában némán, jólesően kuncogott. Csak a szeme nevetett és nem is gon­dolt semmire, csak az a jó érzés, amit az idő könnyű mú­lása okozott benne, melegítette a bensejét, csillant meg a szemében. Ha kérdezték, felelt, néha önkéntelenül megszó­lalt: „Jó meleg a leves!” vagy „Jó puha a kenyér!”, mert a levest is kenyérrel ette. A fia ilyenkor izgágán vissza­szólt: „Jó hát! Miért lenne hideg?! vagy Puha hát! Gon­dolta, hogy szárazat adunk?!” Visszacsoszogva az öreg­ ház­ba egy szempillantás alatt elfelejtette, hogy egyáltalán ebé­delt. A székébe telepedett, kezébe vette az újságot, de nem a betűkre, inkább az ablakon túlra, az utcára bámult. Be­csapta magát, hogy olvas, ezért aztán nem nevezte meg magának, mit lát az utcán. Kétfelé nem lehett figyelni. Most is kibámult, nézett, mégsem nézett, látott, mégsem látott. És közben újságot olvasott, pedig nem is olvasott. Káldi János versei A siófoki strandon Fürdők ezrei. Fényeső. Bagdadi tarkaság. Fűzi a szél az éneket vége-sincs lombon át Vadsárga, könnyű gomb a Nap. Szikrázik már a föld. Plédekről, gumipárnákról millió szín süvölt. Valóság mindez — kérdezem — vagy álomi varázs? Napban, vízben és örömben futás, lubickolás. A különös, lágy zümmögés a nyárfasort veri. Úsznak a fönti semmiben a villák kertjei.S önfeledt világ. Árnytalan. Akár egy szerelem. Miért, hogy egy bokor alól szorongva figyelem? Jolival, régi fényképen A jövőt nézzük ezen a képen. Akár valami tündér ábrát mélységes-mély, égikék, sima tóban. Egy falomb felettünk integetően, immár elúszóban. Mintha csak álmot néznénk. Tízezer évnyi régen. Mintha nem is mi lennénk, de egy idegen fiú s egy idegen lányka. Mintha nem mi szorultunk volna össze egy képbe, egy lomb alá, egy sejtelmes délutánba. A szomszéd falon egy vakablak Az is tízezer évnyi régen. Igen, az ős ősidőben, hajdanában. Áttetsző, könnyű félhomályban. Mintha csak álmot néznénk ezen a képen a semmi kék vízében. 1981. augusztus 1., Vasárnap

Next