Vas Népe, 1981. december (26. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-01 / 281. szám

Tágas és gyönyörű a magyar népmesék világa, amelyet ismét felfedeztet nézőivel a televízió. Tizenhárom mesét választottak ki, nyolcat bemutattak már. Ha volt is köztük ismerős, azt sem úgy tudtuk, arra sem úgy emlékeztünk, ahogyan most előadták, ezer ötlettel lerajzolták. Talán azért a különbség, mert mesét gyermekkorban, hallgatunk, vagy gyermekeknek olvasunk. Ritka az a felnőtt, aki a maga szórakozására mesekönyvért nyúl. TIZENHÁROM NÉPMESE. Ezt a sorozatot viszont fel­serdült közönségnek szánta Bálint Ágnes dramaturg, Új­­váry László és Jankovics Marcell rajzfilmrendező. Talán kukoricás osztáskor hangozhattak el utoljára ilyen közönség előtt a humorral,­­gúnnyal, szerelemmel fűszerezett történe­tek. Külön csoda a képi megoldások gazdagsága, az ősi jel­képek, jelzések használata. Ráadásként a két mesélő, Sza­bó Gyula és Molnár Piroska ezer árnyalatú hangja, a hí­zelgő, a csipkelődő, a­­tragédiát és a­­csodát felfokozó me­sélő hangok. Lélekemelő, szellemet lazító tízperceket ad a Magyar népmesék sorozata. Való-e gyerekeknek, ez az egy kétely fogalmazódott meg a mese híveiben­. A televíziósok mindenesetre nem gyerekeknek szánták a rajzfilmeket, ezt tanúsítja a híradó utáni kezdés. De reméljük, nézik a nagyobbacska gyerekek. A fordulatos, izgalmas történetek lényegét és humorát biz­tosan élvezik, a rajzfill­m képi asszociációit, a születés, a halál jelképeit a maguk korának megfelelően értelmezni tudják. A szép és­­igaz meséktől, a műalkotásoktól nem­ kell óvni őket. A BARKOCHBA FELTALÁLÁSA. A tévénézés legna­gyobb átka az a méreg, amit az elfecsérelt órák után érez az ember. Az „­inkább olvastam volna”, az „inkább beszél­gettem volna”, élmény azoknál csökken, akik megtanulták időben kikapcsolni a készüléket. Krimikedvelő lévén nagy várakozással néztem a Krimiben tudós játék elébe. Körül­belül három órám bánja. Az első műsor olyan esetlen és szerencsétlen volt, hogy kár rá szót vesztegetni. Pome­­zánski György­­is türelmet és ötleteket kért. A múlt héten hívták másodszor nyomozásra a nézőket. A bűnözők meg­ismerésére, az eset megértésére félórás filmet szántak. Utá­na következtek a versenyzők, kérdezhettek. Jobban felké­szítették őket a feladatra, mint az első alkalommal, ez ab­ból derült ki, hogy igyekeztek elhagyni a magyar krimi­­filmekből, tanult „szakmai” zsargont. Azért most sem tud­ták, Mosodák is a szerep szerint:­­nyomozók, bírók, ügyé­szek? Szenvedtek, mert ráadásul híres és kevésbé neves művészeket kellett vallatniuk. Eb­ből a tisztázatlan szerep­ből következtek aztán az ilyen mondatok: „tehát aktívan eltulajdonította”, vagy a tisztelettudó érdeklődés. Azt sze­retném megkérdezni, hogy a kijáraton, amit önt őrzött, kik hagyták el a helyiséget? Így Szól, kérem, egy nyomozó a bandafőnökséggel ,gyanúsított személyhez. Hogy a valóság­ban hogyan szól hozzá, fogalmam, sincs róla, de a játéko­soknak sem. Éppen ezért nem lehetne önmagukat alakítaniuk? Kér­dezzenek úgy, például, mint egy bank­oc­­ba-játékos. Ha már itt tartunk, kérdezzenek többen, ne hagyjanak húsz percig kínlódni, gondolkozási idő nélkül kérdéseket produkálni egy játékost se. Ha váltanák egymást a kérdezésben, az időt­­is jobban­­hasznosítanák. Magyarán: szerintem ez csa­patjátékként lenne izgalmas. Sőt, felesleges félórás­­tanfil­­met forgatni, öt perc alatt bőven el lehetne mesélni a tör­ténetet, a körülményeket, leírhatók a szereplők. Ami a filmben nem látható, úgyis meg lehet kérdezni. A verseny­zők csakis logikai úton juthatnak el a megfejtésig. A játék szempontjából édesmind­egy, hid­gy kiráncigálják az adóve­vővel ellátott műkezet a kabátujjt­ól vagy csak megmond­ják, hogy ott van. Volt a televízióban egy hosszú évekig sikeres játék, a b­arkochba. A krimiben tudós ezt találta fel ismét, csak még nem ismeri be, nem vállalja. Amivel ez a tetteskeresés több, másabb, annyival rosszabb is a barkochbánál. A rossz feltételeket, a rossz játékszabályokat tízezer forintos nyeremény sem­­tudja ellensúlyozni. Budai Rózsa Énekeljünk! — a tévében közös éneklésre invitáló program sugárzását kezdi meg a közeljövőben a tele­vízió. Az Énekeljünk! című sorozat nézői 13 estén át egy-egy népdalt tanulhatnak meg szakavatott tolmácsolók közreműködésével. Gulyás László szerkesztő és Sólyom László rendező eredeti for­mát találtak a népdalok be­mutatására és az elsajátítás segítésére. Amellett, hogy az előadá­sok előtt a Rádióújságban megjelentetik a dalok szöve­gét és kottáját, a kamerák­kal felkeresnek egy-egy ki­sebb, szívesen éneklő közös­séget is. A képernyőn talál­kozhatnak a nézők fiatalok­ból álló kiránduló csoport­tal, masírozó katonákkal, hétvégi házépítkezésen dol­gozókkal, s ellátogatnak a televíziósok a budapesti Chile klubba is. A televízió munkatársai az idei népzenei programok­kal a népművészet sokrétű bemutatására törekednek. Nagy sikerrel sugározták a közelmúltban a dalok, táncok a Szovjetunióból és a Szép magyar tánc című sorozatokat. Ezekhez kap­csolódik a december 17-én induló Énekeljünk!, majd a tervek között szereplő Szom­szédaink népzenéje című m­űsor, amelyben a környe­ző országok népzenéjének egy-egy jellegzetes motívu­mát mutatják be. 1981. december 1. Kedd Jubilált a Madrigál Kórus Fennállásának huszadik évfordulóját hangversennyel és közgyűlésen ünnepelte az SZMT Madrigál Kórusa Szombathelyen a múlt hét végén. A jubileumhoz és a kórus múltjához méltó hangversenyen — közremű­ködött Viráh Endre orgona­­művész és Sándor János he­gedűművész — még a lép­csőkön is ültek a Bartók Teremben: zsúfolt ház ün­nepelte a háromszoros kivá­ló, fesztiváldíjas kórust. S nemcsak a hazaiak: a ju­bileumra eljöttek Bulgáriá­ból és Ausztriából a baráti kórusok képviselői, karna­gyai is. Szombat délelőtt a fenn­tartó SZMT székházban a kórus jubileumi közgyűlésén Németh István, az együttest teremtő karnagy emlékezett az elmúlt két évtizedre, Ba­bits szavait idézve: „Minden ember lelkében egy dal van...” A kórus a Derko­­vits Művelődési Házban kezdte meg működését, majd a­z Ady Művelődési Ház vet­te szárnyai alá, míg végül végleges otthonra, jó gazdá­ra lelt a Szakszervezetek Megyei Tanácsánál. A kórus célja a két évtized alatt mit sem változott: meglelni a dalban a szépet, örömet sze­rezni önmaguknak és má­soknak, muzsikával harcolni a mindennapok szépségéért, az elgépiesedés, az öregedés ellen. A zene ereje, az egy­más iránt érzett felelősség kovácsolta igazi közösséggé ezt a kórust, amelynek múlt­ja tele van mások életét is megszépítő élménnyel. Húsz év alatt 111 tagja volt a ma harminchármas létszámú karnak, őket, a hosszú éve­ken át vidékről is bejáró dalosokat, családtagjaikat, a megértő munkahelyeket is --köszöntötte a karnagy. Ma tizenegy alapító tagja van a pólusnak, amelynek, az első szereplése 1962. június 3-án volt, s a közgyűlésen meg­szólaltatta az első megtanult dalt: „Van három jóbará­­tom ..Azóta nem három, hanem több jóbarátja van ennek az együttesnek, amely húsz év alatt 283 szereplést jegyez, egy hanglemeze is megjelent Bulgáriában, rá­diófelvételt pedig a Magyar Rádión kívül Ausztriában, Bulgáriában és a Szovjet­unióban, Joskar-Olában ké­szítettek vele. Két évtized alatt 134 szerzőtől 305 mű­vet szólaltattak meg, s mű­sorukból nerre hiányzik a folklór, a népdal sem. Kö­zösen adtak hangversenyt 21 kiváló operaénekessel, felléptek a szombathelyi, valamint a postás szimfoni­kusokkal. Terveik között a további közös éneklés, a hangversenyiskolában való közreműködés szerepel. Há­romszor kapták meg a Ki­váló Együttes címet, Auszt­riában a Hugó Wolf érem ezüst fokozatát, Bulgáriá­ban­­pedig az Arany Diána díjat. Bármerre jártak dicső­séget szereztek a magyar kórusmozgalomnak. Ezt hangsúlyozta Csikós Józsefné is, aki a SZOT képviseletében, a kórus tár­sadalmi vezetőségének ja­vaslatára a Szocialista Kul­túráért kitüntetést nyújtotta át Csorba Katalinnak és Maitz Józsefnek. Magyar Gyula, az SZMT elnöke em­lékérmet nyújtott át, s mint a kórus régi ismerőse mon­dotta el, hogy emberi tar­tásban, kollektív szellem­ben, művészi színvonalban kevés együttes veheti fel a versenyt a Madrigállal. Ezért is kap meg fenntartó­jától a jövőben is­­minden támogatást. Köszöntötték a kórust a külföldi kórusok megjelent képviselői, s mi­kor átadták ajándékaikat el­mondták: „a dal nem ismer nyelvi sorompókat, reméljük, még sokszor találkozunk!” Wilhelm Gütlich úr, a Stájer Munkásdalos Szövetség el­nöke Németh István kar­nagynak az osztrák munkás­kórus alapítójának emlékér­mét nyújtotta át ezekkel a szavakkal: „A tegnapi ün­nepi hangverseny is bizonyí­totta, hogy nem múlt el hiá­ba ez a húsz esztendő!” Horváth Jánosné, az SZMT titkára oklevelet és ajándékokat nyújtott át a kórusnak és karnagyának, majd „A magyar zenekul­túra szolgálatáért” nevű em­­­lékérmet és jubileumra ké­szített plakettet kapott a kórusmozgalomban eltöltött évei alapján minden dalos, köztük Czakó Kálmán és Braunn Henrik, akik ötven esztendeje énekelnek. A szép jubileum csak pil­lanatnyi megállás volt azon a szép úton, amelyen régi barátokat megbecsülve, úja­kat gyűjtve jár ez a kórus, a Madrigál. Szakály Éva­Fotó: Czika László A Madrigál Kórus jubileumi hangversenyén, a Bartók Teremben, stílusosan az orgona alatt — a hangszerhez hasonlóan szól ez a kórus is. A SZOT képviseletében Csikós Józsefné adja át a Szocialista Kultúráért kitüntetést a kó­rus egyik alapító tagjának, Csorba Katalinnak. VASNEPE 5­ 32. Tovább játszani Házasságom Larsszal már csak­­papíron állt fenn. Jó barátok voltunk, de már régen nem házaspár. Tisztá­zott helyzetet akartam ma­gam­ körül. 1977. június 4-én Lars felhívott New Yorkból, és közölte, hogy K­ristinája egy fiúnak adott életet. Mindig hiányolta a saját gyereket, örültem neki. Larshoz fű­ződő kapcsolatom továbbra is a legfontosabb marad az­ életemben. Egy évvel ké­sőbb kimondták a válásun­kat. Nyáron New Yorkba utaz­tam, és újra megvizsgáltat­tam­ magam. Az orvos azt mondta, van­­ e­gy duzzadt mirigyem. Nem kell miatta aggódni, de keressem fel az orvosomat Londonban.. Közben aláírtam egy szer­ződést egy újabb filmre. Ingmar Bergman velem akarta forgatni az „őszi szonátá”-it. Partnerem a filmben Liv Ullmann volt. Élveztem a munkámat Ing­marral és Laiwel, meg a többiekkel. De körülbelül­­két héttel a film­­befejezése előtt figyelemre méltó fáj­dalmat éreztem a másik ka­ram­ alatt. Azt hittem, vala­mi növekszik ott, és hirte­len, nyugtalan és ideges let­tem. Természetesen nem maradt titokban, Ingmar­­megkérdezte, mi történt. Megmondtam neki. Azon­nal készen volt arra, hogy lerövidítse a filmet, hogy ezzel segítsen nekem. Meg akart szabadítani a külső felvételektől, dublőrt alkal­mazott, a fennmaradó jele­neteket a stúdióban vettük fel, hogy minél előbb Lon­donba utazhassak. Az orvos azt mondta, azonnal meg kell operálni. Eltávolították. Ugyanaz a történet. Ijesztő volt. Való­jában nem volt nagy operá­ció, csak három napig ma­radtam a kórházban. De féltem, mert tudtam, hogy az egyik oldaliról a másikra vándorolt. Ismét besugárzásokat kap­tam. Reggelente a kórházba mentem, vég­ül a színházba a „Waters of the Moon” próbáira. A híres londoni „Haymarket Theatre”-ban játszottam, mely 1720 óta­­áll fenn­. Csodálatos sikerünk volt. Jól éreztem, magam, boldog voltam. De egy héttel a sze­zon befejezte előtt, amikor a ruhámat vettem fel, u­gyanaz az érzés fogott el, tudtam, hogy újra elkezdő­dött! Olyan volt, mintha a sikerért kellene fizetni. Mindig­­tovább, tovább szerettem volna játszani. A fáim és a színház emberei közé tartozom, az illúziók világához. Tudom, hogy a premier estje egyetlen kín­szenvedés is lehet, de ez még szorosabban összetart minket. Hogyan tovább? — Én er­re úgy válaszolok, hogy még egy öreg boszorkányt de minidig lehet használni a színpadon. — Vége —

Next