Vas Népe, 1981. december (26. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-01 / 281. szám
Tágas és gyönyörű a magyar népmesék világa, amelyet ismét felfedeztet nézőivel a televízió. Tizenhárom mesét választottak ki, nyolcat bemutattak már. Ha volt is köztük ismerős, azt sem úgy tudtuk, arra sem úgy emlékeztünk, ahogyan most előadták, ezer ötlettel lerajzolták. Talán azért a különbség, mert mesét gyermekkorban, hallgatunk, vagy gyermekeknek olvasunk. Ritka az a felnőtt, aki a maga szórakozására mesekönyvért nyúl. TIZENHÁROM NÉPMESE. Ezt a sorozatot viszont felserdült közönségnek szánta Bálint Ágnes dramaturg, Újváry László és Jankovics Marcell rajzfilmrendező. Talán kukoricás osztáskor hangozhattak el utoljára ilyen közönség előtt a humorral,gúnnyal, szerelemmel fűszerezett történetek. Külön csoda a képi megoldások gazdagsága, az ősi jelképek, jelzések használata. Ráadásként a két mesélő, Szabó Gyula és Molnár Piroska ezer árnyalatú hangja, a hízelgő, a csipkelődő, atragédiát és acsodát felfokozó mesélő hangok. Lélekemelő, szellemet lazító tízperceket ad a Magyar népmesék sorozata. Való-e gyerekeknek, ez az egy kétely fogalmazódott meg a mese híveiben. A televíziósok mindenesetre nem gyerekeknek szánták a rajzfilmeket, ezt tanúsítja a híradó utáni kezdés. De reméljük, nézik a nagyobbacska gyerekek. A fordulatos, izgalmas történetek lényegét és humorát biztosan élvezik, a rajzfillm képi asszociációit, a születés, a halál jelképeit a maguk korának megfelelően értelmezni tudják. A szép ésigaz meséktől, a műalkotásoktól nem kell óvni őket. A BARKOCHBA FELTALÁLÁSA. A tévénézés legnagyobb átka az a méreg, amit az elfecsérelt órák után érez az ember. Az „inkább olvastam volna”, az „inkább beszélgettem volna”, élmény azoknál csökken, akik megtanulták időben kikapcsolni a készüléket. Krimikedvelő lévén nagy várakozással néztem a Krimiben tudós játék elébe. Körülbelül három órám bánja. Az első műsor olyan esetlen és szerencsétlen volt, hogy kár rá szót vesztegetni. Pomezánski Györgyis türelmet és ötleteket kért. A múlt héten hívták másodszor nyomozásra a nézőket. A bűnözők megismerésére, az eset megértésére félórás filmet szántak. Utána következtek a versenyzők, kérdezhettek. Jobban felkészítették őket a feladatra, mint az első alkalommal, ez abból derült ki, hogy igyekeztek elhagyni a magyar krimifilmekből, tanult „szakmai” zsargont. Azért most sem tudták, Mosodák is a szerep szerint:nyomozók, bírók, ügyészek? Szenvedtek, mert ráadásul híres és kevésbé neves művészeket kellett vallatniuk. Ebből a tisztázatlan szerepből következtek aztán az ilyen mondatok: „tehát aktívan eltulajdonította”, vagy a tisztelettudó érdeklődés. Azt szeretném megkérdezni, hogy a kijáraton, amit önt őrzött, kik hagyták el a helyiséget? Így Szól, kérem, egy nyomozó a bandafőnökséggel ,gyanúsított személyhez. Hogy a valóságban hogyan szól hozzá, fogalmam, sincs róla, de a játékosoknak sem. Éppen ezért nem lehetne önmagukat alakítaniuk? Kérdezzenek úgy, például, mint egy bankocba-játékos. Ha már itt tartunk, kérdezzenek többen, ne hagyjanak húsz percig kínlódni, gondolkozási idő nélkül kérdéseket produkálni egy játékost se. Ha váltanák egymást a kérdezésben, az időtis jobbanhasznosítanák. Magyarán: szerintem ez csapatjátékként lenne izgalmas. Sőt, felesleges félórástanfilmet forgatni, öt perc alatt bőven el lehetne mesélni a történetet, a körülményeket, leírhatók a szereplők. Ami a filmben nem látható, úgyis meg lehet kérdezni. A versenyzők csakis logikai úton juthatnak el a megfejtésig. A játék szempontjából édesmindegy, hidgy kiráncigálják az adóvevővel ellátott műkezet a kabátujjtól vagy csak megmondják, hogy ott van. Volt a televízióban egy hosszú évekig sikeres játék, a barkochba. A krimiben tudós ezt találta fel ismét, csak még nem ismeri be, nem vállalja. Amivel ez a tetteskeresés több, másabb, annyival rosszabb is a barkochbánál. A rossz feltételeket, a rossz játékszabályokat tízezer forintos nyeremény semtudja ellensúlyozni. Budai Rózsa Énekeljünk! — a tévében közös éneklésre invitáló program sugárzását kezdi meg a közeljövőben a televízió. Az Énekeljünk! című sorozat nézői 13 estén át egy-egy népdalt tanulhatnak meg szakavatott tolmácsolók közreműködésével. Gulyás László szerkesztő és Sólyom László rendező eredeti formát találtak a népdalok bemutatására és az elsajátítás segítésére. Amellett, hogy az előadások előtt a Rádióújságban megjelentetik a dalok szövegét és kottáját, a kamerákkal felkeresnek egy-egy kisebb, szívesen éneklő közösséget is. A képernyőn találkozhatnak a nézők fiatalokból álló kiránduló csoporttal, masírozó katonákkal, hétvégi házépítkezésen dolgozókkal, s ellátogatnak a televíziósok a budapesti Chile klubba is. A televízió munkatársai az idei népzenei programokkal a népművészet sokrétű bemutatására törekednek. Nagy sikerrel sugározták a közelmúltban a dalok, táncok a Szovjetunióból és a Szép magyar tánc című sorozatokat. Ezekhez kapcsolódik a december 17-én induló Énekeljünk!, majd a tervek között szereplő Szomszédaink népzenéje című műsor, amelyben a környező országok népzenéjének egy-egy jellegzetes motívumát mutatják be. 1981. december 1. Kedd Jubilált a Madrigál Kórus Fennállásának huszadik évfordulóját hangversennyel és közgyűlésen ünnepelte az SZMT Madrigál Kórusa Szombathelyen a múlt hét végén. A jubileumhoz és a kórus múltjához méltó hangversenyen — közreműködött Viráh Endre orgonaművész és Sándor János hegedűművész — még a lépcsőkön is ültek a Bartók Teremben: zsúfolt ház ünnepelte a háromszoros kiváló, fesztiváldíjas kórust. S nemcsak a hazaiak: a jubileumra eljöttek Bulgáriából és Ausztriából a baráti kórusok képviselői, karnagyai is. Szombat délelőtt a fenntartó SZMT székházban a kórus jubileumi közgyűlésén Németh István, az együttest teremtő karnagy emlékezett az elmúlt két évtizedre, Babits szavait idézve: „Minden ember lelkében egy dal van...” A kórus a Derkovits Művelődési Házban kezdte meg működését, majd az Ady Művelődési Ház vette szárnyai alá, míg végül végleges otthonra, jó gazdára lelt a Szakszervezetek Megyei Tanácsánál. A kórus célja a két évtized alatt mit sem változott: meglelni a dalban a szépet, örömet szerezni önmaguknak és másoknak, muzsikával harcolni a mindennapok szépségéért, az elgépiesedés, az öregedés ellen. A zene ereje, az egymás iránt érzett felelősség kovácsolta igazi közösséggé ezt a kórust, amelynek múltja tele van mások életét is megszépítő élménnyel. Húsz év alatt 111 tagja volt a ma harminchármas létszámú karnak, őket, a hosszú éveken át vidékről is bejáró dalosokat, családtagjaikat, a megértő munkahelyeket is --köszöntötte a karnagy. Ma tizenegy alapító tagja van a pólusnak, amelynek, az első szereplése 1962. június 3-án volt, s a közgyűlésen megszólaltatta az első megtanult dalt: „Van három jóbarátom ..Azóta nem három, hanem több jóbarátja van ennek az együttesnek, amely húsz év alatt 283 szereplést jegyez, egy hanglemeze is megjelent Bulgáriában, rádiófelvételt pedig a Magyar Rádión kívül Ausztriában, Bulgáriában és a Szovjetunióban, Joskar-Olában készítettek vele. Két évtized alatt 134 szerzőtől 305 művet szólaltattak meg, s műsorukból nerre hiányzik a folklór, a népdal sem. Közösen adtak hangversenyt 21 kiváló operaénekessel, felléptek a szombathelyi, valamint a postás szimfonikusokkal. Terveik között a további közös éneklés, a hangversenyiskolában való közreműködés szerepel. Háromszor kapták meg a Kiváló Együttes címet, Ausztriában a Hugó Wolf érem ezüst fokozatát, Bulgáriábanpedig az Arany Diána díjat. Bármerre jártak dicsőséget szereztek a magyar kórusmozgalomnak. Ezt hangsúlyozta Csikós Józsefné is, aki a SZOT képviseletében, a kórus társadalmi vezetőségének javaslatára a Szocialista Kultúráért kitüntetést nyújtotta át Csorba Katalinnak és Maitz Józsefnek. Magyar Gyula, az SZMT elnöke emlékérmet nyújtott át, s mint a kórus régi ismerőse mondotta el, hogy emberi tartásban, kollektív szellemben, művészi színvonalban kevés együttes veheti fel a versenyt a Madrigállal. Ezért is kap meg fenntartójától a jövőben isminden támogatást. Köszöntötték a kórust a külföldi kórusok megjelent képviselői, s mikor átadták ajándékaikat elmondták: „a dal nem ismer nyelvi sorompókat, reméljük, még sokszor találkozunk!” Wilhelm Gütlich úr, a Stájer Munkásdalos Szövetség elnöke Németh István karnagynak az osztrák munkáskórus alapítójának emlékérmét nyújtotta át ezekkel a szavakkal: „A tegnapi ünnepi hangverseny is bizonyította, hogy nem múlt el hiába ez a húsz esztendő!” Horváth Jánosné, az SZMT titkára oklevelet és ajándékokat nyújtott át a kórusnak és karnagyának, majd „A magyar zenekultúra szolgálatáért” nevű emlékérmet és jubileumra készített plakettet kapott a kórusmozgalomban eltöltött évei alapján minden dalos, köztük Czakó Kálmán és Braunn Henrik, akik ötven esztendeje énekelnek. A szép jubileum csak pillanatnyi megállás volt azon a szép úton, amelyen régi barátokat megbecsülve, újakat gyűjtve jár ez a kórus, a Madrigál. Szakály ÉvaFotó: Czika László A Madrigál Kórus jubileumi hangversenyén, a Bartók Teremben, stílusosan az orgona alatt — a hangszerhez hasonlóan szól ez a kórus is. A SZOT képviseletében Csikós Józsefné adja át a Szocialista Kultúráért kitüntetést a kórus egyik alapító tagjának, Csorba Katalinnak. VASNEPE 5 32. Tovább játszani Házasságom Larsszal már csakpapíron állt fenn. Jó barátok voltunk, de már régen nem házaspár. Tisztázott helyzetet akartam magam körül. 1977. június 4-én Lars felhívott New Yorkból, és közölte, hogy Kristinája egy fiúnak adott életet. Mindig hiányolta a saját gyereket, örültem neki. Larshoz fűződő kapcsolatom továbbra is a legfontosabb marad az életemben. Egy évvel később kimondták a válásunkat. Nyáron New Yorkba utaztam, és újra megvizsgáltattam magam. Az orvos azt mondta, van egy duzzadt mirigyem. Nem kell miatta aggódni, de keressem fel az orvosomat Londonban.. Közben aláírtam egy szerződést egy újabb filmre. Ingmar Bergman velem akarta forgatni az „őszi szonátá”-it. Partnerem a filmben Liv Ullmann volt. Élveztem a munkámat Ingmarral és Laiwel, meg a többiekkel. De körülbelülkét héttel a filmbefejezése előtt figyelemre méltó fájdalmat éreztem a másik karam alatt. Azt hittem, valami növekszik ott, és hirtelen, nyugtalan és ideges lettem. Természetesen nem maradt titokban, Ingmarmegkérdezte, mi történt. Megmondtam neki. Azonnal készen volt arra, hogy lerövidítse a filmet, hogy ezzel segítsen nekem. Meg akart szabadítani a külső felvételektől, dublőrt alkalmazott, a fennmaradó jeleneteket a stúdióban vettük fel, hogy minél előbb Londonba utazhassak. Az orvos azt mondta, azonnal meg kell operálni. Eltávolították. Ugyanaz a történet. Ijesztő volt. Valójában nem volt nagy operáció, csak három napig maradtam a kórházban. De féltem, mert tudtam, hogy az egyik oldaliról a másikra vándorolt. Ismét besugárzásokat kaptam. Reggelente a kórházba mentem, végül a színházba a „Waters of the Moon” próbáira. A híres londoni „Haymarket Theatre”-ban játszottam, mely 1720 ótaáll fenn. Csodálatos sikerünk volt. Jól éreztem, magam, boldog voltam. De egy héttel a szezon befejezte előtt, amikor a ruhámat vettem fel, ugyanaz az érzés fogott el, tudtam, hogy újra elkezdődött! Olyan volt, mintha a sikerért kellene fizetni. Mindigtovább, tovább szerettem volna játszani. A fáim és a színház emberei közé tartozom, az illúziók világához. Tudom, hogy a premier estje egyetlen kínszenvedés is lehet, de ez még szorosabban összetart minket. Hogyan tovább? — Én erre úgy válaszolok, hogy még egy öreg boszorkányt de minidig lehet használni a színpadon. — Vége —