Vas Népe, 1982. május (27. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-01 / 101. szám

Az eltűnt idő nyomában Beszélgetés Várnai Valéria festőművésszel Mintha csak Krúdy vatta­­finom álmait lehelték vol­na vászonra. Az álmok hő­sei, Szinbád, Rezeda Káz­­mér járhattak ilyen titkok­kal teli tájakon, ódon ka­puk mögött eltűnő fátyolos nők nyomát követve a kis­városi utcákon. — Szereti Krúdyt? — Igen, nagyon közel áll hozzám. — S a festők közül kiket említene ? Várnai Valéria eltöpreng, mintha képeket idézne ma­gában. — Az impresszionistákkal kezdtem, őket ismertem meg először, örök szerelem lett belőle. Manet és Mo­net után jött Cézanne, Van Gogh és Gauguin. Sok min­dent általuk látok meg, fe­dezek fel a világból. Nézze csak azt a fehér kis kan­­csót! — mutat egy szépen formált porcelánra. — Ha egy citromot mellé tennék, olyan lenne, mint egy Cé­­zanne-csendélet. Persze ez azért nem ilyen egyszerű ... De erről nem is szívesen beszélek. — Miről és miért nem?­­— A bennem levő képek­ről. Ha valamit szavakkal elmondok, leírok, utána már nem tudom megfesteni. Né­ha ugyan leszoktam jegyez­ni az élményeimet, de csak néhány szóval. Rajzolni vagy festeni sohasem. Fé­lek, ha megtenném, elmúl­na az­ az érzés, kirajzolnám magamból a festői emléket. — Arra a kivételes pilla­natra vár, amikor nekilátva több lehet a kép, az átlé­­nyegítés teljesebb? — Talán. De erről nagyon nehéz beszélni. Láttam pél­dául nemrég Ausztriában egy megnevezhetetlen szí­nű eget, kondenzcsíkokkal. Ebből — tudom — egy na­gyon rossz, giccses kép is születhetne. Bennem azon­ban, legalábbis remélem, másképp él a látvány. Ho­gyan? Nos, ez az, amit nem tudok szavakban megfogal­mazni. Miként azt se, ho­gyan is fest az ember. — Megpróbálná azért... — Csak ritkán festek. Nincs is műtermem. Meg aztán engem az is zavar­na, ha hetente, kéthetente el kellene adni egy képet, hogy megéljek. Nem tudnék állandóan festeni. Ezért is választottam ezt a gazdasági munkát, a jóval prózaibb kenyérkereső foglalkozást. A körülményeim miatt sem engedhetnék meg magam­nak afféle bohémes létbi­zonytalanságot. Hogy tény­legesen mikor és hogyan festek? Hát, vannak hosz­­szabb-rövidebb ideig tartó kihagyásaim. De festeni ak­kor is lehet, ha nincs az ember kezében ecset. Nem tudom, jó-e az, ha most el­árulom, én sokszor a gomb­hoz csinálom meg a kabá­tot. Gyakran van úgy, hogy egy-egy motívumra ráér­­zek, s azt „rögzítem”. Előbb­­utóbb aztán ezt valahol, va­lamilyen módon fel tudom használni. — Sok ilyen képet, motí­vumot őriz magában? — Igen. Emlékszem az el­sőre is. Még kislányként egy ágdarabot tartottam a kezemben. Ekkor gondoltam először arra, hogy ez egy olyan pillanat, amire majd később is emlékeznem kell. Mintha kívülről láttam vol­na magamat, olyan érzésem volt. — Mint Proust regényé­ben, Az eltűnt idő nyomá­ban? — Pontosan. Mindig az érdekel, milyen is volt egy­­egy emlékezetes pillanat. Például, amikor egy öreg házat vagy egy kerítést lát­tam. Szeretném ezt újra él­ni, érezni..., a hangulatá­val, a furcsa, megmagya­rázhatatlan légkörével, mindazzal a leírhatatlan él­ménnyel, amit a látvány ki­váltott belőlem. De ehhez imádkozni kell, miként Makk Károly, a filmrendező nyilatkozta egy alkalom­mal, hogy adjon az isten egy jó napot, amikor meg­csinálhatod­. — Ki tudja ezeket a ké­peket festeni magából? Pon­tosabban, úgy tudja, ahogy elképzeli? — Sokszor alakul, válto­zik a kép. Most például ez a hosszú, kemény, de lát­ványában nagyon is szép tél fogott meg. Ahogy a ködben, a napsütésben ál­landóan változtak az örök­zöldek. Úgy éreztem, hogy ezt csak naturálisan­­ lehet megközelíteni. Aztán ami­kor hozzáláttam, már át­alakult a kép. Várnai Valériával mun­kahelyén, a szombathelyi Művelődési és Sportház iro­dájában beszélgetünk. Kint szemerkél az eső. A park­ból bátortalan madárhan­gok jelzik, ha nehezen is, de eljött a tavasz. A nyír­fák már áttetsző zöld tüll­­ruhába öltöztek. — A tájaknak lelkük van, s mindig más... Az ősz­ben például a nyúlós, kö­dös, szürke novemberi idő­szakot szeretem. A tél is szép, a koratavasz meg in­kább. Ilyenkor Kőszegen a hegyek csodálatos lilákba, rózsaszínekbe, barnákba öl­töznek. Gyönyörűek távolról a zölden rügyező fák. De a tikkasztó, poros nyarat már kevésbé kedvelem. — A Tavaszi Tárlaton so­kan megcsodálták a képe­it .... —. Pedig lett volna mit javítani rajtuk. Jól esett, hogy felfigyeltek a képeim­re, de ott, a kiállításon lát­va, arra is rá kellett döb­bennem, mi mindent lehe­tett volna még javítani raj­tuk. — Mit például? — Jobban meg kellett volna gondolni, hogy ezek a pasztellek keretet kapnak, üveg lesz előttük, s így egész más a hatásuk. Meg­oldásában talán a Lila ka­lapos nőt tartom a leg­jobbnak. De az arc meg­formálásánál itt is bátorta­lan voltam. A kalapot sem így kellett volna kialakíta­ni. Nem lett volna szabad ennyire kijátszani a többi szín rovására a brillant vö­röst. — Mindig ilyen elégedet­len magával? — Az elégedetlenség viszi előbbre az embert. Nekem nagyon hiányzik a főiskola. Évekig nagyon rossz rajzo­kat, kín­keservben született képeket csináltam. De úgy érzem, szükség volt ezekre. Nagyon hálás vagyok a mes­tereimnek, Burány Nándor­nak, Radnóti Kovács Ár­pádnak, Mészáros Józsefnek, akiktől sokat tanulhattam. S azoktól, akiket már emlí­tettem is, de méginkább Nagy Istvántól, ő nagyon közel áll hozzám. Na meg a legnagyobbak, Velázquez, Bruegel, Rembrandt. Óriási élmény a képeiket eredeti­ben látni. Ha az ember ezeket nézi, úgy érzi, ecse­tet sem szabadna kézbe vennie. Dehát az életben a munka a legfontosabb. Ez ad tartást, örömet. Nekem nincsenek is különösebb ter­veim. Csak arra törekszem, hogy egyszer végre már úgy igazából jól tudjak festeni. Nem szép, hanem jó képe­ket. Szelestey László Fotó: Kaczmarski Zoltán 'Ja f «A­ A« •»-MI­ 1982. május 1. Szombat Évekre távol Külföldi diákok megyénkben Koszta. Társai így hívják a guineai fiút, aki Körmen­den a Kölcsey Ferenc Gim­názium és Szakközépiskolá­ban­ tanul, s teljes neve: Caetano Formosa da Costa. 1951. szeptember 11-én szü­letett Canth­ungóban. Szü­leivel, testvéreivel az álta­lános iskola negyedik osztá­lya után költözött Bissauba, a fővárosiba. Ott végezte el a gimnázium öt osztályát. Guinea felszabadulása után, a harcokat követő időszak­ban a tanárok elhagyták az országot. Tanulmányait nem folytathatta, dolgozn­i kellett. Később továbbta­nulásra jelentkezett, s 1977-ben­­Magyarországra került. A Körmenden tanu­ló 32 laoszi diák mellett ő a harmincharmadik külföl­di. Koszta jól tanul, tanárai is elégedettek vele. Szabad idejében sokat utazik, ki­rándul. Most negyedikes. Lassan véget érnek a diák­évek, hazautazik. Mint mondja, szívesen gondol majd a Magyarországon és Körmenden, a kastélykollé­giumban eltöltött évekre. ★ A farmeros, fekete hajú lány álmában mindig ott­hon, Vientionéban jár. A Mekong partján, a réteken és a kertekben egy csodála­tos illatú virág, a champo pompázik piros, fehér, sár­ga színekben. A forradalom győzelme napján, amikor az emberek zászlókkal, transz­parensekkel felvonulnak, ,a lányok maguk is egy-egy színfoltjai a kavargó tö­megnek. Fehér blúzt, színes szoknyát viselnek, s haju­kat a champából font ko­szorú díszítik. Nokham Bouttavong a szombathelyi egészségügyi szakközépiskola elsős hall­gatója barátnőjét Duang­­keot is elhívta a beszélgetés­re. Társaikkal együtt 1930 őszén érkeztek a kőszegi gimnáziumba, ahol megta­nulták a világ „legnehezebb nyelvét” a magyart, ők há­rom év múlva térnek majd ■haza, mint szakképzett ápo­lónők. Nehezek, egyben gyönyö­rűek is az önként vállalt­­diákévek. Nemcsak megta­nulnak egy szakmát, egy kicsit átveszik a magyar szokásokat is. Legutóbb holdújév ünnepén vendégül látták szerte a megyében ta­nuló honfitár­saikat. A ha­gyományos, ősi rítus szerint lezajló köszöntések után a laoszi diákok diszkót rögtö­nöztek a kollégiumban. Nokham igen szorgalmas. Tisztában van vele, hogy a szocializmust építő hazájá­nak minden szakképzett em­berre égető szüksége van. A magyarok Vientiánéban ép­pen most építenek egy kór­házat. Ott szeretne majd dolgozni. S. I.—T. L. VAS NÉPE Ahhoz képest, hogy Szán­tó György amatőr színját­szóként a néma szerepeket kedveli, nem szavalt rosszul Salgótarjánban a munkás­­fiatalok országos vers- és prózamondó versenyén. Sőt­ aranyérmet kapott. Persze ez más műfaj. Kifejező moz­gás, társak nélkül, a pódi­umon egyes-egyedül kifejez­ni a költő gondolatait, rop­pant nehéz feladat. A szom­bathelyi segédmunkásnak sikerült e képi megjelenítés. „Nem nagy ügy, minek er­ről annyit beszélni.” Olva­som le a Ferrum ifjú vers­­mondójának arcáról. Beszélgetésünkkor igazán akkor nyílik meg, amikor az amatőr színjátszásról esik szó. Belső gondolatait, ké­telyeit, reményeit csak úgy tudja kifejezni, ha játszik, magyarázza hévvel. Ha vá­lasztani kell színjátszás és versmondás között, feltétle­nül az előbbi mellett vok­sol. Színész szeretne lenni. A csöndes, magába forduló fiú életéből egy rövidke kis epizódot emlíít, mely talán jellemző rá: — Nagy László verseit kü­lönös módon, szerettem meg. Egy baráti összejövetelen kezembe került néhány fénykép, melyekről szinte sütött a költő egyénisége. Már másnap beletemetkez­tem versesköteteibe. A sze­relem azóta tart. " Akaratlanul is arra gon­dolok: aki sikert ér el egy ilyen rangos találkozón, an­nak minden szabad idejét a vers, az irodalom köti le. Hamar kiábrándít Pálosné Bertha Zsuzsa a Kertész té­­esz dolgozója, mert szinte olvasásra jut a legkevesebb ideje mostanában. Igaz, van­ egy gyönyörű kislánya, akit egyedül nevel. Albérleti szo­bájában még a mindenna­pos házimunkákra sem gon­dol, amíg a csöppséggel fog­lalkozhat. A késő esti órák­ban végzi el a „kötelező” mosást, takarítást s ha még mindig bírja energiával, ak­kor következnek a könyvek. Az élete persze nem ilyen „egyszerű”, mert a versek azért hiányoznának Zsu­zsa életéből. „Legmesszebb” a mostanin kívül, a termelő­szövetkezetek országos sza­val­óversenyére jutott el. Le­het hogy a rutin teszi, de ha kézbe vesz egy verses­kötetet, a költeményekkel mindig úgy ismerkedik, ahogy azokat elmondaná egy képzeletbeli versenyen. A gondolatot ragadja meg rögtön, s ha azonnal nem világos számára a vers, to­vább nem próbálkozik ve­le. Ragaszkodó típus, ezért válogatott most is régebben megtanult verseiből. Majd­nem a legjobbak közé so­rolták, bronzérmes lett. A siker mellett — mint mond­ja — sokkal többet jelen­tett számára, hogy olyan emberekkel ismerkedett meg Salgótarjánban, akik hason­lóan élnek és gondol­kodnak mint ő. □ Bartók László, a REMIX célgépszerkesztője is „kipi­pálhatja” képzeletbeli jegy­zetfüzetében , a szakszerve­zet kezdeményezésére meg­hirdetett szavalóversenyen az üzemi, megyei, területi elő­döntőkön továbbjutva, be­került az országosan legjobb 55 szavaló, prózamondó kö­zé. A 27 éves fiatalember­nek sok-sok tanulsággal ért véget ez a szereplés. — Először is: több, készre kidolgozott verset kell tar­talékolnom, mert így na­gyobb biztonságérzetem lesz Aztán: a zsűri tagjainak ér­tékelését csak akkor sza­bad elfogadnom, ha többen is ugyanazt a hibát, esetleg erényemet jegyzik meg. El­lenkező esetben, a sokféle tanácstól elbizonytalano­dom, s ez nekem, aki önkép­­zéssel jutottam el idáig, nem jó. Továbbá: több ilyen nagyszabású versenyre kell eljutnom a későbbiekben is, hogy minél több tapasztala­tot szerezzek. A szereplé­semre rányomta a bélyegét az a körülmény, hogy ha­talmas lámpák elé álltunk ki, közben a nézőközönséget nem láttam. Engem személy szerint ez­­ nagyon zavart. Megszoktam már, akár üze­mi, akár más rendezvénye­ken, hogy az arcoknak, szempároknak beszélek. □ Félig már kimondott vé­leményeket fogalmaz meg Avas Ferenc, a Claudius 22 éves pincére: — Ahányan vagyunk, any­­nyiféle m­unkát végzünk, ki­vétel nélkül fizikai állo­mányban. Hogy ki mennyire szereti a munkáját, azt nem tudhatom. De azt igen, hogy valamennyien önszántunk­ból, belső kényszerre in­dulunk akár egy üzemi ren­dezvényen, akár egy meg­hirdetett versenyen. Szántó Gyuri kivételével senki sincs, aki komolyan foglal­kozna velünk. Általában az iskolákban magunkba „szí­vott” jó tanácsokból élünk. A felkészülésben, a szerep­lésben Török Gábor (a Ferrum művészeti vezetője) mostani segítségét leszámít­va csupán saját magunkra számíthatunk. Hogy miért vállaljuk az izgalmakat, a fellépést? Mert többre vá­gyunk, mint amit csak a munka nyújt. Közösséget alkotunk, melyben barátok­ra leltünk. Nekünk ezt is jelenti a költők világa. P. Skoda Irén fotó: Horváth Pál Munkásszavalók Salgótarjánban A salgótarjáni öblösüveggyár vándor serlegét Vas megye kapta a munkásfiatalok országos vers- és prózamondó ver­senyén. A két, döntőbe jutott vasi fiatal köszül képünkön Bartók László, Szántó György, Pálosáé Bertha Zsuzsa, no meg az „utánpótlás” édesanyja mellett. 5

Next