Vas Népe, 1982. május (27. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-01 / 101. szám
Az eltűnt idő nyomában Beszélgetés Várnai Valéria festőművésszel Mintha csak Krúdy vattafinom álmait lehelték volna vászonra. Az álmok hősei, Szinbád, Rezeda Kázmér járhattak ilyen titkokkal teli tájakon, ódon kapuk mögött eltűnő fátyolos nők nyomát követve a kisvárosi utcákon. — Szereti Krúdyt? — Igen, nagyon közel áll hozzám. — S a festők közül kiket említene ? Várnai Valéria eltöpreng, mintha képeket idézne magában. — Az impresszionistákkal kezdtem, őket ismertem meg először, örök szerelem lett belőle. Manet és Monet után jött Cézanne, Van Gogh és Gauguin. Sok mindent általuk látok meg, fedezek fel a világból. Nézze csak azt a fehér kis kancsót! — mutat egy szépen formált porcelánra. — Ha egy citromot mellé tennék, olyan lenne, mint egy Cézanne-csendélet. Persze ez azért nem ilyen egyszerű ... De erről nem is szívesen beszélek. — Miről és miért nem?— A bennem levő képekről. Ha valamit szavakkal elmondok, leírok, utána már nem tudom megfesteni. Néha ugyan leszoktam jegyezni az élményeimet, de csak néhány szóval. Rajzolni vagy festeni sohasem. Félek, ha megtenném, elmúlna az az érzés, kirajzolnám magamból a festői emléket. — Arra a kivételes pillanatra vár, amikor nekilátva több lehet a kép, az átlényegítés teljesebb? — Talán. De erről nagyon nehéz beszélni. Láttam például nemrég Ausztriában egy megnevezhetetlen színű eget, kondenzcsíkokkal. Ebből — tudom — egy nagyon rossz, giccses kép is születhetne. Bennem azonban, legalábbis remélem, másképp él a látvány. Hogyan? Nos, ez az, amit nem tudok szavakban megfogalmazni. Miként azt se, hogyan is fest az ember. — Megpróbálná azért... — Csak ritkán festek. Nincs is műtermem. Meg aztán engem az is zavarna, ha hetente, kéthetente el kellene adni egy képet, hogy megéljek. Nem tudnék állandóan festeni. Ezért is választottam ezt a gazdasági munkát, a jóval prózaibb kenyérkereső foglalkozást. A körülményeim miatt sem engedhetnék meg magamnak afféle bohémes létbizonytalanságot. Hogy ténylegesen mikor és hogyan festek? Hát, vannak hoszszabb-rövidebb ideig tartó kihagyásaim. De festeni akkor is lehet, ha nincs az ember kezében ecset. Nem tudom, jó-e az, ha most elárulom, én sokszor a gombhoz csinálom meg a kabátot. Gyakran van úgy, hogy egy-egy motívumra ráérzek, s azt „rögzítem”. Előbbutóbb aztán ezt valahol, valamilyen módon fel tudom használni. — Sok ilyen képet, motívumot őriz magában? — Igen. Emlékszem az elsőre is. Még kislányként egy ágdarabot tartottam a kezemben. Ekkor gondoltam először arra, hogy ez egy olyan pillanat, amire majd később is emlékeznem kell. Mintha kívülről láttam volna magamat, olyan érzésem volt. — Mint Proust regényében, Az eltűnt idő nyomában? — Pontosan. Mindig az érdekel, milyen is volt egyegy emlékezetes pillanat. Például, amikor egy öreg házat vagy egy kerítést láttam. Szeretném ezt újra élni, érezni..., a hangulatával, a furcsa, megmagyarázhatatlan légkörével, mindazzal a leírhatatlan élménnyel, amit a látvány kiváltott belőlem. De ehhez imádkozni kell, miként Makk Károly, a filmrendező nyilatkozta egy alkalommal, hogy adjon az isten egy jó napot, amikor megcsinálhatod. — Ki tudja ezeket a képeket festeni magából? Pontosabban, úgy tudja, ahogy elképzeli? — Sokszor alakul, változik a kép. Most például ez a hosszú, kemény, de látványában nagyon is szép tél fogott meg. Ahogy a ködben, a napsütésben állandóan változtak az örökzöldek. Úgy éreztem, hogy ezt csak naturálisan lehet megközelíteni. Aztán amikor hozzáláttam, már átalakult a kép. Várnai Valériával munkahelyén, a szombathelyi Művelődési és Sportház irodájában beszélgetünk. Kint szemerkél az eső. A parkból bátortalan madárhangok jelzik, ha nehezen is, de eljött a tavasz. A nyírfák már áttetsző zöld tüllruhába öltöztek. — A tájaknak lelkük van, s mindig más... Az őszben például a nyúlós, ködös, szürke novemberi időszakot szeretem. A tél is szép, a koratavasz meg inkább. Ilyenkor Kőszegen a hegyek csodálatos lilákba, rózsaszínekbe, barnákba öltöznek. Gyönyörűek távolról a zölden rügyező fák. De a tikkasztó, poros nyarat már kevésbé kedvelem. — A Tavaszi Tárlaton sokan megcsodálták a képeit .... —. Pedig lett volna mit javítani rajtuk. Jól esett, hogy felfigyeltek a képeimre, de ott, a kiállításon látva, arra is rá kellett döbbennem, mi mindent lehetett volna még javítani rajtuk. — Mit például? — Jobban meg kellett volna gondolni, hogy ezek a pasztellek keretet kapnak, üveg lesz előttük, s így egész más a hatásuk. Megoldásában talán a Lila kalapos nőt tartom a legjobbnak. De az arc megformálásánál itt is bátortalan voltam. A kalapot sem így kellett volna kialakítani. Nem lett volna szabad ennyire kijátszani a többi szín rovására a brillant vöröst. — Mindig ilyen elégedetlen magával? — Az elégedetlenség viszi előbbre az embert. Nekem nagyon hiányzik a főiskola. Évekig nagyon rossz rajzokat, kínkeservben született képeket csináltam. De úgy érzem, szükség volt ezekre. Nagyon hálás vagyok a mestereimnek, Burány Nándornak, Radnóti Kovács Árpádnak, Mészáros Józsefnek, akiktől sokat tanulhattam. S azoktól, akiket már említettem is, de méginkább Nagy Istvántól, ő nagyon közel áll hozzám. Na meg a legnagyobbak, Velázquez, Bruegel, Rembrandt. Óriási élmény a képeiket eredetiben látni. Ha az ember ezeket nézi, úgy érzi, ecsetet sem szabadna kézbe vennie. Dehát az életben a munka a legfontosabb. Ez ad tartást, örömet. Nekem nincsenek is különösebb terveim. Csak arra törekszem, hogy egyszer végre már úgy igazából jól tudjak festeni. Nem szép, hanem jó képeket. Szelestey László Fotó: Kaczmarski Zoltán 'Ja f «A A« •»-MI 1982. május 1. Szombat Évekre távol Külföldi diákok megyénkben Koszta. Társai így hívják a guineai fiút, aki Körmenden a Kölcsey Ferenc Gimnázium és Szakközépiskolában tanul, s teljes neve: Caetano Formosa da Costa. 1951. szeptember 11-én született Canthungóban. Szüleivel, testvéreivel az általános iskola negyedik osztálya után költözött Bissauba, a fővárosiba. Ott végezte el a gimnázium öt osztályát. Guinea felszabadulása után, a harcokat követő időszakban a tanárok elhagyták az országot. Tanulmányait nem folytathatta, dolgozni kellett. Később továbbtanulásra jelentkezett, s 1977-benMagyarországra került. A Körmenden tanuló 32 laoszi diák mellett ő a harmincharmadik külföldi. Koszta jól tanul, tanárai is elégedettek vele. Szabad idejében sokat utazik, kirándul. Most negyedikes. Lassan véget érnek a diákévek, hazautazik. Mint mondja, szívesen gondol majd a Magyarországon és Körmenden, a kastélykollégiumban eltöltött évekre. ★ A farmeros, fekete hajú lány álmában mindig otthon, Vientionéban jár. A Mekong partján, a réteken és a kertekben egy csodálatos illatú virág, a champo pompázik piros, fehér, sárga színekben. A forradalom győzelme napján, amikor az emberek zászlókkal, transzparensekkel felvonulnak, ,a lányok maguk is egy-egy színfoltjai a kavargó tömegnek. Fehér blúzt, színes szoknyát viselnek, s hajukat a champából font koszorú díszítik. Nokham Bouttavong a szombathelyi egészségügyi szakközépiskola elsős hallgatója barátnőjét Duangkeot is elhívta a beszélgetésre. Társaikkal együtt 1930 őszén érkeztek a kőszegi gimnáziumba, ahol megtanulták a világ „legnehezebb nyelvét” a magyart, ők három év múlva térnek majd ■haza, mint szakképzett ápolónők. Nehezek, egyben gyönyörűek is az önként vállaltdiákévek. Nemcsak megtanulnak egy szakmát, egy kicsit átveszik a magyar szokásokat is. Legutóbb holdújév ünnepén vendégül látták szerte a megyében tanuló honfitársaikat. A hagyományos, ősi rítus szerint lezajló köszöntések után a laoszi diákok diszkót rögtönöztek a kollégiumban. Nokham igen szorgalmas. Tisztában van vele, hogy a szocializmust építő hazájának minden szakképzett emberre égető szüksége van. A magyarok Vientiánéban éppen most építenek egy kórházat. Ott szeretne majd dolgozni. S. I.—T. L. VAS NÉPE Ahhoz képest, hogy Szántó György amatőr színjátszóként a néma szerepeket kedveli, nem szavalt rosszul Salgótarjánban a munkásfiatalok országos vers- és prózamondó versenyén. Sőt aranyérmet kapott. Persze ez más műfaj. Kifejező mozgás, társak nélkül, a pódiumon egyes-egyedül kifejezni a költő gondolatait, roppant nehéz feladat. A szombathelyi segédmunkásnak sikerült e képi megjelenítés. „Nem nagy ügy, minek erről annyit beszélni.” Olvasom le a Ferrum ifjú versmondójának arcáról. Beszélgetésünkkor igazán akkor nyílik meg, amikor az amatőr színjátszásról esik szó. Belső gondolatait, kételyeit, reményeit csak úgy tudja kifejezni, ha játszik, magyarázza hévvel. Ha választani kell színjátszás és versmondás között, feltétlenül az előbbi mellett voksol. Színész szeretne lenni. A csöndes, magába forduló fiú életéből egy rövidke kis epizódot emlíít, mely talán jellemző rá: — Nagy László verseit különös módon, szerettem meg. Egy baráti összejövetelen kezembe került néhány fénykép, melyekről szinte sütött a költő egyénisége. Már másnap beletemetkeztem versesköteteibe. A szerelem azóta tart. " Akaratlanul is arra gondolok: aki sikert ér el egy ilyen rangos találkozón, annak minden szabad idejét a vers, az irodalom köti le. Hamar kiábrándít Pálosné Bertha Zsuzsa a Kertész téesz dolgozója, mert szinte olvasásra jut a legkevesebb ideje mostanában. Igaz, van egy gyönyörű kislánya, akit egyedül nevel. Albérleti szobájában még a mindennapos házimunkákra sem gondol, amíg a csöppséggel foglalkozhat. A késő esti órákban végzi el a „kötelező” mosást, takarítást s ha még mindig bírja energiával, akkor következnek a könyvek. Az élete persze nem ilyen „egyszerű”, mert a versek azért hiányoznának Zsuzsa életéből. „Legmesszebb” a mostanin kívül, a termelőszövetkezetek országos szavalóversenyére jutott el. Lehet hogy a rutin teszi, de ha kézbe vesz egy verseskötetet, a költeményekkel mindig úgy ismerkedik, ahogy azokat elmondaná egy képzeletbeli versenyen. A gondolatot ragadja meg rögtön, s ha azonnal nem világos számára a vers, tovább nem próbálkozik vele. Ragaszkodó típus, ezért válogatott most is régebben megtanult verseiből. Majdnem a legjobbak közé sorolták, bronzérmes lett. A siker mellett — mint mondja — sokkal többet jelentett számára, hogy olyan emberekkel ismerkedett meg Salgótarjánban, akik hasonlóan élnek és gondolkodnak mint ő. □ Bartók László, a REMIX célgépszerkesztője is „kipipálhatja” képzeletbeli jegyzetfüzetében , a szakszervezet kezdeményezésére meghirdetett szavalóversenyen az üzemi, megyei, területi elődöntőkön továbbjutva, bekerült az országosan legjobb 55 szavaló, prózamondó közé. A 27 éves fiatalembernek sok-sok tanulsággal ért véget ez a szereplés. — Először is: több, készre kidolgozott verset kell tartalékolnom, mert így nagyobb biztonságérzetem lesz Aztán: a zsűri tagjainak értékelését csak akkor szabad elfogadnom, ha többen is ugyanazt a hibát, esetleg erényemet jegyzik meg. Ellenkező esetben, a sokféle tanácstól elbizonytalanodom, s ez nekem, aki önképzéssel jutottam el idáig, nem jó. Továbbá: több ilyen nagyszabású versenyre kell eljutnom a későbbiekben is, hogy minél több tapasztalatot szerezzek. A szereplésemre rányomta a bélyegét az a körülmény, hogy hatalmas lámpák elé álltunk ki, közben a nézőközönséget nem láttam. Engem személy szerint ez nagyon zavart. Megszoktam már, akár üzemi, akár más rendezvényeken, hogy az arcoknak, szempároknak beszélek. □ Félig már kimondott véleményeket fogalmaz meg Avas Ferenc, a Claudius 22 éves pincére: — Ahányan vagyunk, anynyiféle munkát végzünk, kivétel nélkül fizikai állományban. Hogy ki mennyire szereti a munkáját, azt nem tudhatom. De azt igen, hogy valamennyien önszántunkból, belső kényszerre indulunk akár egy üzemi rendezvényen, akár egy meghirdetett versenyen. Szántó Gyuri kivételével senki sincs, aki komolyan foglalkozna velünk. Általában az iskolákban magunkba „szívott” jó tanácsokból élünk. A felkészülésben, a szereplésben Török Gábor (a Ferrum művészeti vezetője) mostani segítségét leszámítva csupán saját magunkra számíthatunk. Hogy miért vállaljuk az izgalmakat, a fellépést? Mert többre vágyunk, mint amit csak a munka nyújt. Közösséget alkotunk, melyben barátokra leltünk. Nekünk ezt is jelenti a költők világa. P. Skoda Irén fotó: Horváth Pál Munkásszavalók Salgótarjánban A salgótarjáni öblösüveggyár vándor serlegét Vas megye kapta a munkásfiatalok országos vers- és prózamondó versenyén. A két, döntőbe jutott vasi fiatal köszül képünkön Bartók László, Szántó György, Pálosáé Bertha Zsuzsa, no meg az „utánpótlás” édesanyja mellett. 5