Vas Népe, 1982. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-01 / 204. szám
BNV-előzetes Élénkül a kőbányai Vásárváros, készül a szeptember 17-én megnyíló őszi Budapesti Nemzetközi Vásárra. Már naponta érkeznek külföldről a kamionok, s a kiállítási árukkal megrakott teherautók. Benépesülnek a pavilonok is, megkezdődtek a szerelési, berendezési munkák. Az idei őszi BNV-n Magyarországgal együtt 41 ország és a Palesztinai Felszabadítási Szervezet kiállítói mutatják be fogyasztásicikk-újdonságaikat. A szocialista országok közül a szovjet, a jugoszláv, a csehszlovákiai és az NDK-beli vállalatok, a tőkésországok közül pedig az NSZK cégei jelentkeznek a legnagyobb területen. Több évi szünet után ismét a résztvevők között lesz Algéria, Görögország, Kenya és Kuvait, Costa Rica, Ecuador. Honduras első ízben vonultatja fel exportcikkeit. A vásár kiállítóinak száma előreláthatóan meghaladja a múlt évit: összesen mintegy 1500 hazai és külföldi cég mutatja be árukínálatát. A bemutatásra kerülő termékeket a könnyebb áttekinthetőség érdekében 12 árucsoportra osztották. Az őszi BNV-vel egyidőben három szakkiállítást is rendeznek. A Hoventa Nemzetközi Kereskedelemtechnikai és Vendéglátóipari Kiállítás az ötödik, a Protenvita Nemzetközi Környezetvédelmi Kiállítás a harmadik, a Studexpo Oktatási Eszközök Nemzetközi Kiállítása a második alkalommal nyitja meg kapuit. Aranysarló-díj A MÉM-től kapott tájékoztatás szerint eredményesen szerepelnek a magyar mezőgazdasági üzemek és intézmények a Nyitrán megrendezett Agrokomiplex ’82 mezőgazdasági kiállításon. A bemutatón a zsűri a legmagasabb elismerést, az Aranysarló-díjat a MÉM Műszaki Intézetének ítélte oda, az EMG 2823 típusú nagy teljesítményű gabonakombájnra felszerelhető szabályozó műszerért. A különleges berendezés 15 százalékkal növelheti a gépek teljesítményét, miközben az üzemanyagfogyasztás 8—10 százalékkal csökken. lágból! Nosza János, ha majd egyszer nyugdíjban leszel — biztattam magamat — akkor csakazértis elmész és megnézed azt a nagynagy tengert, amire annyira vágyódsz gyermekkorod óta... ★ — Hát ezzel a komoly elhatározással kezdődött. Aztán mikor tavaly ősszel elköszöntem végleg a kollégáktól, mindjárt azon motoszkált az eszem, hogyan is fogom én ezt a nagy tervet végrehajtani. Töprenkedtem egész télen, át- meg átmentem a komámhoz, a Csorna Ferenchez, kiterítettük a térképet, kerestük az utat le az Adriához. Aztán megleltük. Ez itt, az E 96- os! Legkönnyebben így jutok oda — sütöttük ki — s jegyzeteltem máris, hogy aszondja: Csáktornya... Várasd ... Zágráb és a célban Fiume. — Tavasszal előhozakodtam a tervvel az asszonynak. Oda volt tőle cudarul. „Elment a józan eszed? Kerékpáron mész te tengert látni?” Jaj ha de sokat békétlenkedett velem, féltett, aggódott, de hiszen megértem, persze hogy meg. Aztán belátta, úgyse tudja megtörni az én konok fejemet. A nyár elején elintéztem a szükséges papírokat, beváltottam 2000 forintot, aztán lassan elkezdődött a csomagolás. Konzervek, tartós elemózsiák, orkánkabát, pléd, meg minden efféle került a hátizsákba. És aztán egy szerdai napon július 21- én hajnalban... Nézze csak, ott áll a kamra mellett, az a Csepel kerékpár. Az én drága jószágom. Negyven éve is elmúlt már, hogy vettem. Egy pótgumit még felpakoltam hátul, aztán felültem és elindultam. ★ — Tizenegykor már Rédicsen voltam, az ebédet csak úgy kutyafuttából Alsólendván fogyasztottam el. Ott akadt rám az a kisfiú, s hogy híre kelt: magyar vándor érkezett, többen is jöttek honfitársak, behívtak a vendéglőbe egy pohár sörre, meg egy kis beszélgetésre. El is szaladt az idő, pedig én órára beütemeztem ám, mikor, hol kell lennem. Az első éjszakát egy Zelina nevű falu határában töltöttem. Mindössze kétszer háltam vasúti váróteremben. Egyébként csak úgy nomád módjára a szabad ég alatt. Másnap Zágrábban tejet vettem, Karlovácon meg termeszt, mivel amit magammal hoztam, az leesett, eltörött, friss víz meg ugye állandóan kellett az úton. — A legnehezebb szakasz következett a szerpentinen át a Dinári Alpokon. Hű, volt ottan forgalom! Óriási teherautók, meg mindenféle autók között egymagam tekertem a kerékpáron. Egyik oldalon magas sziklafal, a másikon meg roppant mély szakadék, nem is egy autóronccsal az alján. Jóformán oda se mertem nézni. Végül harmadnap az utolsó 8 kilométeren meredek lejtőn gurultam le Fiuméba. Alig győztem fékezni, egymás mellett futottunk egy kamionnal. Ott, az egyik kanyarban ott láttam meg először a tengert... — Fiume! Mennyit hallottam, olvastam, tanultam róla gyerekkoromban. Egy kicsit gyorsabban vert a szívem megvallom magának. Kimenten mindjárt a kikötőbe, néztem a nagy luxushajókat, meg a teherszállítókat. Boldog voltam, leültem és el voltam telve a látvánnyal. Aztán vettem egy meleg lángost, valamilyen húsos töltelékkel, ittam rá egy sört, aztán végigkerekeztem a csodás üdülőkkel teli tengerparton, egészen Opatijáig. Néztek ám a fürdőzők, a gazdag külföldiek, ni csak, egy biciklis vándor jött közéjük. Nem jöttem zavarba, nekivetkőztem, uzsgyi be a vízbe, a tengerbe. Nem nagyon mélyen, hiszen én nem tudok még úszni. Hej asszony, ha most te látnál! Szinte megcsókoltam a vizet. Hiszen hozzá jöttem ide, őt jöttem látni. Estefelé aztán elbúcsúztam tőle. Isten veled tenger, tovább nem maradihatok. Odaföntről néztem a naplementét, már megint a szerpentinen. Még a könynyem is kicsordult__ ★ — Hazafelé ugyanazon az úton jöttem. Zágráb, Várasd és így jött Lendva megint. No ott „felfedezett” egészen véletlenül egy újságírónő a magyar nyelvű képújságtól. Hát be kellett mennem és elmesélni az én vándorlásomat. (Meg is írták, nézze az asszony már be is keretezte.) Vettem még a megmaradt 300 dinárból apró emléktárgyakat a három írnokának és aztán' 27- én reggel újra hazai földre léptem... Hm. Éppen ideje volt. Tudja a hat nap, az hat nap. A kerékpárülés meg kemény ám ekkora úton! Kicsit bánatos voltam, meg bosszús, de nem volt mit tenni Rédicstől Cellbe vonaton érkeztem. Azért ugye mégis csak kerékpárral voltam én az Adrián?! — Hány kilométert tett meg János bácsi?. — Vagy 900-at. Nem aludtam többet 20 óránál ezalatt a hét alatt. Meleg ételt is csupán kétszer ettem. Ugyanennyiszer áztam bőrig, a bokám is bedagadt, hiszen még éjjel is hozzám nőtt a cipő, szóval kemény munka volt, de szép volt, felejthetetlenül szép!— Megbékélt a felesége? — Hát hogyne. Utóbb már hirdetést akart feladni, hogy köszönti a világjáró férjét. — Lesz-e folytatás?— Egyelőre nem tervezek nagy utat. Inkább itthon nézek szét, szeretnék elmenni az ország közepébe Pusztavacsra, meg majd Pusztaszerre és még sokfelé. Persze hogy kerékpárral. Így a legszebb, higgye el nekem!Lakatos Ferenc Fotó: Kaczmarsky Zoltán 1982. szeptember 1. Szerda Régi kérdés, minden őszön meg-megújuló gond, szakállas problémának is mondhatnánk, ha nem épp a legfiatalabbak ellátásáról lenne szó. A megoldás útjátmódját keresve, „melegen tartják” ezt a kérdést a vezető szervek, testületek is, ellentétben az ebéddel, amely bizony kihűlve, öszszetöppedve kerül egyikmásik iskolában az asztalra. Legutóbb az MSZMP Szombathely városi Végrehajtó Bizottsága tárgyalta meg a diákétkeztetés helyzetét megyeszékhelyünkön. A vita alapjául a Vas megyei Vendéglátó és Szálloda Vállalat jelentése szolgált, hiszen 1978 óta ez a vállalat gondoskodik az étkeztetésről az alsófokú oktatási intézményekben Szombathelyen. Azt már nem tehetjük hozzá, hogy „közmegelégedésre”, hiszen sok szó érte a vendéglátások munkáját. Némelyek tapintatosabbak, mások sarkosabban fogalmazták meg véleményüket nehezen azonosítható főzelékekről, csizmatalp keménységű főtt marhaszeletekről, meleg leves helyett kiosztott, hideg gyümölcsitalokról, és így tovább. A vállalat saját lehetőségeit ismeri jobban, a szülő viszont a gyereket, így bajosan találják meg a közös nyelvet. De menjünk sorjában. 1978 nyarán két ütemben vette át a megyeszékhely iskolai konyháit a Vendéglátó. A felszerelést könyvjóváírással kapta meg, a dolgozókat áthelyezéssel tovább alkalmazta. A hiányos berendezéseket igyekezett kiegészíteni gépekkel, hűtőberendezésekkel, ám a jelenleg üzemeltetett tíz iskolakonyha gépesítettsége még mindig hagy kívánni valót, s a vállalat anyagi helyzete miatt a közeli jövőre sem várható, hogy mindenütt azonos szintre hozzák a berendezések minőségét, megbízhatóságát. Amikor 1980 júliusában megnyílt a Derkovite városrészben az új étterem a maga 3000 adagos báziskonyhájával, kézenfekvőnek tűnt, hogy bizonyos átszervezéseket hajtsanak végre. Néhány olyan főzőkonyhát, amelyet nem lehetett elég hatékonyan működtetni, s egyik-másik közegészségügyi szempontból is kifogás alá esett, tálalókonyhává alakították. Ezáltal a 3000 adagos (államilag dotált) konyhát tökéletesen ki tudják használni, ugyanakkor viszont az iskolákban (főként az Antal János, a Hannán Kató és a Népfront utcában) nem fogadták örömmel ezt a megoldást. Érthető, hiszen az ételnek sem a szállítás, zötykölés, sem a többszöri melegítés nem használ; a helyben főzött ebédet felnőtt és gyerek egyaránt szívesebben fogyasztja. Ha meggondoljuk például, hogy az Antal János iskola melegítő konyhájának engedélyezett kapacitása 140, tényleges kihasználtsága 250 adagos, az étteremben pedig összesen 44 ülőhely van, akkor el tudjuk képzelni, milyen állapotban kerül az étel az ötödik-hatodik turnusban étkezők asztalára! A hálózat természetesen tovább bővül: előbb a KISZ lakótelepen, a Dési Huber István általános iskolában adtak át rendeltetésének egy 600 adagos konyhát, majd a Váci Mihály úti iskolában kezdte meg működését egy hasonló nagyságú. Ez az utóbbi az idei tanévkezdéstől várhatóan már 800 gyermeket fog ellátni. A Romkart presszó emeleti részén is megszüntették a jövedelmező, de sok gondot is okozó játéktermet. Tálalókonyhát alakítottak ki a helyén, mintegy 300 gyermek ellátása céljából. A magunk részéről nem vagyunk bizonyosak abban, hogy a Romkert ideális hely a gyermekétkeztetésre, de kétségtelen, hogy csak azzal lehet gazdálkodni, ami van. Kényszermegoldásként számos vendéglőben kosztolnak diákok, így az elmúlt évben a Pannónia 150, a Pelikán 100, a Vásárcsarnok étterem ugyancsak 100 gyermeket ebédeltetett, s még ez sem elég. A kimutatások szerint otthon, vagy alkalomszerűen itt-ott ebédel a tanulók közel 40 százaléka, s hosszú időbe telik még, amíg mindenkiről gondoskodni tudnak a napközis konyhákon. A Vendéglátó számára kétségtelenül nem „nagy üzlet” a diákétkeztetés, hiszen az árbevételek csak arra elegendőek, hogy — a dotációval együtt — nagyjából fedezzék a ráfordított összeget. Mégis elvárható, hogy javuljon (javult ismár) az ellátás színvonala, kulturáltsága. Az, hogy a gyermek hogyan él, hogyan táplálkozik, döntő szempont minden családban, formálója a közhangulatnak, s ezáltal már politikai kérdés is. Felvételünk a gyakorló iskolában készült. — Kulcsár — Kockázat Csillog a művezetőnő szeme. No, nem valamilyen örömtől vagy a lelkesedéstől... Beteg. Lázas beteg, noha nem éppen a tipikus influenzás időszakban járunk.. Biztos valamelyik hűvös reggel halt meg. „Miért nem maradt otthon?” — kérdezem. „Elmentem az üzemorvoshoz — válaszolja — de csak azért, hogy adjon valami gyógyszert. Ő ki akart írni. Én nem akartam. Így azt írta a papíromra, hogy atáppénzbe vételt megtagadtam.” „De miért?” „Nézzen végig ezen a soron! Ezeknek az embereknek anyag kell, eszköz kell, amit én hajtok ki nekik. Ha nem hajtom ki, ha nem állok melléjük, csökkenik a termelés. Aztán megnézhetik a pénzüket. Meg én is.” „És a helyettese?”,ő még nem ért annyira a dolgokhoz...” Igyekvő, tettrekész fiatalasszony, aki betegen is hajlandó dolgozni. Erős a szervezete, biztosan „lábon” is leküzdi a betegséget. S ha mégsem? Az asszonyka nemcsak a pénz miatt vállalja a veszélyt. Bíznak benne a dolgozók, a vezetők. Nemrég nevezték ki művezetőnek, s ő bizonyítani akar. Az említett eset nem egyedi. Ki tudja, hányan állnak munkába naponta úgy, hogy inkább orvoshoz kellene menniük? Sokan számolgatnak ilyenkor. A táppénz és a fizetés közti különbséget. S gyakran úgy döntenek, nem vállalják a biztos jövedelemkiesést. Inkább a bizonytalan gyógyulást — lábon. Meg az esti gőzös-orvosságos izzasztókúrákat. Az idő általában őket igazolja. Ha nehezen, sok kínlódással, de a szervezetük így is legyőzi a kórt. De van, amikor nem. Megyénkben az országos átlaghoz képest lényegesen jobb a „táppénzes helyzet”. Vagyis egy dolgozóra kevesebb, táppénzen eltöltött nap jut, mint másutt. Nem lenne jobb, ha néha „rontanák” a jó statisztikát azok, akik betegen dolgoznak? S nem tennék kockára egészségüket azzal, hogy különféle érvekkel lábon hordják ki a betegségeket? A legdrágábbat teszik ezzel kockára. Azt, ami fontosabb a pénznél, amunkahelyi sikernél is: az egészségüket. — más Az örökbeadás arányai Sok fórumon foglalkoztak ebben az évben az állami gondozásba került gyerekekkel. A Minisztertanács nemrég határozott a nevelőszülői díj felemeléséről. Jó helyre kerülnek azok az ezrek is, amelyeket nevelési segélyként utalnak ki. A megyében csaknem négyszáz család kap havi három-négyezer forint nevelési segélyt. Korábban ezekből, a pénzhiánnyal küszködő családokból intézetbe vitték a gyerekeket. Az örökbeadás az a területe a gyermekvédelemnek, ahol kevés a változás és gyűlik az ellentmondás. Gyermektelen házaspárok várnak három-négy évet, amíg örökbefogadó kisgyermeket találnak számukra, miközben az állami gondozásba vett korosztályok közül éppen a 0—6 éveseké a legnépesebb. A megyében évente 33—38 kisgyerek kerül születése után, vagy két-három évesen állami gondozásba. Zsúfoltak az intézeti bölcsődék, óvodák. Mégis csak nyolc—tíz örökbeadás történik évente. Nem sok, bár a szakemberek nem a kötések számával, hanem a felbontási kérelmek mennyiségével mérik munkájuk eredményét. Ilyen kérelem pedig évek óta nincs, tehát az örökbeadások sikeresek, gyermek és szülő egymásra talált. Miért nem lehet több ilyen, család? Mert állami gondozásba adott gyermekéről szinte soha nem ad lemondó nyilatkozatot a szülőanya. Ha pedig évente egyszer-kétszer érdeklődik gyermeke iránt, formálisan már eleget tett a kapcsolattartás kötelességének, a gyermek jogilag az övé, nem adható örökbe. A valóságos arányok mások: a megye intézeteiben növekvő kilencven óvodás-bölcsődés közül talán tízzel törődik igazán az anyja. A házasságok tíz százaléka gyermektelen. Az állami gondozásba kerülők legnépesebb korosztályéi, a csecsemők és az óvodások (akiket legszívesebben magukhoz vennének a házaspárok) formális kötöttségek miatt nem adhatók örökbe. Itt az ideje megvizsgálni, vajon a gyermek érdekét szolgálja-e minden örökbeadási szabály? Vas megyében jelenleg negyven család várakozik örökbefogadható kisgyerekre. b. r. Mennyit szűkült? __7V vas NÉPE3 .