Vas Népe, 1983. március (28. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-05 / 54. szám
a közoktatás mindnyájunk közös ügye TÖBB, MINT EGY ÉVTIZED múlt el azóta, hogy 1972 novemberében megyei pártbizottságunk — a KB 1972 júniusi határozatának alapján — átfogóan megvitatta megyénk közoktatásának helyzetét, és meghatározta az időszerű tennivalókat. 1976 júniusában került sor arra, hogy megvizsgálják a határozat végrehajtásának időarányos tapasztalatait, eredményeit, most pedig, legutóbbi ülésén, az egész évtized tanulságait summázta a megyei pártbizottság. Sok minden történt megyénkben az elmúlt tíz év során; jót és rosszat egyaránt megéltünk. Jólesően jegyezhetjük fel például, hogy a hetvenes évek elejére nálunk is megvalósult a teljes foglalkoztatottság. A nagymérvű iparosítással szükségképpen együtt járó társadalmi átrétegződés eredményeként lényegében megszűntünk „mezőgazdasági megye” lenni, bár imponálóan fejlődött a termelési kultúra mezőgazdaságunkban is. A változó körülmények természetesen egyre növekvő követelményeket állítottak a közoktatás, elsősorban a szakmunkásképzés elé. Iskolarendszerünk igyekezett megfelelni a követelményeknek. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a megyénkben lélő és dolgozó, mintegy nyolcvanezer munkás negyvennégy és fél százaléka, szövetkezeti parasztságunk tizenhétezer főnyi aktív keresőgárdájának 38,4 százaléka szakmunkás. NEM TARTOZIK SZOROSAN a témához, de említést érdemel, hogy milyen egyéb eredmények sarjadtak ugyanennek a gazdasági növekedésnek a talaján. Az említett tíz év alatt több mint 23 ezer lakás épült, 100 háztartásra televízióból 100, mosógépből 92, hűtőszekrényből 92, rádióból 157 jutott! A magasabb kategóriák felé tolódott el a háztartásokban az egy főre jutó jövedelem is: 1972-ben még 66 százalékos arányt képviseltek azok, akik havi 1600 forintnál kevesebbet kerestek; ezeknek az aránya ma alig haladja meg a 10 százalékot. Megállt végre a lakosság létszámának a csökkenése , amely még a 40-es években kezdődött —, de az állami oktatás problémái ezzel nem csökkentek. Míg az apró falvakban tantermek, sőt iskolák váltak feleslegessé, addig a városokban és általában a nagyobb településeken feszítő gondok jelentkeznek a tanulók elhelyezésével kapcsolatban, a legalaposabban átgondolt iskolaépítési, szervezési programok mellett is. A gyakran — és joggal — felhánytorgatott színvonalbeli különbségek lényegesen csökkentek az iskolák között, főként a sokszor megkérdőjelezett körzetesítések eredményeként. A folyamat nagyjából befejeződött, az 1986-ig szóló tervben még öt felsőtagozatos és 18—20 alsótagozatos iskola körzetesítése szerepel. Mint eddig, úgy ezután is igyekszenek az illetékesek alapos körültekintés, mérlegelés birtokában dönteni, egyetértésben az érintett szülőkkel is, csak hát ez nem mindig sikerül. Gyakran robbannak ki indulatos viták, amelyeket persze vállalni kell, hiszen nem kevesebbről van szó, mint a színvonalas oktató-nevelő munka feltételeinek a megteremtéséről. Közhely egyébként, de szomorú igazság, hogy a szülő sem mindig angyal. Kétségtelen ugyan, hogy gyermekeink többsége megfelelő családi körülmények között nevelkedik, harmonikus fejlődéséhez minden biztosítva van, de akad mintegy tíz százaléknyi „kisebbség”, amely nem tud, vagy nem akar részt venni gyermekeinek jó irányú nevelésében. Oktatási intézményeink nyilvántartásában — megyei szinten — ezernél jóval több olyan kiskorú szerepel, akit a gyámhatóság is veszélyeztetettnek tart, s ennek többszöröse: mintegy négyezer a potenciálisan veszélyeztetett, nehezen növelhető, hátrányos helyzetű kiskorúak száma! Többségük lakótelepi iskolákban szerencsétlenkedik, cigánylakta területeken él, vagy a megyei felvételt biztosító intézmények lakója. Ami mögöttük található: a szülői felelősség hiánya, a nevelés fogyatékosságai, a megromlott családi kapcsolatok, a válások magas aránya, az urbanizációval járó, lakótelepi életformaváltozás, az alkoholizmus terjedése, és végül — nem utolsó sorban pedig — a cigánycsaládok beilleszkedési gondjai. Nem véletlen, hogy az utóbbi években jelentősen növekedett a környezeti és magatartási okokból veszélyeztetettek száma, az anyagi okokból veszélyeztetetteké viszont némileg még csökkent is. Javult — egyértelműen a közoktatásban dolgozók munkájának eredményeként — megyénk lakosságának, különösen pedig az aktív keresőknek az általános műveltsége, iskolai végzettsége is. 1980-ban az aktív keresők 37,5 százaléka rendelkezett 8 általános iskolai, 39 százaléka középfokú, és majdnem 10 százaléka felsőfokú végzettséggel. A hetvenes évek oktatási munkájának figyelemre méltó eredménye ezt jelzi egyúttal, hogy a továbbiakban a fő hangsúlyt nem is annyira a nyolc általánost el nem végzettek beiskolázására kell fordítanunk, hanem a kvalifikáltabb — s ma már az örvendetesen nagyobb hányadot adó — rétegek továbbképzésére. Az odafigyelésben nincs hiány. Vezető testületeink rendszeresen foglalkoznak a közoktatás kérdéseivel. A megyei párt-végrehajtó bizottság 1976 óta nyolc alkalommal, az agitációs és propaganda bizottság ötször, a megyei tanács négyszer, végrehajtó bizottsága tizenegyszer tűzte napirendjére a közoktatás egyes részkérdéseit. Társadalompolitikai közüggyé vált házunk táján is a felnövekvő, új nemzedékek dolga: széles körű cselekvés indult el az óvodaépítések társadalmi támogatásában, az iskolák kapcsolatainak szélesítésében, az Egy üzem, egy iskola mozgalomban, az iskolák és a közművelődési intézmények együttműködésében, a szülői munkaközösségek legkülönfélébb akcióiban. Kétségtelen persze, hogy az iskola, az oktatás ügye iránt megnyilvánuló fokozott érdeklődés nem mindig hozta magával az egységes szemlélet erősödését. Gondoljunk csak például a meg nem fontolt, később visszavont, vagy korrigált intézkedések egész sorára, melyek nemcsak a pedagógusok körében okoztak egyféle zavart, elbizonytalanodást, hanem a közvéleményben is megkérdőjelezték a legalapvetőbb megújítási, előrehaladási törekvéseket is. Alapvető fejlesztési célkitűzéseink persze ettől függetlenül is megvalósultak a negyedik és ötödik ötéves tervben: tíz év alatt 256 tantermet hoztunk létre, s időarányosan rendben levőnek tűnik a hatodik ötéves terv fejlesztéseinek megvalósítása is. Ez még egy számadat: megyénkben 1971-ben 230 millió forintot fordítottak oktatásra; 1983- ban ez az összeg 760 millióra emelkedik! Nagy figyelmet kapott a tankötelezettségi törvény megvalósítása, bár a nyolc általánost el nem végzők száma még mindig nem elhanyagolható. Furcsa, de így van; csökkent nálunk a tanulás presztízse, s kihat ez a munkás- és parasztcsaládok szemléletére is; főként a szakmát adó középiskolába íratják gyermekeiket, figyelmen kívül hagyva az egyetemre, főiskolára felkészítő, gimnáziumi osztályokat. Még az említett adatok birtokában is kedvezőnek tekinthetjük azt az arányt, mely szerint a Vas megyéből felsőfokú intézetekbe felvett tanulók 50—55 százaléka fizikai dolgozó gyermeke. Kulcsár János (Folytatjuk) Az állami oktatás helyzetéről, feladatairól tárgyalt az MSZMP Vas megyei Bizottsága egymás mellett egy munkahely ieket el kell fogadtatni a munkatársainkkal úgy, hogy értsék is. Van amikor már kifogyok a szóból, de Annus segít — 25 év sok idő. Milyen fontosabb változásokat éltek át ennyi év alatt itt a munkahelyein? — próbálom egyfajta összegzésre késztetni őket. Töprengenek. Aztán Annuska találja fel magát. — Ez idő alatt összesen három gépen dolgoztunk. Olyan gépen kezdtük, amelyen jórészt kézzel csiszoltuk a talpakat. 1968 körül kaptunk egy másikat.Ez valamit könnyített ezen a nehéz fizikai munkán. Tavaly aztán jött egy félautomata. Ezen három-négyember munkáját tudjuk elvégezni, príma kis masina. 4300—4400 forint körül keresünk vele. De kell is ez a jó gép, mert mi készítjük a cipő „szívét”. Sarokbélést csiszolunk, ezt kantolásnak nevezik. Tőlünk függ, milyen lesz a cipő állása, mennyire kényelmes a talpa. Fontos munka ez. Nekünk már a gyárrészlegvezető hozza vissza a hibás munkát. — Ezen összeveszni is lehet — szakítom meg Annuska pergő beszédét. Vállalják. Néha összekapnak a munkán, de sohasem mutogatnak ujjal egymásra. És akkor is csak percekig tart a harag. Olyan igazi, több napos összeveszésrenem emlékezik egyikük sem. A kistermetű, energikus, fekete hajú asszony, Annuska és a fájós lábú, barna, kevés beszédű Marika összeszokott páros. Pedig a környezetükben látják: ilyen hosszan általában nem bírják elviselni egymást a munkatársaik.Valahogy hozzátartozik ehhez az állandó zajban végzett, kemény fizikai megterheléssel járó munkához a veszekedés. Ők itt kezdték a gyárban a munkát több mint 30 éve. Itt is szeretnék végezni, egymás mellett. Igaz, ez mindvégig nem lesz lehetséges, Marikának nyolc, Annuskának másfél éve van hátra a nyugdíjig. Janzsó László gyárrészlegvezető, miközben egyetért azzal, amit a két aszszonytól hallottam, egy kicsit szomorúan mondja: — Kár, hogy nem fiatalabbak. Rájuk mindig számíthatok. Igénylik a gazdasági vezetők szakmai irányítását, jönnek a gondjaikkal, az észrevételeikkel. Túllátnak a munkapadjukon, így aztán nagyszerűen együttműködöm velük. — Tudna erre példát mondani? — Öt-hat évvel ezelőtt még előfordult a munkafegyelem megsértése az üzemrészben. Észrevettem, hogy egy-két ember kivételével senki sem dolgozza le a teljes munkaidőt. Nem mehetett így tovább. Abban a hónapban egységesen mindenkinek letiltottam a mozgóbért. Az övükét is, pedig ők akkor is fegyelmezetten dolgoztak. Azt akartam, hogy a munkások egymástól követeljék meg a munkát. A letiltást velük, kettőjükkel megbeszéltem. Egyetértettek. Úgy gondolom, nagyrészt nekik köszönhető, hogy a dolgozók többsége azóta is még háromnegyed kettő után is dolgozik. Elbúcsúzom. Amunkapadoknál, a két asszonynál már csak néhány másodpercre állok meg.Tudom, itt a norma az úr. És ezt ennél a munkánál napi több ezer darabban mérik. Váltunk egy-két szót búcsúzóul. Addig is dolgoznak. Tüneményes gyorsasággal, szinte követhetetlenül. Már a gyárudvaron járok, amikor bevallom magamnak: képtelen lennék azokat a mozdulatokat utánozni. Némethy Mária Fotó: H. P. Boda Jenőné. „Emberszerető, lelkiismeretes” — így jellemezte Cseppenszki Lászlóné. 1983. március 5. Szombat Elsőként Vasban Ha bármilyen hír kel szárnyra szűkebb pátriánkból, s a fenti két szó ott van előtte, nos az a hír természetszerűen nagyobb érdeklődésre tart számot az átlagosnál. Elsőnek, kezdeményezőnek lenni valamiben mindig rangot jelent. Hogy a Környezetvédelmi Társadalmi Őrség itt nálunk, Vasban elsőként Kőszegen alakult meg, vitathatatlanul a helyi szervezőket, elsősorban is a népfrontbizottságot dicséri és minősíti. Mindazonáltal van valami természetes és magától értetődő is a dologban. Abban, hogy éppen itt történt a kezdeményezés. Amióta három évvel ezelőtt Tájvédelmi Körzetté nyilvánították a Kőszeghegyalját is magában foglaló városkörnyéket, érezhetően megnőtt a hitele errefelé mindannak, ami a természet óvásával összefügg. Gyönyörű ez a táj, azontúl nincs híján a ritka Hérának, értékes ásványoknak, s a rovarfajtákból is jónéhány kizárólag az országnak csak ezen a részén található. Kell védeni őket, nem csak kampány jelleggel, hanem állandóan, mindenféle módon és eszközzel. És kell védeni ugyanígy a kiránduló utak, erdők, források tisztaságát is. Rengetegen jönnek ide éppen ezért. Gyönyörűséget találni. De jönnek sajnos szép számmal olyanok is, akik szándékosan, vagy hanyag nemtörődömséggel vétenek az értékek, a rend ellen. Ebben a városban már évek óta működik a népfrontnak egy természetvédelmi munkabizottsága. A most megalakult — egyelőre 16 tagú — őrség azonban még hatékonyabban tevékenykedhet. Ha nem is alkalmazhat szankciókat azonnal a helyszínen, mint hatóság, a benne résztvevők feljegyzést készítenek, eljuttatják azt a népfront helyi elnökségéhez, onnét meg azonnal továbbítják ahhoz a szervhez, szakbizottsághoz, illetékes tanácsi osztályhoz, ahová az ügy tartozik. Határidő van és beszámolási kötelezettség a lefolytatott eljárásról. Külön üdvözlendő minden ilyen, szép célokat kitűző akció. Csak sikert lehet kívánni hozzá. Meg folytatását a kezdeményezésnek másutt is. (lakatos) -«*■■■»'-»■■■■■-'«■■■■»'*»' 'O' Még a vízzel is... A gondolkodás, a ki nem használt lehetőségek keresése és a velük való élés pénzmegtakarítással jár. Ezt tapasztalták a Répcelaki Áfész vezetői is. A szövetkezetnek 23 községben 72 kereskedelmi és vendéglátó egysége van. Ezek áruval történő napi ellátása, karbantartása, adminisztrációja nem kis pénzbe kerül. Vajon itt van-e lehetőség a takarékosságra anélkül, hogy az az ellátás, az egységek tisztántartása rovására menne? Ez a gondolat foglalkoztatta az áfész vezetőit, s nem hiába. Kiszámították: 3 év átlagában mennyi vizet, tüzelőt tisztító- és takarítószert, írószert, telefonköltséget stb. használtak fel a boltok, s az éttermek. Mindezt átlagolták, s azt mondták a boltvezetőnek: erre és erre a célra évi 600 forint általányt kapsz, s úgy gazdálkodj belőle, hogy az nem mehet a tisztaság és az ellátás rovására. Az olajkályhákat hagyományos tüzelésűekkel váltották fel, s úgy találták: a fuvarok jobb szervezésével gépkocsit is kivonhatnak a forgalomból. Répcelakon a nagy forgalmú vendéglőben s a központi irodákban is kicserélték az olajkályhákat és vezetékes gázzal fűtenek. A végeredmény: százezrekre rúgott a megtakarítás együttes összege. Mindez tavaly történt, de az intézkedések magától értetődően az idei évre is érvényesek. Nemrég azt kérdeztem az áfész elnökétől: ezek után is van-e még a takarékossággal összefüggő kihasználatlan lehetőségük? Válasza igenlő volt. Szélesítik a bevált költségtakarékos rendszerüket. S minden nap meghozhatja a maga eredményét, ha nem csak gépiesen dolgozik az ember, hanem gondolkodik is. Az áfésznél ma ez meghatározó... V. Gy. -«fc- -«h .«■■■Ik. ^iniik. <iiiiii. '*■■■■**■ '«■■■»-'•«■■■»*' 'Ik' 'M' Illusztrált tévéműsor Elmebajnokság. (Lakatos Ferenc karikatúrája)