Vas Népe, 1983. augusztus (28. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-02 / 181. szám
önállóan és felelősen (I.) Alkotó értelmiség Az utóbbi évtizedben tovább növekedett az irányító szervek és szellemi alkotóműhelyek önállósága és felelőssége, ami jelentős eleme a szocialista demokráciának. Az önállóság és felelősség mindig is fontos eleme fejlődésünknek, ami az MSZMP Központi Bizottsága 1983. április 12— 13-i ülésének elemzései jegyében különös jelentőséget kap. Az elmúlt években a történelmi szemlélet jelentőségét felismertük a politikai munkában. Ezzel lényeges adósságot kezdtünk el leróni, és a jövőben bizonyára törekedni fogunk hasonló buktatókat elkerülni. Nagyon fontos, hogy az országos szervek és a különböző intézmények messzemenően segítik azokat a kutatásokat és munkálatokat, amelyek azt szolgálják, hogy a szűk pátrián túlható jelentőségű történelmi események is megfelelően helyet kapjanak történelmi szemléletünkben. Rendszeresen tapasztaljuk, hogy társadalmunk növekvő része intenzíven érdeklődik a történelem, az ideológia iránt. A fiatalok között azonban gond, hogy egyes köreikben nem elegendő a széles körű érdeklődést kielégíteni, azt először szükséges felkelteni a nemzet vagy a szőkebb környezet jelentős fejlődési tendenciáit meghatározó kérdések iránt. Éppen ezért is indokolt annak intézményes feltételeit megteremteni, hogy értelmiségi utánpótlásunkat addig is gazdagabb és sokoldalúbb történelmi, ideológiai szemlélettel bocsássuk útjára, ameddig a jó irányban korszerűsödő marxizmus—leninizmus oktatásunk a megfelelő tantervek, tankönyvek és más dokumentumok révén is ezt biztosítani tudja. Ebben nem volna szerencsés esztendőket veszíteni, márpedig — érthető okok miatt — a tantervek kialakítása, új feladatok beiktatása — szükségképpen időt vesz igénybe. Fontosnak tartjuk, hogy a felsőoktatási oktató—nevelő munkában sürgősen kapjon megfelelő helyet szocialista építőmunkánk legfontosabb általános és speciális gazdasági, társadalom-, művelődés-, egészségügy- és szociálpolitikai stb. eredményeinek, gondjainak, tanulságainak feldolgozása. Problémáink sorából külön is kiemeljük a nacionalizmus veszélyeit, amelyről így szólt Kádár János: „A burzsoá nacionalizmus komoly veszély, az imperializmus egyik fontos kártyája és aduja, a szocialista eszmével szemben a rendszer ellenségeinek egyik fontos fegyvere. Nos, aki a nacionalizmus hullámain evez, az gondolkodjon egy kicsit: valóban ő maga hajtja-e a hajót, vagy csak a hullám sodorja talán oda, ahová még ő maga sem akar eljutni.” Az értelmiségpolitika szerepe, jelentősége is megnövekedett az elmúlt években. Alkotó értelmiségünk kizárólagos többsége a szocialista építőmunka új feladataival megfelelően azonosul, az új kérdések iránt növekvő érzékenységet tanúsít. Ez igaz még akkor is, ha a reális gondokról sem feledkezhetünk meg. Az agrárértelmiség, a műszaki értelmiség az új problémák megoldásának felelősségét nem ritkán nehéz körülmények között is vállalja. De hasonló a helyzet a tudományos kutatóhelyeken is. A gyakorlatot közvetlenül szolgáló kutatások országos példáinak hosszú sora említhető. Indokoltnak látszik, hogy néhány ideológiai jellegű kérdés is kapjon nagyobb helyet a tudományos kutatómunkában. Egyebek között ilyen témák: békemunkánk és az ifjúság békére nevelésének feladatai, szocialista nemzettudatunk történelmi és mai elemei az értelmiségi hivatás ma és a látható jövőben, az értelmiséggé válás folyamata, a szocialista művelődéspolitika általános és nemzeti tényezői, a párt és az ifjúság kapcsolata, különös tekintettel a pártépítésre. Azokkal az értelmiségiekkel, akik részt vesznek közös vívmányaink létrehozásában, alapvetően fontos a napi alkotó munkakapcsolat. Csak velük együtt lehet jobb belátásra bírni vagy — ha nincsmás lehetőség — elszigetelni a kívülállók, a cinikusok, az irreálisan követelőzők, az olykor ellenzékieskedők, a világfájdalmukban szenvelgők szűk körét. Az igazi alkotók joggal várják el az őszinte szót, a gondjainkba beavatást és gondjainkba beavatódást, erőfeszítéseik erkölcsi biztatását, értékelését. (Következik: Szellemi műhelymunka) D. K. J. Zsúfolásig megteltek a szombathelyi székesegyház padjai és a külön berakott széksorok július 30-án este. Mintegy ezer ember volt kíváncsi Verdi Requiemének stílusos környezetben való előadására. Valóban mi lenne alkalmasabb egy ilyen nagyszabású oratórikus mű helyszínének, mint a monumentális méretű templom ? Alkalmas — mindenesetre, ami a hangulatot, a környezet sugározta, csöppet sem lebecsülendő légkört illeti. Zenei oldalról tekintve viszont riasztó az akusztikai korlátok híján össze-vissza „kószáló” hang, az a tény, hogy a hátsó sorokban egészen más szól, mint az oltár közelében (bár egyik hangzás sem igazán reális). Persze nem lenne helyes a hangversenyéletet visszaszorítani a koncerttermekbe, hiszen az egyéni atmoszférát sugárzó helyszínek (s idetartoznak a szabadtéri koncertpódiumok is) gyakran több hallgatót vonzanak, mint a zárt és rendszerint személytelen kultúrpaloták. ★ ★ ★ Marad tehát a kompromisszum, de abból a kompromisszumból szerencsére kellemes este született. Négy vendégművész közreműködésével közel 150 fős apparátus vállalkozott a Requiem bemutatására. A szólisták közül Kincses Veronika nyújtotta a legkiegyensúlyozottabb élményt, vívóerős, kulturált éneklése talán a zárótételben (Libera me) keltette a legnagyobb hatást. De említhetném az Agnus Dei tételt is, amelyben Takács Tamarával tisztán, biztosan, ritkán hallható szép együttesben szólaltatták meg a templomi hangulathoz annyira közel álló dallamot. A két férfiszólista közül B. Nagy János hangi adottságai nem jelentettek meglepetést, viszont örömmel fedeztem fel a pozsonyi vendég, Sergej Kopcak kitűnő orgánuma. Ők ketten némileg áldozatul estek a Verdi-zene operai stílusra csábító vonásainak, gyakran túlzott vibrató „fűszerezte” hangjukat, és bizonyos esetekben egyszerűbb, maníroktól mentes éneklés talán jobban megfelelt volna a mű egyházi jellegének, gondolok például a Confutatis basszusáriára, vagy a Kyrie eleison tenorszólamára. ★ ★ ★ A zenekar és a kórus produkcióját a mindent torzító visszhang miatt elég nehezen lehetett megítélni. Az biztos, hogy éppen a külső körülmények következtében azok a tételek sikerültek jobban, amelyeknek a tempója nyugodtabb, dinamikai feszültsége kevésbé szélsőséges volt. Mert hiába szólt torokszorítóan a Dies irae démoni látomása, ha bizony olykor-olykor kórus és zenekar, dallam és kíséret, szóló és együttese egymáshoz rendelt szólamai fogócskát játszottak a templom légterében, így aztán könnyen lehet, hogy vétlenek az azonos zenei pillanatok eltérő időben való megszólalásaiban. Ilyen helyzetben különösen fontos a dirigens munkája. Petró János mindent megtett annak érdekében, hogy a hatalmas előadógárdát egybetartsa s valóban, a veszélyes állások majd mindegyikében sikerült úrrá lenni a nehézségeken. Vezénylését érthetően ez a törekvése határozta meg elsősorban, többre szinte nem futotta idejéből. Munkáját megkönnyítette a rutinos, jól betanított énekkar (karigazgató: Margittay Sándor), ám pontosan a gyors kórustételekben, elsősorban a már említett Dies irae-ben és a kétkórusos Sanctusban lett volna hasznosabb, ha a karmester jobban alkalmazkodik a külső feltételekhez, hiszen a gyors futamok szomszédos hangjai, a polifon szerkesztésű kettősfuga ezerféle harmóniai érdekessége összeszólva szinte kakofonikus hangzást adott. Azonban a közel kétórás mű egységét Petró meg tudta tartani, s zenekara nagy állóképességére jellemző, hogy egyetlen hét leforgása alatt immár a harmadik koncertet adták, mindannyiszor más és más programmal. Ha az ember ugyanannak a zenekarnak három hangversenyét végighallgatja, ráadásul olyan változatos műsorral, melyben klasszikus és huszadik századi, oratórikus és versenymű egyaránt szerepet kap, óhatatlanul is kialakul bizonyos kép az együttes munkájáról. Örömmel tapasztaltam, hogy végig egyenletes, magas színvonalon muzsikáltak, hogy úgy tűnik, élvezik, amit csinálnak, hogy képesek a remekművek átérzésére és megszólaltatására. ★ ★ ★ Ami azonban minden alkalommal feltűnt, az a megszólaltatás bizonyos egyoldalúsága volt. Igényességük nem minden alkalommal terjed ki az apróbb, sok bibelődést igénylő részletmunkára. Olyan, mindenki számára jól hallható állásokban, mint az Offertorium csellószólói (vagy akár említhetném a három napja hallott V. szimfónia Scherzót szintén a mélyvonósokkal kapcsolatban), a Bartók zongoraverseny szólisztikus fuvoladallami — csak kiragadott példákat említek — nem lenne szabad intonációs-ritmikai pontatlanságokat hallani. De ugyanígy a szólampróbák nem elégséges számára utalnak a gyakran hallható, vagy inkább nem halható bizonytalan belépések, amik még a hegedűknél is feltűnnek, hát még, amikor egy ütős kezdi némi késéssel szólamát. Kisebb hangszercsoportok próbáin jobban össze lehetne érlelni hangzásokat, színeket é s ha nem kis erőfeszítést is jelent ez a többletmunka, a zenekart saját jó képességei kötelezik erre, éppen zenei fejlődése, továbblépése érdekében. Szabó ZoltánFotó: Garas Kálmán Verdi Requiemje a szombathelyi Székesegyházban: a szombathelyi szimfonikusok, a Budapesti Kórus és a közönség egy része. Szabálytalan riport egy dzsesszfesztiválról Debrecen, fülledt nyári délután, a Nagytemplom fölött komor felhők gyülekeznek. Az utcák tele siető emberekkel. A gyümölcsárus előtt hosszú sor áll, olcsó az őszibarack. Valaki mondja, hogy a Csapó utcán már pakolnak le a dinnyések. Az Aranybika szálló előtti téren, a padokon fiatalok alszanak, fejük alatt pokróc, mellettük csővázas hátizsák. Legtöbbjükön farmer, kék csíkos trikó, a lányokon hosszú, hímzett, fehér ing. Tizen-, huszonévesek. Fáradtak, törődöttek. Van aki a déli gyorssal érkezett, van aki a tegnap estivel, van aki Nyíregyházáról jött, van aki Pestről, Pécsről vagy éppen Sopronból. Dzsesszrajongók. Sokak szerint különleges emberfajta, szerintük ők élnek igazán. Hirtelen megderül az ég, zuhogva megered az eső, s én együtt rohanok a hátizsákosokkal a szálló árkádja alá. Az egyik oszlopon hatalmas plakát: 17 órától a Bartók Teremben a Binder együttes és John Tchicai dedikálják közös lemezüket, illetve az Azt mondom: Jazz... című könyvben szereplő muzsikusok látják el kézjegyükkel a dzsessznapokra megjelent kötetet. Azt mondom dzsessz, s úgy indul meg a beszélgetés, ahogyan az előbb megeredtek az ég csatornái. Egy szőke, hosszú hajú lány bizonygatja lelkesen, hogy a legjobb zenész a résztvevők közül a lengyel szaxofonos Namyslowski. Egy fiú azonnal kontráz, s a holland fuvolást Chris Hinzet emlegeti. Valaki Sigi Schwabra esküszik, de a többiek szerint van nála jobb gitáros. Végül egy szakállas, már nem éppen tinédzserkorú mondja ki a végső szentenciát, itt és most Debrecenben nincsen legjobb, csak jók vannak. Ekkor elérkezettnek látom az időt, és megszólalok. Nem szeretem a dzsesszt, mondom. Dermedt csend lesz, majd elemi erővel tör ki a felháborodás. Próbálok magyarázkodni, nem értem ezt a zenét, zavaros, nincs benne harmónia. Tudatosan mondom a téves közhelyeket. Ők pedig egyre jobban belelendülnek, magyaráznak, okítanak, hogyisne, hiszen hitetlenre akadtak, akit meg lehet téríteni! Végül felajánlják, hogy tartsak velük, hétkor kezdődik a Debreceni dzsesszegyüttes és a Szabados együttes koncertje. Mikor elindulunk, csendesen, hogy csak én halljam, odasúgja a szakállas, hogy szerinte a dzsesszt leginkább azok élvezik akik csinálják. Ülünk a teremben, alig van üres szék, de kezdésre azt is elfoglalják. Fönt a pódiumon már hangol a zenekar. Néha fölerősödik, majd elhalkul egy-egy hangszer, most épp a zongora válik ki a többi közül, s lejátssza az alapszólamot. A kezdeti hangzavar szinte észrevétlenül vált át muzsikálássá. A többiek kapcsolódnak a zongorához, variálják a szólamot, hozzátoldanak, s most már a zongora követi őket. Figyelj, bök valaki oldalba, improvizálnak! A dallam még akkor is a fülemben cseng, amikor rohanunk a buszhoz, hogy átérjünk a sportcsarnokba az amerikai Gateway együttes koncertjére. A buszon nagy a tömeg, s szinte mindenki odatart, ahova mi. Kár, hogy már csak a debreceni maradt az egyetlen dzsesszfesztivál Magyarországon, hallom a hátam mögül. Lassan külföldre kell utaznunk, ha jó dzsesszt akarunk hallgatni, mondja a szőke lány, aki korábban Namyslovskit dicsérte. Persze van néhány lemez, meg időnként az URH-n is egész jó műsorok mennek. A TV-ben viszont semmi. Ami meg van, az bár ne lenne, legyint egy dzsekis fiú. Amit a Ki mit tud-ban műveltek néhányan, hát az szerintem közröhej volt. Nem csoda, ha sokan komyikálásnak tartják az egészet. De majd hallgasd meg holnap Lipát. — folytatja. — Megtudod mi az dzsesszt énekelni! Mire a sportcsarnokhoz érünk bent már pódiumon van a Gateway. Látványosabban és sokkal jobban játszanak, mint a debreceniek. Sajnos egy idő után a fülem még ugyan érzékeli, de az agyam már nem fogja a zenét. Ezért inkább a közönséget figyelem. Előttem két néger egyetemista ül. Ami nekem nem, az nekik könnyen sikerül. Együtt élnek, sőt mozognak a zenével. Jól láthatóan otthon vannak abban a világban, melyben én reménytelenülkívülálló maradok. A vérük lüktet ott fent a színpadon, igazán az ő zenéjük ez. Odébb egy pár ül öszebújva, arcukon áhítat, tán még mélyebb, mint a négereké, de kérdés, hogy mindez a dzsessznek szól-e, vagy inkább a szerelemnek. Még odébb jól öltözött, idősebb házaspár. Műértők vagy sznobok? Legyünk jóindulatúak, és higgyük az előbbit. A koncert második részében a Binder együttes és John Tchicai játszik. Van valami a zenéjükben, amit még én laikus is megérzek, tán erre gondolnak a rajongók, amikor azt mondják, hogy ők élnek igazán. Aztán megint rohanás viszsza a Bartók Terembe, mert éjfélkor jön a legendás Namyslowski. Nem mondom, de már nem sok kedvem van hozzá. Ez persze nem a lengyel személyének szól, mindössze fáradt vagyok, s már nem befogadóképes. Még hallom, amint valaki azt fejtegeti, hogy veszélyes dolog a zene, álomvilágot teremt, elszakít a valóságtól. Hirtelen erőt veszek magamon, s a legközelebbi megállónál váratlanul búcsút veszek a társaságtól és leszállok a buszról. Az utcák már üresek, nemrég még esett, nedves az aszfalt, a lámpák fénye visszaverődik róla. Mindhalálig zene, Egy film címe volt. Egy filmé, mely furcsa világról mesélt, meg furcsa fényeiről, melyek épp olyan csalókák, mint itt ezek a fénytócsák az aszfalton. Hamarosan felszárad az eső, reggelre a lámpák is kialszanak, s eltűnik minden. De én tudom, hogy a koncertteremben még hajnali négyig fog tartani az örömzenélés, s aztán holnaptól kezdődik minden elölről. Mindhalálig dzsessz ... Halmágyi Miklós Budapesti Zenei Hetek A hagyományokhoz híven az idén ősszel is megrendezik a Budapesti Zenei Heteket. A nyitókoncert szeptember 25-én lesz az Erkel Színházban a Magyar Állami Hangversenyzenekar, a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének férfikara és Ránki Dezső közreműködésével, Ferencsik János vezényletével Az esten Bartók III. Zongoraversenye és Liszt Faust-szimfóniája szólal meg. Petényi Miklós és a Liszt Ferenc kamarazenekar szeptember 26-i hangversenyén, a Zeneakadémián Philipp Emanuel Bach, Couperin és Tartini művei csendülnek fel. A közelmúltban elhunyt zeneszerző, zongoraművész és pedagógus, Kadosa Pál születésének 80. évfordulója alkalmából rendeznek emlékestet szeptember 27-én a Zeneakadémián. A komponista három művét a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekara, Kovács Dénes és az Új Budapest Vonósnégyes tolmácsolja, a karmester Erdélyi Miklós. Szeptember 28-án tartják — szintén a Zeneakadémián — a Liszt Ferenc emlékére hirdetett IX. Nemzekközi Orgonaverseny díjnyerteseinek hangversenyét. Az idén is megrendezik a Zenei Hetek keretében A korunk zenéje sorozatot. wm mse1983. augusztus 2. Kedd