Vas Népe, 1983. szeptember (28. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-01 / 206. szám
átmeneti bírság Hogyan szabaduljanak a veszélyes hulladéktól? Az ÉLGÉP 4. számú Szombathelyi Gépgyárát 375 ezer forint veszélyes hulladékbírság megfizetésére kötelezte augusztus 12-én az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal Észak- Dunántúli Felügyelősége. Az augusztus 10-én tartott helyszíni szemlén a szakemberek megállapították, hogy a vállalatnál a termelési tevékenysége során keletkező fúró- és csiszolóemulzió keverék átmeneti tárolásáról nem gondoskodott és ezzel környezetszennyezést okozott. A keverék II. veszélyességi osztályba tartozik, amely azt jelenti, hogy tilos szilárd, folyékony és iszapszerű települési hulladékok közé juttatni. Az ÉLGÉP a veszélyes hulladékot a Győr- Sopron megyei Talajerőgazdálkodási Vállalatnak adta át olyan szerződés alapján, amely kikötötte, hogy a keverék veszélyes anyagokat nem tartalmazhat. Egy szó, mint száz: az ÉLGÉP nem közölte az átvevővel a környezetszennyezést okozó anyag nevét, minőségi jellemzőit, illetve annak veszélyességét. Az átvevő vállalat tehát nem veszélyes hulladékként vette át, és nem is úgy kezelte. .as. .au. :::::: :::::: :::::: ■::I tar 1981-ben minisztertanácsi rendelet született a veszélyes hulladékok biztonságos, környezetszennyezést nem okozó átmeneti tárolásáról. E rendelet kimondja, hogy aki az átmeneti tárolásra vonatkozó kötelezettséget megszegi, azt veszélyes hulladékbírság megfizetésére kell kötelezni. Az ÉLGÉP egyik műszaki igazgató-helyettesi utasítása, amely az 1982. január 1-én hatályba lépett rendelet végrehajtásával kapcsolatos feladatokat határozta meg vállalati szinten, 1983. május 3-i (!) keltezésű. Hangsúlyozom, vállalati szinten. A 4. pontja így szól: „Tekintve, hogy az Ipari Minisztérium részéről végrehajtási utasítás még nem jelent meg a teendők pontosítására, fel kell keresni az illetékes környezetvédelmi felügyelőséget és jegyzőkönyvben rögzíteni — országos tárolók és megsemmisítők hiányában — a gyárnál képződő veszélyes hulladékok ideiglenes elhelyezési, tárolási módját.” — Kovács Csabáné, az OKTH Észak-Dunántúli Felügyelőségének munkatársát kértük, hogy nyújtson segítséget, adjon tanácsot. Megoldásokat nem tudott mondani. Javasolta, hogy vállalati szinten forduljunk az Ipari Minisztériumhoz. Jegyzőkönyvet ennek megfelelően nem tudtunk felvenni — mondja Kelemen József, az ÉLGÉP 4. számú Gépgyárának főmérnöke. — Június 1-én lépett életbe egy igazgatói utasítás, amely a veszélyes hulladékok gyűjtésének, átmeneti tárolásának, nyilvántartásának, elszállításának, előkezelésének és ártalmatlanításának gyári rendjét tartalmazza. Még 1983. május 17-én a városi tanács műszaki osztályáról engedélyt kértünk arra, hogy a REMIX hulladékgyűjtőjében a nálunk keletkező festékiszapot elégethessük. Úgy tájékoztattak bennünket, hogy csak az égető tulajdonosának kell beszereznie a hivatalos hozzájárulást. A helyszíni szemle után egy nappal (!) mégis olyan válasz érkezett, hogy a KÖJÁL szakhatósági állásfoglalása alapján elutasították. Ezek után azt a javaslatot kaptuk, hogy több vállalattal közösen vegyünk egy több millió forint értékű ingatlant, és létesítsünk rajta hulladékégetőt, ha a KÖJÁL is hozzájárul. Vagy — tekintettel vállalatunk nagyságára — oldjuk meg vállalaton belül a hulladékok ártalmatlanítását valahol az ország területén. Mindennek következtében a festékiszapot, fémsókat tartalmazó koncentrátumok ártalmatlanítása megoldatlan. ★ A bírságról szóló határozat ellen az ÉLGÉP augusztus 24-én fellebbezett. — Megyei, országos szinten sincsenek hulladékot megsemmisítő helyek, illetve nincsenek átvevő vállalatok. Azután nincs olyan hivatalosan kijelölt vállalat sem, amely az OKTH által elfogadott minősítést, vagy ártalmatlanítási technológiát tudna adni a veszélyes hulladékokról — mondja a főmérnök, majd így fejezi be a gondolatot: „ Minden hatóság és felettes szerv ideiglenes tárolást javasol, amely azonban a keletkező mennyiség nagysága miatt szinte lehetetlen. A környezetvédelmi szakemberek szerint mindaddig, amíg a legkülönfélébb környezetszennyező anyagok ártalmatlanítási helyét, módszerét ki nem dolgozzák, amíg az anyagi erőket kellőképpen a legjobb hatásfokkal nem koordinálják, addig az egyedüli lehetséges megoldás — azok számára akik nem rendelkeznek ártalmatlanító berendezésekkel — az átmeneti tárolás. A gyárak, üzemek, intézmények nagy többsége is ezt a módszert alkalmazza, hiszen csak így előzhetők meg a nagyobb szennyeződések.Vagy sok helyen mégsem ezt alkalmazzák, csak ott még nem volt helyszíni szemle ? Kovács Károly, az OKTH Észak-Dunántúli Felügyelőség igazgatója így vélekedik: — Például a körmendi Lada Tápszergyár a saját telephelyén megoldotta az átmeneti tárolást, a végleges lerakásig, vagy az esetleges újrahasznosításig. Mi a magunk részéről segítünk, helyet is jelölünk ki. Az elsődleges feladatunk azonban nem a tanácsadás, hanem a hatósági ellenőrzés. Mégis összehozzuk az érdekelteket egyebek mellett kutató intézetekkel is. Ösztönözzük a vállalatokat arra is, hogy önállóan létesítsenek ártalmatlanítót. Az Ipari Minisztérium nyolc lerakóhely létesítését tervezi az országban, az első még ebben a tervidőszakban elkészül, előreláthatólag a Dunántúl északi részén. A pontos helyet még nem tudjuk. A központi lerakóhelyek működéséig a vállalatoknak kell — a veszélyességhez mért nagy gondossággal — foglalkozniuk a keletkező hulladékok tárolásával. Ha egyedül nem boldogulnak, az összefogás bizonyára eredményre vezetne. A saját érdekük ugyanis az ártalmatlanítás, vagy az addigi ártalmatlanítási tárolás. Ha ezt nem teszik, büntetést kell fizetniük. A fúró-, csiszolóemulzió és emulziókeverék-hulladék 1982. évi mennyisége csak az ÉLGÉP 4. sz. Gépgyárában 65 tonna volt. Ez öt év alatt 325 tonna. Tíz év alatt . . . Szenkovits Péter 4 VAS NÉPE Még az átlagember is tudja nálunk, hogy a vállalatok túl sok ilyen-olyan anyagot tartanak a raktáraikban, vagyis — ahogy a közgazdászok mondják — rossz a készletgazdálkodásuk. Mindez igaz, hiszen amíg például egy átlagos nyugat-európai vállalat azzal is beéri, hogy 3—4 napi termeléshez szükséges anyagot, alkatrészt raktározzon, nálunk sok olyan gyár van amely 90—120 napra elegendő készleteket halmoz fel. Az átlagos olvasó már meglehetősen sokat tud ennek okairól (a gyártók és a szállítók monopolhelyzete, a laza szerződéses fegyelem, stb.) mint ahogy arról is hallott, hogy ennek a gyár meg a népgazdaság látja kárát, hiszen sok száz milliárd forintnyi érték hever a raktárak sötét zugában. ZAVAROS NYILVÁNTARTÁS Az már kevéssé ismert az olvasók körében, hogy a pazarló készletgazdálkodás mögött „nyelvi”, vagyis jelölésbeli okok is rejtőznek. Tegyük fel, egy vállalat vezetői elhatározzák, hogy megszabadulnak a felesleges készleteiktől, például a túl sok raktári csavarjuktól. Erre elvben megvan a lehetőségük, hiszen az Országos Piackutató Intézethez tartozó Interker börze nevű intézmény minden évben megszervez vagy 4—5 készletbörzét, ahol a szóbanforgó vállalat is meghirdetheti, hogy mennyi csavart kíván értékesíteni. A gyakorlat azonban sokkal bonyolultabb ennél. A börzén keresgélő vevők ugyanis érthető okokból pontosan tudni akarják, hogy milyen csavarról van szó? Mekkora az átmérője, miből készült (acélból, vagy alumíniumból?), milyen a menete és hossza, süllyesztett, vagy lencsealakú-e a feje és így tovább. Mindezt leírva nyilvántartani rendkívül hosszadalmas és körülményes. Ezért a vállalatok már évekkel ezelőtt kialakítottak maguknak egy saját használatú, házi kódrendszert, amelyben különböző számokkal jelölték a kérdéses csavar tulajdonságait. Ez a módszer a vállalatokon belül kiválóan bevált. De amikor kiléptek a börzére, kiderült, hogy például az M8-as méretű csavar jelölésére 14-féle kódot használnak a hazai vállalatok. Van, aki ilyen számsorral jelölte: 818730. A másik cég viszont már így azonosítja: 281-111-2035. A harmadik viszont eképpen: 441-14. Vagyis valóságos kábeli zűrzavar tapasztalható a csavarok nyilvántartásában és — mivel a csavar csak egy példa — más egyéb termékek jelölésénél is. KILENC JEGYŰ SZÁMSORRAL A sok gond miatt az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság egyik témabizottsága is napirendre tűzte az ügyet. Amint várható volt, arra a megállapításra jutott, hogy félbe kell hagyni a házi kódrendszerek használatával, egységes, népgazdasági kódrendszer kialakítására van szükség. Sőt, még ez sem elég, figyelembe kell venni, hogy a külföldi országok is hasonló gondokkal küzdöttek, illetve küzdenek, ezért újabban mindinkább elterjed az EAN-nak nevezett nemzetközi termékkód használata. Aligha volna jó az a hazai kódrendszer, amely eltekint attól, hogy az EAN-termékkód lassan világszabvánnyá válik. Hosszas töprengés, vita után olyan döntés született, hogy az egységes hazai kódrendszer kilenc jegyű számból álljon. Ebből a számsorból az első 4—5 azt jelöli, hogy hol, melyik hazai gyárban készítették a szóbanforgó terméket, példánkban a csavart. (Ha az említett csavar importcikk volt, akkor a kódnak jelölnie kell az importáló külkereskedelmi vállalatot is.) A kilenc jegyű szám többi számjegye viszont arról tudósít bennünket, hogy — legalábbis nagy vonalakban — milyen típusú csavarról van szó. S ha valaki még többet akar megtudni a kérdéses termékről, csak elő kell vennie a szóbanforgó gyár (mondjuk a Csavaripari Vállalat), vagy — import esetén — az illetékes külkereskedelmi vállalat kódkatalógusát. Voltak akik felvetették, hogy ily módon mégiscsak kétkódkatalógus — a népgazdasági, illetve a vállalati — használatára lesz szükség. E felfogás hívei azzal érveltek, hogy sokkal egyszerűbb volna, ha minden tudnivalót az egységes népgazdasági katalógusban jelölnénk. Ez elvben igaz is. Csakhogy amint az OMFB-nek a már említett témabizottsága feltárta, ez rendkívül költséges volna, hiszen a népgazdasági szférában forgalomban lévő termékek száma napjainkban már több millió. Ezért egy — számítógépekkel ellátott nagy apparátust kellene fenntartani az ilyen kódkatalógus összeállítása, karbantartása céljából, s ez olyan kiadásokkal járna, ami talán nincs is arányban a várható haszonnal. Ezért ésszerűbb a vállalatokra alapozva, decentralizáltan megoldani a kódrendszer kialakítását. 1985-IG BEVEZETIK Jellemző a téma súlyára, fontosságára, hogy a kormány gazdasági bizottsága is foglalkozott az üggyel, s úgy határozott, hogy 1983- ban megkezdik az ETK (Egységes Termékazonosító Kódrendszer) kísérleti bevezetését. A Gazdasági Bizottság döntése alapján kezdték meg az úgynevezett Termékinformációs Központok kijelölését is. Ezek a központok (a csavarok esetében például a Csavaripari Vállalat, az autóalkatrészek szférájában az Autóker) töltik be a gazda szerepét. Ennek megfelelően ők felelősek a kívánt kódkatalógus összeállításáért, kiadásáért is. A Csavaripari Vállalat gondozásában megjelenő katalógusnak például nemcsak arra kell választ adnia, hogy a Csavaripari Vállalat milyen csavarokat gyárt, hanem arra is, hogy ezenkívül még hol, milyen csavarhoz lehet hozzájutni az ország többi, csavarelőállítással is foglalkozó üzemében. A tervek szerint 1985-ig az egész országban elterjed az ETK használata. Valószínű, ez ismegfelelő feltételeket teremt ahhoz, hogy a termelővállalatok között meggyorsuljon a készletáramlás: aki akar, gyorsabban megszabadulhasson a felesleges csavarjaitól, aki pedig ilyeneket keres, előbb hozzájuthasson e termékekhez, mint manapság. Szuka Károly, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság osztályvezetője Egységes azonosítás — korszerű készletgazdálkodás Termékkódok babele Mint annak idején (augusztus elején) hírt adtunk róla, a KISZ Körmendi Területi Bizottságának fiataljai kajakversenyt rendeztek a Rábán jugoszláviai fiatalok részvételével. Ugyancsak velük közösen lehajóztak a Rábán Körmendtől Győrig, a Népek Barátsága elnevezésű vízi túra keretében. E sportkapcsolatok folytatásaként nemrég magyar fiatalok, körmendiek utaztak Jugoszláviába, a Mura—Krog víziszakosztály kajakosainak meghívására. Augusztus 27—28-án részt vettek a „Dimek Memorial ’83” elnevezésű csónakos emléktúrán. Ezt, az 1968-ban tragikus szerencsétlenség következtében elhunyt természetbarát és sportoló, valamint fia emlékére rendezik meg Jugoszláviában a Mura folyón, Krogtól Bistricáig, 1969-től minden évben. Az idén augusztus 28-án vasárnap tartották, amikor is százak — köztük a körmendi fiatalok is — kajakba, és csónakba szálltak, hogy megtegyék a Krog—Bistrica közti közel 30 kilométeres vízitúra távját. Sok százan fogadták őket a bistricai Mura-hídnál. Itt, a helyi vízisportszakosztály képviselői barátsági esten látták vendégül a magyar fiatalokat. Kulturális műsor is volt. A sportkapcsolatok következő találkozóját a tervek szerint ez év októberében Körmenden tartják. A kétnapos találkozó során a körmendi fiatalok ellátogattak Radgonába is, meglátogatták a 13 ország részvételével megrendezett nemzetközi agrotechnikai és élelmiszeripari kiállítást. Ezen a nemzetközi kiállításon megyénk élelmiszeriparának termékeiből is ízelítőt kaphattak az érdeklődők- Rendeztek magyar estet is. A túra végállomásán kikötés a bistricai Mura-hídnál. Részlet a radgonai kiállítás egyik magyar tárolójáról. Bistricában: a képen a beltinci általános iskola diákjai. Tóth László 1983. szeptember 1. Csütörtök