Vas Népe, 1983. november (28. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-01 / 258. szám

il szakszervezetek és az érdekvédelem Általános érdeklődésre számot tartó, az egész társadal­mat érintő kérdésben foglalt állást legutóbbi ülésén az MSZMP Központi Bizottsága, összegezte a párt szakszer­vezeti politikájának bevált elveit, kifejezésre juttatta a szakszervezetek sokoldalú munkájának elismerését és meg­fogalmazta a párt, a kommunisták tennivalóit a szakszer­vezeti mozgalom továbbfejlesztésében. Mind hazai történelmünk tanulságai, mind a nemzet­közi munkásmozgalom ta­pasztalatai igazolják azt a lenini tanítást, hogy a párt­nak a szakszervezetekhez, vagyis a munkástömegekhez való helyes viszonya nél­külözhetetlen feltétele a munkáshatalom kivívásá­nak, és megszilárdításának. A felszabadulást követő néhány évben a nagy tra­­díciójú magyar szakszerve­zeti mozgalom fellendült, szárnyakat kapott az ország újjáépítéséért, a dolgozók élet- és munka­­körülményeinek javításá­ért, a munkáshatalom ki­vívásáért és megszilárdítá­sáért, folyó harcban. A munkáshatalom létrejötté­vel azonban az MDP szek­tás, a tömegeket lebecsülő politikája, mindinkább hát­térbe szorította a szakszer­vezeti mozgalmat, kisajátí­totta érdekvédelmi szerepét, s a párthatározatok végre­hajtására korlátozta mű­ködését. A párt vezető sze­repét közvetlen beavatkozá­sokkal, utasításokkal érvé­nyesítve, az MDP vezetői azt a követelményt támasz­tották a szakszervezetekkel szemben, hogy „levigyék” a párt által megadott szem­pontokat, főleg a gyorsított iparosítást szolgáló intézke­déseket. E politika hatására gyengült a szakszervezetek népszerűsége, befolyása tag­ságuk körében és ez kedve­zőtlenül hatott, a párt és a tömegek kapcsolatára is. Az MSZMP 1956 után a szakszervezetekkel tartott kapcsolatából száműzte a közvetlen beavatkozást, az utasításokat, s a szakszer­vezeteket a dolgozók millió­it átfogó önálló szervezetként kezelte, olyan szervezetként, amely a párttal azonos célért, a munkásosztály, a dolgozók felemelkedéséért küzd. A revizionista nézetek hirdetői az ellenforradalom időszakában és azt követő­en — kihasználva a dogma­tikus politika okozta káro­kat — a „függetlenség” jel­szavával léptek fel, a de­magóg, teljesíthetetlen kö­vetelésekkel igyekeztek fél­revezetni a tömegeket. Az MSZMP következetes elvi politikája meggyőzően lep­lezte le a függetlenséget hir­dető nézetek revizionista tartalmát. Bebizonyította, hogy e jelszó voltaképpen a szocializmus ügyének megbuktatására hívja fel a szakszervezeteket, a mun­kásosztály érdekeinek el­árulásához vezet. A függet­lenség, az ellenzékiség nem örök kategória, és szocialis­ta viszonyok között teljes­séggel elfogadhatatlan ,a szakszervezetek, a dolgozók számára. A szakszervezet nem lehet független a mun­káshatalomtól, hiszen a munkáshatalom részese. Tagságát, annak érdekeit képviselve és védve részt­­vesz a döntések kialakítá­sában, részt vállal a dönté­sek végrehajtásában. A szakszervezetek a szocializ­mus viszonyai közt is ér­dekvédelmi szervek, de ér­dekvédelmi szerepük bővül, kiteljesedik azáltal, hogy beleszólásuk van minden, a tagságukat érintő kérdésbe. A tagság érdekeinek ha­gyományos képviseletét és védelmét éppen azzal ala­pozzák meg, hogy felelősséggel részt vállalnak a gazdasági építőmunkában, a hagyományos érdekek vé­delméhez szükséges anyagi javak megteremtésében. Ahhoz azonban, hogy a szakszervezetek betölthes­sék hivatásukat, messze­menő önállóságra van szük­ségük. Jól kell ismerniök tagjaik véleményét, igényeit, s ezeket összegezve ki kell alakítaniuk álláspontjukat minden kérdés eldöntése előtt. Az önállósághoz hoz­zátartozik, hogy a szak­­szervezetek kezdeményez­zenek intézkedéseket, fel­készült, vitaképes partner­ként vegyenek részt az ál­lami intézkedések előkészí­tésében, s konstruktív, mó­dosító, kiegészítő vagy meg­erősítő javaslatukkal járul­janak hozzá a jobb döntés­hez. A Központi Bizottság ál­lásfoglalása több mint két és fél évtized munkáját ösz­­szegezve bizonyítja, hogy a helyes szakszervezeti poli­tika mozgalmas eleven élet­re ösztönözte már eddig is a szakszervezeteket. Az ön­álló kezdeményezések lehe­tősége jelentős jogkör­bő­vüléssel párosulva lehető­vé tette, hogy eleget tegye­­nek történelmi hivatásuk­nak. Jó úton haladnak, pá­lyamódosításra nincs, szük­ség. Alapvető funkcióik nem változnak. A jövőben is fel­adatuk, hogy erősítsék és óvják a munkáshatalmat, a szocialista rendszert, ter­vezzék, mozgósítsák tagsá­gukat, társadalmunk politi­kai és gazdasági erejének gyarapítására, képviseljék érdekeit, védelmezzék a dolgozók törvényekben, ren­deletekben rögzített jogait, töltsék be sokoldalú, nevelő szerepüket. A szocializmus építésé­nek gazdasági, politikai fel­tételei természetesen ma nem azok, mint a megelőző években voltak és várható­an a következő években is változnak. A Központi Bi­zottság állásfoglalása olyan helyzetben ad útmutatást a további munkához, ami­kor a világgazdasági válság hatására gazdasági feltéte­leink nehezebbek, s a nem­zetközi politikai élet gond­jai is sűrűsödnek. Ezekhez a körülményekhez a szak­­szervezeteknek is igazod­­niok kell, mind a társada­lom érdekeit védő mozgal­mi munkában, mind a ha­gyományos érdekek védel­mében, a dolgozók tudatá- - nak fejlesztésében. A Központi Bizottság ál­­­lásfoglalása nagy fontossá­got tulajdonít a szakszerve­zetekben dolgozó aktivis­ták, tisztségviselők elismeré­sének. A tapasztalatok sze­rint a bizalmi testületek már eddig is bebizonyítot­ták, hogy be tudják tölteni a dolgozók egyes rétegei, csoportjai érdekeinek kép­viseletét, alkalmasak az ér­dekek felszínre hozására, ütköztetésére, egyeztetésé­re, a népgazdasági, a válla­lati, a csoport, és az egyéni érdek összhangjának meg­teremtésére. A Központi Bizottság megkülönböztetett figyel­met fordított a pártszerve­zetek és a szakszervezetek kapcsolatára, a párt tagjai­nak a szakszervezetekben végzett munkájára. Megál­lapította, hogy a kommu­nisták becsülettel helytáll­nak, s szakszervezeti tiszt­ségük betöltéséhez élvezik munkatársaik bizalmát. Az szakszervezetek pártirányítása az ott dolgozó kommunisták útján elvi, politikai eszkö­zökkel, példamutatásukkal, meggyőző, érvelő szavaik­kal érvényesül. A közvetlen beavatkozás, s a munka ki­sajátításának hibás mód­szerét azonban még nem minden pártszervezet tudta leküzdeni. A Központi Bi­zottság állásfoglalása nagy segítséget ad ahhoz, hogy az önállóan, felelősen dol­gozó szakszervezeti szervek jelzéseikkel, mozgósító, szervező munkájukkal mi­nél jobban hozzájárulhassa­nak a párt politikájának ki­alakításához és megvalósí­tásához. S. E. »11 év zöld fény­ ­őség érdekében alakítottunk ki egy jelzőlámpa irányító központot. — Mi a feladata ennek a központnak? — Állapot-információkat tudunk gyűjteni a csomó­ponti vezérlőgépekről. A lámpák hét különböző au­tomata programban üze­melnek, ezt figyelemmel tudjuk kísérni, és ha a for­galmi helyzet úgy kívánja, be is lehet avatkozni a for­galomirányításba. Az ellen­őrzés kiterjed a vörös fény égőjének kiégésére, egyéb géphibákra, feszültség kima­radásra, esetleges helytelen kapcsoló állásra, és figye­lemmel kísérhetjük, hogy adott helyzetben — a hét program közül — milyen program szerint üzemel a rendszer. — Milyen beavatkozási le­hetőségük van? — Tudjuk kézzel vezé­relni a rendszereket, és vil­logó sárgára állíthatjuk a jelzőlámpákat. Ez tulajdon­képpen kevés, de a rendszer úgy lett kialakítva, hogy ké­sőbb tovább fejlesztve kü­lön, a csomópontonként re­gisztrált forgalmi változá­sokhoz állíthatja az auto­mata a lámpák váltását. — Mennyibe kerül egy csomópont kiépítése? — Körülbelül egymillió forintba.­­ — Hiába a legtökéletesebb jelzőlámpa rendszer, ha egyszer Szombathelyen az átmenő forgalom, a renge­teg nagy teherszállító jármű is a városon halad át. — Igen ez súlyos gondja Szombathelynek, mondhat­ni a legsúlyosabb. A ren­dezési, forgalomszervezési feladatok során mindig fel­vetődik egy, a várost elke­rülő úthálózat kiépítése, de ez nem kis pénzbe kerül. Hasonló helyzetben van Győr is, ahol most írtak ki pályázatot a város belső magjának tehermentesíté­sére. Nálunk még vannak speciális esetek is, mint a kerékpárosok és egyes átve­zető utak korlátozott átbo­csátó képessége. — Mint a Zanati úti alul­járó? — Igen. Ennek kiküszö­bölése, kiváltása, csak felül­járóval lehetséges. Ha egy ilyen épülne, akkor a Kör­mend felől érkezőket a Nép­front utca folytatásában le­hetne átvezetni a vasúton, és kijuttatni Zanat felé a forgalmat, ami ma a Hu­nyadi és a Tolbuhin úton bonyolódik. Minden­esetre a városban dinamikusabb lehetne a közlekedés, ha a járművezetők jobban oda­figyelnének a lámpákra, és nem zöldben kezdenének el sebességet váltani, hanem már sárgában. Több mint harminc százalékkal nőhet­ne az átbocsátó képessége egy csomópontnak.­­• Létezik „zöld­ hullám” Szombathelyen? — Igen a Petőfi Sándor utcában, a Vörösmarty ut­cában és a Tolbuhin úton kialakított csomópontok ösz­­sze vannak hangolva, átlag 40—55 kilométeres haladási sebességre. A Vörösmarty utca ennél kicsit gyorsabb, mert nagyon közel vannak egymáshoz a lámpák. Egy zöld jelzés átlag 25 másod­percig tart. Két másodper­ces követési távolság tar­tásával 10—14 gépkocsi át­­bocsátását teszi lehetővé, ez szombathelyi viszonylatban bőven elég. (Folytatjuk) Sibinger János Fotó: Benkő Az egyik fontos csomópont a Március 15. téren. 1983. november 1. Kedd Meddig? Négy fiatal mérnök be­szélgetését hallgattam a vonaton. Érdekelt a té­ma, előző nap a Táska­rádióban ugyancsak fia­tal műszaki értelmiségi­ek vallottak munkájuk­ról, életkörülményeikről. A megszólaltatott fiata­lok mindegyike megél­hetési gondokról panasz­kodott. Megmondták őszintén, mégi­g mindig szülői támogatásra szo­rulnak. I Úti társ­aim közül az egyik fiatalember törté­nete ragadott meg legin­kább. Állami ösztöndí­jasként, vörös diplomá­val végzett a­­Műszaki Egyetemen. Az egyetem tanári katedrát ajánlott neki, ezt ő nagy megtisz­­telésnek érezte, mégsem fogadta el. Magyarázatul két okot említett: a csa­ládját és a szülővárosá­hoz való kötődését. Pro­fesszorai elfogadták a magyarázatot, hiszen az egyetem „csak” a kated­rát biztosította volna, la­kást nem. Fiatal házas­ember lévén, Pesten az albérlet felemésztette volna egyikük keresetét. Méltán gondolta, nyelv­tudása és a vörös dip­lomája elegendő biztosí­ték lesz arra, hogy vég­zettségének­­ megfelelő munkát kapjon. Végig­járta szülővárosának szinte minden munkahe­lyét, az egyik vállalat 3200 forintért akarta al­kalmazni. Kevésnek tar­totta a pénzt, így másutt helyezkedett el, mivel ott négyszáz forinttal többet ígértek. Igaz, őszintén megmondták, a szakmá­jában nem tudják foglal­koztatni. Hát csinált is mindent csak azt nem, amit öt kemény évig ta­nult. A könyvelésben se­gített, ha kellett, munka­bért fizetett, de akadt olyan munka, is, amelyet szerinte nyolc elemivel bárki megcsinál. Kacér­kodott a gondolattal, hogy diplomájával a zse­bében, elszegődik kukás kocsira, ott legalább né­hány ezerrel többet ke­resne. Hogy szavaival éljek, azért a végén minden görbe egyenes lett, ala­kult egy új cég, ahol mérnöki diplomájának végre hasznát veszi. Igaz, a fizetése az új helyen is csak háromszáz­­ forinttal emelkedett, de legalább azt csinálhatja, amit kiválóan megtanult. Egyszóval, értelmét látja napi munkájának s egyelőre számára má­sodlagos az alacsony fi­zetés. — De meddig? — kér­dezték tőle a társai. Bi­zonytalan vállvonogatás volt a válasz. (takács) Kétkerekű gondolatok Harminc évvel ezelőtt legtöbb vidéki városunk­ban jelentős kerékpár­­forgalom volt. Még alig­ha kellett kerékpárosnak félnie attól, hogy a sű­rűn száguldó gépjármű­vek elütik. Tíz évvel ké­sőbb, a gazdasági növe­kedés éveiben itthon és külföldön a gépkocsi vált a fejlődés egyik szimbó­lumává, s a kerékpárok kiszorultak a zsúfolt vá­rosi utakról. Újabb tíz év és az energiaválság, a környezetvédelem, az egészséges életmód irán­ti igény hatására ismét előtérbe került a kerék­pár-közlekedés. Ez a tendencia hazánk­ban is jól érzékelhető. Több vidéki városunk­ban már megkezdték a védett és biztonságos ke­rékpár­útszakaszok épí­tését, sőt néhány nagyobb forgalmú közút mellett is épült már kerékpár­út. Mennyisége, hossza azonban ma még messze nem elegendő. Hazánkban mintegy négy és fél millió kerék­pár van. Egy magyar családra átlag majdnem két kerékpárt lehet szá­mítani, s ez kiugróan magas arány. A kerék­párút viszont nagyon ke­vés. Pedig számos példa bizonyítja, hogy a kerék­párosok külön közleke­désének biztosítása nem feltétlenül milliós beru­házások kérdése. Békés megyében például tár­sadalmi összefogással épültek kerékpárutak. Azt tartják, Hollandia a kerékpárosok hazája, legalábbis Európába­nos, Hollandiában 710 kerékpár jut ezer la­kosra. Hazánkban 37­0 kétkerekű jut ezer em­berre, s Békésben ponto­san 616. Bizonyára nem véletlen, hogy éppen eb­ben a megyében vált tár­sadalmi üggyé a kerék­párutak építése. Ami a kerékpárutak, sávok ki­építettségét illeti, orszá­gosan bizony még nem állunk hollandiai szín­vonalon. De bíztató, hogy a kerékpárosok biztonsá­gos közlekedéséért ma már az országban min­denütt tapasztalhatók kezdeményezések. B. A. Külpolitikai kommentár VÍ­SNEPE 3

Next