Vas Népe, 1985. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-01 / 26. szám

Interjú Nagy Lajossal A Műszaki és Természet­tudományi Egyesületek Szö­vetsége — közhasználatú nevén a MTESZ — orszá­gos díját kapta meg de­cemberben Nagy Lajos, a MTESZ Vas megyei szerve­zetének elnöke. Ebből az alkalomból készített vele interjút munkatársunk. ★ — ön főállásban az SZMT vezető titkára. Kü­lönféle szakszervezeti ülése­ken hangoztatta a terület­­politikai, településfejleszté­si munka jelentőségét. Úgy tudom, a MTESZ-ben is szorgalmazza ezt a munkát. Miért tartja ennyire fon­tosnak ? — A területpolitika olyan komplex kérdés, ami min­den embert érdekel, érint. A vállalatoknak érdekük, hogy minél jobb kommu­nális és infrastrukturális kö­rülmények között termel­jenek, másrészt a lakóhelyén bármelyik állampolgárt érintik a területpolitikai kérdések. Faluvégi Lajos miniszterelnökhelyettes sze­rint az állami tervek meg­határozzák a területpoliti­kai tervek fő irányát és arányait. A szakszervezetek feltárják a szervezett dolgo­zók igényeit, s ezek alapján befolyásolják, módosítják az állami tervet. A MTESZ és a szakszervezet együtt­működése éppen abból adó­dik, hogy egyes funkciók kiteljesedjenek, minél szakszerűbb javaslatok szü­lessenek. Ehhez viszont szükség van a­­ mérnökök szakértelmére. Példákat is mondhatok erre. Egy MTESZ- bizottság megyénk 19 tele­pülésén vizsgálta a telekel­látottságot 1983-ban. Ennek eredményeit (például azt, hogy a tanácsok fordítsa­nak nagyobb figyelmet a községekben levő zárolt tel­kekre, és a kevesebb költ­séget igénylő telek előkészí­tésére­ a szakszervezetek ja­vasolták a megyei tanács­nak. Ennek eredménye az lett, hogy a megyei tanács 10 millió forintos pályá­zatot írt ki a községeknek az ilyen telekkialakításra. Amikor a vízműépítési prog­ram előtérbe került, az ere­deti álláspont az volt: mi­nél kevesebb pénzzel mind több embert juttassunk a megyében egészséges ivó­vízhez. A MTESZ szak­embereinek véleménye alap­ján az SZMT akkor azt ja­vasolta: a programot he­lyeseljük, de először azokon a településeken létesüljön vízmű, ahol a legmagasabb a víz nitrátszennyezettsé­ge. Ezen túl a MTESZ és a szakszervezetek együttmű­ködését azért is fontosnak tartom, mert sokan nem tudják, hogy a mérnökök mit dolgoznak, hogyan ké­pesek befolyásolni az élet­­körülmények alakulását.­­ Ha jól értem, mindez úgy összegezhető, hogy a MTESZ-ben tevékenykedő mérnökök­­munkájának eredményeit a szakszerve­zetek figyelembe veszik ál­lásfoglalásaik, javaslataik kialakításakor, s miközben ezt teszik, egyben ráirá­nyítják a figyelmet a mér­nökök munkájára. — Igen. Ma már az együttműködés élet által követett szükségszerűségé­ről beszélhetünk. Logikus, hogy előtérbe került a mérnöki munka fontossága. Mi a MTESZ-ben és a szak­­szervezeteknél is azon va­gyunk, hogy ne általában a mérnöki munkát, hanem a teljesítményt nyújtó és közéleti munkával is át­itatott tevékenységet becsül­jék. Majdnem tíz év alap­ján, a MTESZ-ben azt ta­pasztaltam , a mérnökök többségében — most olyan szót használok, amit álta­lában kerülni szoktunk — van becsvágy. Ha tudják kamatoztatni tudásukat olyan cél érdekében, ami számukra is fontos, akkor nagyon szívesen dolgoznak. Azt is meg kell mondani, nagyon sokan távol marad­nak még ettől , a munkától. Az okokat kutatva több­nyire azt állapítjuk meg, hogy a távolmaradók mun­kahelyén nem jól értékelik a mérnöki munkát, nincs visszacsatolás. Ott dolgoz­nak jól a mérnökök, ahol a vezetőség folyamatosan tá­maszt igényeket, s lehetővé teszi, hogy a feladatokat ki­válóan megoldó szakembe­rek még többet teljesíthes­senek. Úgy szoktuk monda­ni: ezeken a munkahelye­ken jó az innovációs lég­kör. És ezek a szakembe­rek sokkal könnyebben megnyerhetők a társadalmi célok érdekében végzett munkáknak is. De azt is látni kell: egyre nagyobb szükség van a tágabb kör­nyezet innovációs nyomásá­ra is! — Az interjúra készülve azt hallottam: tíz éve, ami­óta ön a MTESZ elnöke megyénkben, rangja van ennek a szervezetnek Vas­ban. Hogyan ítéli ön meg ezt a véleményt? — Én úgy érzem, az utóbbi években sem tet­tünk semmi különlegeset. Arra törekedtünk a korábbi elnökséggel és a mostanival is, hogy minél szélesebb kapcsolatokat alakítsunk ki. Ez sikerült is a Hazafias Népfronttal, a párt gazda­ságpolitikai osztályával, a szakszervezetekkel. Eközben igen gondosan ügyeltünk arra, hogy ki-ki az érdeklő­désének megfelelően ön­ként vállalkozhasson bizo­nyos feladatok megoldásá­ra. A MTESZ országos el­nöksége nemrégiben érté­kelte beszámolónkat. Nyug­tázták, hogy megyénk 3 ezer 500 MTESZ-tagja létszámát meghaladó mértékben ha­tott a megyében levő folya­matokra. Emlékszem arra az időre is, amikor szűkkö­rű szervezetnek tartották a MTESZ-t. Akkor mérle­geltük ezt, s hosszas munka eredményeként tartunk a jelenlegi szinten. Amikor évekkel ezelőtt szerveztük a vezetők klubját, voltak kudarcaink is. Ma már vi­szont kívülállók is nyugtáz­zák: jó klub, hasznos mun­ka folyik benne. De tudnám azt is mondani: rendezvé­nyeinket mindig úgy szer­vezzük, hogy azokból pro­fitáljon a megye gazdasága és településpolitikája is. Jönnek hozzánk országos, nemzetközi rangú szakte­kintélyek. Belehallgatnak azokba az előadásokba, amelyeket helyi szakembe­rek tartanak. Ha a referátu­mok alapján megállapítják, hogy elmélyült és tudomá­nyos munka folyik itt, ak­kor ezek olyan jelei, foltjai ennek a munkának, amit úgy hiszem, egyre kevésbé tud a holnap nélkülözni. A kérdésre a válaszom az: ha egy szervezetnek rangja van, az mindenképpen ab­ból áll, hogy a kívülállók szerint a szervezet tud újí­tani, tagjai hozzá tudnak járulni a társadalmi mun­kamegosztáshoz úgy, hogy ne csak saját maguknak, de a szélesebb közösségnek is haszna legyen belőle. — Végül azt szeretném megkérdezni: az SZMT vezető titkáraként mit pro­fitál abból, hogy társadalmi megbízatásként a MTESZ elnöke megyénkben? — Erre a kérdésre csak úgy tudok válaszolni, ha egyúttal számba veszem azt is, honnan jöttem, öt éve vagyok az SZMT-nél, azóta vagyok a MTESZ elnöke is. Azelőtt harminc évig külön­féle posztokon dolgoztam. Alapvetően műszaki, gaz­dasági beállítottságú va­gyok, s mindenkivel szíve­sen váltok szót, vagy vitat­kozok. Mindebből adódik, hogy rövid idő alatt meg­találtam mindkét szervezet­ben azokat az embereket, akik szívesen együttműköd­nek a munka jobbá tételé­ért. Szívesen vagyok együtt a MTESZ-ben különféle gazdasági vezetőkkel. A ve­lük való beszélgetés után mindig levonom azokat a következtetéseket, amelye­ket fő­­tevékenységi köröm­ben, SZMT-titkárként fon­tosnak tartok. Tavaly októ­berben a SZOT műszaki­gazdasági bizottságának ülésén elmondtam a MTESZ és az SZMT együttműködé­sének megyei tapasztalata­it. Sok résztvevőtől hallot­tam: hasznos tapasztalato­kat szerzett. Én úgy látom, az SZMT és a MTESZ együttműködését tovább kell és lehet is fejleszteni, bő­víteni. Ez azért is fontos, mert a MTESZ tagjainak érdekképviseletét a szak­­szervezet látja el, s hogy hogyan, az nekik sem kö­zömbös. Nagyon szeretném, ha minél több helyen még gyakrabban kerülne szóba a mérnöki munka, annak minden gondja. Mindkét minőségemben továbbra is próbálom szorgalmazni ezt. — Köszönöm a beszélge­tést, Némethy M. Útépítéshez — Hídépítéshez -segédmunkást -szakmunkást - betanított munkást FELVESZÜNK Zalaegerszegi Közúti Építő Vállalat Jelentkezni lehet: személyesen, vagy levélben. Körmendi Építésvezetőség Körmend, Vasút u. 3. Jó kereseti lehetőség, naponkénti munkahely­re és hazaszállítás, meleg főétkezés biztosítá­sa, kiemelkedő egyéb szociális ellátás. (1­557) Az Őrségi ÁFÉSZ keretében működő Szőcei Kisárutermelő és Értékesítő Mezőgazdasági Szakcsoport Szőce, Arany J. u. 6. sz. pályázatot hirdet termelési ágazatvezetői munkakör betöltésére. Pályázhat, aki felsőfokú mezőgazdasági képesítéssel, vagy középfokú képesítés esetében 10 évi nagyüzemi mezőgazdasági munka­­viszonnyal rendelkezik. Bérezés az 5/1983. (XI. 12.) ME. sz. rendelet alapján megegyezés szerint. A pályázatokat írásban 1985. február 5-ig kérjük benyújtani a szakcsoport elnökéhez. Őrségi ÁFÉSZ Kisárutermelő és Értékesítő Mg. Szakcsoportja: ________________________________________(1­469) Keresetszint szabályozás Styl-módra, viták után (1.) A kockázat szabadsága és a „szabadság” kockázata Számítások szerint az idén Vas megye vállalatainak negy­ven százaléka lesz képes nö­velni dolgozói reálkeresetét, ötven százalék várhatóan a múlt év szintjén marad, tíz százalé­kuk lehet, kevesebbet tud fi­zetni. AZ VOLT A KULCSKÉRDÉS a Styl Ruházati Válla­latnál decemberben zajló nagy vitában, kollektív töpren­gésben, hogy „megeszik-e a holnapot” akkor, ha az új ke­resetszint szabályozás kívánalmai szerint dolgoznak január elsejétől. Azaz ha jól megfizetik kiemelkedő tudású és szorgalmú munkásaikat — netán azon az áron is, hogy a gyengéktől, a korábbi átlagbér korlátok miatt szükségkép­pen tartott „vatta” emberektől megszabadulnak — s mert a pénz mindig véges, eztán kevesebbet költenek technikai fejlesztésekre. Lévén most egyetlen pénztárcájuk — amely a mindenkori nyereség, jövedelemtermelő képesség szerint duzzad vagy apad — el kellett dönteniök: technika kell-e még, vagy jól fizetett munkások. Igazából persze mindegyikre szükség lenne. (Nemcsak itt, de más vállalatoknál is!) A Stylnél az emberekre sza­vaztak. Arra, hogy a jókat jól megfizessék. Az ilyen törekvés persze itt sem újkeletű, s főleg ak­kor gyorsult föl, amikor megyei pártfórumon hangzott el a kritika: már-már a fél világ szakmai közvéleménye előtt ismert vállalatunk gyártmányainak jó minősége, és ezért a jó munkáért fizetett bérek sehogy sem passzolnak össze. (Lehet, ezzel is összefügg, hogy az elmúlt egy-két évben tíz-tíz százalékkal növelték a béreket, 1984-ben ennél is jobban. Egy ideje nem nagyon tolonganak a lányok a gyá­ri varrógépekhez — már­pedig mindegyikhez kell egy, akár drága a munkáskéz, akár nem. A jól csengő márka­név nem feltétlenül vonzó. A Styl tehát arra kényszerült, hogy maga is „drágítsa” a munkaerőt.) Most, hogy az új szabályozókkal az állam is drágította , az évente hatvanezer forintot kereső „átlagvarrónő” az új adózás miatt január 1-től száznegyvenezer forintjába ke­rül a vállalatnak — ezzel „élőb­ől még előbbre” kényszerí­­tett. VÁLLALTÁK A STYLNÉL az új keresetszabályozással ezt a száznegyvenezret, amelyet minden dolgozójuk után ki kell fizetniük, évente. Azaz: aki hatvanezernél többet keres, azután az ember után a vállalat is több — 140 ezernél magasabb — bér és kereseti adót fizet. Ha nem éri el valaki a hatvanezret, ak­kor az adó összege is kisebb. (Minden dolgozó adója „test­re szabott” év eleje óta.) Ha nagyon leegyszerűsítjük az új keresetszínt szabá­lyozás lényegét s azt a megszorítást tesszük, hogy a na­gyobb fizetésű munkás egyenlő a jobb munkással, azaz a szorgalmassal, a még többre képessel — aki esetleg két ember dolgát is elvégzi, ha több pénzt adnak neki — köny­­nyű belátni, hogy miért nem érdeke ebben az új formá­ban az olcsó bérű (gyenge képességű, rest, „vatta”) embe­rek adóját vállalni a termelőnek. A Styl esetében a kérdést így föltenni túlzottan teoretikus. Nekik ugyanis még szük­ségük lenne inkább negyven-ötven emberre, nemhogy el­küldenének valakit! Főleg vasvári és körmendi üzemük­ben van hiány. Vagyis­­ vállalják a gyengék adóját is. Abban a re­ményben, hogy majd metanulják a munkát, öntudatból ta­lán? Ez alig hihető. Érdekes, amit ezzel kapcsolatban a vállalat munkaügyi osztályvezetője, Németh Zoltán mond: „A csoportos bérezést már számtalanszor idejét múltnak mondták sok helyütt. Mi viszont — szalagmunka lévén a miénk — esküszünk a csoportbérre. Most ez az új kere­setszint szabályozás módot ad arra, hogy egy-egy szalag globálisan kaphasson az eddiginél többet. Az a hetven em­ber, aki ott dolgozik. Nem föltétlen a Piroska és a Mária néni,­­hanem együtt az egész, természetesen a végzett mun­ka és a termelt nyereséghez való hozzájárulás arányában. A szalagon nem kell mindenhova egyforma tudású, ügyes­ségű ember. Van ott olyan művelet is nem egy, ami kisebb képességekkel is elvégezhető. A kulcsposzton állókat, a több székre leültethető embereket akarjuk még jobban megfi­zetni. Majd ők felpörgetik a gyengébbeket, akikről így ki­derülhet, hogy valójában nem is egy életre gyengék ... Per­sze, nem csekély dolgok múlnak a művezetőn, szalagveze­tőn sem. Sikerült-e érzékeltetni, hogy a Styl Ruházati Vállalat­nál szívesebben fizetnének több adót a mai gyenge telje­sítményű dolgozók után is?... Ennyit a dolgok humánusnak is nevezhető oldaláról, amely az „egy varrógéphez egy ember kell” kívántalan mi­att esetükben akár specifikusnak is mondható. Nézzük a szorosabban vett gazdasági, gazdálkodási ér­veket, amelyek befolyásolták a decemberi vitatkozókat. Hogy a nem csekély terhekkel járó keresetszint szabályo­zás mellett döntöttek s már eszerint dolgoznak, ezzel­­való­jában arra vállalkoztak, hogy három egymást követő esz­­esztendőben legalább kilenc — három év alatt tehát mini­málisan huszonhét! — százalékkal növelik dolgozóik kere­setét. Hogy ezt megtehessék, ahhoz most kellett kimonda­­niuk: tiszta nyereségük 1987 végére a mainak megközelítő­en a duplája lesz. Kell, hogy legyen! AKI MA A GAZDASÁGBAN ilyet mer állítani, azt esetleg hamar őrültnek mondják. Van persze egy ennél ké­zenfekvőbb magyarázat is: aki ilyet vállal, annak a szer­vezetnek, az ottani vezetésnek van stratégiája s bátorsága is hozzá. Mire ez a bátorság? Mire föl merték kimondani, hogy három év alatt ötven—hatvan millió forinttal növelik a nyereséget, amely jószerével arra szolgál, hogy kifizessék majd belőle a bérek, keresetek adóját? Mi marad akkor például a „holnapra” — fejlesztésekre — amit nem szeret­nének ma fölfalni? (Folytatjuk) Tarabó Zoltán 1985. február 1. Péntek

Next