Vas Népe, 1985. április (30. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-01 / 76. szám

Árvíz, emberek, gondok a Hegyháton Tenger lett a s­zár­vas­­kend—nagymizdó—döröskei Berek. A szökés iszapos víz csak ezen a részen több mint hatszáz hektárat árasz­ott el, s nincs tekintettel az alatta lévő értékekre. Száz­ötven vagon szalma, har­minc vagon széna kazlak­ban nedvesedik, ki tudja, mire lehet még használni? Fojtogat a víz több mint táz hektár őszi árpát, meg­közelítően háromszáz hektár — jól telett — búzát, na-ni kiterjedésű tavaszra előké­szített mélyszántott terüle­tet, gyepet, és kisebb telepí­tésű svörösherét. Az ősziek télvégi megsegítésére har­minc vagon nitrogén műtrá­gyát szórtak ki, de annak már semmi hasznát nem ve­szik. A szarv­askendi tsz tagjai­­az elmúlt húsz évben megismerték az árvíz és a belvíz okozta kárt. Ezerki­­encszázhatvanötben hétszer, majd hét év múlva ötször gázolta áradás a szénen el­­munlkált mezőiket, mintegy emetőt hagyva maga után. Aztán nem nárom évenként hozza izgalomba a lakosságot a Csörnöc és a Báta, de áradásukat megelőzi a­­bel­víz. A vetést, a mezőt sajnáló embereket kérdezem, majd a vizet nézem, amely miatt­­ Döröske—Molnaszecsőd k­özötti utat is le kellett zár­ni, hiszen azon is hosszan folyt — vagy folyik — a t­ovábbi területekre a Rába is a Csörnöc feleslege. — Éppen szolgálatos vol­tam —­­magyarázza Gyük László gépkocsivezető, ami­kor a Csörnöc átadására lettem figyelmes. Láttam, hogy komoly a helyzet, mert rövidesen a Rába is megtelt, majd kiloccsant. A vize elérte a Csörnöcöt, és másnak reggelre az lett, amit itt látnak... Szabó István és Vörös Jó­zsef traktorosok is csak ámulnak a baj láttán, hi­szen művelni készültek a víz alatti területek egy ré­szét. Mint a tapasztalt embe­rek mondják: sok jó idő kell ahhoz, hogy itt mostanában vetni lehessen. S akkor is mit? Aggódásának ad han­got Németh Lajos szerelő is, aki már látott itt árvizet, és tudja, mi a következmé­nye. Csak hevenyészett számí­tás szerint 6,5—7 millió fo­rint értékű terményre szá­moltak az elöntött területen. A mezei­ leltár értéke is 2,5 millióra becsülhető, de mint várható árbevétel ez is el­marad. És még nincs vége a kárnak. Utak, átereszek megrongálódtak, eltömődtek s egy fontos híd is használ­hatatlanná lett. A szövetkezet — korábbi hibák miatt — huszonkét és fél millió forint veszteséggel zárta az 1983-­as évet. Ilyen kilátástalan helyzetbe került a gazdaság élére Verbovszki István elnök, Pető Gyula fő­­agronómus és a jelenlegi fő­könyvelő. A tagok mondják: személyüknek nagy szerepe volt, s­­van abban, hogy az üzem kezdett kilábalni a mélypontról. Tavaly példá­ul visszafizetett 3,5 millió forint esedékes banki tarto­zást, kiegyenlített 4,3 milliós kamatterhet, 914 ezer forint korábban kiszabott bírságot, és 340 ezer forint munkadíj­­adót, úgy, ho­ az idei évre is biztosítottnak látszott az újabb 3,5 millió forintos esedékes­­törlesztés. Tavaly a tagoknak is többet tudott fizetni a tsz, mint tavaly­előtt, ami a munkamorálra volt előnyös hatással. De most a váratlan kár és annak következménye miatt ismét nagy a gond. A vezetők sokat beszélgettek már a tagokkal a nagy te­rületek hasznosításának le­hetőségéről. A tavaszi árpa és a zab vetése már nem jöhet számításba. A kukori­ca és a napraforgó még adhat egyféle reményt, csak így a hajdina, a­­köles, a bab ... Ezekhez­ is jól jön­ne valamiféle kedvezmé­nyes vetőmag-akció oly­kép­­pen, hogy a termésből le­hetne visszafizetni a mag árát. Pénzt foghatnának a na­gyobb arányú fakitermelés­ből és feldolgozásiból, de ahhoz is előbb forint kelle­ne. A faipari fejlesztésre pályázatot adtak be. Ennek kedvező elbírálása már a második félévben lendíthet­ne rajtuk, mert megvehet­nék a feldolgozás gépeit, kellékeit. Enyhíthetné gond­jaikat, ha a termelőszövet­kezetek kölcsönös támogatá­si alapjából is jutna részük­re egy olyan összeg, amek­kora ilyenkor valóban segít­séget jelent. Az Állami Biz­tosító — mint minden ne­héz helyzetben — megértést mutat, ami beszédtéma is a munkahelyeken. A víz még tartja magát, s később visszahúzódik, le­vonul, sivatagot hagyva utá­na. Nehéz, költséges lesz majd a szántás, az újabb vetőágykészítés. Cseppet sem irigylem a gondban lé­vő, s azzal birkózó vezető­ket, tagokat, akiket a sze­rencse is elkerül. Udvardy Gyula Fotó: Kaczmarski Zoltán stellét halok i­ ­árs fegyveres erők és tes­tierek tagjait, a gazdasági üzemek megjelent vezetőit, is az esküre felsorakozott katonákat. Hozzájuk szólva egyebek között ezt mondta: — Önök már tudják, hogy a legmodernebb technika is haszontalan hozzá nem értő kezekben. A katonai mes­terség elsajátítása kitartó, becsületes munkát, férfias helytállást követel. Katonai esküjük emlékeztesse Önö­ket a haza sorsa iránti fe­lelősségre, pártunk és né­pünk áldozatos munkája eredményeinek megbecsülé­sére. Tetteik, elhatározásaik során mindig gondoljanak a mai, ünnepélyes katonaes­küjükre. Nándorfi Balázs ifjú hon­véd mellett ott állottak a szülei, amikor az esküt elő­olvasta. Felemelt öklű baj­­tá­rsai egy emberként vissz­hangozták utána az életre kötelező érvényű mondato­kat, miközben a Szózat hangjai újra és újra zeng­ték , hazádnak rendületle­nül ... Miután az eskü elhang­zott, az előolvasó a csapat­­zászlók felé indult. Sok-sok éve tudósítok ünnepélyes ka­tonaeskükről, tudom, isme­rem minden mozzanatát, mégis, még ma is elszorul a torkom, amikor egy sugárzó fiatalságú katona odamasí­rozik a zászló elé, fél térd­re er­eszkedve megcsókolja. A többiek feszes vigyázz­­ban, rezdületlen arccal né­zik, de hiszem, hogy ezeket a fegyelmezett arcokat is megsimogatja a zászló sely­me ... Németh Károly honvéd mellett ugyancsak ott álltak a szülei, amikor társai ne­vében ígéretet tett, hogy if­júkommunista becsülettel, legjobb tudásuk szerint ele­get tesznek a rájuk váró feladatoknak. Madarassy László alezre­des, helyőrségparancsnok szólt az esküt tett katonák­hoz. Gondolatok a beszédé­ből: — A mi hadseregünk szocialista hadsereg. Azzá tette a sor- és parancsnoki állomány érdekazonossága, a néppel való összeforrott­­sága, egész szellemisége, in­ternacionalizmusa. A kato­nai szolgálat korunk objek­tív szükségszerűsége. Amíg az imperialista világ eszte­len fegyverkezésével feszült­séget szít a világban, haza­fias és internacionalista kö­telességünk hazánk védelmi képességének, harci készen­létének szüntelen növelése. Bátran állíthatjuk, összhang­ban pártunk XIII. kongresz­­szusa megállapításával, hogy néphadseregünk fe­gyelmezetten, egységesen ki­áll pártunk politikája mel­lett, teljesíti a vele szemben támasztott követelményeket, katonáink tudatában vannak annak, hogy szolgálatuk a szó nemes értelmében be­csület és tisztesség dolga, s az emberség nagy próbaté­tele is. Kötelez mindannyi­unkat dolgozó népünk bi­­­zalma, a katonai eskü és nem utolsó sorban az elő­dök helytállása, akik szol­gálati idejük során őrizték a laktanya alakulatainak jó hírnevét, illetve kivívták az „élenjáró” címet.­­ Befeje­zésül a szülőket, hozzátarto­zókat arra kérte, hogy a család, az otthon szereteté­­vel segítsenek abban, hogy szeretteik minden erejüket magasztos feladatuk szolgá­latába állíthassák. A megye és a város ifjú­ságának nevében Horváth Róbert megyei úttörőelnök köszöntötte az esküt tett ka­tonákat. — Mindnyájan büszkék vagyunk rátok. Az eskü szellemében sajátítsá­tok el a katonai ismerete­ket, s gondoljatok arra, hogy a mai naptól minden eddi­ginél nagyobb felelősséggel tartoztok a hazának. Legye­tek éberek, erkölcsileg tisz­ták, gyarapodjatok tudás­ban, emberségben, a KISZ visszavár benneteket — mondotta egyebek között. A díszmenet mindig iz­galmat vált ki a nézőkből. Nemcsak azért, mert pom­pás látvány, hanem azért is, mert szinte karnyújtásnyira vonul el előttük az, akit a legjobban szeretnének látni, s ez bevezetője annak az örömnek, amit majd az együtt töltött délután je­lent. Várhelyi József­Fotó: Kaczmarski Zoltán Hűséggel, becsülettel... 1985. április 1. Hétfő Hej, nevek! Nemrég egy helységnév (Nemesmedves) sajtóban történt elírása kapcsán tettem néhány, úgy vélem, jogos észrevételt az ilyen pontatlanság felháborító voltáról. Történelmi nevek nem kellő ismerete, „fél­reértése”, különösen, ha azok publikációkban, vagy egyéb nyilvános fórumokon szerepelnek, több mint egyszerű hiba. Fo­lytatni kényszerülök a gondolatsort és a pél­­dázódást, mert hiszen sajnos egyáltalán nem elszige­telt jelenségről, felületességről van szó. Emléktáblák, utcanévtáblák örökítik meg egy-egy arra méltó sze­mélyiségünk nevét Itt is, ott is — rosszul. Gyakorta bukkan fel például a híres kuruc bri­­gadéros, Béri Balog Ádám neve. Utcák, intézmé­nyek, művészeti együttesek vették fel, viselik ezt a nevet. Mindezek kapcsán időnként leírjuk. Többnyi­re hibásan. „Balogh”-nak, miként e név mai hasz­nálóinál ez szinte kivétel nélkül gyakorlat. Csakhogy a kurucgenerális nevében a Balog-ház nem ragadt a „Ji”. Egyébként — mellőzendő minden vitát és té­vedést, semmi egyebet nem kell tenni, mint felütni bármely lexikont. Erre lett volna szükség példának okáért, mielőtt a megyei tanács épületén lévő relief­re felvésték a szöveget, jó néhány évvel ezelőtt. Ak­kor nem csóválnák fejüket sokan, akiknek szemébe tűnik az elírás. Most aztán már hogyan, a miként he­lyesbít valaki? Bár Kőszegen megtették. Amikor felavatták Her­man Ottó emléktábláját, azon még két „n” betű volt látható. Sürgősen észrevételezték a németesítést az erre érzékeny lokálpatrióták, és volt kellő bátorság az utólagos korrigációhoz. Se szeri, se száma, hányszor írják hibásan a Batthyány nevet. És hányszor kerül valamely név­ben az ,4” helyére „y” és megfordítva. Látni továb­bá némely utcanévtáblán Kilián György nevét ki­bővítve még egy „1” betűvel. Sőt, — tán ez volt a csúcs — Fürst Sándor esetében felcserélték a veze­téknév két utolsó betűjét... Kevés itt a hely további felsorolásra. E néhány kirívó pálda azonban a maga módján épp eléggé bizonyítja, hogy a jó szándékot megbecsülést tük­röző gesztusok kivált nem nélkülözhetik a gondos körültekintést. (lakatos) Ki az agresszív? Eldurvulás, agresszió. Agresszió szavakban és ag­resszió tettekben. Türelmetlenség és fékezhetetlenség. Egy ország szisszen fel, amikor olyan bűncselekmény­ről hall, aminek nincsen indítéka, illetve dehogy nin­cs. Valakinek megint le kellett vezetnie fölgyülemlett romboló erőit, s levezette a jobbára ismeretlen vét­­lenen, aki semmiről nem tehet, ha csak arról nem, hogy akkor és ott a közelben tartózkodott, kéznél volt, kapóra jött. Jó, ha megússza súlyos sérüléssel, de volt rá eset, hogy bele is halt. Az eldurvulás, egy­más semmibevevése, itt van körülöttünk. Kisebb-na­­gyobb változatait átéljük, elnézzük, elhallgatjuk, el­tűrjük — jó, ha nem idézzük elő magunk is. Két agresszió közötti lélegzetvételnyi szünetben aztán érdemes elgondolkodni azon, hogy MIÉRT. A rádióban nemrégen Benedek István professzor kö­zelítette meg a témát. Közelítette meg, szó szerint, mivel elég gyakran kimondta: jó volna tudni, de nem tudom. Magamat már nem féltem — célzott a korára — habár én se szeretném, ha a buszon utazó ismeretlen fiatalember teljes erőből arcon rúgna, de az utánam jövőket igen. Aztán példákat sorolt. A hétköznapi életből vett példákat, amikor lehetne ag­resszív ő is, de vigyázz rá, ne legyen. Nem engedi meg magának, mert nem fér össze a világlátásával, az életfelfogásával. S ha ő türelmes és udvarias, a szemben állók is azok. S amikor a társasága egyszer­­csak nem tud másképp beszélni, csak trágárul, akkor inkább megválik attól a társaságtól, mert nem bírja ezt a stílust. De mégsem biztos, hogy annyira agresz­­szívek vagyunk. Mert autóvezetés közben azt tapasz­talja, hogy ötszázan normálisan haladnak, de ha egy megbokrosodik és veszélyesen előz, akkor azt az egyet veszik észre, és azt mondják: ilyen durva a közleke­dési morál. Én nem tudok mást tenni, csak azt, hogy én nem vagyok agresszív, tehát nem vagyok hajlandó belebújni abba a kabátba, amit nem rám szabtak, és nem szeretem, ha úgy beszélnek a társadalomról, mintha annak minden tagja részese lenne valamiféle általános eldurvulásnak. Benedek professzor gondolkodásmódját fiatalab­bak is megirigyelhetnék. —tria —

Next