Vas Népe, 1987. március (32. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-14 / 62. szám

Szombathely püspöki székhellyé válása, majd az ennek nyomán a XVIII. század utolsó, valamint a XIX. század első két évti­zedében megindult és kite­rebélyesedett dinamikus fej­lődése — melyet az 1817- ben lezajlott nagy tűzvész sem tudott hosszabb időre megakasztani — már az 1830-as évek elején szüksé­gessé tette, hogy a város életét irányító magisztrátus intézményesen gondoskodjon a megnövekedett számú la­­­kó- és középület, valamint az utcák és terek rendsze­res szépítéséről, csinosításá­ról. Az 1832. szeptember 27- én megtartott városi köz­gyűlés ezért úgy határozott, hogy egyfelől a pusztító tűzesetek megakadályozásá­ra rendszeresített eszközök megfelelő karbantartását szabályozó, másfelől pedig a siarvításra szoruló épüle­teik renoválását, és általá­ban a megyeszékhely csino­sítását célzó intézkedés­ek kidolgozására egy, a város­báró, Schenk Ferenc elnök­lete alatt működő, összesen 13 tagú bizottságot küld ki, melynek meghagyták, hogy javaslatait a legközelebbi közgyűlésre nyújtsa be. A ki­küldött választmány az 1833. április 24-én lezajlott köz­gyűlés elé terjesztett, 6 pontból álló, részben elvi megfontolásokat, részben pedig gyakorlati teendőket felsoroló indítványa első pontjának egy részét — mi­után az ma is megszívle­lendő megállapításokat tar­talmaz — érdemes szó sze­rint idézni: „A szomorú tapasztalás azt mutatván, hogy a vá­rosnak minden igazaiban tett csorbulása leginkább azáltal okoztatott, hogy­­a polgárok részént valóság­gal, részént pedig színlelve törvényes igazaikat, és kö­telességeiket nem tudván, gyakorta magok a város igazaival ellenkezőket tet­tek, és ott, hol szükséges lett volna, a városi tanács­nak helybenhagyását alig nem kérték, sőt azzal éppen ellenkezőleg cselekedtek, és így az egész közönségnek — sokszor egyes polgárnak csekély haszna miatt — helyrehozhatatlan kár okoz­tatott.” Az­ 1833. április 24-i vá­rosi közgyűlés a választ­mány javaslatainak csak­nem minden elemét elfo­gadva a következő határo­zatokat hozta: 1. A város addig alkotott jog­szabályait, statútumait ki­­kell nyomtatni ,és minden városi polgárhoz el kell juttatni. 2. A városi tisztviselők — a vá­­rosbíró kivételével — hivatali megbízásukat a jövőben nem az addigi gyakorlat szerinti egy, hanem három esztendő­re kapják. 3. A város piacterén álló és az 1817. évi tűzvész során erősen megrongálódott városi tornyot és a mellette, valamint az alatta elhelyezkedő városi börtönt — miután azok erő­sen csúfítják a tér képét — sürgősen le kell bontani. A városháza hamarosan esedé­kessé váló, emeletráépítéssel egybekötött renoválását pedig oly módon kell végrehajtani, hogy a felújított városházá­ban helyet kell biztosítani a városi toronynak és börtön­nek is. 4. Szombathely éjszakai rendjé­nek és nyugalmának biztosí­tására az éjjeli őrök számát az addigi kettőről négyre­­kell emelni, és a közbizton­ság fo­kozására a Városban mielőbb 24 lámpát kell felál­lítani. A lámpák felállításá­hoz és működtetéséhez szük­séges anyagi fedezetet lehe­tőleg önkéntes adakozásból kell előteremteni, amennyi­ben pedig ez nem lenne ele­gendő, úgy a megyéhez kell fordulni segítségért. 5. A koldulás megakadályozásá­ra pontos felmérést kell ké­szíteni a városi lakosok rend­szeres önkéntes adakozásáról. Azon személyek házait pedig, akiik anyagi lehetőségeik el­lenére pénzzel nem hajlan­dók hozzájárulni szegénysor­sú embertársaik támogatásá­hoz, meg kell jelölni, s e házakat a koldusok hetente látogathatják. 6. A város közterületeinek tisz­tántartása, és általában a vá­roskép csinosítása érdekében legfontosabb teendőként az utcák és terek járószintjének «kiegyenlítését, nivellálását a szükséges levágásokkal és fel­töltésekkel el kell végezni. A városi tanács e határo­zatainak döntő többsége néhány éven belül megvaló­sult, ám az 1832-­ben életre hívott választmány — mi­után az minden valószínű­ség szerint alkalmi jellegű, vagyis egyszeri megbízással­­kiküldött volt — nem mű­ködött tovább. A tevékeny­ségükre utaló adatok hiánya mellett erre a­bból is követ­keztethetünk, hogy a város 1837. június 24-én megtar­tott­­közgyűlése Schenk Fe­renc városbíró indítványára egy 14 tagot számláló, im­máron állandó választmány, az ún. Csinosságra Ügyelő­­Biztos­ság felállítását hatá­rozta el melynek feladatát így sommázták: „Városunk külső alakjára nézve a bá­­torságost, szükségest, hasz­nost, kényelmest és díszest célul véve, minderre amit e körben célszerűen eszköz­­lendőnek vél, gondját és fi­gyelmét kiterjeszteni és ar­ról terv szerint készítendő javaslatát a nemes tanács helybenhagyása alá bocsáj­­tani, az általa eszközlöttek­­ről pedig időszakaszonkint közgyűlésekben érdemes közönséget tudósítani fog­ja.” A közgyűlés ezen, lénye­gében csak általánosságokat megfogalmazó elvárásokat máris konkretizálta, és a Csinosságra Ügyelő Biztos­ság első feladataivá a cél­szerű tűzrendészeti előírá­sok kidolgozását, a tűzoltó eszközök praktikus tárolási módjának és helyének meg­állapítását, valamint a vá­rosi utcák állapotának gyö­keres javítását tartalmazó javaslat elkészítését tette. Az 1837. június 24-i városi közgyűlés témánk szem­pontjából még egy igen fontos és ugyancsak előre­mutató döntést hozott. Elő­írták ugyanis, hogy a jövő­ben az újonnan felépítendő, illetőleg külső alakjukban átalakítandó épületek terv­rajzait előzetesen be kell mutatni a Csinosságra Ügyelő Biztosságnak, s az építési vagy átalakítási munkálatok csakis­­az on­nan kapott­­ jóváhagyás megérkezése után kezdőd­hetnek meg. A Biztosság tagjai nem sokat vesztegetve az időt munkához láttak és 1837. június 30-án ülést tartot­tak, melyen — többek­­kö­zött — behatóan foglalkoz­tak a Kas Karicsa (egykori Kiskar) és a Kám (ma: Al­kotmány) utca állapotával. Az ülés — elfogadva Hege­dűs Sándor megyei főmér­nök alapos helyszíni vizs­­­gálat nyomán előterjesztett javaslatait — a legfonto­sabb teendőket a követke­zőkben határozta meg: X. A szóban forgó utcák nivel­lálását úgy célszerű elvégez­ni, hogy az azokon levő laza földréteg elhordása után a kemény rétegre kavicsréteget kell helyezni. 7. Az utcák hossztengelyére me­rőlegesen az azokra kerülő víz elvezetését biztosító, kis levezető árkokat kell kiala­kítani. 3. A szükséges helyeken az ut­cák járószintjét kövekkel és fövénnyel meg kell erősíteni. 1. Az egyes házakba vezető fa­hi­dakat részben esztétikai okok, részben pedig amiatt indokolt lenne eltávolítani, mivel azok a felgyülemlő víz elfolyását akadályozzák. A Biztosság e javaslatait a városi tanács másnap, te­hát 1837. június 1-én meg­tartott ülése elé terjesztet­te, ahol az­­kat elfogadták, de az indítványban említett szinti vál­toztatási munka megtervezési­t és a felme­rülő költségek megállapítá­sát a Biztosságra bízták. A Csinosságra Ügyelő Biztosság következő ülését 1837. július 11-én tartotta. Az itt megszövegezett ter­vezet szerint — mivel a Kis Karicisa utca szekerek által­­használt részének szintje lényegesen maga­sabb volt a már kövezett gyalogjárda szintjénél — szükségessé vált utóbbi megemelése úgy, hogy a házak­ba való bejárás ne nehezüljön, és a két köve­zett szint találkozása egy, a víz lefolyását biztosító csa­tornát képezzen. Miután e munka elvégzése nem csak a köz-, hanem az egyes háztulajdonosok egyéni ér­dekét is szolgálná, a vá­lasztmány­ azt indítványoz­ Részlet Szombathely város 1837. június 24-én megtar­tott közgyűlés határozatából, mely elrendelte a Csinos­ságra Ügyelő Biztosság fel­állítását. Ja, hogy a gyalogjárda újo­­nan történő­­kövezésének­ költségeit felerészben a háztulajdonosok viseljék. A Biztosság ugyanekkor — annak megakadályozására, hogy a szekereik a gyalog­járdára hajtva azt megron­gálják — azt kezdeményez­te, hogy a városi tanács kötelezze a háztulajdonoso­kat arra, hogy a szekérút és a gyalogjárda közötti vízlevezető csatorna mellé állíttassanak karókat. A Biztosság vállalta, hogy e karókat — természetesen az érintett személyek költsé­gián — egységes kivitelben elkészítteti. A Csinosságra Ügyelő Biztosság e tervezetét az 1837. július 12-ére összehí­vott városi tanácsülés vi­tatta meg, mely tanácsülés­re meghívták az érdekelt Kis Karics-i háztulajdono­sokat is. A Biztosság be­nyújtott javaslatát nyilvá­nosan felolvasták és a je­lenlévő háztulajdonosok egységesen vállalták a jár­da újrakövezésének rájuk eső költségeit. Tilcsik György Városszépítés a reformkori Szombathelyen (I.) 1987. március 14. Szombat Sikeres emberek A sólyom röptetése Fakombinát. Legújabban ez a vállalat neve. Mondták már Fűrészeknek, Nyö- FA-nak, teljes nevén Nyugat-magyarországi Fagazdasági Kombinát. Belföldön is idegenül hangzott, megbicsaklott az ember nyelve. Hát még, ha külföldön idegen nyelvre kellett fordítani! A vállalat mozgástere nyugatra bővül, ott meg aztán kü­lönösen megmosolyogták a nevéért. A vállalati tanács még a múlt év augusztusában döntött a Fakombinát mellett. Az illetékes minisztériumban is elfogadták már. Mostantól hivatalosan ezt a nevet viseli, a mintegy négyezer embert foglalkoztató nagyüzem. Az átrajzolt embléma közepén a NYFK helyett most ez áll: FALCO. A fa,­la­­lemez és a­­kombinát rövidítése. De lehet sólyom is, ha valaki a szó latin je­lentésére gondol. és ezt a sólymot röptetni kell. A vezérigazgatót nehéz utolérni. A harmadik telefon után végre rátalálok, s valami olyasmit mond, majd talán a jövő héten, ha ráér. A hét első napja van... öt napja hiába ikerestem. — Na jó. Fél 11-kor találkozhatunk! Dr. Schmid Ernő­­— mint mindig — ezúttal is a lehető legnyugodtabb, az iga­zán kiegyensúlyozott ember benyomását kelti. Mozdulatai természetesek, az arcán finom mosoly, a hangjában ugyanaz a nyugodtság, ami egész tartását uralja. A fel­tett kérdésekre úgy válaszol, mintha előre közölték volna vele őket. Kész felelete­ket ad. — Bevezetőül mondana néhány szót a vezérigazga­tói munka mechanizmusá­ról? — Egy vezető: szükséges jó, vagy szükséges rossz, mondhatja bárki. Tény: az a vezérigazgató, amelyik a napi gondok közepette tölti el a nyolc órát, csak a ter­melés, a reprodukciós mun­ka, a köznapi feladatok foglalkoztatják, nála egy idő után a vállalat létezé­sében komoly gondok, za­varok adódhatnak. A min­dennapi termelés nem a vezérigazgató dolga. Legfel­jebb a munkaidejének 30— 40 százalékát töltheti ezzel. A többit a vállalat jövő­építésére kell fordítania, összetett, bonyolult feladat ez: gazdasági, közgazdasági, káderpolitikai és más kér­désekből áll. — Kikkel oldja meg ezt a tevékenységet? — Egy négyezres válla­latnál mindenkinek megvan a maga dolga. Nem teszek különbséget a feladat-meg­osztásnál: a vezérigazgató­­i helyettes és a beosztott dol­gozó egyaránt fontos. Ki­­nek-kinek a maga posztja a legfontosabb. A munka­­megosztás természetesen a feladattal és a beosztással összefügg. — Mekkora az önállósága? — Ez egy nehéz kérdés­. A Fakombinát működése időszakában — ez legalább másfél évtized — mi min­dig éltünk az önállóság le­hetőségével, illetve az ezzel együttjáró felelősséggel. E kettőt együtt­­kell érteni. Gondot okozott, ha néha nem fogadtuk el a bábás­kodást. De miután világo­sak lettek a gazdasági cé­lok, nem a segítségre volt elsősorban szükségünk. He­lyettünk nem dolgozhat senki. A vezető poszton mindig tisztában kell lenni a mozgástér határaival. A vállalati önállóság, a sza­badság ugyanis nem fajul­hat szabadossággá. Tudni kell, hol a határ, bár erre minős szabály. Kellő vezetői ,tapintatra, hozzáértésre van szükség. Ahogy az emberi magatartásnak is megvan­nak az írott és íratlan sza­bályai, úgy a vállalati ön­állóságnak, a beosztásnak is. — Nem zavarja, ha a be­osztottai is önállóságra tö­rekszenek? — Ellenkezőleg, megköve­telem tőlük. A korlátok kö­zé szorított ember arra fi­gyel, hogy be ne verje a fejét. S erre nagyon sok energiát kell fordítania. Ám, ha mégis beveri a fe­jét, mert ez előfrd­ulh­at, a világért sem szabad még külön is­­bántani érte. Az önállósághoz a tévedés jo­gát is biztosítani kell. Egy­ben azonban nincs szabad választás, az elkövetett hi­ba kijavításának késlelteté­seiben. Az illető érezze: ha hibázott, nem vágják agyon érte, s ha kijavította, foly­tathatja a munkát. — Érzi-e néha, hogy va­lamiben megkötik a kezét? — Soha nem lesz úgy, hogy a gazdasági vezető mindenben szabad kezet sz kap. Korlátozó tényezők mindig voltak és lesznek is. Ez az emberi, gazdasági, személyi kapcsolatokra egy­aránt vonatkozik. Ezekben kell tudni eligazodni, mert ehhez sincsenek írott sza­bályok. A vezetőnek tudnia kell, mit kövessen ha dön­tésekre kerül a sor. A ve­zető dolga éppen az, hogy az említett korlátokat fel­oldja, tudjon dosztingválnni, és a korlátok feloldása után intézkedni. Manapság jel­lemző, s ez alól a sajtó sem kivétel, hogy a vezetőt fel­magasztalják vagy letapos­sák. Mindkét vélemény el­túlzott, éppen a más­ság­uk­­ban van a különbség. — Mióta érzi, hogy a pi­ac egyik legfontosabb té­nyezője a gazdálkodásnak? — A gazdasági munka során, amikor a vállalati stratégiát meghatároztuk, egy dologban tévedtünk. A mag­unk részéről korábban vártuk a gazdaságii mecha­nizmus teljes körű kiter­jesztését. Beleértve a piac­kérdéseket is. Tehát mi előbb készültünk rá, hogy a piac fog dominálni.­ De saj­nos, ez még mindig nincs így, még mindig nem a piac dominál. — A vállalat elismert, mivel alapozta meg jó hír­nevét? — Ez olyan dolog, mint­ha egy kérdést a visszájára fordítanánk: a tisztességes asszony soha nem fogja kérdezni, miért költik rossz hírét. Mi soha nem hirdet­tük, nagydobra sem vertük, hogy mekkorák vagyunk. De azt hiszem, amire vál­lalkoztunk az elmúlt évek­ben, azt teljesítettük. Nem­csak itthon ismernek el bennünket, hanem külföl­dön is. — Ezt külön is megkér­dezném: milyenek a kap­csolatai itthon és a nagyvi­lágban? — Nagyon széles körűek a kapcsolataink. Szombathe­lyen tavaly 490 külföldi partnerrel tárgyaltunk. A külföldön lezajlott tárgya­lásokat nem számolom. Mindebben az is benne van, hogy közel fél milliárd fo­rint értékű tőkés export-tel­jesítés mekkora feladattal jár. A tisztesség, a kapcso­lat, a korrektség ilyen apró dolgokon múlik. Egyszer megkérdeztem egy külföldi partnertől: elégedett-e a vállalat­­ munkájával? Azt válaszolta: mi Önöket a leg­színvonalasabb partnereink közé soroljuk. Önök a mi telexünkre még aznap vá­laszolnak. Ha nincs végleges válaszuk, akkor azt közüik, mikorra várható a végleges válasz. Máshonnan 2—3 hó­nap múlva érkezik meg a válasz. Sőt, van úgy, hogy el kell mennünk a válaszért. Én úgy érzem, elemi köte­lességünk a tisztességes ki­szolgálás — jó minőségben és határidőre. Azt kell ész­lelni, amit a nemzetközi­­gyakorlatban csinálni kell. Olyan ez, mint a kétszer­i kettő ... — Országgyűlési képvise­lő, vezérigazgató egysze­mélyiben. Melyik izgalma­sabb ? — Az egyik megtisztelte­tés, a másik kemény kihí­vás, felelősség. Más műfaj az egyik, más műfaj a má­sik. Sokan úgy gondolják, hogy a képviselőnek külön nemzeti bankja van a Par­lamentben. Nekik mondom elsősorban, hogy nincs ilyen. Extra­ kivételek nincsenek, őszintén szólva, ennek én nagyon örülök, hogy így van. Mindkét megbízatást nagyon nagy tisztességgel, műfajának megfelelően kell csinálni. Én így gondo­lom. —­ön sikeres ember, ugye? Jó sikeres embernek lenni ? — Ahogy vesszük. Az él­sportolónak, ha nem sikerül a világrekordot elérnie, le­­fújozzák,­­leköpködik. És sok az ellen­drukker. És nem­csak a főtéri Mari-nénik között... Ha a sikeres em­berek munkáját minden szempontból megkönnyíte­­nék, talán még sikeresebbek lehetnének. Ennek így kelle­ne lennie. Hiszen nem a sa­ját, hanem a köz javára dolgoznak. A sikeres embe­rek többsége nem csupán a maga sikereinek örül­. — Mit olvas? — A szépirodalomra sok idő nem jut, legfeljebb a szabadságom alatt. A szak­sajtó, a munkámmal járó, kötelező irodalom tölti ki a szabad időm nagy részét. Azért néha a szépirodalom is elcsábít. Esetleg utazás közben. A pályaorientáció meghatározza az olvasás­­igényemet. — Beszél-e idegen nyelve­ket? — Németül elfogadhatóan ■beszélek, franciául jól ol­vasok. E kettő kiegészíti egymást annyira, amennyi­re a mozgásterem ezt meg­követeli. — Mit gondol­, egyénileg a csúcson van már, vagy vannak még tartalékai? — Nem tudom, voltam-e, leszek-e a csúcson? Az em­ber önmaga ezt nem ítélhe­ti meg. Csak a körüláll fiók, a környezet esetleg. A veze­tőt nem akkor lehet igazán megítélni, amikor még eg­zisztál, hanem akkor, ami­kor már nem vezető. A kér­­­dés második fel­ére válaszol­va: ma már elég pontosan látom, hogy a Fakombinát a következő évtizedben hol fog mozogni. Hogy kinek vagy minek a tartalékaim múlik ez? Egyértelműen a vállalat tartalékairól van itt szó. Én csak a végrehajtó vagyok. — Felgyülemlett tapaszta­latait kinek, kiknek adja át? — Én ezt folyamatosan csinálom. Nagyon sok fiatal, középkorú dolgozik körülöt­tem, velem. Tapasztalatai­mat nem rejtem véka alá. Talán ezért van az, hogy a Fakombinátnak nincsenek vezető-utánpótlási gondjai. — A csaláid? — Nagyapa korban , élő ember vagyok. Három uno­kám van. Gyermekeim ön­állóak. A fiam főépítés­vezető a megyei építőipari vállalatnál, a lányom fej­­llesztésvezető. Szombathelyen élnek. Sajátos, ha úgy tet­szik, szülői életcélom, hogy a gyermekeim itt,­ a közeliem­ben boldoguljanak. Még se­gíthetünk egymáson. — Elégedett? — Relatív kérdés. A tár­sadalom értékelése szá­mom­­ra igazán magas szintű. Ak­ Jami-díjjal tüntettek ki. Sok olyan testületnek vagyok tagja, amelyekbe a behívá­som azt jelenti: hasznosíta­ni akarják tapasztalataimat. Ám ha azt nézem, mennyi minden elmaradt, mennyi mindenről lemaradtam, azt mondhatom, még egy életre lenne szükségem. — És ha ez teljesülne? — Rejtett, saját állmait az ember nem szívesen mondja ki. Talán egy másik egy ké­sőbbi beszélgetésben lenne jó erre visszatérni. Pósfai János Fotó: Kaczmarski

Next