Vas Népe, 1988. augusztus (33. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-04 / 185. szám
Beszél(j)ünk emberül?(!) Nemrégiben a kezem ügyébe került az általános iskolai bizonyítványom. (Akkor még Tanulmányi Értesítőnek hívták.) Mohó kíváncsisággal néztem át, s felfedeztem egy „korabeli” 1. osztályos — érdemjeggyel minősített! — tantárgyat, a beszélgetést. Azóta sok víz folyt le a Gyöngyösön is. Magyar tanár lettem, sőt: magyartanár. 15 tanévnyi tapasztalat mögöttem, és nem csupán pedagógusi. A nyelvvel, a beszéddel testközelben élek. Mindez arra késztetett, hogy felmérést végezzek e témakörben. Közel 200 tanuló — 6—7—8. osztályosok — válaszolt 10 kérdésemre, tehát majd’ 2000 választ dolgoztam fel. Megjegyzem, hogy ez a mennyiség tulajdonképpen több ennél, hisz a kérdések egy része összetett volt, a kapott válaszok természetesen ugyanígy. Most nem a számok sokaságával tarkított tanulmányt adom közre — bár ez is kész, és bárkinek szívesen rendelkezésére bocsájtom —, hanem az egy-egy kérdésre adott feleletek összesítését. 1. „A beszéd csak félreértések forrása” — olvashatjuk A kis hercegben. Természetesen nem szembeállításként idéztem e mondatot az első kérdés kapcsán. Bár írhattam volna „hazai” bölcsességeket is. Hallgatni arany. Ne szólj szám, nem fájsz fejem. A gyerekek kivétel nélkül fontosnak ítélték a beszédet, egyikük tömören így summázott: „Azt hiszem, hogy fontossága nem vitatható.” Legtöbben a kommunikálás, az információcsere, a kapcsolatteremtés, -tartás miatt „döntöttek” mellette. Az indoklás skálája széles volt, a legszebb gondolatot ismét idézem: „A beszéd segítségével felfedezhetjük egymás lelkét is. (!!) 2. Szembetűnő a fontosság megítélésének és a beszédkultúra minősítésének ellentéte. Beszédünket döntő többségben elnagyoltnak, elhanyagoltnak, egyértelműen romlónak érzik. Igen kevesen ítélték jónak, alig-alig kulturáltnak és változatosnak. Az okokat is „meghatározták”, elsősorban az olvasottság hiányát, a „műveltek” gyakori rossz példáját, a fecsegő stílust, a hadarást, a túlzott szűkszavúságot említették. De több „voksot” kapott a nyelvi nemtörődömség, az idegesség, a gyerekek igénytelen szoktatása (!), az időhiány is. 3. Nyelvünket szinte kivétel nélkül valamennyien szeretik. Hogy miért? Ezt legtöbben azzal indokolták, hogy anyanyelvűnk, gazdag az irodalmi nyelve, sok benne a rokon értelmű szó, de a szókészlete, ez a sajátunk. Néhányan a lágy, dallamos, csodálatos, gyönyörű jelzőt használták. A legválasztékosabb gondolat ez volt: „Vele tudom olvasni irodalmunk gyöngyszemeit.” Az a pár tanuló, aki a nemre „szavazott” azzal indokolt, hogy nincs összehasonlítási alapja, hisz más nyelvet nem, vagy alig ismer. 4. Nyelvünket harmad-harmad arányban ítélték nehéznek, ill. könnyűnek, valamint is-is megállapítást írtak. Okosan vallotta ezt egyikük: „Befolyásoló az egyéni adottság, a szorgalom és az olvasottság”. Az indoklások is mind-mind „jogosak”. Nagyon sokan a helyesírást említették, többen a sok jelet, ragot, képzőt, a szabályokat, s hogy tanulása kitartó türelmet igényel. Néhányan épp a választékossága miatt ítélték nehéznek, mások az elemzéseket, a rokonértelműséget „hibáztatták”, páran a tiszta ejtést „kárhoztatták bűnösnek”. Akiknek nem okoz nehézséget, azok legtöbben logikus felépítésével érveltek. 5. Eléggé elmarasztalóan írtak a ma iskolájáról, sokuk szerint ez nem, vagy nem kellően szolgálja a nyelvi kifejezőkészséget és a beszédkultúrát. Egy kiragadott idézet: „Fölényben vannak a dolgozatok.” Az elmarasztalók szerint sok a tananyag, kevés az idő, magasak az osztálylétszámok. Néhányan megemlítik, hogy a tesztek helyett beszéltetni kellene: „A szóbeli felelésnél lehetőség van az azonnali segítésre és javításra.” Többen családi okokra vezetik vissza a gondot, hisz: „Az iskola sose tanít meg mindent.” A tanárok egy részét sem tartják példamutatónak, (erre egy későbbi kérdésnél visszatérek) s nagyon érdekes egy megjegyzés: „Több iskolában kellene színjátszó szakkört szervezni.” 6. Általános megállapításuk, hogy szaporodik a durva, trágár beszéd. Fő fertőzöttségi területként a közlekedést, a futballmeccseket, a lakótelepet (!), s általában az utcát nevezték meg. Egyikük döbbenetes sora: „A csúnya beszédet sajnos kezdem magam is megszokni.” Az okokat több tényezőben vélik felfedezni. Legtöbben az utánzásban, az idegességben, a „nagyzásban”. De szép számmal kapott „voksot” a kivagyiság, a csökkenő szókincs (!), a családi beszélgetések hiánya.(!) Említették a környezet rossz példáját, a romló életszínvonalat, a megszokást, a divatot (!), az önfegyelem hiányát, a szeretethiányt (!), a filmek hatását is. Akadt egy tanuló, aki mások megfélemlítését említette ezzel kapcsolatban. (1) Elszomorító, hogy gátat szabni legtöbbjük szerint nem, vagy alig lehet, azaz kiutat szinte nem is látnak. Töredékük írt csupán kész „megoldást”, így pl. a rássaállást, figyelmeztetést, a nagyobb önfegyelmet, a kiközösítést, a több olvasást, a nagyobb odafigyelést említik. Három „különleges” javaslatot külön idézek: „Rá kell döbbenteni az illetőt az értelem fegyverével ...” „Várjunk, s kb. 10 év múlva talán már nem lesz divatos.” „1 forintot kellene fizettetni, s így az ország is gazdag lenne.” 7. A családi környezet ilyen értelemben való megítélése rendkívül „vegyes”. Példa erre két ellentétes tartalmú idézet: „Többetkellene beszélgetni a családban, de állandóan rohanunk.” „Nincs sok időnk, de beszélgetésre azért mindig szakítunk.” Kifejezetten jó tapasztalattal a megkérdezetteknek kb. harmada rendelkezik. Náluk van idő a beszélgetésre, ezt kulturáltan teszik, a szülők ilyen szempontból példaképek lehetnek, egymás hibáit javítják A „köztes” eseteknél kicsúszik egy-egy „ronda”, szó, vagy csak hétvégeken, esténként jut beszélgetésre idő, ill. egyik ■szülő lehet csak példakép. Bőséggel van elgondolkoztató, elkeserítő tény is. Sokuknál egyáltalán nincs idő besszérigieniásra, mert csak „futás” van. Műszavakkal intézik el a mondandót, gyakori a durvaság, csak kimondottan a gondokról esik szó. 8. A tömegtájékoztatásról szóló összesítést két idézettel kezdem: „A tömegtájékoztatás nyelvi szempontból néha nagyon jó, néha elképesztő.” „Az újságot olvasó ember csak fejlődhet, ha képes észrevenni a hibákat.” Sokan említik a hadaró, a gyakran bakizó, a nem mindig értelmesen beszélő, a sok idegen szót használó riportereket, a sajtóhibák gyakoriságát, a „rengeteg” ölőzést, a felesleges szóismétléseket elsősorban a beszédben. Néhányan sablonszöveget tapasztalnak, mások a slágerszövegek igénytelenségét említik. Legtöbben az újságokat ítélik leginkább segítőnek, elsősorban a helyesírás miatt. 9. „Kényes” terület, hisz saját nevelőiket kellett megítélniük, természetesen az illetők nevének említése nélkül. A kép itt is nagyon vegyes. Kb. a tanulók egyharmada jónak, kulturáltnak ítéli meg az őt tanító nevelők beszédkulturáltságát. Mert: nem beszédhibásak, csúnya szava, hát soha nem hallunk tőlük, mindig megértem, amit mondanak. Sajnos csak egy gyerek említi itt a humort. Az „is-is” eseteknél főlega magyartanárokat dicsérik, mások szerint ez függ a tantárgytól és az illető nevelő szakjától. A mism 'hízelgő válaszok is 'bőségesek. A válaszok alapján kiderül, hogy még mindig sok a vagy túl hangosan, vagy túl halkan beszélő nevelő, a hadaró, ill. lassú beszédű. Véleményük szerint többen használik indokolatlanul sok idegen szót, nélányuk magyarázata unalmas, akadnak zavarba jövők, gondolataikat befejezni nem tudók. Mások, ha mérgesek „eleresztik” a hangjukat, egyesek gépiesek, kiabálnak, fontoskodva beszélnek, beszédük függ a hangulatuktól is, s hogy melyik diákhoz szólnak. Két idézettel illusztrálok: „A gyengén magyarázók száma gyarapszik.” „Vannak gyönyörűen beszélők és ordítók.” 10. Saját beszédkulturáltságát legtöbbjük közepesnek ítéli, mások jónak, megfelelőnek, változónak. Kis hányaduk rossznak, gyengének, s akadt aki azt írta, hogy egyenlő a nullával. S önmaga megítélése szerint sok a hadaró, a túl halkan beszélő, a magát nem választékosan, akadozva kifejező, hibás beszédű is. Többen írták, hogy a mondatok végén nem viszik le a hangot. Hibáikat döntő többségben igyekeznek javítani. Legtöbben a sok olvasást jelölték meg, az önfegyelmet, mások elvárják barátaik figyelmeztető szavát. A csúnya beszédre vonatkozóan többen ígéretet „tesznek”, hogy ezután megfogadják szüleik figyelmeztetését, igényesebbek lesznek, bocsánatot kérnek attól, akihez csúnyán szóltak, sőt akadt aki ezt írta: „Kicsit azonnal a számra csapok.” Ennyi hát az összegzés. Lehet, hogy szelet vetettem, s ezért vihart kell aratnom. Az összkép talán másutt szebb, jobb, esetleg lehangolóbb. Lehet az is, hogy vitára, hozzászólásra serkent. BESZÉLJÜK MEG! Balogh József 1988. augusztus 4. Csütörtök Könyvszemle Beszédes, megdöbbentő képek. Arcok, mozdulatok, öregség, felelem. Csorna Gergely Moldvai csángó magyarrolk című alkbuma egyszerre nyűgöz le és keserít el. Nyűgöz le, mert egy páratlanul érdekes és értékes világba pillianthattunk a színes fotók segítségével. Tiszta forráslból táplálkozó népművészett, hagyományőrzés és déftekmenités. A könyvben olvashatjuk: „A moflidival csángó magyarok hitüket évszázadokon át őrizték ... Kultúrájuk fönnmaradása soha nem volt konffliktusmenitesi, de a helyzet a múlt század második feleitől a nacionalizmus nagyarányú előretörése révén vált igazán és fokozódó mértékben nyomasztóvá”. A még magyarul beszélők száma napjaink-sban 80 ezerre tehető. De fogynak, elfogynak. A magyar nyelvű iskolákat bezárják. Hasonló sorsra jutnak, vagy már jutottak az óvodák, a gimnáziumok, a szakmunkásképzők. A 34 éves szerző Erdélyből települt át, őszintén megrendítette a Moldvában élő csángók sorsa. Két esztendőn át tanulmányozta életüket,több ezer fotót készített — a könyv ennek esszenciája, ő mondja: „Munkám célja semmi egyéb, mint hogy a magyar és a román nép számára megörökítsem a moldvai katolikus magyarok érteltét, tegyek valamit a huszonnegyedik órában, emlékük megmaradása érdekéiben”. A buldózernek most e sajátos kultúrájú, lebilincselő népművészetű falvakat fenyegetik. A , ,szásztematizálás” ‘keretében eltűntek az ódon házacskák, a temetők, a keresztek. A porták, az utcák, a mindennapos élet színterei. Eltűnik egy vitáig, egy belűlünk származó népcsopot. Egyetérthetünk Domokos Pál Péter utószavával: „Mindezek ellenére a csángó magyar nép Moldvaiban ma is ott van és és Nem szabad őket elfelejtenünk. Ismernünk kell őket, sőt meg kell őket ismernünk, s fáikkortalán a felelősségérzet is fölébred bennünk irántuk”. Ezt segíti elő ez a most megjelent könyv, a Corvina kiadásában. Jó szívvel ajánljuk olvasóink figyelmébe. Kozma „Katrincába” (lepelszoknyába) tekert „baba” (kisbaba). Karácsony este. A templomi zászlót isietteti keszkenőkkel díszítik. A két öreg — kicsiny faluban laknak — tavasz óta készült rá, hogy két fitúymo- skájuk, Petik és Palkó, náluk tölti a nyarait, ők ugyan az egész nyárra gondolltak, de a szülők mér húsvétikor megírták, hogy két hétről „lehet szó”, mert a faluik nyara már jórészt foglaikt. Az öregekbeletörődtek és szinte mindent erre a két hétre tettek fel. Erre készültek. A nagymama erre nevelte alevágni való baromfit, tisztította a süteménybe való diót és ágyneműt vásároltattak egy szomszéddal, aki a városban dolgozott, és szinte sorolni is nehéz, mi mindennel készültek még. Nem volt este, hogy ne ez lett volna a téma: mi lesz, ha jönnek a gyerekek? A fiúk is szívesen készültek, szerettek a nagyszülőknéllenni, pajtásaik is voltak a faluban. Tervezték, lejárnak majd a Tiszára, bicikliznek, amit a városban nem lehet, játszanak a két fiatal kiskutyával. És akkor... A mama álllt eléjük: Kénén — egyedül... — Gyerekek! Éppen abban a két hétben, amikor a nagyiékhoz mennétek, nyílik egy angol nyelvi tábor, amit a mi vállalatunk szervez a dolgozók gyerekeinek ... A fiúk egyszerrekiabálták: — Ne, anyu, vár a nagyi! És igazán mi is ... A mama csendesen, de határozottan válaszolt: — Már megírtam, hogy nem mentek. Ha egy cseppet gondolkodtok, Itt is rájöttök, mennyivel nagyobb hasznotokra lesz, ha egy kicsit nyelvet tanultok. Nem többet ér, mint buta falusi kölyköktvel csavarogni naphosszait? A fiúk nem válaszoltak. Tudták, amit anyjuk egyszer elhatározott, abban nincs pardon. Hogy ki volt jobban elkeseredve, a nagyszülők vagy az unokák —■ azt nem tudom. De ezekben a napokban afiúk már ott vannak a nyelvi táborban. Ami egyébként jó dolog, csakhogy ... A többit már az olvasóra bízom. Csárdi) llas Mepe 5