Vas Népe, 1989. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-09 / 7. szám
Pödör György Január elején Még két év közt ingadozunk, akár egy határozatlan névelő. A tegnapjainkhoz láncolt távolbalátásunk gyakran tévedő. Ki tudja, holnapunk melyik zsebéből bukkan egy-egy érvelő, amivel majd tegnapot fricskáz az idő, ez az élcelődveérvelő? Már a partvonal is felemás: egybemosódik évutó és évelő. A sok egynyári csalódás után csak a remény maradjon évelő! Sárándi József Köpdolgozat a tetőről BEVEZETÉS Akiből a tető megérzi hogy fél azt ledobja magáról A tetőnek lelke van akár az oroszlánnak mely alkalmasint szorongó idomárját tépi szét tárgyalás Mit keresek megint a tetőn, az újimódi hagymakupolán, a gömbölyded ácsszerkezeten mért szegzek apatin palát? Miért nem erdőket a napraforgó, mely ávóként veszi körül a falut? Mitől fogtam a körülírt szétpörgésben, a le is útban, föl-is-út-gyanút? Talán csak nem a rend rendült meg tőlem, bennem, belém? — Már magamra sem kacsintgatok, csupán a megrendültek felém. BEFEJEZÉS Magaslatáról hova látni? A távlat talán: maga a tető? — mit háló nélkül, pénzért, s feketén művel a tetőfedő. Kényszermunkára ítélt a kor. Uzsorakamatra megy az élet. Csalok, lopok, hazudok. Becsületesnek lenni vétek. Három királyok Morvay Zsuzsa, az ismert pesti keramikusművész néhány évig az NSZK-ban dolgozik Darmstadt kertvárosában, Modauban. Alkotásaiból kiállítás nyílt a Niederramstadt-i Fuchs Galériában. A tárlat érdekessége, hogy bemutatták a művésznő Három királyok című életnagyságú kompozícióját, amelyet Darmstadt városának ajándékozott. A szoborcsoportot Wilfried Müller, a darmstadti magisztrátus igazgatója vette át. 1989. január 7. Szombat IRODALOM, MŰVÉSZET (Az 1988 őszén lebontott Alsórácegres emlékére) Azon a télen nem akart megjönni a hó, néhány héttel karácsony előtt még feketében, fagyott göröngyöket didergetett a táj. Ebből a sötét vacogásból jött elő az asszony, csecsemő fiát a melléhez szorította. Nem tudni merről jött, azt sem, mennyi ideje állhatott kinn az útó előtt, mert nem is kopogott. — Az Istenért jöjjön be, hiszen megfagy — mondta neki anyám. Az asszony nem mozdult, szemét szüleimre emelte, és csendesen így szólt: — Engem üldöznek. — Egy nőt? Csecsemővel? Miért? — kérdezte apám. Anyám szelíden megfogta a karját. — Jöjjön már be. — Nem követtem el semmi rosszat — mondta az asszony, de még mindig nem indult befelé. — Azt mondták, aki segít rajtam, azt is nagyon megbüntetik. — Jöjjön csak be. Nagyon szép asszony volt. Levetette furcsa, aranyszegélyű, világoskék köpenyét, kibontotta a pályából kisfiát, tisztába tette, megszoptatta. A kisgyerek ránknevetett, fogatlan, bölcs nevetéssel. — Csak Karácsonyig. Karácsonykor már lesz hova mennünk — mondta az aszszony. Anyám ránk nézett. — Gyerekek, senkinek se mondjátok meg, hogy a néni nálunk van! Megértettétek? — Nem azért, mintha bárkitől tartani kellene — mondta apám —, itt Rácpácegresen nincs senki, aki elárulna bennünket. De biztos, ami biztos. Tudom, akkor mindanynyian Bederik Ducira gondoltunk. Aki ugyan nem lakott Rácpácegresen, de itt ólálkodott mindig a környéken. Valami csősz, mezőőr vagy erdőkerülő-féle volt. Lelövöldözte a határba tévedt kutyáinkat, megríkatta a gyerekeket, ijesztgette az ebédvivő asszonyokat Igen, őtőle félni kellett. Pedig mióta az asszony a gyermekekkel megérkezett, egyre gyakrabban keringett körülöttünk, s azután, hogy a hirdetményt felolvasták, egészen elszemtelenedett. A katonák terepszínű dzsippel érkeztek, addig nyomták a dudát, amíg mint Az MTI Press pályázatán II. díjat nyert novella denki előszállingózott a házakból. Egy katona fölállt, ordítva olvasott. Egy nőt keresnek, csecsemővel. Bárki látja, köteles jelenteni. A parancs megszegőjét a helyszínen agyonlövik, házát porig rombolják. Fagyott szívvel álltunk, kutatnak-e? De nem, odábbálltak. Csak Bederik Duist nem állt odább, sőt, megindult a házunk felé. — Ha akarja, most rögtön elmegyek — mondta az asszony apámnak. — A kerten át, nem veszi észre senki. — Nem megy sehová! Öt nap múlva karácsony, addig ki kell bírnunk. Bújjanak el! Bederik Duri estig ott ült. Fülelt. Gyereksírásra lesett. Azt aztán leshette! Mert alighogy kényelmesen elterpeszkedett a konyhában, odakint, a gazdasági épületek takarásában, megjelent Jósvai Jancsi, addig integetett anyámnak, amíg észre nem vette. — Mit akar, János? — Az asszony meg a gyerek miatt... — Milyen asszony? — rebbent meg anyám. —• Ne tessék félni. Tud róla az egész puszta... Amíg ez itt ül, jobb helyük lenne nálunk. A kerten át észrevétlenül átjöhetnek. Így került az asszony agyermekkel Jósvaiékhoz, majd amikor Bederik Duri körülöttük kezdett szaglászni, átmentették őket az alsó ház családjaihoz, aztán a fölső házba került, majd vissza, a középsőbe, nem volt Rácpácegresen egyetlen család sem, aki ne bújtatná volna, ha csak fél órára is. Eljött a karácsony, a lányok ezüstpapírral borított diót, cérnára fűzött pattogatott kukoricát aggattak a fenyőágakra. Az asszony a kicsivel akkor már újra nálunk volt. — Sötétedés után a pálfai öreghegy alatt várnak rám. Apám befogta a lovakat, és a biztonság kedvéért nagy kerülővel, a Sió fölötti erdők között vitte az asszonyt meg a fiát a megbeszélt helyre. Még kicsit mosolygott is magán, túlzás ez az óvatosság, ki kóricálna szenteste ezen az elhagyott vidéken. De bizony kóricált! Előlépett a fák közül Bederik Duri. — Állj! Kit visz maga? Apám nem válaszolt, a lovak közé csapott, meglódult a kocsi, de ahhoz nem elég gyorsan, hogy Bederik Duri ne tudja elkapni az asszony aranyszegélyűköpenyét. A kezében maradt, diadalmasan lobogtatta. Vágtázva értek az öreghegy alá, valóban, egy kocsi várt ott. Az asszony sebtében búcsúzott, átszállt, a s könnyű parasztszekér elzörgött vele a sűrű éjszakába. Apám megfordította a lovakat, hazaiindult. Most már az országúton, egyenesen. Amikor a Paphegy tövébe ért, az útmenti bokrok mögül ijesztő nevetés harsant. Apám tudta, hogy ki az, és szívszorongva nézte, ahogy a fagyos sötétségben barlangkórókat bömbölgetett a szél. Másnap hajnalban fölbolydult Rácpácegres. Jönnek! Ki hozta a hírt, nem tudom, de már az is elterjedt, hogy egy lánctalpas monstrum is közeleg, azzal rombolják le a házakat. Bederik Duri nem sokat késlekedett, ő vezeti őket, a tank előtt jön, kezében a bűnjel, az aranyszegélyű kék köpeny. Egy darabig hihettük, hogy csak ijesztés, de ahogy a hajnal kibontota a tájat a homályból, kibontotta a lőrinci úton vonuló sereget is, igen, jönnek, fegyverrel, lánctalpas monstrummal, végünk van, véged van Rácpácegres. Menekültünk volna, az asszonyok batyuikat kötöttek, de akkor már valaki jött vissza a magtár felől, nincs kiút, igen, akinek jó szeme volt, láthatta, mint a szögesdrót tüskéi, az őrszemek szuronyai, köröskörül a ráadásúttól a Paphegyen át a Vitéz tanyáig, mindenütt katonák, körülzártak bennünket. Ki lehet ez az asszony meg ez a gyerek, hogy ilyen ádázul gyűlölik? A batyuk a lábak mellé estek, hátráltunk, összetorlódtunk, mint egy delelő nyáj, szorongtunk a Nagyszederfa alatt. A monstrum már a Kissarok felé dübörgött, hallottuk a kérlelhetetlen hangot, már idevillant Bederik Dutf kezéből a kék, amikor Keserű Pisti felkiáltott: Odanézz! A házak körvonalai megbomlottak, mintha köd ereszkedett volna rájuk, de nem lehetett köd, hiszen minden mást élesen lehetett látni, idelátszott az Erzsébetdomb fenyőfája, a lőrinci torony. A házak mégis elmosódnak, tünékenyen lebegnek, mint forró nyarakon az utak fölött a délibáb, újabb kiáltás, a kezem, a kezem, idenézz, a kezem! Tényleg, mintha elpárálna a testünk, áttetsző lesz a kezünk, megfakul a ruhánk, egy pillanatra látom a mellettem lévők testén át a dombokat, aztán már csak a dombok, a fák. A házak és az emberek, mint a pára, nincsenek, üres pusztaság Rácpácegres helye... de mégis itt vagyunk, hiszen érzem, hogy fogom anyám kezét, a hátam mögött szuszog a húgom. A had hökkenten áll az üresség közepén, Bederik Duri eszelősen kapkodja a fejét, itt volt, itt van, itt kell neki lenni, a páncélosról leszáll egy tiszt féle, Bederik Duri kapkodva mutogat, lobog kezében az aranyszegélyű kék köpeny. A tiszt botot emel, Bederik Duri vállára sújt vele, aztán az arcába. Itt meg, miköztünk, valaki hangosan fölnevet, csönd, sziszegi apám, de nem lehet visszatartani a kárörvendő hangokat, sziszeg, fortyog, sistereg, úgy kell neked, gazember. Mostmár a többiek is ütik, Bederik Duri szűkölve rohangál a körben, szinte sajnálja már az ember. A katonák sorokba rendeződnek, a páncélos megfordul, mennek dolguk végezetlen, Bederik Duri, mint egy rongycsomó, a földön. Amikor a katonák már látótávolságon túl vannak, föláll, az arcán gyűlölet, rázza az öklét az égre, a katonákra, ránk, belőlünk meg, láthatatlanokból, föltör, fölszárnyal a felszabadult nevetés, Bederik Duri rémülten rohan át a földeken, egyre messzebb, egyre távolabb, olyan lesz, mint egy szélűzte barlangkóró. Halvány vibrálás, helyükre sűrűsödnek a házak, fölködlik a kezünk, az arcunk, juhé, itt vagyunk, világítanak a boldog emberek. S mintha csak erre várt volna, nagy pelyhekben, mint a kegyelem, hullani kezd a hó. Lázár Ervin Asszony, gyermekkel Vadász Imre Ferenc Pipacsok Pipacsok, rezdülő és remegő füvek, viruló, hullámzó fényes tüzek. Gyakran, gyakran vagytok a végeknek végén, árokpartokon, a remény szélén. Ti életszigetek, ti kísérő társak, ti szeplős boldog nagy pirulások. Ti hitek, remények, elszórt életmásaik, lobogó, lángoló vallomások. Lágy virágéletek, kis tündéri árnyak, szálltok, lebegtek mint lepkeszárnyak. Ti vagytok újszülött tüzei a tájnak, reményeket adtok a világnak. Utas Mepe ^ „A pályára alkalmatlanok szuverenitásától mentsen meg minket és gyermekeinket az Isten!” — egy „munkaközösségi apuka” sóhajtott így a szülői értekezlet előtt. Az osztályfőnököt megkímélte ettől a közléstől, aki a helyi nevelési rendszer fogalmát és gyakorlatát magyarázta a szülőknek. A sajátosságok, az önállóság hangsúlyozása sokakban kelt aggodalmat; a nagyobb tanári szabadsággal vissza is lehet élni — hallom a szülőktől, s a diákoktól. Az oktatási törvény az iskolák működésével kapcsolatban így fogalmaz: „Az alap- és középfokú nevelési-oktatási intézmény a helyi szükségletek figyelembevételével kialakítja helyi nevelési rendszerét, továbbá kiegészítő tananyagot dolgozhat ki, és megválaszthatja a fakultációs irányokat.” A nevelés helyi rendszerének egyik sarkköve az önállóság, amely eddig is létezett, de nem markánsan és pedagógiai programokban is megfogalmazottam Minden iskola kénytelen volt alkalmazkodni a mindenkori „diákanyaghoz”. Minden pedagógus rákényszerült, hogy a követelményszintre felemelje a nagyon különböző tudással, alapműveltséggel rendelkező tanulókat. Ha ez nem ment, a követelményt kellett igazítani az adott képességekhez. Bármennyire is zárt, elzárkózó, nehezen igazodó az iskola, kényte- A rész és az egész jen volt együttműködni a szülőkkel, a támogató üzemekkel, és ez kötelezte őket bizonyos mértékű aszkall maskodásra. A jellemző mégsem a sokféleség volt, a sajátosságok hangsúlyozása, hanem az egyöntetűség, a felülről kapott célok végrehajtása, a nevelési elvek, módszerek, a tantervek totális kidolgozottsága. Ezek a felülről és kívülről ható kényszerek csökkentették az oktatás hatékonyságát, örökös korrigálásokra kényszerítették a nevelőket és az irányítókat. A teljesíthetetlen elvárások, a nem a helynek, nem az iskolának való követelmények miatt mindennapossá élt a lelkiiismeret-furdalás, a megkésettség érzése, a sikertelenség miatti aggodalom. Az önállóság, a szuverenitás persze nem kényszeríthető ki máról holnapra. Az oktatási törvény ebben is a folyamatosságot hangsúlyozza, hiszen sok helyen még nincs meg ennek a magasabb rendű minőségnek a személyi és tárgyi feltételrendszere. De a reális és kívánatos cél mindenütt találkozik a nevelők törekvéseivel, a szülők igenlésével, a társadalmi-gazdasági környezet elvárásaival. Egyre több olyan iskola van, amely a maga működését, saját logikája szerint gondolja át, s építi föl. Főleg a középiskolák között találhatunk vállalkozó kedvűeket. Zágoni Erzsébet