Vas Népe, 1989. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-01 / 179. szám

Európai ökumenikus békezsinat volt Baselban Egyháztörténelmi esemény: ezer év után újra együtt „Igazságosság, béke, a teremtett világ megőrzése” A csaknem ezer éve, 1054- ben bekövetkezett egyház­­szakadás óta, amikor a ke­reszténység két nagy ága, a római katolikus és az ortho­­dox­ görögkeleti egyház kü­lönvált, valamint fél évezre­de, amikor a reformációval újabb ágakra szakadt a ke­reszténység, azóta most első ízben találkozott Európa va­lamennyi keresztény egyhá­za a svájci Baselban, a má­jus második felében megtar­tott összkeresztény konferen­cián. Minden túlzás nélkül ál­lítható, hogy egyháztörténel­mi eseményszámba ment ez az ökumenikus találkozó. Mert ezen nemcsak a pro­testáns, az anglikán, a gö­rögkeleti egyházak vettek részt, hanem először történt meg, hogy a római katoli­kus egyház — nem csupán megfigyelőként, mint eddig — most teljes jogú, hivatalos résztvevőként volt jelen és vett részt a konferencia munkájában. Ezt az ökumenikus talál­kozót az Európai Egyházak Konferenciája — amely 120, evangélikus, református, anglikán és görögkeleti nem­zeti tagegyházat foglal ma­gában, valamint az Európai Katolikus Püspöki Konfe­renciák Tanácsa, amely 25 európai püspöki konferenci­át egyesít , hívta össze egyhetes tanácskozásra, s ezen hétszáz hivatalos kül­dött és sok ezer érdeklődő vett részt. A 700 delegátus közül 350-et a római kato­likus egyház, a másik felét a többi egyházak küldték ki. A 350 fős katolikus küldött­ség 35 százaléka — először az egyháztörténelem folya­mán­ — nő volt. Érthetően rendkívüli vá­rakozás előzte meg és kí­sérte végig ezt az egyedül­álló találkozót. Carlo Mar­tini bíboros, az Európai Püspöki Konferenciák Ta­nácsának elnöke így nyilat­kozott a konferencia végez­tével: „A mai világ kihí­vásai egyesítettek minket. Korunk kérdéseire adandó etikai válaszaink összeková­csoltak. S ez már önmagá­ban is ökumenikus ese­mény!” Az Európai Egyhá­zak Konferenciájának elnö­ke, Jean Fischer pedig pá­ratlannak és egyedülállónak nevezte a zsinatot, mert „hosszú évszázadok óta ez az első alkalom, amely rep­rezentatív módon egyesíti földrészünk egész keresz­ténységét.” „Az európai békezsinat” — mert így nevezték hivata­losan — az „Igazságosság, béke és a teremtett világ megőrzése” időszerű és bo­nyolult témaköreivel foglal­kozott. A megnyitó isten­tiszteletet a híres baseli pro­testáns székesegyházban, a Münsterben tartották, ahol Heino Falcke­ erfurti (NDK) evangélikus prépost pré­dikált. Többezres hallgatósá­gát arra emlékeztette: „Eu­rópa mai megosztottságának a terheit közösen kell hor­doznunk, a kölcsönös meg­értést kell munkálnunk a minket egymástól elválasztó határok ellenére, a fegyve­reket le kell szerelnünk és a békét kell építenünk. Egy olyan Európában, ahol a változás erői és a visszahú­zó erők állnak egymással küzdelemben, a kereszténye­ket Isten Lelke és Krisztus szeretete kell, hogy cselek­vésre késztesse.” Az egyhetes gazdag prog­ramból csupán ízelítőt ad­hatunk. Az első plenáris (nyílt) ülés szónokaként Kyrill, orosz-ortodox érsek lépett az emelvényre. Az erkölcsi megújulás szüksé­gességét hangsúlyozta a vi­lág megmentése érdekében.­ „Naívság lenne a világ meg­mentését az új, modern tech­nikától várni. A különböző civilizációk csak úgy lesz­nek képesek a mostani zsák­utcából kitörni, ha az em­ber személyes és társadalmi életét alárendeli a legmaga­sabb erkölcsi és szellemi normáknak. David Steel, brit parla­menti képviselő, az anglikán egyházi küldöttség tagja­ként, beszédében sürgette az európai határok lebontását, és egy közös biztonsági po­litika életrehívását. A Vatikán hivatalos dele­gátusa, Roger Etchegaray a keresztény ember felelőssé­gét állította reflektorfénybe a világ mai, kritikus álla­potában, s azt kívánta: ez a békezsinat legyen tudatos, bátor kezdete olyan össze­fogásnak és közös munká­nak, melyet a keresztények minden tragikus szakadást legyőzve, képesek lesznek elvégezni. „A kétségek kö­zött élő emberiség számára az egyház eucharisztikus kö­zössége legyen a reménység jele, hogy a politikai szfé­rában is megvalósulhat a béke és Isten igazságossága.” Mario Paván, olasz tudós arra mutatott rá, hogy a népek közötti béke és az igazságosság elválaszthatat­lanul összefügg az ember és a teremtett világ harmóniá­jával. Ha az ember élni akar, nem szabad tönkre­tennie a teremtett világot, mert az az ember pusztulá­sát, az emberi élet megszű­nését is jelentené. Annemarie Schönherr ber­lini lelkésznő előadásában megemlítette, hogy minden európai kereszténynek töre­kednie kell az „európai kö­zös ház” mielőbbi felépítésé­re, s arra, hogy ebben a kö­zös házban a „lakók” között béke és igazságosság legyen. De ha ebben az európai ház­ban béke és igazságosság lesz, akkor elképzelhetetlen, hogy a németek „két külön lakásban, egymástól elvá­lasztva” éljenek. Míg odabent, tágas elő­adótermekben, csarnokok­ban folytak az előadások, megbeszélések, viták, addig kint, a városban emberek tízezrei hömpölyögtek és vettek részt különböző ren­dezvényeken. A nyitó és zá­ró istentiszteletek után pél­dául a katedrális előtti ha­talmas piactéren ötezer szendvicset és több mint százezer üdítőt szolgáltak fel a vendégeknek. Ezrével jöttek át a közeli Német- és Franciaországból, de Svájc egész területéről is. A világhírű Traber kötél­táncos csoport tagjai Basel középső Rajna-hídja felett hatalmas kötélhidat feszí­tettek ki, és két kötéltáncos indult el egyszerre a kötélen, ellenkező irányból, hogy az­után, középen, a Rajna fo­lyó fölött összetalálkozza­nak. A találkozás pillanatá­ban a béke szimbólumaként galambot röpítettek föl. Eu­rópa egyházai a béke jegyé­ben találkoznak. Hatalmas csarnokokban rendezték meg az egész hé­ten át tartó vásárt, „Európa jövőjének műhelye” mottó­jával. Talán „egyházi nem­zetközi vásár”-nak is lehe­tett volna nevezni. Nagy standokat állítottak fel, amelyekben bőséges infor­mációkat kaphattak a láto­gatók a mai Európa vala­mennyi problémájáról, a menekült­kérdéstől a kör­nyezetvédelem körén át az ifjúság problémáival bezá­rólag. A külső rendezvények kö­zül azonban a legemlékeze­tesebb marad az „Európa határok nélkül” elnevezésű kirándulás, melynek hatezer résztvevője három országban tett gyalogtúrát. A hatalmas menet elején gyermekek ha­ladtak, akik a szivárvány minden színében tündöklő zászlókat vittek, jeléül an­nak, hogy sok népből való sereg békében van együtt. Először a Rajna egyik híd­­ján a Német Szövetségi Köz­társaságba sétáltak át (csak néhány száz méter!), ahol Weil am Rhein nevű falu evangélikus gyülekezete üdí­tővel látta őket vendégül, majd egy órás pihenő után, a másik Raj­na-h­időn át francia földre érkeztek, ahol a polgármester köszöntötte őket. A francia városka a második világháborúban 75 százalékban­­ elpusztult! A kirándulókat kísérő svéd püspök rövid válaszbeszédé­ben felhívta a figyelmet ar­ra, hogy „ez a nap valamit visszatükröz abból, amit aján­dékoz nekünk a béke: íme, határok nélküli Európában, szabadon, békében és igaz­ságosságban élhetünk!” Szerdahelyi Pál tengerparton 12.1 voltak bóvlikkal. A híresz­telésekkel ellentétben nem is olyan olcsó a valódi bor és az arany. Nagyon olcsók viszont a technikai eszkö­zök a ruhaneműk, a strand­cikkek. Tüzes spanyol boro­kat főként az élelmiszerüz­letekben lehetett látni. Itt valóban érvényesült a kon­kurencia. Az üzemeltető, a tulajdonos azon volt, hogy mindenki tőle vásároljon, is­meretlen fogalom az ármeg­egyezés. A rend őrei márkás nyugati kocsikon járnak, gyakori az éjszakai igazol­tatás. (Ezt elsősorban a kül­földiek érdekében teszik.) Napközben szigorúan el­lenőrzik az utcai árusok, mutatványosok engedélyeit. Hiába, nyugaton az adómo­rálra sokat adnak! Egyik nap késő este betér­tem a szálloda közelében lévő, hajnalig nyitva tartó maszek vendéglőbe. Sört kértem a pultos hölgytől, tört spanyolsággal. — Né­met? — kérdezte. — Nem, magyar vagyok — vála­szoltam. — Az én férjem is magyar — újságolta, aztán magyarul, angolul, németül, spanyolul elmagyarázta, h­ogy 1956-ban ment ki a férje, most Skóciában él, ő pedig nyáron itt Spanyol­­országban vezeti a boltot. — Szép ország Magyaror­szág, Budapest — búcsúzott, és már szedte is le az asz­talokat. A tenger kellemesen me­leg volt, a vízpart finom, szemcsés fövenyű. Lehetett bérelni napozóágyat és nap­ernyőt is, viszonylag olcsó áron. A parttól néhány száz méterre egy hajót figyel­tünk. Legalábbis sokáig azt hittük, hogy egy horgonyzó hajó. Aztán rájöttünk, hogy egy sziklából hajóformává alakított idegenforgalmi lát­ványosság. Elég nagy volt a hullámzás, de a víz sótartal­ma kisebb volt, mint példá­ul a Fekete-tengeré. A Nap pillanatok alatt égetett. Akinek volt elég pénze és a közlekedést is meg tudta ol­dani, az ellátogathatott iga­zi bikaviadalra, lovagi já­tékra, vagy éppen a delfiná­­riumba. Nagy élményt je­lentett egy valódi középko­ri várban udvari vacsorát enni, logaii küzdelmeket nézni. A híres Costa Braván keresztül ellátogattunk a katalán fővárosba, Barcelo­­nába is. Igaz, bikaviadalon nem voltunk, de több neve­zetességet megnéztünk. Töb­bek között a parton maga­sodó Kolumbus-emlékművet és a Santa Maria nevű ha­jót, a különös építészeti stílusú Szent Család temp­lomot. Csalódást okozott vi­szont a bevásárlóutca. Itt rengeteg maszek kis üzlet található, ahol persze alkud­ni is lehet (a butikokban is). Az 1992-es olimpia szín­helyén csak elvétve lehetett a nagy játékokra utaló jele­ket látni. (Ugyanakkor Olaszország már futball­­lázban él, kedves, de na­gyon drága az 1990-es világ­­bajnokság nemzeti színű fo­cista-jelképe.) Fájó szívvel hagytuk el Spanyolországot (ahol nem kis meglepetésre még forga­lomban van a Franco diktá­tor arcképét ábrázoló öt­­pesetás), de vigasztalt ben­nünket a csodálatos, fény­űző francia Riviéra. Láttuk Nizzát, Cannes-t és Monte Carlót is. Feltűnő volt a Monacóban horgonyzó ame­rikai hadihajó. Számtalan esküvői gépkocsisor húzott el mellettünk, sőt Vente­­migliába egy monacói rendszámú, márkásabb­­nál márkásabb gépkocsik­ból álló esküvői konvojt vezettünk be. Ki látott már ilyet? Magyar Ikarus egy dudaszóval száguldó nyuga­ti esküvői menet élén! Is­mét Ventemigliában száll­tunk meg, majd másnap irány Magyarország. Út­közben még „beugrottunk” az egyeteméről is híres Pa­­dovába. A vallásos olaszok­kal zsúfolásig megtelt Szent Antal templomban mise közben sétálgatnak a turis­ták, az értékek csodálói. Sorba lehetett állni a Szent Antal testét szimbolizáló kőtáblánál. A fáma szerint, aki ezt végigsimogatja, az megmenekül a bajtól, a ha­lálos betegségtől. Még egy pillantás Triest­­nél az Adriára, aztán éjsza­kai utazás Jugoszláviában, természetesen zuhogó eső­ben. A jobb útminőség mi­att Rábafüzesnél, Ausztria felől léptük át a magyar határt a hajnali órákban. Mondani sem kell, a fárasz­tó, hosszú utazás után a ha­zaérkezés örömével. Tudtuk, hogy a fáradtság, a kisebb­­nagyobb bosszúság idővel elmúlik, de az élmények örökre megmaradnak. Vége. Lendvai Emil Fotó: Diborzsán Zoltán A merész építészeti stílusú Szent Család templom Barcelo­nában. 1989. augusztus 1. Kedd Bratyi A szépséges bemondónő ott ül a székben a ka­merák előtt, szemben vele a riport alanya. Mi, akik­nek ezt a műsort készítették, tátotta szájjal lessük, hogy kikerekedjen az, ami miatt beültünk a fotelba. De nem megy ez olyan könnyen. Felvezetésként meg­tudjuk, hogy a beszélgetőtárs a bemondónő évfolyam­­társa volt valamelyik főiskolán, még nyolc évekkel ezelőtt. Ennek aztán mindketten nagyon örülnek. Én kevésbé, a képernyő előtt. Ugyanis nem a bemondónő előéletére vagyok kíváncsi, hanem arra, ami miatt odaült ez a főiskolás társ. « Ugyanaznap este van a lutri sorsolása, amelyet manapság lottónak neveznek, és államosítva van. Ugyanaz a tünemény vezeti ezt is, és hogy hogy nem, itt is ismerősei vannak. Aki az első számot húzná, arról kiderül, hogy munkatárs, miként a többiek is. Ez alkalmat ad egy jó kis csevegésre arról, hogy mi a feladata az adásvezetőnek. Ki is fejtik pár szóban, kellemesen elbeszélgetnek. Én pedig, akinek az „élete” függ attól, hogy ez az adásvezető majd milyen számú golyót emel ki a for­gatás után, szóval én a körmömet rágom, míg ők bevezetnek az adásvezetés titkaiba. Jó,­­okosnak kell lennem, és így további életemet el sem tudom kép­zelni anélkül, hogy az adásvezetés titkait ne ismer­ném. De az istenért! Húzzák ki azokat a számokat már, s aztán elevenítsék fel a munkatársi és egyéb viszonyokat! Csak ne a képernyő előtt. Olyasforma ez, mint amikor a színészek egymás­nak rendeznek bohócestet, s az ő belterjes világukba bevonják a publikumot, hogy több tenyér csattanjon. Enélkül nem bírják ki. Most már a bemondónők is ennek örülnek. Mind­untalan ismerősökre bukkannak a kamerák előtt, s ketten nézhetik magukat. Pedig a fene se kíváncsi arra, hogy ki volt az ő osztálytársa, s milyen viszonyban volt vele. Ahogy Budapesten kívül nem nagyon létezik Magyarország, legalábbis az ott lakók szerint, úgy a tévéseknek sem nagyon létezik már ember, aki ennek a médiá­nak a bennfentes hatáskörén kívül esik. Ezért úgy döntöttem, hogy nem lesem a képernyőt. Elmegyek a Józsival, a kocsmában leülünk, és elmeséljük, egy­másnak!), hogy tíz évvel ezelőtt mi együtt jártunk iskolába. Bizony. (robog) Rendelőben A beteg taxival érkezik az orvosi rendelőbe, az­tán szigorúan követeli az injekció mielőbbi beadását a nővértől, mondván, a taxióra ketyeg. A középkorú hölgy megkapja a neki járó gyógyszeradagot, s elin­dul haza, természetesen (?) taxival. Pedig egészsége­sebb lenne, ha sétálna, hiszen nem fekvőbeteg, sőt, mindenképpen luxus ez az ide-oda taxizás. Valaki megjegyzi: még a kocsmába is taxival megy — egye­nesen a rendelőből. Az orvos a szobájában végzi a dolgát, a folyo­són hangos beszéd. A nővér kiszól, egy kis csendet kér, mert a doktor úr képtelen a munkáját rendesen ellátni ilyen ricsajban. Öt percig csend van, utána kezdődik minden elölről. Közben megérkezik egy elég gyakran látott „ven­dég", aki igyekszik azonnal bejutni az orvoshoz, mert — elmondása szerint — nagyon rosszul érzi magát. Némelyek morgolódnak a tolakodó miatt, de enged­nek a követelésének. Viszonylag hamar túl van a rendelésen, mehetne haza, ám most már nem sürgős. Az órámat pontosan figyelem, s kissé idegesen ta­pasztalom, hogy a nyughatatlan teremtés éppen egy óra 15 perc múlva is a rendelő előtt beszélget a ba­rátnőjével. A nyári­­hőségben nyitott ablakok mellett vára­kozunk, mindannyian szeretnénk távozni a rendelő­ből. A levegő is egyre oxigénszegényebb lesz. Egy fiatalember a zsebébe nyúl, kivesz egy szál cigaret­tát, s vígan rápipál. Valaki szól neki, hogy menjen ki, vagy oltsa el a füstölnivalóját, hiszen megfulladunk a melegtől és a füsttől. Nyitva van az ablak, majd kimegy a füst — hangzik a tiltott helyen cigarettázó udvariatlan válasza. Elviseljük. Meggyőződésem, nem egyedi esetek részese le­hettem. A rendelő faliújságján meg ezt olvasom: Vi­gyázzunk egymásra! Segítsd a gyógyulásodat! Mások és önmagunk érdekében... (Vincze) Illusztráció ilos képe ! 3

Next