Vas Népe, 1989. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-01 / 206. szám
Az alábbi cikket Flesch István tudósító küldte Bonnból az MTI-Panorámának. TIZENKILENC éves voltam, s már tizennyolc hónapot leszolgáltam. Csapattestem a 9. gyalogezred volt Potsdamban. Ott szolgált Heinrich bátyám is hadnagyként — ígykezdődik egy német visszaemlékezése abból az időből. ... Szeptember elsején átléptük a határt s nem sokkal később Trownónál már harcban álltunk egy vasúti töltés mentén. Az első halottak, lengyel és német oldalon egyaránt. Néhány száz méterre tőlünk az elsők között esett el Heinrich bátyám. Egy német visszaemlékezés része ez, olyan emberé, aki osztozott sokszázezer honfitársa sorsában, katonaként végigharcolta Hitler háborúját, őt is engedelmességre szorították, mert akkoriban nem volt olyan liberális alkotmány, amelynek védelmében szabadságra és ellenállásra nevelték volna az ifjúságot. Richard von Weizsäcker szövetségi elnök szavai ezek, egy olyan németé, akinél azóta itt kevesen tartottak őszintébb önvizsgálatot. Fél évszázaddal ezelőtt a Lengyelország ellen indított támadással Európa gyilkos háborúba sodródott. Most ellenben egymás iránti kölcsönös megértésükkel éppen lengyelek és németek hozhatnák közelebb Európához a szabad és békés jövőt. Bárcsak sikerülne ez közös munkával — így végződik a Jaruzelski elnökhöz küldött évfordulós üzenete. Az NSZK-ban most valóban nagyon sok a megemlékezés. „1939. augusztus” címmel 12 részes dokumemtumfilm eleveníti fel a sorsdöntő, utolsó napok történetét. VITATKOZTAK több ország történészei, olyan tévéműsorban, amelyben részt vettek egykori támadók és áldozatok, üldözöttek is. Szó volt a frontélményekről, a keservekről, és szó a front mögötti hétköznapokról, az éhezésről, bujkálók és bátor bújtatók halálos rettegéséről. Hátborzongató, kísérteties jelenet az NSZK televíziójában: a tábornoknak szinte nincs arca, csak szemei élnek. Az orr és a fül égett csonkok. A második világháborús híres hadirepülő 14 alkalommal zuhant le, utoljára a háború utolsó napjaiban. Szeptember elsején harangzúgás ébreszti majd az embereket. 5 óra 45 perckor, ötven évvel korábban a Lengyelország elleni orvtámadás után a lakosság Hitler hangját hallhatta a rádióban: „5 óra 45 perc óta már visszalövülik”. Még az időpontot illetően is hazudott, mert a támadás egy órával korábban megkezdődött. De Essenben — és más nyugatnémet városokban is — nemcsak most emlékeznek vissza a végzetes napra, a háborúra. Az a 27 emléktábla, amely Essenben városszerte emlékeztet a szomorú évekre, nem most került a helyére. A városi vezetők, történészek, politikai szervezetek, állampolgárok az évek során együtt gondoskodtak arról, hogy ne merülhessen feledésbe a legsötétebb korszak. EMLÉKTÁBLA hívja fel a figyelmet arra a helyre, ahol a nácik megkezdték a könyvégetést, arra a vasútállomásra, ahol megkezdődött a zsidó lakosság deportálásai, arra az épületre, ahol a „kegyes halál” aratott. Az újságokban sok viszszaemlékezés olvasható, s híres írók is felelevenítik fiatalságuk idejét 1939 és 1945 között. Mindez megkapóbb, érdekesebb, mint egynémely tudományos tanulmány, mert a történésznek manapság már igencsak nehéz újat mondania. Vagy talán mégis lehet? Tényszerűen nyilván keveset. De mégis volt vitára serkentő tanulmány. Például a neves történész, Eberhard Jäckel tollából a Stuttgarter Zeitung hasábjain „Hitler háborúja vagy Németország háborúja?” címmel. Nagy figyelmet fordítva arra, hogy a német nép nagy része korántsem lelkesedett a háborúért, és figyelembe véve jelentős katonai tényezők háborúellenes beállítottságát, a szerző kijelenti : néhány követőjével Hitler végső soron egyedül robbantotta ki a háborút. Ez természetszerűleg nem jelenti azt, hogy bárki fel akarná menteni a németeket elsődleges háborús felelősségük alól. Ötven éve A II. világháború lengyel átértékelése Az e témáról szóló cikket Varsóból Zsebesi Zsolt küldte az MTIPanorámának. LENGYELORSZÁGBAN a lehető legünnepélyesebb formában emlékeznek meg a II. világháború kitörésének 50. évfordulójáról, amely lengyel évforduló is: a hitleri hadigépezet első áldozata az 1939. szeptember elsején megtámadott Lengyelország volt. A II. világháború kitörésének évfordulójáról eddig is megemlékeztek a lengyelek, a mostani kerek évfordulóra azonban rányomják bélyegüket az országon végigsöprő politikai változások, azaz oly sok mással együtt — a II. világháborút is átértékelik, illetve már átértékelték. Néhány alapkérdésben évtizedek óta változatlan a lengyel értékelés. A hivatalos állásfoglalások mind hangsúlyozzák, hogy Lengyelország volt a hitlerizmus első katonai áldozata, a lengyel az egyetlen nép, amely a II. világháború idején mindvégig harcolt a Harmadik Birodalom ellen, és arányosan Lengyelország szenvedte el a legnagyobb emberveszteségeket. 1000 lakosából 1 átlag 220-at veszített el, míg a Szovjetunió esetében ezaz arányszám 116. • Valamennyi állásfoglalás alaptétele az, hogy a II. világháború után kialakult európai és ezen belül a lengyel határok sérthetetlenek. SZINTE minden más kérdésben azonban állapvető átértékelésre kerül sor, egyfajta válaszként az 1945 után kialakított hivatalos történelemszemlélet dogmatizmusára és a politikai érdekekhez való konjunkturális alkalmazkodásra. A háborút megelőző időszak új történelmi értékelése szerint az első világháború után létrejött lengyel állam és annak külpolitikája nem volt vétkes abban, hogy az ország valódi, tettekre kész szövetségesek nélkül, szinte teljesen magára maradva lépett háborúba, úgy, hogy szinte egyszerre két agresszió célpontja lett, nyugatról és keletről, Németország, illetve a Szovjetunió részéről. Évtizedekig kellett várni arra, hogy a hivatalos lengyel történelemírás is elítélje a szeptember 17-ei, a korábbi szovjet—német megállapodáson alapuló szovjet „határkiigazítást”, és visszautasítsa azt a hivatalos szovjet magyarázatot, amely szerint akkor már nem létezett a lengyel állam, az országnak nem volt kormánya. A HÁBORÚ MENETÉNEK átértékelése néhány „fehér folt” feltárása köré csoportosítható. Ma is tart azon lengyel fegyveres erők szerepének átértékelése, amelyek Nyugat- Európában, Észak-Afrika frontjain vagy a világ más részein harcoltak a fasizmus ellen, és amelyeknek a jelentőségét erősen alábecsülték a Szovjetunióban megalakult lengyel hadseregéhez képest. E folyamat utolsó állomása az lesz, hogy a varsói Ismeretlen Katona sírjánál található feliratokat kiegészítik, feltüntetik majd mindazokat az ütközeteket, ahol lengyel katonák ontották vérüket a hazáért, függetlenül attól, hogy milyen egyenruhát viseltek. Az újraértékelés kiterjed a háború után kialakult lengyel társadalmi és politikai helyzetre is, de ez önálló fejezet, hiszen a lengyelországi sztálinizmussal való leszámolásról van benne szó. Alapgondolata az, hogy a II. világháború következtében kialakult politikai és katonai erőviszonyok nyomán Lengyelországra egy olyan, tőle idegen berendezkedést erőszakoltak, amely ellentétes volt a lengyel történelmi hagyományokkal és a lengyelek alapvető érdekeivel. AZ EMBERISÉG legnagyobb világégésében természetesen nem csak a lengyelek szenvedtek óriási veszteségeket, az ötvenmillió halottból „csak” 6 millió volt lengyel. A háború átértékelése vagy akárcsak egynéhány epizódjának újabb megvilágítása csupán nemzetközi összefüggésekben végezhető el. Kossuth Lajos is elsején a Szentlélek segítségül hívása mellett megtartatott a tanévnyitó, és 4-ikén a tanítás is megkezdődött, hat tanárral és 89 tanulóval.” Az első director a tokaji Berencs Keresztély atya volt, de csak egy évig működött itt, mivel a tanév végén őt a nagykárolyi pia-,rista rendház főnökévé nevezték ki. Utódja Sivulszky József lett, aki jómódú kassai polgárcsaládból származott. Kiváló gyakorlati érzékkel megáldott, erős akaratú ember lévén, igen sokat tett a gimnázium fejlesztéséért, zavartalan működésének biztosításáért. Felújíotta, bővítette és az iskolai feladatok ellátására alkalmasabbá tette az elhanyagolt kolostorépületet. A tanítás még hosszú időn át a rendház második emeletén folyt. Ezekben az ódon tantermekben diákoskodott Kossuth Lajos is, 1810 és 1816 között. Ennek emlékét az iskola falán elhelyezett márványtábla őrzi... Sivulszky a rendház felújításával egyidejűleg 1806- ban rendbehozatta Szőlősy József újhelyi mesteremberrel a kolostor refektóriumát, ebédlőtermét is, amelyet fél ötnyi magas fadíszítménnyel keríttetett körül. Ez az intarziás falambéria, a tálalószekrények, ajtók védett értékek, s ezek még ma is hirdetik, hogy „készítő és munkáltató ízléssel bírtak.” Az újhelyi kegyesrendi gimnázium jó híre csakhamar messze földön elterjedt, s diákjainak száma évről évre emelkedett. Kossuth Lajos idejében például — vele együtt — már 239 diák koptatta az iskola padjait. Ezért szükségessé vált a kolostor helyett külön gimnáziumi épület emelése. Ez közel tíz év múlva, 1820. június 14-ikén lett készen, s kilenc tanteremből, négy mellékszobából és egy falépcsős feljáratból állott. Mivel pedig a templom körüli régi temetőt vették igénybe teleknek, építkezés közben sok csont, koponya került elő a beomlott sírüregekből. Ezeket tömegsírban helyezték el. A század végén, 1893-ban ezután ennek az épületnek a helyén építették a mai gimnázium kétszintes épületét, amelyet 1908-ban háromszintesre emeltek, majd az iskola 175 éves fennállása alkalmából, 1964-ben új épületszárnnyal toldották meg, most pedig a kétszáz éves jubileumra felújították és korszerűsítették a régi épületet is. Több mint 150 éven át működött egyházi középiskolaként az újhelyi gimnázium. Az államosított iskola diákjainak száma az elmúlt évtizedekben megkétszereződött. Ma már korszerűen berendezett épületekben, szertárak és szaktantermek segítségével folyik az oktatás. A nagymúltú iskola évkönyv megjelentetésével, a múlt és jelen értékeit bemutató kiállítással, verseszenés irodalmi műsorral, öregdiákok baráti találkozójával, a város és a megye nyilvánossága előtt készül méltó módon megemlékezni két évszázados múltjáról. Kossuth Lajos egykori gimnáziumának bicén tanáriumi ünnepe nem vak zempléni tájnak, hanem az egész magyar oktatásügynek is jeles eseménye. Szerdahelyi Fái A sátoraljaújhelyi gimnázium 1964-ben épült új épületszárnya. 1989. szeptember 1. Péntek „Kislány, vigyázz...” Mindannyiunk bosszúságára rövidesen vége a nyári kirándulószezonnak, bár ez korántsem jelenti, jelentheti azt, hogy be kell zárkóznunk a lakásba. Nem. Sétálni, kocogni, kirándulni, kellemesen egészségesen elfáradni az év bármelyik szakában lehet, szükséges. Csakhogy a gyerekeknek mégis a nyár az igazi kikapcsolódás időszaka. A nyár, amely évről évre megannyi szomorú tragédiát, balesetet, rosszemlékű pillanatot is hordoz a felemelő élmények mellett. Persze azt sem rejthetjük véka alá, hogy nemritkán önmagunk megtévesztése, félrevezetése, szülői és embertársi felelősségérzetünk lanyhulása is a bajok forrása lehet A múltkor a Tolbuhin úti autóbuszmegállóban két 11—14 év körüli leány várakozott Hangos beszédükből kiderült hogy a Parkerdőre indulnak. Egészen feltűnően vihogtak, nevetgéltek, talán ennek is tudható be, hogy egy Lada megállt mellettük, aztán a benne ülő három fiatalemberrel megkezdték a programegyeztetést Az egyébként megállapítható volt — ugyancsak a beszélgetésükből, viselkedésükből *—, hogy a lányok és a fiúk korábban nem ismerték egymást Jóllehet ez semmiféle akadályt nem jelentett a tervezett parkerdei kiruccanás lebonyolításában. A lányok beszálltak a Ladába, a Lada pedig az öt utasával irány az erdei boldogság felé... Őszintén bevallom, az eset napok óta foglalkoztat de talán mégsem fogtam volna tollat ha a Parkerdőn nem lenne szinte naponta tenni- és látnivalóm. Merthogy nem szoktam csukott szemmel járni... Szerencsémre (?) fiaim vannak, rájuk kevesebb veszély leselkedik — remélem. Dúdolom a régi slágert: „Kislány vigyázz ...” (Vincze) □ □ □ Húsáruházi életkép kora reggel. Egyedüli vásárló vagyok a szombathelyi Húsáruház tőkehús-pultjánál. Körömpörköltnek valót veszek, s hozzá egy kis csülköt is. Gyorsan megkapok mindent, azonban munkahelyemen veszem észre, hogy nem vágták el a cocalábat. Persze, elfelejtettem külön kérni, de sebaj, visszafelé beugrok. Így is jön. Akkor is egyedül álltam kérésemmel a pultnál. A divatosan loboncos hajú ifjú eladónő úgy nézett rám gyönyörű szemeivel mintha kínaiul szóltam volna. Végre leesett a tantusz, mellette levő kollegájához fordult, őt kérve, hogy tegye bárd alá a „csülkeimet". Akkor érkezett meg a kávé, egy harmadik kollega hozta. Jóízűen hörpölgették előttem, élcelődve csinos kolleganőjükkel. Aztán mikor elfogyott a „feketeleves", a hentes dühvel megragadta a bárdot — már azt hittem hozzám vágja, de nem —, a körmöknek esett, csak úgy fröcsköltek szanaszét, a földre is a darabok. Öszszeszedte, undorral felém lökte, mehettem... Szerettem ezt az áruházat, akkor is szívesen vásároltam itt, amikor sorba kellett állni. Nem voltunk idegenek egymásnak, a hentesek gyorsan, figyelmesen dolgoztak. Aztán megváltozott valami. Először akkor fogtam gyanút, amikor a kicsontozott csülökben odahaza egy nagy csontot is találtam. Az lehetett véletlen. De az már riasztó, hogy a vásárlókkal együtt hogyan veszik ki innét a kereskedőszellem és a jómodor. Úgy látszik nemcsak a húsellátással, hanem a hentesek magatartásával is gondok vannak. Vagy ez a kettő összefügg? (szabály) □ □ □ Sajnálatos közlés llas Mepe 3