Vas Népe, 1989. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-01 / 206. szám

Az alábbi cikket Flesch István tudósító küldte Bonnból az MTI-Pano­­rámának. TIZENKILENC éves vol­tam, s már tizennyolc hó­napot leszolgáltam. Csa­pattestem a 9. gyalogezred volt Potsdamba­n. Ott szol­gált Heinrich bátyám is hadnagyként — így­­kezdő­dik egy német visszaemlé­kezése abból az időből. ... Szeptember elsején átléptük a határt s nem sokkal később Trownónál már harcban álltunk egy vasúti töltés mentén. Az első halottak, lengyel és német oldalon egyaránt. Néhány száz méterre tő­lünk az elsők között esett el Heinrich bátyám. Egy német visszaemléke­zés része ez, olyan emberé, aki osztozott sok­­­százezer honfitársa sorsában, ka­tonaként végigharcolta Hitler háborúját, őt is en­gedelmességre szorították, mert akkoriban nem volt olyan liberális alkotmány, amelynek védelmében sza­badságra és ellenállásra nevelték volna az ifjúsá­got. Richard von Weizsäcker szövetségi elnök szavai ezek, egy olyan németé, akinél azóta itt kevesen tartottak őszintébb önvizs­gálatot.­­ Fél évszázaddal ez­előtt a Lengyelország ellen indított támadással Európa gyilkos háborúba sodró­dott. Most ellen­ben egymás iránti kölcsönös megérté­sükkel éppen lengyelek és németek hozhatnák köze­lebb Európához a szabad és békés jövőt. Bárcsak sikerülne ez közös munká­val — így végződik a Ja­ruzelski elnökhöz küldött évfordulós üzenete. Az NSZK-ban most valóban nagyon sok a megemléke­zés. „1939. augusztus” címmel 12 részes doku­­memtumfilm eleveníti fel a sorsdöntő, utolsó napok történetét. VITATKOZTAK több or­szág történészei, olyan té­véműsorban, amelyben részt vettek egykori táma­dók és áldozatok, üldözöt­tek is. Szó volt a frontél­ményekről, a keservekről, és szó a front mögötti hét­köznapokról, az éhezésről, bujkálók és bátor bújtatók halálos rettegéséről. Hátborzongató, kísérteti­es jelenet az NSZK televí­ziójában: a tábornoknak szinte nincs arca, csak szemei élnek. Az orr és a fül égett csonkok. A má­sodik világháborús híres hadirepülő 14 alkalommal zuhant le, utoljára a há­ború utolsó napjaiban. Szeptember elsején ha­rangzúgás ébreszti majd az embereket. 5 óra 45 perc­kor, ötven évvel koráb­ban a Lengyelország elleni orvtámadás után a lakos­ság Hitler hangját hallhat­ta a rádióban: „5 óra 45 perc óta már visszalö­­vülik”. Még az időpontot illetően is hazudott, mert a támadás egy órával ko­rábban megkezdődött. De Essen­ben — és más nyu­gatnémet városokban is — nemcsak most emlékeznek vissza a végzetes napra, a háborúra. Az a 27 emlék­tábla, amely Essenben vá­rosszerte emlékeztet a szo­morú évekre, nem most került a helyére. A váro­si vezetők, történészek, po­litikai szervezetek, álla­m­­polgárok az évek során együtt gondoskodtak arról, hogy ne merülhessen fe­ledésbe a legsötétebb kor­szak. EMLÉKTÁBLA hívja fel a figyelmet arra a helyre, ahol a nácik megkezdték a könyvégetést, arra a vas­útállomásra, ahol megkez­dődött a zsidó lakosság de­portálásai, arra az épületre, ahol a „kegyes halál” ara­tott. Az újságokban sok visz­­szaemlékezés olvasható, s híres írók is felelevenítik fiatalságuk idejét 1939 és 1945 között. Mindez meg­­kapóbb, érdekesebb, mint egynémely tudományos ta­nulmány, mert a törté­nésznek manapság már igencsak nehéz újat mon­dania. Vagy talán mégis le­het? Tényszerűen nyilván keveset. De mégis volt vitára serkentő tanulmány. Például a neves történész, Eberhard Jäckel tollából a Stuttgarter Zeitung ha­sábjain „Hitler háborúja vagy Németország hábo­rúja?” címmel. Nagy fi­gyelmet fordítva arra, hogy a német nép nagy ré­sze korántsem lelkesedett a háborúért, és figyelem­be véve jelentős katonai tényezők háborúellenes be­állítottságát, a szerző ki­jelenti : néhány követőjé­vel Hitler végső soron egyedül robbantotta ki a háborút. Ez természetsze­rűleg nem jelenti azt, hogy bárki fel akarná menteni a németeket el­sődleges háborús felelős­ségük alól. Ötven éve A II. világháború lengyel átértékelése Az e témáról szóló cik­ket Varsóból Zsebesi Zsolt küldte az MTI­­Panorámának. LENGYELORSZÁGBAN a lehető legünnepélye­sebb formában emlékeznek meg a II. világháború ki­törésének 50. évfordulójá­ról, amely lengyel évfor­duló is: a hitleri hadigé­pezet első áldozata az 1939. szeptember elsején megtámadott Lengyelor­szág volt. A II. világháború kitö­résének évfordulójáról ed­dig is megemlékeztek a lengyelek, a mostani kerek évfordulóra azonban rá­nyomják bélyegüket az or­szágon végigsöprő poli­tikai változások, azaz­­ oly sok mással együtt — a II. világháborút is átérté­kelik, illetve már átérté­kelték. Néhány alapkérdésben évtizedek óta változatlan a lengyel értékelés. A hi­vatalos állásfoglalások mind hangsúlyozzák, hogy Lengyelország volt a hitle­­rizm­us első katonai áldo­zata, a lengyel az egyetlen nép, amely a II. világhá­ború idején mindvégig harcolt a Harmadik Biro­dalom ellen, és arányosan Lengyelország szenvedte el a legnagyobb emberveszte­ségeket. 1000 lakosából 1 át­lag 220-at veszített el, míg a Szovjetunió esetében ez­­az arányszám 116. • Vala­mennyi állásfoglalás alap­tétele az, hogy a II. világ­háború után kialakult európai és ezen belül a lengyel határok sérthe­tetlenek. SZINTE minden más kérdés­ben azonban állap­­vető átértékelésre kerül sor, egyfajta válaszként az 1945 után kialakított hiva­talos történelemszemlélet dogmatizmusára és a poli­tikai érdekekhez való konjunkturális alkalmaz­kodásra. A háborút meg­előző időszak új történel­mi értékelése szerint az el­ső világháború után létre­jött lengyel állam és an­­nak külpolitikája nem volt vétkes abban, hogy az ország valódi, tettekre kész szövetségesek nélkül, szinte teljesen magára maradva lépett háborúba, úgy, hogy szinte egyszerre két agresszió célpontja lett, nyugatról és keletről, Németország, illetve a Szovjetunió részéről. Év­tizedekig kellett várni ar­ra, hogy a hivatalos len­gyel tör­ténelemírás is el­ítélje a szeptember 17-ei, a korábbi szovjet—német megállapodáson alapuló szovjet „ha­tárk­i­iga­zí­tást”, és visszautasítsa azt a hi­vatalos szovjet magyaráza­tot, amely szerint akkor már nem létezett a len­gyel állam, az országnak nem volt kormánya. A HÁBORÚ MENETÉ­NEK átértékelése néhány „fehér folt” feltárása köré csoportosítható. Ma is tart azon lengyel fegyveres erők szerepének átértéke­lése, amelyek Nyugat- Európában, Észak-Afrika frontjain vagy a világ más részein harcoltak a fasiz­mus ellen, és amelyeknek a jelentőségét erősen alá­becsülték a Szovjetunió­ban megalakult lengyel hadseregéhez képest. E folyamat utolsó állomása az lesz, hogy a varsói Is­meretlen Katona sírjánál található feliratokat ki­egészítik, feltüntetik majd mindazokat az ütközete­ket, ahol lengyel katonák ontották vérüket a hazá­ért, függetlenül attól, hogy milyen egyenruhát visel­tek. Az újraértékelés kiterjed a háború után kialakult lengyel társadalmi és poli­tikai helyzetre is­, de ez önálló fejezet, hiszen a lengyelországi sztáliniz­mussal való leszámolásról van benne szó. Alapgondo­lata az, hogy a II. világ­háború következtében ki­alakult politikai és katonai erőviszonyok nyomán Len­gyelországra egy olyan, tőle idegen berendezkedést erőszakoltak, amely ellen­tétes volt a lengyel törté­nelmi hagyományokkal és a lengyelek alapvető érde­keivel. AZ EMBERISÉG legna­gyobb világégésében ter­mészetesen nem csak a lengyelek szenvedtek óriási veszteségeket, az ötven­millió halottból „csak” 6 millió volt lengyel­. A há­­­ború átértékelése vagy akárcsak egynéhány epi­zódjának újabb megvilágí­tása csupán nemzetközi összefüggésekben végezhe­tő el. Kossuth Lajos is elsején a Szentlélek segít­ségül hívása mellett meg­tartatott a tanévnyitó, és 4-ikén a tanítás is megkez­dődött, hat tanárral és 89 tanulóval.” Az első director a tokaji Berencs Keresztély atya volt, de csak egy évig mű­ködött itt, mivel a tanév végén őt a nagykárolyi pia-,­rista rendház főnökévé ne­vezték ki. Utódja Sivulszky József lett, aki jómódú kas­sai polgárcsaládból szárma­zott. Kiváló gyakorlati ér­zékkel megáldott, erős aka­ratú ember lévén, igen so­kat tett a gimnázium fej­lesztéséért, zavartalan mű­ködésének biztosításáért. Felúj­íotta, bővítette és az iskolai feladatok ellátására alkalmasabbá tette az elha­nyagolt kolostorépületet. A tanítás még hosszú időn át a rendház második emele­tén folyt. Ezekben az ódon tantermekben diákoskodott Kossuth Lajos is, 1810 és 1816 között. Ennek emlékét az iskola falán elhelyezett márványtábla őrzi... Sivulszky a rendház fel­újításával egyidejűleg 1806- ban rendbehozatta Szőlősy József újhelyi mesterember­rel a kolostor refektóriumát, ebédlőtermét is, amelyet fél ötnyi magas fadíszítménnyel keríttetett körül. Ez az in­tarziás falambéria, a tálaló­szekrények, ajtók védett ér­tékek, s ezek még ma is hirdetik, hogy „készítő és munkáltató ízléssel bírtak.” Az újhelyi kegyesrendi gimnázium jó híre csakha­mar messze földön elterjedt, s diákjainak száma évről évre emelkedett. Kossuth Lajos idejében például — vele együtt — már 239 diák koptatta az iskola padjait. Ezért szükségessé vált a ko­lostor helyett külön gimná­ziumi épület emelése. Ez közel tíz év múlva, 1820. június 14-ikén lett készen, s kilenc tanteremből, négy mellékszobából és egy fa­lépcsős feljáratból állott. Mivel pedig a templom körüli régi temetőt vették igénybe teleknek, építkezés közben sok csont, koponya került elő a beomlott sír­üregekből. Ezeket tömegsír­ban helyezték el. A század végén, 1893-ban ezután en­nek az épületnek a helyén építették a mai gimnázium kétszintes épületét, amelyet 1908-ban háromszintesre emeltek, majd az iskola 175 éves fennállása alkalmából, 1964-ben új épületszárnnyal toldották meg, most pedig a kétszáz éves jubileumra fel­újították és korszerűsítették a régi épületet is. Több mint 150 éven át működött egyházi középis­kolaként az újhelyi gimná­zium. Az államosított isko­la diákjainak száma az el­múlt évtizedekben megkét­szereződött. Ma már kor­szerűen berendezett épüle­tekben, szertárak és szak­­tantermek segítségével folyik az oktatás. A nagymúltú iskola év­könyv megjelentetésével, a múlt és jelen értékeit be­mutató kiállítással, verses­­zenés irodalmi műsorral, öregdiákok baráti találkozó­jával, a város és a megye nyilvánossága előtt készül méltó módon megemlékezni két évszázados múltjáról. Kossuth Lajos egykori gimnáziumának bicén taná­ri­umi ünnepe nem vak zempléni tájnak, hanem az egész magyar oktatásügynek is jeles eseménye. Szerdahelyi Fái A sátoraljaújhelyi gimnázium 1964-ben épült új épület­szárnya. 1989. szeptember 1. Péntek „Kislány, vigyázz...” Mindannyiunk bosszú­ságára rövidesen vége a nyári kiránduló­szezon­nak, bár ez korántsem jelenti, jelentheti azt, hogy be kell zárkóznunk a lakásba. Nem. Sétálni, kocogni, kirándulni, kel­lem­esen­ egészség­esen el­fáradni az év bármelyik szakában lehet, szüksé­ges. Csakhogy a gyere­keknek mégis a nyár az igazi kikapcsolódás idő­szaka. A nyár, amely év­ről évre megannyi szo­morú tragédiát, balesetet, rosszemlékű pillanatot is hordoz a felemelő él­mények mellett. Persze azt sem rejthetjük véka alá, hogy nemritkán ön­magunk megtévesztése, félrevezetése, szülői és embertársi felelősségérze­tünk lanyhulása is a ba­jok forrása lehet A múltkor a Tolbuhin úti autóbuszmegállóban két 11—14 év körüli le­ány várakozott Hangos beszédükből kiderült hogy a Parkerdőre indul­nak. Egészen feltűnően vihogtak, nevetgéltek, talán ennek is tudható be, hogy egy Lada meg­állt mellettük, aztán a benne ülő három fiatal­emberrel megkezdték a programegyeztetést Az egyébként megállapítható volt — ugyancsak a be­szélgetésükből, viselke­désükből *—, hogy a lá­nyok és a fiúk korábban nem ismerték egymást Jóllehet ez semmiféle akadályt nem jelentett a tervezett parkerdei ki­ruccanás lebonyolításá­ban. A lányok beszálltak a Ladába, a Lada pedig az öt utasával irány az erdei boldogság felé... Őszintén bevallom, az eset napok óta foglalkoz­tat de talán mégsem fogtam volna tollat ha a Parkerdőn nem lenne szinte naponta tenni- és látnivalóm. Merthogy nem szoktam csukott szemmel járni... Szeren­csémre (?) fiaim vannak, rájuk kevesebb veszély leselkedik — remélem. Dúdolom a régi slá­gert: „Kislány vi­gyázz ...” (Vincze) □ □ □ Húsáruházi életkép kora reggel. Egyedüli vásárló vagyok a szom­bathelyi Húsáruház tőke­hús-pultjánál. Köröm­­pörköltnek valót veszek, s hozzá egy kis csülköt is. Gyorsan megkapok mindent, azonban mun­kahelyemen veszem ész­re, hogy nem vágták el a cocalábat. Persze, elfe­lejtettem külön kérni, de sebaj, visszafelé beugrok. Így is jön. Akkor is egye­dül álltam kérésemmel a pultnál. A divatosan lo­­boncos hajú ifjú eladónő úgy nézett rám gyönyörű szemeivel mintha kínaiul szóltam volna. Végre le­esett a tantusz, mellette levő kollegájához for­dult, őt kérve, hogy te­gye bárd alá a „csülkei­met". Akkor érkezett meg a kávé, egy harma­dik kollega hozta. Jó­ízűen hörpölgették előt­tem, élcelődve csinos kolleganőjükkel. Aztán mikor elfogyott a „feke­televes", a hentes dühvel megragadta a bárdot — már azt hittem hozzám vágja, de nem —, a kör­möknek esett, csak úgy fröcsköltek szanaszét, a földre is a darabok. Ösz­­szeszedte, undorral fe­lém lökte, mehettem... Szerettem ezt az áru­házat, akkor is szívesen vásároltam itt, amikor sorba kellett állni. Nem voltunk idegenek egy­másnak, a hentesek gyor­san, figyelmesen dolgoz­tak. Aztán megváltozott valami. Először akkor fogtam gyanút, amikor a kicsontozott csülökben odahaza egy nagy cson­tot is találtam. Az lehe­tett véletlen. De az már riasztó, hogy a vásárlók­kal együtt hogyan veszik ki innét a kereskedőszel­lem és a jómodor. Úgy látszik nemcsak a húsellátással, hanem a hentesek magatartásával is gondok vannak. Vagy ez a kettő összefügg? (szabály) □ □ □ Sajnálatos közlés llas Mepe 3

Next